• подарки
  • сувениры
  • бизнес сувениры
  • сувениры
  • сувенирная продукция
  • подарки для женщин
  • подарки для мужчин
  • футболки
  • бейсболки
  • ежедневники
  • Látogatók száma

    mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
    A német birodalom külpolitikája a két világháború között PDF Nyomtatás E-mail

    A NÉMET BIRODALOM KÜLPOLITIKÁJA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

    Cikkünkben lehetőségeinkhez képest megpróbáljuk bemutatni a Német Birodalom II. Világháború előtti főbb külpolitikai lépéseit és Adolf Hitler Európa békéjéért tett intézkedéseit és békebeszédeit, mely tettéért 1938-ban az amerikai Time magazin az év emberévé választotta és 1939-ben béke Nobel-díjra javasolta.


     


     

    Németország külpolitikáját a Versailles-i békediktátum után két fő cél jellemezte: 1. Németország szuverenitásának és állami egyenjogúságának helyreállítása. 2. Európa békéjének biztosítása. Neurath birodalmi külügyminiszter 1933-ban a francia kormány vádjaira egy jegyzékben kinyilatkoztatta, hogy a Német Birodalomnak is joga van a katonai egyenjogúsághoz, nem hajlandó alacsonyabb szinten álló nemzetként kezeltetni magát. Válaszként Franciaország 1933. májusában katonai rendszabályokhoz nyúlt és szankciókkal fenyegetődzött, Németországba történő fegyveres bevonulással.

    Hitler az 1933. május 17-i birodalmi gyűlésen az egész világhoz fordult: „A jóvátételek gondolata és keresztülvitelük egykor iskolapélda lesz a népek történetében, mennyire károsak lehetnek a szenvedélyek az összesség nemzetközi jóléte szempontjából… A Versailles-i szerződés bűne, hogy egy időre megvalósította azt az állapotot, amikor a pénzügyi számoló művészetbe belefulladt a gazdasági józanság. Németország a reá rótt kötelezettségeket belső értelmetlenségük és az előrelátható következmények dacára, valósággal öngyilkos módon hűséggel teljesítette. A nemzetközi gazdasági válság megdönthetetlen bizonyítéka ezen állítás helyességének… A szerződések, melyeket a népek életének nyugodt biztosítására kötnek, csak akkor van belső értelmük, ha az igazi és őszinte egyenjogúság elvéből indulnak ki… Semmiféle új európai háború nem volna alkalmas arra, hogy ma a nyugtalanító állapotok helyett valami jobbat teremtsen… Egy ilyen vég nélküli őrület kitörése a mai társadalmi és államrend összeomlásához vezetne… A Német Birodalom nemzeti kormányának legkomolyabb kívánsága, hogy egy ilyen nem békés kifejlést őszinte és cselekvő együttműködésével megakadályozzon… Németország semmit sem akar a maga számára, amit nem volna hajlandó másoknak is megadni. Ezért a legélesebben kell tiltakozni az ellen, hogy a fegyvertelen SA, SS és a Stahlhelm alakulatokat más népek óriás fegyveres seregeinek fenyegetéseként állítsák be. Ha Franciaország abszolút biztonságot kíván, holott Németországnak még az egyenjogúságot sem akarja megadni, akkor azt kérdjük, milyen konkrét biztosítékot óhajt még azon kívül, melyeket már Németországtól megkapott. Németország minden áldozatra hajlandó, amit mások is hajlandóak meghozni. Ami azonban a kilátásba helyezett szankciókat illeti,… Németországnak, mint állandóan lekicsinylett népnek nehezére esnék továbbra is fenntartani népszövetségi kapcsolatait.”

    Lloyd Georg 1933. március 14-én Sheffieldben tartott beszédében kijelentette: „Mint régi ellenfélnek – és erre személyes kötelezettséget érzek a Versailles-i béke egyik megteremtőjeként – meg kell mondanom: a Versailles-i béke Németországot illető részét betű szerint és szellemében egyaránt teljesítették, viszont akik kikényszerítették, azok szegték meg a szerződést. Lloyd Georg a „News Chronicle”-ben „Megszegett ígéret” címmel cikket írt, melyben az egyenjogúság megtagadását „a világtörténelem legszégyenletesebb, becstelenebb szerződésszegésének” nevezte.

    A NAGYHATALMAK ÉS A NÉPSZÖVETSÉG

    1933. július 15-én Rómában Németország, Itália, Anglia és Franciaország aláírták a Mussolini által kidolgozott „négyhatalmi egyezményt”, mely a békét és a leszerelési konferencia sikerét volt hivatott biztosítani. Az 1933. októberében megtartott leszerelési konferencián Németország két dolgot követelt: 1. A nagymértékben felfegyverkezett államok valóban tényleges leszerelését. 2. Az egyenjogúság alapelvének azonnali megvalósítását. Anglia, Franciaország és Amerika azonban már a konferencia előtt Németország tudta nélkül megegyeztek abban, milyen határozatokat akarnak hozni és nem volt szándékukban a német követeléseket figyelembe venni, ezért Hitler 1935. május 21-én ismét békebeszédet tart: „A világ ma a konferenciák korát éli. Ha ilyen sok összejövetel teljesen eredménytelenül végződik, akkor a csalódás oka már a programfelállítás és célkitűzés módjában rejlik. Most ahelyett, hogy az összes tervbe vett résztvevőkkel közölnék az általános alapgondolatot,… két vagy három kabinet már előre elkészíti perfekt programját. …hogy majd a biztos kudarcért a felelősséget a később meghívottakra hárítsák. Mert míg két vagy három állam így a részletekig kidolgozott programban megegyezett, az utóbb meghívottaknak a programot csak tudomásulvétel céljából nyújtják át. Minthogy egy ilyen programban természetszerűleg igen jó gondolatok is előfordulhatnak, az az állam, amely nem járult hozzá az egész tervezet elfogadásához, ezzel a hasznos részek meghiúsulása miatt is kénytelen a felelősséget viselni.” Fent említett okok miatt 1933. október 11-én Németország kinyilvánította a konferenciákból való visszalépését és egyidejűleg kilépését a Nemzetek Szövetségéből. A birodalmi kormány ezen a napon kiáltvánnyal fordult a német néphez, hogy igennel vagy nemmel fejezze ki, helyesli-e a Népszövetségből történő kilépést. Ez a felhívás világos és egyértelmű képet ad a nemzeti szocialista kormány külpolitikájáról, ezért teljes terjedelmében közöljük:

    „A német birodalmi kormány és a német nép egyek abban az akaratban, hogy a béke, a felelősség és a megértés politikáját kövessék, mint alapelvét minden elhatározásnak és cselekedetnek.      

    Ennek folytán a német kormány és a német nép elutasítanak minden erőszakot, mint amely alkalmatlan a fennálló államközösség körében felmerülő ellentétek kikapcsolására.

    A német kormány és a német nép újból kifejezést adnak annak a felfogásuknak, hogy örömmel hozzájárulnak a világ mindennemű tényleges leszereléséhez, arra irányuló készségük kifejezése mellett, hogy az utolsó német gépfegyvert is szétrombolják és az utolsó embert is elbocsájtják a hadseregből, amennyiben a többi népek is elhatározzák erre magukat.

    A német kormány és a német nép egyesülnek abban az őszinte óhajtásban, hogy más népekkel, beleértve korábbi ellenfeleiket is, a háborús pszichózis kiküszöbölésének szellemében és az őszinte jó viszony végleges helyreállítására valamennyi felmerülő kérdést szenvedélyek nélkül, tárgyalások útján megvizsgáljanak és megoldjanak.

    A német kormány és a német nép kinyilatkoztatja hajlandóságát arra, hogy kontinentális meg nem támadási szerződéssel a leghosszabb határidőre is biztosítsák Európa békéjét, gazdasági jólétének szolgáljanak s általános kulturális újjáépítésében részt vegyenek.

    A német kormányt és a német népet ugyanaz az öntudat tölti el, hogy Németország egyenjogúságának elismerése nélkülözhetetlen erkölcsi és tárgyi előfeltétele annak, hogy népünk és kormánya nemzetközi berendezkedésekben és szerződésekben részt vehessen.

    A német birodalmi kormány és a német nép ennek következtében egyek abban az elhatározásban, hogy a leszerelési konferenciát elhagyják és a Népszövetségből kiválnak, míg ez a valódi egyenjogúság népünk számára biztosítva nincsen.

    A német birodalmi kormány és a német nép el vannak határozva, inkább vállalni minden szükséget, minden üldöztetést és mindennemű kényszert, mint sem a jövőben szerződéseket aláírni, melyek minden önérzetes ember és minden öntudatos nép számára elfogadhatatlanok, következményeikben csak a Versailles-i békeszerződés által felidézett szükség és nyomorúság állandósítására s ez által a civilizált államok közösségének összeomlásához vezetnek.

    A német birodalmi kormány és a német nép nem akarnak más nemzetekkel versenyt futni a fegyverkezésben. Csak azt a mértéket követelik meg a biztonságnak, amely a nemzet számára a békés munka nyugalmát és szabadságát garantálja. A német birodalmi kormány és a német nép el vannak határozva a német nemzet jogos követeléseinek tárgyalások és szerződések útján való biztosítására.

    A birodalmi kormány a német néphez intézi kérdését: helyesli-e a német nép a birodalmi kormánynak itt kifejtett politikáját s hajlandó-e azt, mint saját álláspontjának és saját egyéni akaratának kifejezését elismerni, s mellette ünnepélyesen vallomást tenni?”

    A népszavazás 1933. november 12-én zajlott le. Az eredmény: 40.632.628 (95,1 %) „Igen” és 2.101.191 (4,9 %) „Nem” szavazatot adtak le. Hitlernek sikerült 1934. január 26-án Lengyelországgal szerződést kötnie, melynek időtartamát 10 évben állapították meg. Erről a szerződésről Lloyd George a Pester Lloydban (1934.március 4.) a következőket nyilatkozta: „Úgy látszik, Hitler az egyetlen, aki az általános izgalomban nem veszíti el a fejét. Szorgosan fáradozik azon, hogy kiküszöböljön Németország szomszédaival mindenféle súrlódási okot. Lengyelországgal kötött megegyezése figyelemreméltó esemény. Merész politikus cselekedete.”

    Minthogy a nagyhatalmak nem foglalkoztak a leszerelési konferenciákkal és nyíltan fegyverkeztek, szükségesnek látták, hogy fegyverkezésüket a nemzetközi béke biztosításával igazolják. Anglia ezt az 1935. március 4-én „Statement relating to defence” Fehér Könyv c. kiadványával hitelesítette, Franciaország pedig március 15-én ismét meghosszabbította a katonai szolgálati időt. Ezek hatására Németország kényszerítve érezte magát, hogy 1935. március 16-án közzétegye a véderő kiépítéséről szóló törvényt, mely bevezette az általános védkötelezettséget. Ennek indoklására a birodalmi kormány március 16-án a német néphez intézett kiáltványában rámutatott arra az ellentétre, mely Németország békekészsége és a többi nagyhatalom határtalan fegyverkezése között áll fenn. Anglia és Franciaország a Versailles-i békeszerződés leszerelést követelő határozatát megszegte, ezért Németország kényszerítve érezte magát, hogy helyreállítsa katonai jogát.  A német birodalmi kormány október 14-i kiáltványában kijelentette, hogy Németország nem törekszik katonai hegemóniára és a német becsület és a birodalom szabadsága védelmén túl sosem fog menni és a német fegyverkezés nem a háborús támadás eszköze, hanem kizárólag a védelemé s ezzel a béke fenntartását fogja szolgálni.

    1935. április 17-én Genfben megvádolták Németországot, hogy az általános védkötelezettség bevezetésével megszegte a Versailles-i békediktátumot, ezért Hitler május 21-én nagyszabású békebeszédet tartott, mely az egész világ figyelmét felkeltette. A 13 pont világosan mutatja Németország külpolitikai állásfoglalását:

    1. Nem Németország szegte meg a Versailles-i szerződést, hanem azok a nagyhatalmak, amelyek nem tudták elhatározni magukat, hogy Németország leszerelésével kapcsolatban szerződésben megígért saját leszerelésüket végrehajtsák.

    2. Németország ennek következtében felmondta a fegyverkezési korlátozást, minthogy azt diszkriminációnak tekintette. Viszont a többi, a népek együttélésére vonatkozó szakaszt, beleértve a területi rendelkezéseket, feltétlenül respektálni fogja s revíziót csak békés megegyezés útján kíván elérni.

    3. Németország mindaddig megtartja a locarnói paktumot, míg a többi partnerek is megtartják.

    4. Németország hajlandó részt venni a béke közös biztosításában, kívánatosnak tartja azonban a szerződések revízióját.

    5. Németország nézete szerint az együttműködés egyoldalúan ráoktrojált feltételek formájában nem lehetséges.

    6. Németország hajlandó a szomszéd államokkal megnemtámadási szerződéseket kötni.

    7. Németország hajlandó hozzájárulni egy légügyi egyezményhez.

    8. Németország hajlandó fegyverkezésében mindazokat a korlátozásokat vállalni, melyeket más államok is elvállalnak.

    9. Németország nézete szerint a repülőgépekből való bombavetést el kell tiltani.

    10. Németország a legnehezebb fegyvernemek kiküszöbölése mellett van.

    11. Németország hozzájárul a tüzérség űrméreteinek és a hadihajók bármely nemének korlátozásához.

    12. Németországnak az a nézete, hogy a közvéleménynek sajtó, film és színház útján való megmérgezését meg kell akadályozni.

    13. Németország hozzájárul egy olyan nemzetközi megállapodáshoz, mely megakadályozza más államok ügyeibe a kívülről való beavatkozást.

    1935. június 18-án Németország flottaegyezményt kötött Angliával, melynek értelmében a német hajóhaderőt Nagy-Britannia teljes haderejéhez viszonyítva 35:100 arányban állapították meg. Erről a flottaegyezményről nyilatkozta Chamberlain 1938. július 26-i beszédében: „Amikor Hitler úr annak idején javasolta a flottaszerződést, ezzel jelentős és igen szívesen látott gesztust tett a béke irányában. Ennek jelentőségét, úgy tetszik nekem, nem értették meg teljesen s nem értékelték eléggé, mint előrehaladást az általános megbékélés felé.”

    Franciaország reakciója Hitler fenti 13 pontjára az 1935. május 2-án Szovjet-Oroszországgal kötött szerződése volt. Minthogy ez a szerződés kétségtelenül Németország ellen irányult, ezért a németek 1936. március 7-én emlékirattal fordultak a Locarno-hatalmakhoz és felhívták a figyelmet arra, hogy ez a szerződés a Locarnoi szerződés megszegését jelenti. Ezért Németország a Rajna-vidék demilitarizált zónájában helyreállította a birodalom korlátlan szuverenitását. De hogy ezen intézkedés védelmi jellegét bebizonyítsák, a német birodalmi kormány 1936. április 1-én átnyújtott az angol kormánynak egy béketervezetet, melyben Hitler 19 pontban javaslatot tett Európa gyakorlati és tartós megbékélésére és kifejezte hajlandóságát, hogy megegyezik Franciaországgal és Belgiummal egy, mindkét fél számára elfogadható demilitarizált sáv megállapítása céljából. Hitler javasolta továbbá, hogy Németország, Franciaország és Belgium kössenek 25 évre érvényes megnemtámadási szerződést. Anglia és Olaszország kezesként írták volna alá a szerződést. Németország Hollandia részvételét is kifejezésre juttatta. Továbbá kinyilvánította készségét, hogy a nyugati hatalmakkal Németország légügyi egyezményt kössön, mely mindennemű repülőtámadást lehetetlenné tenne. Megismételte hajlandóságát, hogy keleti szomszédaival is megnemtámadási szerződést kössön. Végül pedig kinyilvánította készségét a Népszövetségbe történő újbóli belépésre is abban a reményben, „hogy belátható időn belül barátságos tárgyalások útján a gyarmati egyenjogúság kérdését, valamint a népszövetségi alkotmánynak a Versailles-i alapelvekből való eltávolítását” rendezhetik. Sajnos Németországnak ezen béketerve (1936.mácr.31.) is süket fülekre talált!

    Vélemény a Népszövetségről az 1937.dec.13-i Völkischer Beobachterben:

    „…A Népszövetség fennállásának egyetlen periódusában sem mutatkozott képesnek arra, hogy a világpolitika bármely aktuális problémájának megoldásánál hasznos segítséget nyújtson. Ellenkezőleg, a háború utáni időszak egész politikai kifejlődésére állandóan csak kártékony, sőt sokszor veszedelmes befolyást gyakorolt. Ideálok ürügye alatt a Versailles-i szabályozás egyes haszonélvezőinek céljait szolgáló szervezetté változott. Ahelyett, hogy a nemzetközi politikát a népek természetes erőinek és igényeinek ésszerű kiegyenlítésével a termékeny fejlődés útján vezette volna, Genfben elsősorban olyan módszerek kitalálásán és alkalmazásán fáradoztak, amelyek ennek a fejlődésnek megakadályozására szolgáltak. A Népszövetség teljes csődje ma már olyan tény, ami nem szorul semmiféle bizonyítékra és indoklásra. A reménységek, amelyekkel elsősorban a kisebb államok tekintettek a Népszövetség felé, mindinkább szétfoszlottak… Az okok, amelyek először Japánt, azután Németországot és most Itáliát is kényszerítették a Népszövetség elhagyására, kézzel foghatólag bizonyítják, hol vannak szervezetének és az abban uralkodó politikai tendenciáknak hibái.”

    AUSZTRIA

    Hitler 1938. február 12-én Schuschnigg osztrák szövetségi kancellárt meghívta egy megbeszélésre Obersalzbergbe. Németország elismerte a független és önálló, német és keresztény Ausztria teljes politikai szuverenitását, melynek ellenében Ausztria az osztrák nemzeti szocialisták ellen folyamatban lévő valamennyi büntető intézkedést általános amnesztiával megszünteti. 1938. február 16-án dr. Seyss-Inquart osztrák nemzeti szocialistát Ausztria belügyminiszterévé nevezték ki. Schuschnigg a február 24-én tartott szövetségi gyűlésen az obersalzbergi megegyezést megpróbálta meghamisítani a marxisták érdekében. Schuschnigg népszavazást jelentett be, aki a kabinet tudta nélkül csalást követett el, csak olyan szavazócédulákat osztottak szét, melyekre „Igen” volt nyomtatva, aki pedig „Nem”-el akart volna szavazni, annak ki kellett volna egy névvel ellátott szavazócédulát állítania. Schuschnigg lemondásra kényszerült. A Seyss-Inquart vezette új osztrák kormány Hitler segítségéért folyamodott, hogy elkerülje a fenyegető polgárháborút. Hitler március 12-én proklamációt bocsátott ki: „…az osztrák népnek most már végre a legrövidebb idő alatt alkalma nyílik egy igazi népszavazás útján jövőjéről és sorsáról dönteni … Én magam, mint a német nép vezére és kancellárja, boldog leszek, hogy ismét mint német és szabad polgár léphetek arra a földre, amely az én hazám is…” 1938. március 13-án megtörtént a csatlakozás. Neves angol és francia lapok nyilatkozatai bizonyították, hogy nemcsak a csatlakozás jogosultságát ismerték el, hanem az a lelkesedés, amivel egész Ausztriában fogadták, általános csodálatot váltott ki.

    Egy 1938. március 15-én a Daily Telegraphban megjelent levél szerint: „Ausztriának Németországhoz történt csatlakozása történelmi esemény. Ha Hitler ma a csatlakozásra irányuló német törekvést propagandával, meggyőzéssel, vérontás nélkül megvalósítja, akkor az angolok a béke és szabadság ellenségének nevezik. A béke azonban nem jelent egyebet, mint a nemzeti törekvéseknek háború nélkül való érvényre juttatását. Angliának fel kell hagynia végre képmutatásával és ennek a világnak realistáival békét kötni. A francia tudósítók így írtak: „… Hitler már régóta meghódította a német-osztrákok szívét. Hitler valóban úgy jön, mint szabadító, mint a hatmillió ausztriai német várva-várt vezére. Bécsi bevonulása már ma valódi népszavazás.” A Petit Parisien írja: „Hitler Bécsbe a lelkesedés viharában vonult be. A bécsiek lelkesedésének őszinte és mindenekfelett a Bécsbe jött vidékieké leírhatatlan és nem analizálható. Ez a lelkesedés, mely valóban nagyon őszinte, egészen vallásos jellegű.”    

    CSEHSZLOVÁKIA

    A szudétanémet föld politikailag és nemzeti szempontból Ausztriához tartozott volna, de a Versailles-i diktátum egy idegen állam fennhatósága alá tartozóvá tette. Morvaország és Csehország ősrégi germán föld volt és már az első birodalomnak is része volt. Tabor kivételével valamennyi városát németek alapították, majd a XIV. századtól Csehországot és Morvaországot az osztrák tartományokkal egyesítették a Habsburgok alatt. Ez az állapot a csehesítési intézkedésekig állt fenn, amikor a cseh-bolsevista szellemiség kezdett eluralkodni, mely ellen a német népi egyesületek és a német diákság is harcolt. Az üldöztetés és elnyomás következtében a nemzeti és gazdasági pusztulás felé hajtva a szudétanémetek 1919-től kezdődően hiába léptek fel az elnyomás ellen, a cseh állam Franciaország támogatását élvezte. Szudéta-Németország kiterjedése 30.000 km2, lakosainak száma 3.600.000 fő volt. (Ásványkincsei miatt nagyon értékes terület: 12 milliárd tonna barnaszén, gazdag agyag és kaolinlelőhely, uránérc mennyiségében a második leggazdagabb terület a világon, 3 millió hektár mezőgazdasági területtel, 300.000 mezőgazdasági üzemmel és 1 millió hektár erdővel!) 

    Benes 1915-ben még a következőket írta Krieg und Kultur c. cikksorozatában: „A nemzeti egyéniségek életmegnyilvánulásait érinteni éppen olyan bűnös és méltatlan, mint bármely egyén életét veszélyeztetni. Útjába állani a nemzeti kultúrának, megsemmisíteni őket vagy létezésüket akadályozni a legnagyobb bűn az emberiség ellen, amit az emberi társadalom egyáltalán ismer.” Németország összeomlása után, 1918-ban véleménye gyökeresen megváltozott. 1918 novemberében levelekkel fordult a prágai kormányhoz, melyben kérte, nehogy híreket engedjenek ki Párizsba arról, hogy a szudétanémetek nemzetiségük elismerését követelik. Benes így ír 1918. nov. 27-én: „Bennünket elismer a világ, őket nem, és ami a legfontosabb: nem is lesznek elismerve…, a csehországi németekről nem esett szó és nem fognak beszélni róluk.” Hitler szeptember 26-án tartott beszédében a következőket mondja: „…Benes úr megjelent akkor Versailles-ban és kinyilatkoztatta, hogy van egy csehszlovák nemzet … csehszlovák nemzet nincs, hanem vannak csehek és szlovákok és hogy ezek a szlovákok mit sem akarnak tudni a csehekről… Így annektálták ezek a csehek Benes úr révén Szlovákiát. …rövid úton hozzájuk csaptak önrendelkezési joguk és önrendelkezési akaratuk ellenére három millió németet. …hozzá kellett jönnie több mint egymillió magyarnak, továbbá kárpát-orosznak és végül néhányszázezer lengyelnek. … Amikor Benes ezt az államot összehazudozta, akkor ünnepélyesen megígérte, hogy svájci mintára kantonokba ossza be… Elkezdte terror uralmát! Már akkoriban megkíséreltek a németek tiltakozni önkényes elnyomásuk ellen. Lelőtték őket. És azóta megindult kiirtásukra a háború. Csehszlovákia „békés” fejlődésének idei esztendejében 600.000 németnek kellett elhagynia Csehszlovákiát. …, mert különben éhen kellett volna halniuk. … Benes úr el volt határozva arra, hogy a németséget lassanként egyszerűen kiírtja! És ezt bizonyos fokig el is érte. Terrorjának szakadatlan alkalmazásával sikerült neki lassanként ezeket a milliókat némaságra kárhoztatnia s ugyanezen idő alatt világosság derült ennek az államnak „nemzetközi” hivatására is. Egyáltalán nem csináltak titkot belőle, hogy ennek az államnak az a feladata, hogy szükség esetén bevessék Németország ellen. Pierre Cot ezt a kívánságot egész őszintén kifejezésre juttatta: ’Erre az államra szükségünk van’ – mondta, ’mert ebből az államból lehet a legkönnyebben a német gazdaságot, a német ipart bombákkal szétrombolni…’ Benes úrnak ebben az államában borzalmasak lettek a következmények a nemzetiségek részére. Valamennyi nép között az ő halandóságuk a legpusztítóbb, a gyermekhiány az ő soraikban a legnagyobb, munkanélküliségük a legszörnyűbb.

    A szudétanémetek arra törekedtek az 1918-38 közötti időszakban, hogy a parlamentben és a közigazgatásban legális úton küzdjenek népiségükért. A német népességet a cseh lakossággal szemben hátrányos helyzetbe szorították, ipari vállalataikat elcsehesítették, a német birtokokat un. földreform révén kisajátították. Nagy lendülettel haladt a terület csehekkel való betelepítése, 1921-30 között 260.000 csehet telepítettek német területre. Húsz évi eredménytelen küzdelem után Konrad Henlein, az SdP (Sudetendeutsche Partei) vezetője egy karlsbadi gyűlésen 1938.ápr.28-án nyolc pontból álló követelést intézett a prágai kormányhoz (a németek egyenjogúságának elismerése, német önkormányzatok kiépítése, az igazságtalanságok megszüntetése, a károk jóvátétele, szabadság a német nemzetiség megvallására, stb.), melyet a prágai kormány álindokokkal elodázott.

    1938. májusában Csehszlovákiában községi választásokat tartottak. Mivel a prágai kormány attól tartott, hogy a németek és a többi nemzet megpróbál egyesülni, a szavazási eljárást brutális megfélemlítéssel, a hadsereg mozgósításával próbálta meg befolyásolni. Benes megvádolta Németországot, hogy az csapatokat mozgósít és bevonul Csehszlovákiába. Ezt a hazugságot Németország azonnal cáfolta. A feszültség a szudétanémetek elleni véres cseh megtorlásba csapott. Hitler szeptember 12-én ismét beszédet tartott: „Ha egy majdnem nyolcvanmilliós néphez tartozó három és félmillió ember nem énekelheti azt a dalt, amely tetszik neki, mert a cseheknek kedve ellen való, vagy ha véresre verik pusztán azért, mert olyan harisnyát visel, amit a csehek egyszerűen nem akarnak látni vagy ha terrorizálják és bántalmazzák, mert úgy köszön, ahogy a cseheknek nem kellemes…, ha minden nemzeti életmegnyilvánulásukért mint a védtelen vadat űzik és hajszolják… Ez előttünk nem közömbös és ha ezek a kínzott teremtések nem tudják maguknak a jogot és segítséget önerejükből megszerezni, mindkettőt meg fogják kapni tőlünk.” Hitler a csehszlovák kormánytól csak a szudétanémetek önrendelkezési jogát kérte, ezért rábízta, hogy a kölcsönös megértés céljából tárgyaljon a szudétanémetek vezetőivel. Válaszként a cseh kormány szeptember 12-én egy jegyzéket intézett az angol kormányhoz, melyben a népszavazást alkotmányellenesnek minősítette és a következő napon kihirdette szudéta földön az ostromállapotot, melynek több halálos áldozata és sok sebesültje lett. A prágai kormány 14-én a cseh katonaságot ágyúkkal és gépfegyverekkel Éger városába vezényelte, ahol az SdP székhelyét lőtték, majd kifosztották. 244.850 szudétanémet menekült az erőszakoskodások miatt Németország felé! Mussolini népszavazást követelt a szudétanémetek számára, Henlein (SdP vezetője) pedig proklamációval fordult a német néphez és az egész világhoz, melyben a Szudétaföld Csehszlovákiától való elszakadását követelte. A tárgyalások során Chamberlein közvetített Németország és Csehszlovákia között, Hitlerrel a Berghofban találkoztak. Chamberlein az angol kormánynak írt jelentésében így ír: „Sok rokonszenvet érzek a szudétanémet lélek iránt. Keserves dolog egy idegen faj uralma alatt élni, és azt a benyomást nyertem, hogy a cseh uralom a szudéta vidékeken az elmúlt 20 év alatt a tapintatlanságnak, a megértés hiányának…, az elbánásbeli különbségtételnek olyan mértékét mutatta fel, hogy a német lakosság közhangulatának elháríthatatlanul a lázadásig kellett feszülnie. …Úgy vélem, hogy a panaszok a főkérdést illetően jogosak. Még megbízatásom legvégső idejében sem tapasztaltam a cseh kormány részéről semmiféle készséget, hogy ezeken a panaszokon valamilyen módon segítsenek. Így mind világosabbá vált előttem,… azonnal meg kell adni az önrendelkezés teljes jogát. Ha az elszakadás ki nem kerülhető,… annak gyorsan és habozás nélkül meg kell történnie. Komoly veszedelem, a polgárháború veszedelme fenyeget, ha ezek az állapotok tovább tartanak.”

    Az angol és francia kormány szeptember 19-én jegyzékben szólította fel a prágai kormányt, hogy azokat a vidékeket, ahol több mint 50 % a német lakosság aránya, haladéktalanul engedjék át Németországnak. Ezt a javaslatot 21-én a prágai kormány elfogadta. Ennek ellenére másnap Kreicsy cseh vezérkari főnök parancsot adott a cseh csapatoknak a szudétanémet területekre történő bevonulásra. A csapatok páncélkocsiaikból gépfegyvertüzet zúdítottak a gyanútlanul ünneplő német tömegre, s ez ismét sok halottat és sebesültet követelt. Benes a következő rádiónyilatkozatot tette: „Magatartásunkat a helyzethez szabtuk,… megvan a magam terve és nem engedem magamat az utamról eltéríttetni.” Benes az időhúzás taktikáját választotta, hogy olyan helyzetet teremtsen, mely Németországot cselekvésre kényszeríti. Benes megpróbálta a Hitler és Chamberlain között folyó godesbergi tárgyalást meghiúsítani. Hitler meghosszabbította a terület átengedésének határidejét és Chamberlain felajánlotta, hogy ezt a javaslatot memorandumba foglalja és továbbítja azt a prágai kormánynak. Benes ennek ellenére meghirdette a cseh hadsereg mozgósítását azzal a valótlan állítással, hogy a godesbergi tárgyalások megszakadtak és a német haderő felvonulóban van a cseh-német határ felé.  Benes lezárta a telefon- és rádió-összeköttetést, valamint a vasúti forgalmat Németország felé.

    Hitler szeptember 26-án beszédet mondott a Sportpalasban részletesen ismertetve a konfliktust: „Én most már egy utolsó és végleges német javaslatot magában foglaló memorandumot bocsátottam a brit kormány rendelkezésére. Ez a memorandum nem tartalmaz egyebet, mint annak realizálását, amit Benes úr már megígért. … Én itt azt a határt választottam, amely a csehszlovákiai népi és nyelvi megoszlás évtizedek óta rendelkezésre álló anyaga szerint jogos. … a végleges határ megvonását mindazonáltal átengedem az ott élő néptársak szavazatának! Leszögeztem tehát, hogy ezen a területen népszavazás lesz. És, hogy senki se mondhassa, hogy ez nem fog igazságosan lefolyni, a szavazás alapjául a Saar-vidéki népszavazás statumát választottam. Hajlandó vagyok és voltam, hogy tőlem akár az egész területet leszavaztassák. De ennek ellenszegültek Benes úr és a barátai. Ők csak egyes részeken akartak szavazást engedni. Helyes, engedtem nekik. Sőt beleegyeztem abba is, hogy a szavazást nemzetközi ellenőrző bizottságok vizsgálják felül. Hajlandó voltam a határvonal megvonását egy német-cseh bizottságra bízni. Chamberlain úr úgy vélekedett, vajon nem lehetne-e ez nemzetközi bizottság. Erre is kész voltam. … Továbbá hajlandó voltam arra, hogy e szavazás alatt vissza is vonom csapatainkat, s arra is kifejeztem hajlandóságomat, hogy erre az időre hívjuk meg a Brit Légiót, amely azt az ajánlatot tette nekem, hogy elmegy erre a területre és ott fenntartja a nyugalmat és a rendet. Továbbá hajlandó voltam arra, hogy a végleges határt egy nemzetközi bizottság állapítsa meg és minden módosítást hajlandó voltam reá bízni egy olyan bizottságra, amely németekből és csehekből alakul…”

    Hitler 1938. szeptember 30-ára meghívta Chamberlaint, Mussolinit és Daladiert egy, a müncheni Führerhausban tartandó találkozóra, ahol arra a megegyezésre jutottak, hogy 1938. október 1-én a cseh csapatok kiürítik a szudétanémet területet. Minden részletben (népszavazás, határok megvonása, stb.) elfogadták Hitler ajánlatát. Szeptember 30-án Syrovy cseh miniszterelnök rádió útján közölte, hogy a cseh kormány a müncheni megállapodást elfogadta.  Mint később okmányok igazolták, Chamberlain nem azzal a becsületes szándékkal írta alá a müncheni szerződést, hogy Európának tartós békét biztosítson, hanem azért, hogy időt nyerjen, mivel Anglia még nem volt felkészülve a Németország elleni háborúra.          

    1938. december 6-án Németország a francia kormánnyal is aláírt egy egyezményt Párizsban, melyben mindkét fél az európai béke megszilárdítása mellett állt ki, valamint leszögezték, hogy az egymás közötti határok véglegesek. Ám a nyugalom nem tartott sokáig. 1939. március 10-én a prágai kormány leváltotta Tiso szlovák miniszterelnököt és a kárpát-ukrajnai minisztert, Revait felmentette hivatalából. A prágai kormány olyan uralmi jogokat érvényesített, melyek egyáltalán nem illették meg őket. Tiso kénytelen volt a német birodalmi kormány támogatását kérni. A cseh kormány ezen önkényeskedései nagy felháborodást keltettek Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában is, mely véres összeütközésekhez vezetett a lakosság és a felfegyverzett marxisták között. A csehek egy előkészített terv megvalósítását kezdték el kommunista támogatással. 1938.szept.27-én a következő cikk jelent meg az Epoqueben: „Csehszlovákia a francia játszmában kétségen kívül igen értékes kártya, amely a légierő fellépésével nagy jelentőséget nyert. A cseh föld széles síkságaival nagyszerű kiindulási pont a légierők számára. Ha a cseh kiindulási pont Franciaország rendelkezésére áll és azt az oroszok megszállják, akkor a szövetséges rajoknak módjukban van Németországot pont szívén találni.”

    1939. március 14-én Szlovákia elszakadt Csehországtól. Chamberlian az angol alsóházban kijelentette: „az állam, amelynek határait garantálni szándékoztunk, belülről tört szét és ekként szűnt meg.” Március 16-án Tiso szlovák miniszterelnök táviratot intézett Hitlerhez: „Mélységes bizalommal az Ön személye, a Nagy Német Birodalom vezére és kancellárja iránt, a szlovák állam az Ön oltalma alá helyezi magát.” Hitler a szlovák kormánnyal katonai megállapodást kötött, és megállapodtak, hogy Szlovákia szuverén állam marad, melynek határait Németország 25 évre garantálta. 

    Dr. Hacha, a cseh köztársaság elnöke és Dr. Chvalkovsky külügyminiszter felismerték a küszöbön álló polgárháború kitörésének veszélyét, ezért március 14-én Berlinbe utaztak, hogy találkozzanak Hitlerrel, Göring tábornaggyal és Ribbentrop birodalmi külügyminiszterrel. Mindkét fél egybehangzó véleménye az volt, hogy Közép-Európa békéjének és nyugalmának érdekében a cseh népet a Német Birodalom védelme alá szükséges helyezni. Hitler ezt a nyilatkozatot elfogadta és kijelentette, hogy a Német Birodalom a cseh népnek védelmet és autonómiát biztosít. (Csehországi és morvaországi protektorátusról szóló 1939.márc.16-i rendelet.)

    Élet a csehországi és morvaországi protektorátusban egy 1939. márc.17-i jelentés szerint: „Mindazoknak, akik ma Bécsben csehnek vallják magukat, módjuk van gyerekeiket cseh iskolába járatni. Bécsben ma öt nyilvános cseh népiskola, két felsőiskola, két középiskola és egy kereskedelmi iskola van,… melyeket városi pénzből létesítettek. Ezen felül tíz nagy, korszerűen berendezett gyermekkert áll a cseh gyermekek rendelkezésére. Fenntart továbbá a cseh Komensky Egyesület nyolc magán-népfőiskolát, egy reáliskolát és egy reálgimnáziumot… Ezekben az iskolákban kizárólag csehek tanítanak. A cseheknek módjukban áll cseh színielőadások rendezése is. Gazdasági szempontból a cseh népcsoport vitathatatlanul jobb helyzetben van, mint a csatlakozás előtt. … az NSV közel kilencezer segélyre szoruló csehet látott el ruhával és élelmiszerekkel. Sok ezer cseh munkanélkülit ismét bekapcsoltak a munkába.”

    LENGYELORSZÁG

    A Versailles-i békediktátum egyik legsúlyosabb igazságtalansága volt Danzig elválasztása Németországtól, valamint a lengyel korridor. A békediktátumnak megfelelően Lengyelország közel 43 ezer km2 német területet kapott 2.269.000 főnyi lakossal, akik közül megélhetési alapjuk elvesztése miatt több mint 1 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására. Felső-Szilézia értékesebb fele a szavazás meghamisítása miatt Lengyelországnak jutott! Németország egész szénmennyisége 60 milliárd tonna volt, melyből Lengyelország 53,9 milliárd tonnával részesedett, valamennyi vasércbányát Lengyelország kapott meg! A kohók össztermeléséből Lengyelország 67 %-ot, a vas-és acélöntödékből 57 %-ot, az acél-és hengerművekből 84 %-ot, az ón-, és ólomérc bányákból 93 %-ot nyert el! Németországnak a teljes vasérc-, ón-, ólom-, és ezüsthámort át kellett adnia Lengyelországnak, mely azonban még ezzel sem volt elégedett, az 1772. évi határok visszaállítását követelte!

    A Versailles-i szerződés az új lengyel állam határaira vonatkozó részeit a legtöbb neves politikus igazságtalannak minősítette. Lloyd George, a békediktátum egyik megteremtője így ír emlékiratában („Megfontolások a békekonferencia számára, mielőtt feltételeit végleg megállapítja”, 1919.márc.25.): „Nem tudok egy jövendő háború számára erősebb okot elképzelni, mintha a német népet, amely kétségtelenül a világ egyik legerőteljesebb és hatalmasabb fajának bizonyult, apró államokkal veszik körül,…melyeknek azelőtt soha állandó kormányzatuk nem volt, mindegyikük a németek széles tömegeit zárja magába, amelyek anyaországukkal való egyesítésüket követelik. A lengyel bizottság követelése, hogy 2.100.000 németet más kormányzat felügyelete alá helyezzenek, amely még történelme alatt soha nem tett tanúbizonyságot önmaga stabil kormányzásának képességéről, az én megítélésem szerint előbb vagy utóbb új háborúra fog vezetni Kelet-Európában.” Külföldi politikusok, katonák és diplomaták Danzigról és a korridorról egységes véleményen voltak, mely szerint igazságtalan és ezen politikai helyzet elkerülhetetlenül háborúhoz fog vezetni (Margarete Gärtner: Zeugnisse der Wahrheit).   

    A lengyel kormány egy 1919. június 28-án kelt szerződésben a szövetséges főhatalmakkal szemben kötelezettséget vállalt, hogy minden Lengyelországban élő nemzetiség számára biztosítja nyelvük és vallásuk szabad gyakorlását és az egyenlő jogokat, melyek a lengyel lakosságot is megilletik. A szerződés betartását a népszövetségnek kellett volna felügyelnie, de Lengyelország 1934. szeptember 13-án kijelentette, hogy a jövőben nem tűri el a népszövetség felügyeleti gyakorlását. Már 1920. november 20-án jelezte a német kormány egy panaszlevélben a lengyel kormány felé, hogy az említett szerződést a legcsekélyebb mértékben sem tartják be, a németek nemhogy a megígért egyenjogúságot nem élvezhetik, de mindenütt szabadon üldözhetőnek tekintik őket. Az állandó nemzetközi bíróság a népszövetségi tanács megkeresésére 1923. szeptember 10-i jogi szakvéleményében azt nyilatkozta, hogy a lengyel kormány magatartása a Lengyelországban élő németekkel szemben nem áll összhangban nemzetközi kötelezettségeivel! 1923. április 10-én Sikorsky miniszterelnök kormányzati programként meghirdette egy beszédében: „a német javak likvidálását és a nyugati tartományoknak a németektől való megtisztítását.”          

    Hitler a problémát nem akarta erőszakos fenyegetéssel megoldani, ezért 1934. január 26-án megkötött egy tíz évre szóló német-lengyel örök békére vonatkozó megállapodást.

    Lengyelország arra törekedett, hogy Danzig szabad várost megszerezze magának és a korridort változatlanul fenntartsa. A lengyel konkurens kikötő, Gdingen létesítésével és a számára nyújtott egyoldalú kedvezményekkel Lengyelország a legsúlyosabb károkat okozta Danzignak. Németország ISMÉTELTEN megkísérelte, hogy ezeket a nehézségeket barátságos tárgyalások útján, kisebbségvédelmi szerződés megkötésével rendezze. A lengyel kormány elutasította a kezdeményezést. Végül 1938. október 24-én von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter Lipsky lengyel követnek átadott egy német javaslatot, melyben Németország lemondott az elszakított területek visszacsatolásáról és elvileg elismerte a korridort, de ennek fejében követelte Danzig Birodalomhoz történő csatolását. Hitler ezzel jelentős lemondást vállalt, mely szinte minden előnyt átengedett Lengyelországnak és ezzel elismerte a Versailles-i békediktátum egyik legigazságtalanabb pontját. Lengyelország válaszként hadseregét mozgósította és Danzig körül összevonta csapatait. Lipsky kijelentette, hogy ha Németország továbbra is igényt tart Danzigra, az a háborút jelenti Lengyelországgal. Beck lengyel külügyminiszter ugyancsak háborúval fenyegetőzött, akit a német kormány meghívott Berlinbe, de ehelyett Londonba utazott, hogy aláírja az angolok által ajánlott garanciaszerződést. Lényege a következő volt: Lengyelország egy esetleges német-angol konfliktusba akkor is be fog avatkozni egy Németország elleni támadással, ha az Lengyelországot és érdekeit egyáltalán nem is érinti. Ezzel a garanciaszerződéssel Lengyelország 1934. január 26-án kötött német-lengyel nyilatkozatot önkényesen és egyoldalúan megszegte. A német kormány még ezek után is felajánlotta a viszony újabb szerződéses szabályozását, melyre Beck 1939. május 5-én egy németellenes beszéddel válaszolt és egész Kelet-Poroszországot Lengyelország számára követelte! Anglia a német hatalom erősödését nem tűrte el és készült a Németországgal való háborús leszámolásra, melynek egyik fontos stratégiai lépése volt Németország politikai bekerítése. Az első állam, melyet biztosított magának Lengyelország volt. Chamberlain 1939. március 31-én bejelentette az alsóházban, hogy Anglia egy esetleges Lengyelországot veszélyeztető konfliktus esetén minden segítséget megad. (Ezzel megismétlődött Angliának az a kétszínű politikája, mely egyszer már 1831-ben megpecsételte Lengyelország sorsát, amikor Anglia és Franciaország fellázították Lengyelországot az Oroszország elleni felkelésre, majd cserbenhagyták.)

    Jules Lukasiewicz a párizsi lengyel nagykövet így ír Varsóba küldött 1939. március 29-én kelt jelentésében: „Gyermekes, naiv és egyidejűleg unfair egy államnak, amely olyan helyzetben van, mint Lengyelország, azt javasolni, kapcsolatait egy annyira erős szomszéd felé kompromittálja, mint Németország és a világot egy háború katasztrófájának tegye ki, csak azért, hogy Chamberlain belpolitikai kívánalmainak szolgálatot tegyen. …Az utolsó húsz év tapasztalatai alapján, melynek folyamán Anglia és Franciaország nemcsak egyetlen nemzetközi kötelezettségének nem tett eleget, hanem arra sem volt képes, hogy saját érdekeit kellő módon megvédelmezze, teljes képtelenség elhinni, hogy bármely állam Közép- vagy Kelet-Európában vagy a Berlin-Róma tengely ellenkező oldalán egyetlen angol javaslatot is komolyan vehetne. … Egyszer és mindenkorra meg kell állapítani, hogy a felelősség legnagyobb részben Franciaországra és Angliára hárul, amelyeknek esztelen vagy nevetségesen gyenge politikája vezetett a helyzethez és eseményekhez, melyek között élünk. …”

    Hitler 1939. április 28-án tartott beszédében kijelentette: „Anglia politikája nem hagy kétséget afelől, hogy Londonban … azon a véleményen vannak, hogy Németország bonyolódjék bele bármilyen konfliktusba, Nagy-Britanniának feltétlenül Németország ellen kell állást foglalnia” és Anglia ezáltal a Németországgal kötött flottaegyezmény alapelveit egyoldalúan megszegte és azt hatályon kívül helyezte.

    Németország már 1939. március 2-án megnemtámadási szerződést kötött Litvániával, május 31-én Dániával, június 7-én Észtországgal és Lettországgal, végül augusztus 23-án Szovjet-Oroszországgal, melyet Anglia hónapokon át igyekezett rábírni, hogy csatlakozzék a Németország elleni bekerítési politikához. Hitler 1939. augusztus 25-én újabb ajánlatot tett az Angliával való megegyezésre, melyre válaszként Anglia azonnal aláírta a brit-lengyel szövetségi szerződést.

    Lengyelországban tovább folyt a németek üldözése, gyilkos bandák támadtak a fegyvertelen lakosságra. A Greueltaten an den Deutschen in Polen c. hivatalos német kiadvány tanukkal és okmányokkal bizonyított esetek tömegét sorolta fel, miszerint lengyelek német állampolgárokat kínoztak és gyilkoltak meg a legembertelenebb módon. 60.000 gyilkosság történt!!! Még a II. Világháború kitörése után is találtak megcsonkított holtesteket.

    Hitler szeptember 1-én a birodalmi gyűlésen a következőket mondta: „Lengyel részről ma éjszaka első ízben saját területünkön lengyel reguláris katonák is tüzeltek. Öt óra 45 perc óta visszalövünk.” Ekkor lépett fel közvetítőként Mussolini, aki fegyverszünetet és egy 2-3 napos konferencia összehívását javasolta, melyet a birodalmi kormány készen állt elfogadni. Az angol kormány 2 órás ultimátumban követelte a birodalmi kormánytól csapatainak azonnali kivonását, ellenkező esetben hadat üzen Németországnak. Válaszként a birodalmi kormány szeptember 3-án memorandumot adott ki: „… 2. Keleti határainkon hónapok óta ténylegesen háborús állapot uralkodik. Azóta, hogy a Versailles-i békediktátum Németországot szétszakította, valamennyi német kormánytól megtagadták a békés rendezést. 1933-tól kezdve a nemzeti szocialista kormány is ismételten megkísérelte békés tárgyalások útján ennek a szerződésnek leggonoszabb erőszakoskodásait és jogfosztásait kiküszöbölni. Minden alkalommal elsősorban a brit kormány volt az, amely intranzigens magatartásával bárminő praktikus revíziót meghiúsított. A brit kormány beavatkozása nélkül, - erről a német birodalmi kormány és a német nép meg vannak győződve, - sikerült volna Németország és Lengyelország között ésszerű és mindkét felet kielégítő megoldásra jutni. Mert Németországnak nem volt szándéka és nem is állított fel olyan követelést, hogy Lengyelországot megsemmisítse…. 3. A brit kormány - egyedülálló eljárás a történelemben – a lengyel államnak általános felhatalmazást adott bárminő cselekedetre Németország ellen. … A német kormány, bár áthatotta a lengyelek által gyötört és embertelenül bántalmazott német lakosság szenvedése, mégis öt hónapig türelmesen várt anélkül, hogy Lengyelország ellen csak egyszer is hasonló agresszív módon járt volna el.  … Mindezeket az eseményeket pontosan ismerte a brit kormány. Könnyű lett volna nagy befolyását Varsóban latba vetni, s az ottani hatalmasságokat figyelmeztetni, engedjék érvényesülni az igazságot és emberiességet, s teljesítsék vállalt kötelezettségeiket. A brit kormány nem tette ezt. … a lengyel kormányt egyenesen felbiztatta, hogy bűnös, Európa békéjét veszélyeztető magatartását tovább folytassa. …az angol kormány Mussolininek az Európa békéjét még mindig megmenteni alkalmas javaslatát elutasította, holott a birodalmi kormány kinyilvánította készségét annak elfogadására. A brit kormány felelős tehát mindazért a szerencsétlenségért és szenvedésért, amely most sok népre reászakad és reászakadni fog.”

    1939. szeptember 3-án Franciaország is hadat üzent Németországnak, amire a birodalmi külügyminiszter azt válaszolta, hogy Németországnak nem áll szándékában Franciaországot megtámadni és hogy a jelenlegi francia kormány fogja viselni a felelősséget mindazért a szenvedésért, amely az országukra hárul, amennyiben megtámadná Németországot.

    Forrás: Johannes Öhquist: A Führer birodalma, 1940.     

      

     

     

     

     
    My Google Page Rank