• подарки
  • сувениры
  • бизнес сувениры
  • сувениры
  • сувенирная продукция
  • подарки для женщин
  • подарки для мужчин
  • футболки
  • бейсболки
  • ежедневники
  • Látogatók száma

    mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
    PDF Nyomtatás E-mail
    Írta: Oswald László   

    Kiknek állt érdekében a második világháború?


    ELŐSZÓ
    Az I. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI HELYZET
    AZ I. VILÁGHÁBORÚ KIPROVOKÁLÁSA
    AZ I. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSE
    AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI RENDEZÉS
    SZOVJET-OROSZORSZÁG KÜZDELME A NEMZETKÖZI ELISMERÉSÉRT
    1934-1938. A VILÁG POLITIKAI ERŐVONALAINAK ÁTRENDEZŐDÉSE
    A JAPÁN TÁMADÁS KIPROVOKÁLÁSA
    AZ EGÉSZ VILÁG IMPERIALISTÁI NÉMETORSZÁG ELLEN
    NÜRNBERG
    A "HIDEGHÁBORÚ"
    JUGOSZLÁVIA
    MAGYARORSZÁG
    AZ "ENYHÜLÉS"
    ÖSSZEFOGLALÁS


    ELŐSZÓ

    Ezúttal minden elfogultságtól mentes. A szó valódi értelmében vett "glasznoszty" jegyében megírt diplomácia-, és politikatörténeti munkát olvashat a Kedves Olvasó, amely nem kíméli a II. világháború győztes hatalmainak egyikét sem. Ezt nem is érdemelnék meg. Kíméletre csak a leigázott nemzeteknek lehet igénye, akiket az elmúlt csaknem fél évszázad vad propagandája oly sokszor megalázott. A győztes hatalmak történészei kedvük szerint kerekíthették ki a világháború kitörését előidéző okokat és eseményeket. Szinte megszabták annak keretét, hogy miről szabad írni ebben a témában és miről nem.

    A második világháború történetének ma már könyvtárnyi irodalma van. Egyre szaporodik a "közreműködők" vallomása, emlékirataik kiadása révén. Mégis nyugodtan állíthatjuk valóban tárgyilagos az okokat kellő mélységben feltáró és teljesen elfogulatlan értékelés sem nyugaton, még kevésbé keleten nem került az olvasók kezébe. Pedig e történet iránt az érdeklődés az idő múltával egyenes arányban nő.

    Aki az elmúlt ötven év eseményei iránt az átlagolvasónál kissé kritikusabban érdeklődik, gyorsan eljut a kétkedéshez, ahhoz a következtetéshez, hogy itt valami nincs rendben. Olyan mozaikképet vizsgál, amelyből nagyon sok kocka hiányzik. Egyre több olyan kérdés merül fel benne, amelyre a választ hiába keresi. Az alapvető igazság elsikkadt. A legbiztosabb sarokpontok is meginognak, gyanússá válnak. Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, mintha egyik-másik talán nem is lenne igaz, hiszen annyi más körülmény szól ellene.

    A történészek képtelenek kilépni a három nagy zsonglőr: Roosevelt, Sztálin és Churchill által megrajzolt bűvös körből.

    Mi lehet ennek az oka? Hiszen a háború után az Egyesült Államok, szövetségben Angliával alaposan összekülönbözött a Szovjetunióval. Márpedig a veszekedő emberek ellenfelük legféltettebb általuk ismert titkait is szinte kárörvendve kiabálják ki. A két ideológia - kapitalista, és kommunista - harcosai nem is kímélik egymást. Mégis számos tabu van, amelyről mindkét fél hallgat. Ilyenek, hogy mást ne mondjunk: a teheráni, jaltai és potsdami konferenciák osztozkodásairól készült teljes anyag, a nürnbergi per teljes anyaga, de sorolhatnánk még sok egyebet. Az a tény, hogy a győztes hatalmak a mai napig élvezik a második világháború előnyeit más népek kárára, nem szolgálhat teljes magyarázattal. Az igazi okok ennél sokkal mélyebben rejtőznek. Franciaország, de különösen Anglia ugyan a győztesek oldalán fejezte be a háborút, róluk mégsem mondható el, hogy élvezik annak gyümölcsét, sőt rosszabbul jártak, mint egyik másik vesztes hatalom.

    Mindezek ellenére ők is hallgatnak! Bár Churchill is, De Gaulle is megírta a maga bő lére eresztett emlékiratát, amelyben sok mindent ki is kotyognak, de a lényegről nem beszélnek.

    Tulajdonképpen mikor is tört ki a második világháború? 1939 szeptember 1-én. Ami a fegyveres összecsapást illeti valóban ekkor. Előkészítése azonban 1933-ra nyúlik vissza, a Szovjetunió Egyesült Államok által történő diplomáciai elismerésével. Másodrangú körülmény, hogy Hitler is ebben az évben került hatalomra. Roosevelt ravasz módon tervelte ki a világ politikai és gazdasági felosztását. Tervéhez mesterien állította sorompóba a kalmár Angliát és a pénzért, területi gyarapodásáért mindenre kapható oroszokat. Roosevelt eszköztárában az oroszok kerültek az első helyre. Ők mindkét feladat végrehajtására a legalkalmasabbak. Geopolitikai helyzetük is a legkedvezőbb ehhez. Szomszédai Japánnak is, egy kis keveréssel Németországnak is.

    A Szovjetunió elismerése fejében Roosevelt nemcsak értékes eszközt kapott, de biztosította a világgazdasági válság utáni lassú fellendüléshez szükséges fegyelmezett termelés munkaerő alapjait is. Megállapodott az oroszokkal, hogy felforgató eszméivel nem zaklatja! az amerikai munkásokat. Az oroszok ezt a megállapodást a mai napig a legkorrektebben betartják. Nem úgy az angolokkal szemben. Pedig az 1921-es angol-orosz egyezményben ezt Anglia esetében is vállalta. Az 1926. évi nagy angol bányász-sztrájk idején ígéretét azonban megszegte. Az orosz szakszervezetek nevében a koldus szegény orosz kormány - Majszkij szerint - egymillió fonttal segélyezte a bányászok sztrájkját. Ez az 1984. évi csaknem egy évig húzód angol bányász-sztrájk idején is megismétlődött.

    A világ közvéleményének nagy része Chamberlain-t a mai napig németeket békéltető angol miniszterelnökként tartja számon. Itt az ideje, hogy ezt a portrét a helyére tegyük. Röviden: nem volt az. Feladata, ti németek háborús kedvének felkeltése és a háborúba való beugratása volt, és ezt a szerepét kitűnően játszotta el. Ne felejtsük el: a világháború alatt a három hatalom vezetői között folyt bősége és rendszeres levelezés, mondhatnánk háborús egyeztetés mely 1937-től, vagyis Chamberlain hatalomra kerülésével alakult ki. Aligha lehet véletlen, hogy a müncheni egyezmény aláírásáról hazaérkező Chamberlain-t Rooseveltnek ez az egyszavas távirata várta: "Bravó"

    A Szovjetunió 1939-ben amerikai tanácsra kötött taktikai meg nem támadási szerződést Németországgal. Célja kizárólag a németek önbizalmának növelése, kedvező politikai és szövetségi konstelláció érzetének keltése a_ háború megindításához. Az ürügyet mindkét szerződő fél számára az alaposan rászedett Lengyelország Németország elleni provokációi szolgáltatták. °

    Ázsiában Roosevelt Japánt csalta a Pearl Harbour-i lépre. Szerencsétlen japánok úgy gondolták, egy eredményes rajtaütésszerű támadás jobb belátásra bírja majd az amerikai kormányt Japán alapvető létérdekeinek megítélésében. Nem sejthették, hogy azok már rég elhatározták a velük való nagy leszámolást.

    A galád módon kiprovokált második világháború befejezése után tőrbecsalt ellenfeleinek vezetőit a világtörténelemben példa nélkül álló módon az általuk kreált "háborús bűnösök" elmélete alapján legyilkolják. Minden azt igazolja, hogy az amerikai és az orosz társadalomban az igazság nem csak szubjektív, hanem egyáltalán nem létezik. Ellenkező esetben ugyanis éppen az angol, amerikai és az orosz vezetők kivégzése volna méltányos. Ha hihetünk Elliot Rooseveltnek, miszerint apját Churchill megmérgeztette, gondolva halála okán esetleg kibújhat az Atlanti Charta kötelezettségei alól, ügy azt kell mondanunk, hogy saját személyében legalább elnyerte méltó büntetését. Ez azonban sovány vigasz a japán és a német, valamint a vonzáskörükbe tartozó leigázott népeknek.

    A második világháború kiprovokálásától immár több mint fél évszázad választ el bennünket. Itt a legfőbb ideje, hogy az abban résztvevő országok népei - akár a nyertesek, vagy a vesztesek államaiban élnek - megismerjék a minden manipulációtól mentes igazságot: a második világháború valódi történetét. Szerény munkám ehhez kíván segítséget nyújtani.

    A háború kitervelése és végrehajtása mindenkit - de különösen a kárvallottjait - meggyőzhetett, hogy az amerikai és az orosz politika legfőbb eszköze a kiszemelt áldozatok félrevezetése és becsapása. Sajnos ez nem csak a háborúk kiprovokálásában, hanem békeidőben is igaz. Különbség csupán annyi, hogy Amerika ezt tagadja, míg a Szovjetunió összeegyeztethetőnek tartotta fennkölt elveivel. Mondván a cél bármilyen eszközt szentesít.

    A háborús - Churchill szavai szerint - osztalék bezsebelése után új módszereket eszelnek ki a világ népeinek félrevezetésére. Hideg háborús szereposztásban a két ideológia ürügyén osztják két csoportra a világ országait. Magukat szuperhatalomnak nevezik és a népeket egymás befolyási övezetébe sorolják, Létrehozzák katonai szövetségi rendszereiket, látszólag egymás ellen, válójában hatalmi monopóliumuk védelmére, az Egyesült Államok anyagi, technológiai segítségével a Szovjetunió olyan fegyveres erőre tesz szert, hogy Amerika utánpótlása mellett, bármilyen ellenük kialakuló katonai szövetségi rendszer legyőzésére képes.

    Napjainkban a világgazdasági, de ha úgy jobban tetszik a világpolitikai helyzet ismét megérett egyes leküzdhetetlen konkurensekkel való elszámolásra. A cselszövők provokációi, a különös pápaválasztás, a lengyel szolidaritás csapda, a koreai utasszállító repülőgép lelövése, Gorbacsov peresztrojkája, Irak, Csernobil, de különösképpen a napjainkban dúló jugoszláv belháború, zsinórban követik egymást. Szerencsére a két világháborúval a népek sokat tanultak, nem hajlandók a vásári csalókra jellemző módszereknek felülni. A béke megőrzése érdekében a japán és a német tudományos kutatásnak legfőbb feladata: hogy az amerikaiak kikapcsolásával olyan védelmi fegyverrendszereket hozzanak létre, amely az előbb-utóbb bármilyen formában, de biztosan bekövetkező orosz támadást méltó fogadtatásba részesítheti.

    Nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az orosz atomháború tehet végzetes kárt Amerika konkurenseiben, hanem - éppen Csernobil példája igazolja - az orosz atombéke is.

    Tisztelettel kérem azokat a Kedves Olvasókat, akik közelmúltunk történelmének olyan fontos helyén álltak, vagy állnak, ahol betekintésük volt, vagy van egyes különleges külpolitikai, diplomáciai folyamatokba, amelyek oldalunk megállapításaival kapcsolatba hozhatók - szíveskedjenek tájékoztatni az általuk ismert eseményekről.

    Történelmünk minden jó szándékú tanújára számítok. Adataikat természetesen inkognitójuk megtartásával szigorúan bizalmasan kezelem.

    Végül elnézést kérek a Kedves Olvasótól, hogy a II. világháború "győztes" hatalmainak vezetőit és a vezetésük alatt álló intézményeket az oldalon helyenként nagyon szókimondóan jellemzem. Magyarul: az igazi nevén nevezem. Ezek megítélésénél szíves figyelmükbe ajánlom, hogy ez sem mennyiségben, sem durvaságban meg sem közelíti azt a negyvenöt évi mocskolódást, amelyet ők a japán, német és magyar népre, azok második világháborús vezetőire - kimondom, ha megköveznek is - ártatlanul rákentek.

    Az I. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI HELYZET

    Az utóbbi kétszáz év történelmét vizsgálva könnyen megállapíthatjuk, hogy Európában három nagy nemzet rivalizált egymással: a német, a francia és az angol. A politikai erővonalak is e három ország háború, illetve csatavesztései szerint alakultak. Nem vitatható, hogy ezek közül a legerősebb Anglia volt. Korai, nagyarányú gyarmatszerzései, részben ebből fakadó gyorsabb ipari fejlődése, és nem utolsó sorban területi elhelyezkedése biztosították ezt számára. Tengeri nagyhatalommá alakult, mivel országát minden oldalról tenger védte, háborúval nehezen volt sebezhető, inkább gyarmatait próbálták - nem sok eredménnyel - elhódítani.

    Németország és Franciaország szomszéd államok, így a fegyveres konfliktusok gyakrabban terhelték meg a két ország viszonyát. Franciaországnak is tekintélyes gyarmatok álltak rendelkezésére, bár ez meg sem közelítette az angolokét. Németország, aki csak később ismerte fel a gyarmatok jelentőségét, még kevesebb gyarmat felett rendelkezett, amelyhez természetesen hozzájárult az egységes Németország késői kialakulása is. Így érthető, hogy Anglia olyan kereskedelmi előnyökhöz jutott, amellyel a másik kettő nehezen versenyezhetett. Németország rendkívül fegyelmezett munkaereje, magasfokú szervezettsége, nem különben az egyre fejlettebb technológiája az ország versenyképességét állandóan növelte. Érthető, ha a franciák, még inkább az angolok növekvő féltékenységgel figyelték, és mindent elkövettek ennek megakadályozására.

    Korábban egymás közötti közvetlen háborúkkal igyekeztek a német fejlődést akadályozni. A századforduló idején azonban a diplomáciai tevékenység kifinomulásával már közvetett módon provokálták. Kapóra jött ehhez, hogy Oroszország érdeklődése növekvő mértékben fordult Európa felé. Ha azt mondjuk, hogy a germanizmus gyökerei egész Európában megtalálhatók, úgy az is igaz, hogy a szlávizmus is jelen van az egész kontinensen és jelentős bázisokkal rendelkezik. Csak a fontosabbakat említjük: Szerbia, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia. Ezekből tekintélyes rész helyezkedett el az ezeréves Magyarország területén. Magyarország pedig ebben az időben az Osztrák-Magyar monarchia, ezzel együtt a német nyelvterület erős tagállama.

    Németország izmos ipari állammá vált, ahol már fékezni kell az expanziós törekvéseket. Az Osztrák-Magyar monarchia rendkívül stabil és fejlett gazdasági szervezet.

    Oroszország elmaradott feudális állam, amely - mint a múltban is - ebben az időben is gazdasági erejét és az ország védelmi szükségleteit meghaladó hadsereget tart fegyverben. Helwald Frigyes: A föld és népei c. munkájában már 1879-ben így ír Oroszországról: "Poroszországot kivéve, Európában a militarizmus sehol sem emészt meg annyit, mint ez országban." Saját szellemi tőkéjéből képtelen az ország iparosítását fejleszteni. A nagyhercegek azonban felismerték a fejlett ipari technológia hatalmas előnyét. Látva a németek és a monarchia rohamos fejlődését, elhatározzák fellazítását. Már ebben az időben is komoly és ügyes hírszerző apparátussal rendelkeznek. Különleges képességet árulnak el nyílt és titkos lázítások szításában. Már az 1903 június 11-i belgrádi királygyilkosságban is benne volt a kezük.

    Ápis (Dragutin Dimitrijevics) ezredes vezetésével ugyanis szerb katonatisztek hajtották végre. Az ok kézenfekvő: a meggyilkolt Obrenovics Sándor osztrák orientációjú uralkodó volt. A helyére segített Karadjordjevics Oroszországtól remélte boldogulását. Egyébként 1914-ben Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását is Ápis ezredes vezetésével hajtották végre, ugyancsak az oroszok megbízásából.

    Ferdinand May így ír erről: Hartwig, belgrádi orosz követ panaszolja Strandmann követségi tanácsosnak: "Artmanov katonai attasé úr a legszorosabb kapcsolatban áll az otthoni urakkal, akik a szárazföldi hadsereget és a haditengerészetet irányítják. Ezek pedig háborúra áhítoznak; amúgy durr bele vígan! Hogy megszabaduljanak minden gondtól. Hát csoda, hogy Artmanov ezredes révén közvetlen állnak Ápis ezredessel? Vele tartanak tűzön-vízen át. Én csak különc vagyok itt, fékezem a dolgok menetét: a szekér fáradozásaim ellenére szakadék felé rohan." Később így folytatja: "A nagyhercegek a tőzsdejátékot még a rulettnél is jobban kedvelik. Részvényekkel spekulálnak, részesednek a Putyilov- haszonból. Nem titok, hogy a Putyilov- művekben ágyúkat gyártanak. Az uraknak hadi részvényeik vannak és ezek minden feszültség nyomán egyre értékesebbek. A német határon tartott hadgyakorlatok csak feljebb viszik az árfolyamokat."

    House amerikai ezredes, aki Wilson elnök megbízásából 1914 júniusában Európában járt a politikai helyzet tanulmányozása céljából, a következő jelentést teszi: "Mihelyt Anglia hozzájárul, Oroszország és Franciaország megtámadják Németországot és Ausztriát."

    House ezredes azonban csak a pillanatnyi állapotot tudta regisztrálni. Arról bizonyára nem sokat tudhatott, hogy Pétervárott már 1907-ben Nicholson, angol nagykövet és Izvolszkij orosz külügyminiszter egyezményt írtak alá. Ezzel tulajdonképpen már ki is alakították azokat az erővonalakat, amelyek 1914-ben szemben állottak egymással. A szerződés tulajdonképpen az ázsiai érdekszférák felosztásáról. (Tibet, Perzsia, Afganisztán) intézkedett. Ma már nem kétséges, hogy az első világháborút előkészítő szerződéssorozat kezdő és igen fontos eleme volt.

    Aligha lehet véletlen, hogy a megállapodást említve Lenin is megjegyezte: "háborúra készülődnek Németország ellen." Ez a szerződés jelentette a cári birodalom végleges elkötelezettségét Anglia és Franciaország felé.

    Ugyanígy németellenes céllal kötötték meg az 1904-es angol-francia úgynevezett entente cordiale szerződést, amely ugyancsak gyarmati osztozkodás (Afrika) jegyében született. Az igazi célja azonban ennek a titkos megállapodásnak is a németek elleni együttműködés volt.


    AZ I. VILÁGHÁBORÚ KIPROVOKÁLÁSA

    A franciák, de leginkább az oroszok minden áron keresték a leszámolást Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. A franciákat a németek gazdasági fejlődésének megtörése sarkallta, míg az oroszok az Osztrák-Magyar Monarchia fellazítása miatt tartották szükségesnek a mielőbbi háborút, remélve, hogy annak következményeként megkaparinthatják érdekterületeinek egy részét, főképpen a szláv lakta területeket. A háború során hátrányos szövetség kialakulására nem kell számítania, hisz Anglia már eddig is biztatta a monarchia és Németország elleni fellépésre. Az orosz- francia-angol szövetséggel szemben Európában még csak megközelítő összefogás sem jöhet létre.

    A monarchiának agg uralkodója van. Családi tragédiák sora törte meg egykori hatalmas energiáját. Rudolf fia öngyilkossága után a trón öröklése körül bizonytalanság lép fel, mivel közvetlen, uralkodásra alkalmas leszármazottja nem maradt. A választás Ferenc Ferdinándra esett, aki rendkívül energikus egyéniség. Míg az agg uralkodó birodalmi politikát folytatott, addig Ferenc Ferdinánd inkább hajlott az osztrák politikára. Nem is titkolta, hogy a monarchia átrendezésére, megreformálására törekszik. A nemzetiségek közül leginkább a csehek állnak közel hozzá.

    Az oroszoknak kapóra jött a szerbiai hadgyakorlat, Szerbiának ebben az időben orosz orientációjú vezetése van. Amint már említettük, az oroszoknak Ápis ezredes vezetésével olyan terror szervezet áll itt rendelkezésére, amely 1903-ban még saját királyát is meggyilkolta. A kínálkozó alkalmat ki kell használni! Olyan helyzetet kell teremteni, amely a kor szokásai szerint csak fegyverrel bosszulható meg. A hadgyakorlatot maga a trónörökös vezeti. Két legyet egy csapásra! Megszabadulnak a monarchia közeli szigorúbb vezetésétől, ugyanakkor a trónörökös meggyilkolásával olyan helyzet áll elő, amelyet a monarchia nem hagyhat szó nélkül. Ha a kártyákat ügyesen keverik, a monarchia kénytelen lesz háborút indítani.

    Az orosz terveket a sors is segítette. A monarchia rendőrsége megtudott néhány gyanús momentumot a készülő merényletről. Ezeket a trónörökös tudomására is hozták, s óvták a személyes részvételtől. Makacssága azonban leszerelte a józan érveket.

    Elhatározását nem változtatta meg. A tragédia, mint a sors kiszámított és megmásíthatatlan akarata bekövetkezett. A monarchia vezetői a szükséges lépéseket illetően tanácstalanok. Minden irányból szélsőséges javaslatok hangzottak el. Végül is abban állapodtak meg, hogy szigorú, de teljesíthető ultimátumot intéznek a szerb kormányhoz. Ha az az ultimátumban foglaltakra pozitívan reagál, a merénylet kivizsgálásában együttműködik a monarchia vezetésével, úgy azt el kell fogadni. Ezzel a császári udvar elégtételt kap.

    Berchtold külügyminiszter palotájában 1914 július 19-én lezajlott minisztertanácson alkották meg a Szerbiának küldendő jegyzék szövegét. Ezt követően elsőnek Bilinski beszélt Ferenc Józseffel. A beszélgetést később Kauner előtt részletesen ismertette. Tőle tudjuk, hogy többek között ezeket mondotta a császárnak: "Őfelségének most egy fontos lépést kell jóváhagynia, amelyből - úgy vélem európai háború keletkezhet." A császár így felelt: "Bizonyosan, hiszen lehetetlen, hogy Oroszország ezt a jegyzéket érvényesülni hagyj a.'

    De álljunk itt meg egy pillanatra! Az oroszok monarchia elleni összeesküvése, bármilyen paradox, bármilyen károkat okozott, s máig jóvá nem tett igazságtalanságot zúdított Magyarországra. Mint magyar ember némi kárörömöt mégis érzek Ferenc József és az akkori osztrák hatalmasok iránt. Hiszen az 1848-as magyar szabadságharc leverésére - amellyel ők már nem tudtak megbirkózni - maguk kérték az oroszok segítségét, tudomásul véve, hogy eszközül való felhasználásuk egyben politikájuk részévé is tette azokat. Az oroszok pedig igen ügyesen lestek az osztrákok kártyáiba. Igaz, a politikai számla kiegyenlítésére több, mint hatvan év haladékot adtak. De akkor igen nagy árat fizettettek érte. A birodalom a kis Ausztriává zsugorodott, s valószínű végleg törölték az európai hatalmak sorából.

    Életfilozófiájukban sokan hisznek a karmikus erők működésében. Nem szégyellem, bizonyos mértékben magamat sem tudom kivonni hatása alól. A Karma szerint minden emberből, embercsoportból, népekből, országokból, hatalmakból kiinduló minden cselekményt előbb-utóbb követ a cselekmény természetének megfelelő bűnhődés vagy megszentelés. Bármilyen furcsa, erre a fizika is megdönthetetlen bizonyítással szolgál.

    A fizikusok szerint az egyensúly érdekében minden valamilyen irányban megnyilvánuló erővel szemben áll egy azonos mértékű, de ellentétes irányú erő. Sok magyar hazafitól hallottam, hogy Ferenc József élete legnagyobb bűnét azzal követtel el, hogy kivégeztette a tizenhárom aradi vértanút, az 1848-as magyar szabadságharc tábornokait. Ezért családjában tizenhárom katasztrofális csapást kellett elszenvednie. Akárhogy is van, történelmi tény, hogy későbbi magyarok iránti joviális magatartása és más emberi kiválósága ellenére balsorsa élete végéig nem hagyta el.

    E kis kitérő után kanyarodjunk vissza a Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követő eseményekhez.

    A jegyzék, vagy nevezzük ultimátumnak - amelyet a monarchia kormánya küldött a szerb kormánynak - hangjában valóban szigorú volt, de maga a tartalma egyáltalán nem mondható annak. A szigorú hang az adott szituációban teljesen jogos volt. Az a követelés, hogy a nyomozásban a monarchia rendőrsége is részt vehessen, még mai felfogásban sem kifogásolható, de nem ellenkezett az adott kor elfogadott normáival sem, hiszen ilyenre más országok esetében is volt példa. (Pl. Lengyelország, Franciaország). Biztosak lehetünk abban, hogy fordított esetben sokkal szigorúbb feltételeket szabtak volna. Gondoljunk csak arra, hogy Izrael nyíltan hirdeti ma is, hogy zsidók ellen a világ bármely pontján elkövetett merénylet megtorlására - még ha azok nem is izraeli állampolgárok - joga van. Amikor Giesl, a monarchia belgrádi követe 1914 július 23-án Pacu pénzügyminiszternek, aki a távollévő Pasic miniszterelnököt helyettesítette, átadta a Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt készített jegyzéket, azonnal összehívta a fővárosban tartózkodó minisztereket. Rövid tárgyalás után magához kérette az orosz ügyvivőt, Strandtmann-t és tájékoztatta a jegyzék tartalmáról. Kérte Oroszország védelmét, aki ezt nyomban továbbította Pétervárra. Július 25-én délelőtt a cár elnökletével összeült az orosz minisztertanács és megerősítette a már előző nap, vagyis július 24-én hozott határozatot, miszerint július 26-tól az országot részlegesen mozgósítják.

    Maydell cári tábornok a cár utolsó szárnysegéde Sztálin börtönében elmondta társainak, hogy a július 26-i titkos mozgósítási programot a Pétervártól távol eső garnizonok már néhány nappal korábban megkapták. (1) feltehetően még a monarchia jegyzékének átnyújtása, vagyis július 23-a előtt. Elmondja még, hogy az orosz mozgósítás 4-5 nappal is megelőzte a német mozgósítást. Szerinte a mozgósítást Miklós cár csak környezete nyomására - főleg Miklós nagyherceg hatására - utólag írta alá. Amint látjuk, az oroszok nem vesztegették az időt.

    A monarchia csak július 28-án rendel el részleges mozgósítást. Mindezektől függetlenül Szazanov orosz külügyminiszter már a jegyzék átvétele előtt kijelentette a pétervári angol nagykövet előtt, hogy egy Belgrádnak szóló osztrák ultimátummal szemben Oroszország nem maradhat közömbös és esetleg katonai rendszabályokat foganatosítana. Az általános mozgósítást is legkorábban az oroszok rendelik el, július 31-én. A franciák augusztus 1-én, a németek csók augusztus 2-án. A háborút pedig a monarchia ennek ellenére a legkésőbben, augusztus 5-én üzente meg Oroszországnak.

    Az eseményeket háttérből mozgató angolok elégedettek a fejleményekkel. Ideje, hogy nyíltan is színre lépjenek. 1914 augusztus 14-én Bécsből jelentik a Magyar Távirati Irodának: "Sir Maurice de Bunsen brit királyi nagykövet ma megjelent a Császári és Királyi Külügyminisztériumban, és kijelentette, hogy Franciaország Ausztria-Magyarországgal háborús állapotban levőnek tekinti magát, mert Ausztria-Magyarország háborút visel Franciaország szövetségese. Oroszország ellen, és Franciaország ellenségét, a német birodalmat támogatja. Egyúttal kijelentette a brit királyi nagykövet, hogy tekintettel Franciaország magatartására, Nagy-Britannia is hadiállapotban levőnek tekinti magát a monarchiával. (2)

    Íme! Angliának semmi oka nincs, hogy hadat üzenjen a monarchiának, hisz az angol érdekeket soha nem sértette. Ehhez neki "Franciaország magatartása" elegendő alapot nyújt. És Franciaország? neki sincs semmi oka rá, hiszen a monarchia az ő érdekeik ellen sem tett keresztbe semmit, de hát ő Oroszország szövetségese. És a németekre is haragszik. Ők is "kellő alapnak" tarják ezeket a háborúhoz. Hát Oroszország? Neki ugyan mi oka lehetett a monarchia és Németország ellen fellépni? Hiszen orosz érdekeket sem sértett egyik hatalom sem. Szerbia? Hiszen azokat éppen ők ingerelték a monarchia ellen.

    Az előzmények ismeretében azt hiszem nem nehéz eldönteni, hogy kit terhel a felelősség a háború elindításáért. A monarchiát-e, Németországgal, vagy Oroszországot Angliával, és Franciaországgal. Ne felejtsük el, hogy verekedés alkalmával nem minden esetben az a kezdeményező, aki elsőnek üt. Nagyobb a felelőssége annak, aki ellenfelét olyan helyzetbe hozza, hogy az kénytelen ütni. Az angol Mac Donald is így nyilatkozik erről 1924-ben a Népszövetség őszi ülésszakán: "Nagyon nehéz egy háború esetén meghatározni, ki a támadó. Ezt csupán ötven év múltán a történész tudja majd megállapítani, nem pedig azonnyomban a háborúban részt vevő államférfiak." Neki pedig igazán elhihetjük!

    Minden esetre a monarchia a trónörökös meggyilkolásával megkapta a kegyelemdöfést. Majd amikor II. Vilmos német császár nem hagyott kétséget aziránt, hogy a monarchia mellé áll - aligha is tehetett egyebet - Anglia és Franciaország elégedetten dörzsölhette kezeit. Végre leszámolhatnak a germán konkurenciával!

    Hogy eziránt semmi kétségünk se maradjon, nézzük meg az első világháború következményeit, amely teljes mértékben igazolni fogja a fenti megállapításokat.


    AZ I. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSE

    Magának a világháború lefolyásának ismertetése túlnő oldalunk keretein. De azt hiszem erre nincs szükség, hisz erre vonatkozóan könyvtárnyi publikáció látott napvilágot. Úgy tűnik azonban, hogy még mindig akad ebben is újdonság, mert napjainkban is nem egy történész veszi elő a témát és az eredménye mindig egy-egy könyv, amelyet átrágva, a történelem e területét alaposabban ismerő olvasó mindig talál benne valami újat. Mi még sem mélyedünk bele, inkább a háború befejezését próbáljuk megvilágítani. Mégis úgy érezzük a későbbiek helyes értékelése miatt újból az Olvasó emlékezetébe kell idézni néhány, ma már szinte teljesen elfelejtett, vagy száműzött momentumot.

    A német hadvezetésnek a mai napig legfőbb törekvése a kétfrontos háború elkerülése. Sajátos geopolitikai helyzetüket figyelembe véve ez megalapozott és helyes. A francia és vele szövetséges angol haderő hadba lépésével azonban ez a helyzet sajnos kialakult. A német politika előtt az a feladat állt, hogy visszaállítsa az egyfrontos hadviselést. Arra nyilván nem gondolhatott, hogy Franciaországot és Angliát iktassa ki, hiszen most léptek be jól felszerelt katonai erőkkel. A helyzet tehát kézenfekvő. Valamilyen módon ki kell vonni Oroszországot a háborúból. Ez bizony nem ígérkezett könnyű feladatnak. A német vezérkar azonban, élén Ludendorff-fal megbirkózott vele, és meg is oldotta. Helyénvaló itt megjegyezni, hogy a történelem későbbi évtizedeiben a németek nagyon drága árat fizettek érte.

    A terv és kivitel rendkívül érdekes, megérdemli, hogy néhány oldalon foglalkozzunk vele.

    Lundendorff, az orosz tömegek lelki alkatára építette fel tervét. Már a múlt században is ismert volt az orosz nép jellemző gondolkodásmódja, amelynek fő motivációja az emberi egyenlőség fogalma. Már Jókai Mór nagy magyar író írásaiban is találunk erre adatot, amelyek pedig jóval az 1917-es forradalom előtt íródtak. Lássuk csak egy rövid részletét az "Egy vén orosz katona meséjéből" c. regényének: "Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával, a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad lévén, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától."

    Nagy Katalin cárnőről feljegyezték, hogy íróasztalán tartotta a francia forradalmár Voltaire mellszobrocskáját, sőt arcképét is őrizte. Pedig ő aligha nevezhető forradalmárnak. Ezek az eszmék mégis tetszetősek voltak számára

    Tulajdonképpen az 1905-ös forradalom is ennek jegyében robbant ki.

    A nincstelen néprétegek számára oly szívderítő államkapitalista gondolkodás vezére: Lenin, ebben az időben emigrációban él Svájcban. A német vezérkarnak kapóra jött az oroszországi polgári demokratikus forradalom kitörése, egyáltalán a forradalmi megmozdulás, amely a fronton is megkönnyítette helyzetüket. A német vezérkar tervei szerint Lenint Németországon át, Finnország felé zárt vasúti vagonban szállítják Oroszországba. Feladata lesz, hogy a már kitört forradalmi mozgalom élére álljon, és juttassa azt győzelemre. Meg is állapodnak Leninnel, hogy hatalomra jutása után békét köt Németországgal.

    Balla Antal: A legújabb kor világtörténete című, 1932-ben kiadott könyvében megemlíti, hogy Lenin Ludendorff vezérkari főnök segítségével jutott haza Oroszországba. De sokkal közelebbi utalásra is hivatkozhatunk. Dolmányos István, 1979-ben megjelent: Ragyogó Október című könyve, bár nagyon politikusan, de említést tesz róla, hogy "Lenin a német hatóságok engedélyével Németországon átutazott Oroszországba."

    Szolzsenyicin a Gulág szigetcsoport című könyvében közli, hogy Lenin a forradalom győzelme után az orosz egyházakból begyűjtött nemesfém kegytárgyakat Németországnak ajándékozta gazdaságának segélyezésére.

    Amint látjuk, minden segítségnek ára van!

    A Szovjetunió sokáig makacsul tagadta ezeket a tényeket, pedig abban az időben ez közszájon forgott és senki sem kételkedett benne. Számos, a két világháború között kiadott regény is érinti az eseményt. Némelyek finomabb hangvétellel, mások szókimondóbban írnak róla. Idézzünk néhány sort Bruno Brehm: Ez lett a vége című történelmi regényéből. Ő ugyan finoman, de félreérthetetlenül utal a németek Leninnel való spekulációjára. Amikor Miklós cárt családjával a kivégző pincébe kísérték, azt hitték ismét el akarják őket valahová szállítani. A cárné így szól férjéhez: Niki, attól félek, hogy megint Moszkvába akarnak vinni bennünket, mint annak idején Tobolszkból, hogy a békeszerződést aláírd. Most, hogy meggyilkolták a német követet, a németek tudni fogják végre, hogy csak olyan szerződés érvényes, melyet te írsz alá. És ezt nem szabad megtenned! A németek maguk szabadították országunkra ezeket az embereket." Ezeknek az embereknek" Oroszországra való szabadítása, aligha igényel további magyarázatot.

    Sokkal szókimondóbb a Csehszlovákiában élő Neubauer Pál, aki a Mi közöm hozzá? című regényében foglalkozik az eseménnyel. A történelmi regényt a Pozsonyi Toldi-kör megbízásából a Franklin Társulat Budapest adta ki név nélkül, két kötetben. Az I. kötet 68. oldalán olvasható Helmont Frigyes és Dsugasvili (Sztálin) vitája. Idevonatkozó részét szó szerint kiemelhetjük: "A gyomor és az emésztés apostola Lenin, és a kézzelfogható lélek az ő számára az ülep. Ismerd el, hogy ez az értékek legzseniálisabb átértékelése... hogy én is irodalmi ismeretekkel kérkedjek. Szent Oroszország brávót tombolt, amikor ez a gyalázatos fenegyerek a korgó gyomorról szóló bullával kezében kiugrott a leónozott vasúti kocsiból, ebből a történelmi nevezetességű marhaszállítóból, amelyet a német vezérkar lepecsételt... A kocsiból dögletes bűz áradt."

    Nem tagadhatjuk, hogy az azóta szuperhatalommá vált Szovjetunió számára ideológiai és politikai hatalmának ily módon való eredeztetése meglehetősen kellemetlen, de ettől a tények még nem változnak meg. Végtére is a szovjet hatalom megszületése ennél még sokkal kínosabb eseményekkel is büszkélkedhet. A Lenin örökébe lépő Sztálin pedig szabályos bűnöző volt. Postarablói tevékenységét még Amerikában élő lánya is kénytelen volt emlékirataiban elismerni, ahhoz, hogy a korabeli ismeretekkel rendelkező nagyközönséggel könyvét egyáltalán komolyan vetesse. Sztálint halála után ugyan elmarasztalták hatalmi örökösei, de nem ezért! Hanem személyi kultuszáért, amely nem más, mint bűnöző hajlamának öregkori őrültségében való újbóli fellángolása. Bár fiatalabb korában sem bánt kesztyűs kézzel sem alattvalóival, sem munkatársaival. Hogy hány embert küldetett a másvilágra, azt csak a GPU senki által hozzá nem férhető adataiból lehetne, ha egyáltalán meg lehetne tudni.

    Lenin viszont korrektül megtartotta ígéretét. Tudjuk, hogy a Breszt-Litovszk-i béke megkötését még leghűbb hívei, közvetlen munkatársai is ellenezték, de ő keresztülhajtotta.

    Wilson amerikai elnök 1917 január 23-án 14 pontból álló nyilatkozatot tett közzé, amelynek fő mondanivalója a ma is sokat hangoztatott, népek önrendelkezési jogának biztosítása. A háború ekkor még két, vagy akár háromesélyes. Az amerikai nyilatkozat őszintének látszik, hiszen Amerikának nincsenek gyarmatai. A nemzetek a békés politikai és gazdasági együttműködésének lehetősége érdekében szükségesnek is látszott a 14 pontban lefektetett elvek valóra váltása. Csalárd módon Németországot abban a tévhitben ringatták, hogy a békeszerződést a WILSONI elvek 27. pontja alapján kötik meg. Ez ügyben 1918 október 3-a és november 5-e között egyeztető jegyzéket is váltottak, amelynek alapján következett be a németek fegyverletétele. (!) A németek sajnos lépre mentek, komolyan vették. Wilson elnök szövetségesei: Anglia és Franciaország pedig csak eszköznek tartották. A wilsoni 14 pont alapján Amerika hadbalépésével a németek méltán hihették, hogy igazságos békekötésre nyílik lehetőség. Ennek reményében idő előtt javasoltak fegyverszünetet, amit ellenségei alaposan kihasználtak. A fegyvertelen Németországra aztán rákényszerítettek egy olyan békeszerződést, amely a Wilsoni biztosítékokból semmit sem tartalmazott.

    A brit külügyminisztériumban 1918 július 31-én megtartott világbirodalmi miniszterelnöki értekezleten az angolok követelték: Létre kell hozni az ellenséges országoktól való gazdasági függetlenséget. Vámuniót kell kiépíteni, amelybe valamennyi szövetséges állam beletartozzék, hogy a német ipart tartósan letörje. Nincs értelme, hogy a németeket megverjék a csatatéren. és aztán békekötés után újra beengedjék az áruikat. A szövetséges miniszterelnökök és külügyminiszterek 1918 október 29-én megtartott Quai d'Orsay értekezletén a német fegyverszüneti kérelem megtárgyalása során megkérdezték Wilson elnök megbízottját House ezredest, ha a fegyverszüneti megállapodás amerikai tervezetét elfogadják, ezt Amerika úgy fogja-e föl, hogy Wilson elnök nevezetes 14 pontját is elfogadják? House természetesen igennel válaszolt.

    A franciák és az olaszok, de különösen az angolok erről hallani sem akartak. Lloyd George angol miniszterelnök oda sem figyelt a kommentátorokra. Ő elsősorban a 2. pontban volt érdekelve: "Korlátlan hajózási szabadság a tengereken..." Nem! Anglia ilyent sohasem fogadhat el.

    Angliának, mint tengeri hatalomnak a háború befejezésével az alábbi feltételei voltak:

    1. A német flotta megszerzése, vagy elpusztítása
    2. A német gyarmatok elkobzása
    3. A német külkereskedelem megbénítása

    A békekötés során mindhárom feltételt elérték. Németország és a monarchia fegyverszüneti javaslata jelzi, hogy a világháború a végéhez közeledik. A wilsoni 14 ponttal a németeket tőrbecsalták. A magasztosnak látszó elvek nemcsak a kormányt ingatták meg, hanem főképpen a háborúba belefáradt, elcsigázott, népet a hátországot. Úgy látták, hogy békedemonstrációkkal kikényszeríthetik a kormány békülékenységét, a háború befejezését.

    Előbújtak a németek oroszországi vetésének hazai hajtásai. A forradalmi jelenségek teljesen megbénították a hátországot. A németek maguk is benne vergődtek az oroszoknak állított csapdában. A kommunista forradalmi hangulat átterjedt a monarchiára is. Magyarországon pedig kihasználva a végelgyengülést, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

    Szorult helyzetükben a németek számára nem maradt más, mint bízni a 14 pontban lefektetett elvek mielőbbi érvényre juttatásában. Hogy ez mennyire így volt, azt meggyőzően érzékelteti velünk a már idézett Bruno Brehm is. A párizsi békeszerződés aláírása előtt egy dialógus során Conger amerikai ezredes így védekezett Brockdorff-Rantzau német kancellárral szemben, aki az amerikai elnök 14 pontjára hivatkozott: "Ön elfelejti - mondta az ezredes szinte ellenségesen - hogy a 14 pontot olyan időben fogalmazták meg és hozták nyilvánosságra, amikor Németország még hatalmi tényező volt, amellyel számolni kellett. Németország teljes vereségével a négyes szövetség szétbomlásával, Németország teljes legyengülésével Wilson értékes támaszt vesztett el.

    - Németország maga okozta ezt a legyengülést - felelte Brockdorff-Rantzau - mert bízott az Ön elnökének szavaiban. De az elnöknek még mindig lett volna alkalma az Ön által most szemünkre vetett legyengülést megakadályozni, ha idejében feloldották volna a blokádot. Egyetlen olyan szót sem írok alá, mely a 14 pontban foglaltakat túllépi.

    Az ezredes felállt: - Szeretném elkerülni, hogy ezt jelentenem kelljen. - A gróf is felállt, keményen az ezredes szemébe nézett és minden szót külön hangsúlyozva így szólt:

    - Ön nemcsak ezt az elhatározásunkat közölheti elnökével, de azt is hozzá teheti, hogy az elnök megszegte a szavát és hogy én abban bíztam, hogy betartja."

    Valóban az amerikai elnököt az angolok és franciák kijátszották. Csakhogy Bruno Brehm akkor még nem látta, hogy a 14 ponttal Wilson nem a németek helyzetét kívánta könnyíteni, hanem a magasztos elvek ürügyén a saját érdekeit akarta realizálni. Ugyanazt szerette volna biztosítani Amerika számára, mint Roosevelt az Atlanti Chartával. Csakhogy a kor technikai színvonalát mérlegelve. Anglia, Németország és Franciaország geopolitikai helyzetét. Amerika még nem tudta rákényszeríteni akaratát távoli szövetségeseire. Akkori termelési kapacitása még nem volt olyan nagy fölényben szövetségeseinél, mint a II. világháborút közvetlen megelőző időszakban. Pedig Amerika is azért lépett hadba Anglia és Franciaország oldalán, mert részesedni szeretett volna valamilyen formában az európai koncból, de egyúttal Wilson elnök újraválasztásához is szükségesnek látták az elnök tanácsadói. A háború végén viszont előállt az az érdekes helyzet, hogy az amerikai elnök által a 14 ponttal elindított politikai tranzakció minden előnyét, eredményét Anglia, Franciaország és részben Olaszország aratta le. Ilyen körülmények között megértjük Wilson elnök és az amerikaiak sértődöttségét, amely akkora volt, hogy a Wilson által szinte vallási fanatizmussal létrehozott Népszövetségbe végül be sem léptek, mondván, hogy az I. világháború utáni osztozkodást nem az igényeik szerint rendezték, így ők ezért ország-világ előtt felelősséget nem vállalnak. Ezzel tulajdonképpen kimondatlanul is elismerték Trianon igazságtalanságait. De éppen ezzel a magatartásukkal vezették félre Hitlert, s vele a németeket. Amerika politikai inkorrektségéről a II. világháború során kialakult helyzet elemzésénél még meggyőződhetünk. De erről később lesz szó.


    AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI RENDEZÉS

    A fegyverek elhallgattak. Az egykori szövetséges hatalmak országaiban a vesztes háború nyomán teljes a zűrzavar, amelyek közepette a békeszerződéseket megkötötték. Megkötötték? Aláírták. A békefeltételek kölcsönös elfogadásáról természetesen szó sem lehetett. A győzők diktálták a feltételeket, a legyőzöttek a legkisebb mértékben sem mérlegelhették. Németországot megfosztották gyarmataitól. Elszász- Lotharingia Franciaországhoz került, németlakta területek kerülnek Lengyelországhoz, Belgiumhoz és Csehszlovákiához. Hadi- és kereskedelmi flottáját elkobozták, vagy megsemmisítették. Hatalmas jóvátétel, a piaci lehetőségek teljes elzárása. A későbbiek során Poincare francia miniszterelnök utasítására a Rajna-vidéket, Németország legfontosabb iparvidékét produktív zálogként, békeidőben, 1923-ban a franciák katonailag megszállták. Így akarták biztosítani a jóvátétel behajtását. Ezzel a régi német-francia szén és vasérc-vitát a maguk javára el is döntötték. Poincare természetesen akkor nem gondolt arra, hogy ezzel tökéletesen egyesítette a németeket baloldaltól a jobboldalig. A tőkések és a munkások passzív ellenállást tanúsítottak. A megszálló csapatok katonai bíróságai sokéves börtönre ítélték a nagyiparos Kruppot és Thyssent, de felelősségre vonták a hatóságok rendelkezéseit be nem tartó munkásokat is.

    Németországot a keleti, a nyugati és déli határain fekvő államok szövetsége tartotta bilincsben. Keleten: Lengyelország és a kisantant országai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia).

    Nyugaton Anglia intenzív támogatásával Franciaország és Belgium, délen pedig Olaszország. A kiszabott hatalmas pénzbeni jóvátétel célja nemcsak az volt, hogy Németország fizesse meg a győztes hatalmaknak a háborúval okozott károkat, hanem az is, hogy azok technológiai és gazdasági fejlesztését ebből a könnyű forrásból finanszírozzák, és egyúttal az ellenséget gazdaságilag visszavessék, tönkretegyék. Az európai és világgazdasági folyamatokból teljesen kiiktassák. A győztes antant hatalmak, de különösen Franciaország Németország kiszipolyozásában nem ismertek határt. Olyan nagymértékű jóvátételt követeltek, amelyeknek teljesítése csak 1985-ben járt volna le. Ugyanezt a politikát alkalmazták Németország volt szövetségeseivel, Ausztriával. Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal szemben is. A hajdani ellenség módszeres tönkretételét elsősorban Anglia és Franciaország hajtotta végre, de minden sértődöttsége ellenére elnyerték ehhez az Egyesült Államok támogatását is.

    A politikai helyzet felmérhetetlensége következtében az amerikai kongresszus megtagadta a versaillesi szerződés és az ebből származó következmények jóváhagyását. Amint ma már tudjuk, ez nem akadályozta meg abban, hogy a második világháború kitörése után azonnal az angolok segítségére siessen Németország ellen, sőt a háború későbbi szakaszában még a saját támaszpontjai ellen támadó Japán legyőzését is másodrangúnak tartotta, hogy mielőbb legyőzhessék Németországot.

    Annak érdekében, hogy a német népből minél több pénzt sajtoljanak ki, nem darabolták fel Németországot, meghagyták egységes államnak, de kihasították testéből a lengyel folyosót és Danzigot szabad várossá nyilvánították. Ez a megoldás nélkülözött minden józan logikát. De ilyesmit kár is lett volna tőlük várni. A maguk részéről természetesen megvolt ennek az ésszerűtlenségnek a gondosan felépített, gonosz stratégiája. A németek számára olyan helyzetet teremtettek, amely alkalmas volt arra, hogy idegeiket a nekik tetsző időben felborzolják és provokálják a kormányt. Ezt a szerencsétlen alkotást szándékosan kreálták, annak érdekében, hogy Németország renitenskedése esetén itt háborúba ránthassák. Bármennyire szeretnénk is, semmiféle épkézláb magyarázatot nem tudunk rá találni. Amint később látni fogjuk, ugyanilyen ravasz szándékkal szabályozták a II. világháború után Berlin státuszát is.

    Annak ellenére, hogy a húszas években Anglia és Franciaország megkötötte Németországgal a locarnói egyezményt, amellyel lehetővé tették belépését a Népszövetségbe. A másik oldalon megerősítették a Németország ellen irányuló "egészségügyi vesztegzár"-at. Ezen kívül naponta ezernyi aprósággal kihívóan hangsúlyozták Németország megalázó helyzetét, nem kis pszichológiai kárt okozva ezzel.

    A szovjet ihletésű propaganda nem győzte szajkózni, hogy Hitleréket a nagytőke juttatta hatalomra. Így volt-e vagy sem, afelett felesleges is vitatkozni, inkább azon, hogy csodálható-e egyáltalán, ha így volt?

    A monarchiát ízeire szaggatták azzal, a fennkölt érveléssel, amelynek maga a wilsoni 14 pont volt a népek, nemzetiségek felszabadítása, önrendelkezési jogának helyreállítása. Magyarországnak szemére vetették, hogy elnyomta nemzetiségi alattvalóit. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Magyarország korabeli alkotmánya, de annak gyakorlatban való alkalmazása is magasabbrendű volt a szomszéd államok nemzetiségi politikájánál.

    Különösen, ha figyelembe vesszük a román kormány nemzetiségi politikáját. A nagyszámú magyar nemzeti kisebbség módszeres erőszakos beolvasztását és elnyomását. 1988-ban megkezdte a falurombolást, hogy örökre eltüntesse a több évszázados nemzetiségi emlékeket. Érdekes módon a magyar kormány tiltakozására az amerikai kormány képviselője kijelentette; nincsenek eszközei a román kormány falu-, és nemzetromboló magatartásának megváltoztatására. Sajnos 1945-46-ban a korábban Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi részek Romániának való visszajuttatásához voltak.

    Szót kell még ejteni a romániai szász kisebbségről is. Ezeket a román kormány valósággal kiárusítja. A nyugatnémet kormány részére egyszerűen pénzért eladja, mint ahogy egy ipari terméket, tárgyat szoktak. A középkorban az ilyen eljárás elképzelhetetlen lett volna, de úgy látszik a modern XX. században ez normális állapot, hiszen a Német Szövetségi Köztársaság a keletnémet kormánytól is számtalan ott üldözött állampolgár áttelepülési engedélyét vásárolta meg.

    Íme a fennkölt "népek önrendelkezési joga" a gyakorlatban!

    Az sem zavarta az új konstruktőröket, hogy a nemzetiségek "felszabadításával" más nemzetiségeket éppen ezzel tesznek elnyomottá. Létrehozzák Jugoszláviát. A sok nemzetiségű kreált államot. (Megjutalmazva a szerbeket a világháború kirobbantásában szerzett érdemeikért.) Román és cseh uralom alá színmagyar területeket rendelnek. Az ötmillió cseh nép kilencmillió egyéb nemzetiséget kapott. Erdéllyel a románok saját hivatalos statisztikájuk szerint is kétmillió magyart kaptak, de Romániához háromnegyedmillió német nemzetiséget is csatoltak. Ausztria területéből Jugoszláviához és Olaszországhoz három és félmillió német lakost csatoltak el.

    Hát ez lenne a nemzetiségek felszabadítása, önrendelkezési jogának helyreállítása?

    Mi magyarok örülnénk a legjobban, ha napjainkban a Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Szovjetunióban, de különösen Romániában élő magyar nemzetiségek csak olyan módon lennének elnyomva, mint ahogy mi az ő nemzetiségi lakosait nyomtuk el 1920 előtt. Vagy talán a nemzetiségek felszabadítása érdekében hozták a franciák azt a szégyenletes intézkedést is, miszerint a versaillesi tárgyalásokon résztvevő magyar küldöttséget internálták, s a tárgyalóterembe is csak katonai kísérettel mehettek?

    A legyőzött államok gazdasága teljesen szétzilálódott. A megcsonkított országok teljesen új, lehetetlen körülmények közé kerültek. Újjá kellett szervezni az ország gazdaságát, gondoskodni kellett az elcsatolt területek nyersanyagtermelésének pótlásáról. Magyarország elvesztette erdőinek négyötödét, majdnem az összes bányáját, legjobb termőföldjeit. Mindez természetesen súlyos áldozatokkal járt. Ennek ellenére úgy tűnik, Ausztria és Magyarország gazdasági nehézségeire a körülményekhez képest rövidebb idő alatt tudott úrrá lenni, mint a német gazdaság. A németeket rendkívül érzékenyen érintette gyarmatainak elvesztése. A szocialista tanok terjedését sokkal nehezebben, sőt azt is mondhatnánk, nem is tudta teljesen legyőzni. Az antant hatalmak kizsákmányoló szigora is valamivel jobban sújtotta.

    Térjünk vissza még néhány gondolat erejéig, Magyarország megcsonkításának igazi okára. Ilyen nagymértékű területi veszteség az utóbbi évszázadokban egyetlen háborút vesztett országot sem ért. Az ország elvesztette területének kétharmadát: De vajon miért? A világháború kitöréséért, vagy folytatásáért ilyen nagyarányú felelősség terhelte volna? Szó sincs róla! Tulajdonképpen Németország és Ausztria után csak a harmad-hegedűs szerepét játszotta. De tegyük ehhez hozzá, hogy a monarchián belül éppen Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a legjobban a háború megindítását.

    Óhatatlanul felmerül a kérdés: mi okból történt Magyarországnak ez a kegyetlen megbüntetése?

    A nemzetiségi probléma "megoldása" hogy finoman fogalmazzunk - nem fedi a valóságot.

    A német vezérkar oroszországi vetése sajnos Magyarországon virágzott ki a legjobban. Oroszország után 1919-ben elsőnek Magyarországon győzött a proletárdiktatúra. Kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

    A nyugati demokráciákból - amint azt a korabeli leírásokból tudjuk nagy sokkhatást váltott ki a bolsevik forradalom. Érthető, ha a magyarországi proletárdiktatúra ezeket a hatalmakat valósággal megrémítette. Joggal hihették, hogy Magyarország nemzetiségei révén e hisztéria könnyen átterjedhet a nemzetiségek anyaországaira is. Benes külügyminiszter azt terjesztette nyugaton, hogy Magyarországon hódít a bolsevizmus. Ezért kell a cseh katonaságnak, bevonulni a felvidékre. Mert a bolsevizmusnak olyan tömegbázisa alakulhat ki, amely egész Európát rövid, idő alatt megfertőzheti, esetleg hatalmába kerítheti. Terjedési sebességét a franciák saját múlt századi tapasztalatukból már ismerték. Egyszerűen nem tudtak jobbat kitalálni, mint a magyarok lehető legnagyobb mértékű izolálását. A hirtelen kialakult állapotok, amint látni fogjuk, ennek lehetőségét még meg is könnyítették. Így történt, hogy az elcsatolt területek határvonalait nem úgy húzták meg, hogy a nemzetiségek kerüljenek átadásra, hanem úgy, hogy az átcsatolt területen élő nemzetiségiek éppen hogy többségben legyenek az ott élő magyarokkal szemben. Nem számított, hogy színmagyar területek is beleesnek. A cél Magyarország minél nagyobb mértékű megcsonkítása.

    A térképet "átrajzoló" antant-politikusok annyira féltek a bolsevizmus gyors terjedésétől, hogy még a megakadályozása érdekében tett intézkedéseket sem merték nyilvánosan bevallani, nehogy éppen ennek ürügyén terjedjen a tűz tovább. Ezért indokolták Magyarország feldarabolását a nemzetiségi maszlaggal. Hihetővé tétele érdekében még Ausztriának is adtak belőle egy darabot, az ún. "Burgenland"-ot, pedig az sohasem viselte ezt a nevet. Ezt a tényt Horthy Miklós Magyarország volt kormányzója is megerősíti emlékirataiban.

    Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolását kivételesen nem a franciák, nem is az angolok, hanem az amerikaiak szorgalmazták. Az osztrákoknak kezdetben eszükbe sem jutott Magyarországtól nemzetiségi alapon területet követelni. Az amerikai küldöttség egyszer csak váratlanul előállt ezzel a javaslattal. Akárcsak a többi elcsatolt területek esetében is a magyar küldöttség javasolta tartsanak népszavazást. Ezt a megoldást Ausztria is támogatta. Az 1919 július 7-i ülésen azonban az amerikai, angol, francia és japán delegáció megegyezett, hogy a térképen már bejelölt területeket népszavazás nélkül átcsatolják Ausztriához.

    Az ott élő népek akarata? Wilsoni elvek? Ugyan kit érdekelt ez, a magyar küldöttségen kívül?

    Különösen a franciák féltek a bolsevizmus európai elterjedésétől. Ismert dolog, hogy az első világháború kaotikus befejeződése idején a függetlenségüket kivívó lengyeleket fegyveresen is segítették. Majd valóságos nagyhatalommá növelték mint Oroszország, mint Németország rovására.

    De a győztesek igazi félelmét nem a bolsevista ideológiai tanok okozták. Ez csak idegességük palástolását szolgálta. Tudott dolog volt, hogy a kommunisták oroszországi hatalomra juttatása a németek műve volt. Attól tartottak, hogy az események irányítása is a szülőanya német nagyvezérkar kezébe került. Az új orosz vezetés ellen azért léptek fel, mert kivonta Oroszországot a háborúból. Az Egyesült Államok sem a bolsevikok megdöntésére küldték csapataikat 1918-ban Oroszországba, hanem Angliával és Franciaországgal együtt a németek elleni erőfeszítés céljából. Úgy gondolták a bolsevikok ezeknek az "intervenciós" csapatoknak a segítségével hajlandóak lesznek majd fegyvereiket a németek ellen fordítani. Ezzel e pedig a bolsevista ideológia is megszelídíthető lesz majd, különben a veszélyes tan a hosszú háború szülte nyomorúság hátán gyorsan terjed és egész Európát, esetleg magát Franciaországot is hatalmába kerítheti. Ennek bekövetkezése az új fondorlat segítségével Németországot nagyobb európai hatalommá emelné, mint akár a háború megnyerése. Az sem volt titok, hogy a németek is hajlamosak a szocialista eszmék befogadására. Egy gyors németországi társadalmi átalakulással a kommunista ideológia központjává Moszkva helyett Berlin válhatott volna. Ilyen hatalmas, egységes ideológiával összefogott erővel pedig sem az angolok és franciák, de még az Egyesült Államok sem tudott volna megbirkózni.

    A kommunista ideológiát egy új német trükknek tartották, amelyet azok egy újszerű ugródeszkaként használnának az Európa feletti hatalom megszerzésére. Ettől függetlenítve, magától az államkapitalista tanoktól nem féltek. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a második világháború után a bolsevizmus elterjesztésében többet tettek, mint maguk az oroszok. Gondoljunk csak a kelet-európai államokra. Kínára, Észak-Koreára. Az erős olasz és francia kommunista pártra. De erről még lesz szó.

    Oroszországot a vezető kapitalista hatalmak a húszas években nem az új társadalmi struktúrája miatt izolálták, hanem a németekkel való gazdasági együttműködéséért. Nem tudtak szabadulni attól a gondolattól, hogy a nyersanyagban gazdag, de ipari technológia szempontjából elmaradt orosz gazdaság előbb-utóbb integrálódik a fejlett német ipargazdasággal.

    Ha Lenin életét nem rövidíti meg Kaplan Dóra zsidónő merénylete, erre komoly esélyek lehettek volna. Éppen ezért alig hihető, hogy Kaplan Dóra Lenin elleni merényletét Oroszországban agyalták ki.

    Amerika - House ezredes szerint - annak ellenére, hogy korábban elismerték Jugoszláviát, megígérték a csehek önállóságát, a románoknak odaígérték Erdélyt, nem tervezték Magyarország ilyen nagymértékű megcsonkítását.

    Itt meg kell jegyeznünk: House ezredes és általában az amerikaiak magyarázkodását nem szabad komolyan venni, hisz még a saját érdekeiket sem tudták érvényre juttatni, az angolokkal és franciákkal szemben, ugyan hogyan tudtak volna Magyarország szószólójaként fellépni. Egyébként akik Erdélyt felszínes etnográfiai ismereteik alapján a románoknak lelkiismeretlenül odaígérték, s érthetetlen okokból Nyugat- Magyarország Ausztriához csatolását "kiötlötték", azok egyéb galádságra is képesek. Akárhogy is volt, a béketárgyalások 1919 januárjában történt megkezdésekor az antant-hatalmak fait accompli előtt álltak. Ezt a legegyszerűbb volt jóváhagyni, hisz ez szívük vágyával is megegyezett.

    Íme: Károlyi Mihály kormányának első eredményei: Linder Béla hadügyminiszter 1918 november 1-én kijelentette: "Nem akarok többé katonát látni!" Ezzel a még meglévő magyar haderőt sikerült is szétzülleszteni. Az ország a nemzetiségi utódállamok prédájává vált.

    Kun Béla még a magyar Szent Koronát is eladásra kínálta.

    Ma már többnyire ismerjük azokat a titkos szerződéseket, amelyeket a későbbi győztesek a jugoszlávokkal, csehekkel és románokkal kötöttek. Tudjuk, hogy e szerződésekben - annak érdekében, hogy belső szabotázzsal és súlyos véráldozat hozásával gyengítsék ellenfeleiket - sokkal nagyobb területeket ígértek nekik, mint amit végül is kaptak. Ezeket a háború alatti ígéreteket azonban bármilyen szerződésbe is foglalták, nem minden esetben tartják meg. A történelem bőséges példákkal szolgál arra, hogy ezeket a győzelem kivívása után az erősebb győztesek kizárólag újkeletű érdekeik szerint teljesítik, mivel a létrejött állapotok már úgysem állíthatók vissza.

    Hogy Magyarország területének egyharmadát és egyáltalán állami létét meghagyták, az kizárólag annak köszönhető, hogy Horthy ekkor már leverte a Tanácsköztársaságot. Így bízhattak Magyarországnak demokratikus állammá válásában, illetve az újszerű német befolyás alóli kivonásában. Ha Magyarország a Tanácsköztársaság kikiáltásával nem vívja ki a győztesek ellenszenvét, nem növeli ez új áramlattól való félelmét, nem utolsó sorban katonailag nem esik szét, biztosak lehetünk abban, hogy a szín nemzetiségi területeknél többet az utódállamok nem kaptak volna.

    A történelemről beszélve közhelynek számít olyant mondani, hogy a kereke forog. Csakhogy azt is szokták mondani, hogy nem forog visszafelé. Ezzel már aligha érthetünk egyet. Elég, ha csak a hatalmas Római Birodalom sorsát említjük. A filozófus bölcs császárok idején korát messze meghaladó tökélyre emelkedett, hogy hová jutott később, mindenki tudja. Trianon igazságtalanságai után mi magyarok is vártuk sorsunk jobbra fordulását, hisz a legyőzött államok megalázását még Lenin is megvetően imperialista békének nevezte. A második világháború elindítása idején geopolitikai helyzetünknél fogva nem volt választási lehetőségünk, hogy mely oldalra álljunk. Csakúgy mint szomszédaink, odakerültünk, ahová körülményeink, lehetőségeink tereltek. A második világháború a mi területünkön szovjet győzelemmel végződött. Népünk joggal remélhette, hogy korábbi ,,bűnünk" erénnyé való előlépésével, azok fájdalmain is enyhítenek. Az új európai osztozkodásnál Sztálin, ha megkésve is, szót emel az elcsatolt területek visszaadása érdekében. Annál is inkább megtehette volna ezt, hiszen ugyanúgy az ő érdekterülete marad, mintha helyben hagyja az antant-hatalmak által meghúzott határvonalakat. Hiszen ő is tudott Magyarország megcsonkításának igazi okairól. Az eredményt azonban ismerjük. Ez is bizonyítja: Sztálin nem volt kommunista, hanem nacionalista imperialista, aki a kommunista ideológiát nem meggyőződésből vallotta, ha nem az orosz tömegek feletti uralma, valamint a hagyományos orosz terjeszkedés eszközeként használta.


    SZOVJET-OROSZORSZÁG KÜZDELME A NEMZETKÖZI ELISMERÉSÉRT

    Lenin megtartva a németeknek hatalomra segítéséért tett ígéretét, kierőszakolta leghűbb munkatársaiból a Breszt-Litovszk-i békét. Meg kell mondanunk, ez nem ment könnyen. Még Buharin és Trockij, de az eszerek és mensevikek is erősen ellenezték. A szociálforradalmárok pártjából kivált egy baloldali eszer csoport, amely lázadást szított Moszkvában. A békekötés miatt ez a csoport nagyon sok merényletet szervezett a bolsevik párt vezetői ellen. Meggyilkolták Mirbach német diplomatát, 1918 nyarán pedig V. Volodarszkij-t, (M.M.Goldstejn, aki a nevéből ítélve valószínűleg zsidó volt), aki a sajtó-propaganda- és agitáció népbiztosa, M.Sz.Urickij-t a párt KB tagját, a petrográdi CSEKA elnökét.

    Ugyanazon a napon, augusztus 30-án az ugyancsak zsidó Dóra Kaplan súlyosan megsebesítette eszer megbízói parancsára Lenint. De az orosz erők felszabadultak, hogy a kialakulóban lévő szovjet állam elleni külső és belső támadások leküzdésére vonulhassanak. Ezek az "intervenciós" támadások azonban nem voltak olyan nagyok, mint amilyennek a szovjet történetírás, éppen Lenin és a szovjet hatalom dicsőítése érdekében igyekszik azokat feltüntetni. Hiszen tudjuk, hogy a háborúhoz pénz, pénz és megint csak pénz kell. A hosszúra nyúlt világháborúban mindenki éppen ebből fogyott ki a legjobban. Különösen igaz ez az ún. belső intervenciósokra. Ha pénzzel bírják, akkor a polgári demokratikus forradalom, amelyet a németek és Lenin olyan jól kihasználtak, ki sem robbanhatott volna. A kaotikus állapotok miatt, akik addig kölcsönökkel segítették a cári Oroszországot, majd Kerenszkiéket - nyilván megtagadtak minden további pénzügyi, vagy fegyveres támogatást. Tették ezt több okból is. Elsősorban azért, mert a németek oroszországi manipulációja nyomán Oroszországot nemcsak hogy "leírták" szövetségükből, hanem éppen az ellenség, Németország oldalára való átbillenését észlelték. Ha ennek ellenére tovább segítik, éppen maguk ellen dolgoznak.

    Németországtól és szövetségeseitől pedig semmiféle segítséget nem várhattak, hiszen ők is a végkimerülés felé tartottak, nem is beszélve a még egy ideig folytatódó háború szükségleteiről. Az angolok és franciák sem nagyon tudták őket támogatni, hiszen a hosszú háború miatt az ő gazdaságuk is leromlott. Utánpótlási bázis nélkül ezek az intervenciók csak elszigetelt erőtlen jelenségek voltak, amelyen Leninék hamar úrrá lettek.

    Lenin hatalma tehát viszonylag gyorsan megszilárdult.

    A belső konszolidációhoz azonban elengedhetetlen a külső hatalmakkal való megbékélés, az ország elszigetelődésének felszámolása. Ez pedig nem bizonyult könnyű feladatnak, de gyors megvalósítására sem lehetett számítani.

    A fejlett kapitalista országok ellenszenvét nem a szovjet struktúra váltotta ki, ahogy ezt nagy előszeretettel hangoztatták. Szó sincs erről! A már leírt okokon túl az a tény, hogy a szovjet kormány kártérítés nélkül államosította ezek Oroszországban lévő vállalatait, amelyeket még háború előtt telepítettek oda, továbbá az új szovjet vezetésnek az a határozata, amellyel megtagadta jogelődjének a cári Oroszországnak és a Kerenszki- kormánynak kapitalista államok által - akik akkor még szövetségeseik voltak - nyújtott kölcsönök visszafizetését.

    Maga az a tény, hogy Anglia, Franciaország és Amerika nagy összegű kölcsönöket bocsátott a cári Oroszország és Kerenszki rendelkezésére, óhatatlanul olyan gondolatra készteti az olvasót, hogy a második világháborúhoz hasonlóan ezek a vezető imperialista államok az orosz tömegeket használták fel eszközül Németország és a monarchia szétzúzására. Amint későbbiekben még tapasztalni fogjuk, az oroszok társadalmi rendszerüktől függetlenül vállalkoztak erre a nem éppen imponáló szerepre. Ez is bizonyítja, hogy egy nép jelleme társadalmi rendjének módosulásával nem változik.

    Leninék - miután hatalmuk megszilárdult - elérkezettnek látták az időt rendszerük szalonképessé tételére, a külföldi hatalmak előtt. Ezalatt nem a belső rend és törvényesség helyreállítását értették, nagyon jól tudták: a kapitalistákat csak látszólag foglalkoztatják az olyan részletek, hogy a szovjet hatalom valósággal kiírtja saját országának értelmiségét, vagy azzal, hogy a vallás befolyását likvidálják.

    Őket kizárólag csak az üzleti lehetőségeik érdeklik. Ezt pedig Leninék ügyesen kihasználják, még annak árán is, hogy saját népük kárára hátrányos üzleteket kötnek. Ennek következménye, hogy az angolok már 1921 márciusában, a fejlett kapitalista államok közül elsőnek kereskedelmi egyezményt kötnek Szovjet- Oroszországgal, gépek és különböző berendezések szállítására. Ez volt a szovjet kormány első, de facto elismerése. Sőt a felek még arra is kötelezték magukat, hogy tartózkodnak minden egymás ellen irányuló ellenséges propagandától. Itt ismét tanúi lehetünk a sajátos angol gondolkodásmódnak: egy ellenséges, elszigetelt kormánnyal való megbékélés nemcsak jó üzlet, de megvéd annak minden ártó hatásától. Leninék pedig semmi kivetni valót nem találnak abban, hogy internacionalizmusuk ellenére kötelezettséget vállaljanak az angol kapitalizmus szocialista tanoktól való megóvására.

    A szovjet-orosz kormány még jó néhány, számára "nem előnyös" üzletet kénytelen kötni, mire a diplomáciai elismerésre is sor kerül. Anglia 1924 február 2-án Japán 1925-ben, míg az USA csak 1933- ban ismerte el Szovjet-Oroszországot.

    A burzsoá államok természetesen futnak a pénzük után. Mindent elkövetnek a cári-, és a volt ideiglenes kormány adósságainak visszafizettetése érdekében. E célból hívják össze 1922 április 10-re a Genovai Konferenciát. Ezen az értekezleten azt is követelték, hogy szolgáltassák vissza külföldi tulajdonosaiknak az Oroszországban államosított egykori vállalataikat, vagy kártalanítsák őket. Az oroszok ezt kategórikusan elutasították. A konferencia eredmény nélkül zárult.

    Leninék - részben hálából - még a genovai konferencia előtt felajánlották a németeknek egy egyezmény megkötését. A tárgyalások Genovában is folytatódtak és 1922 április 16-án a Rapalló-i szovjet-német szerződés aláírásával zárultak. Ebben a két fél lemondott az egymásnak okozott háborús károk megtérítéséről. Németország lemondott az oroszországi külföldi tulajdon államosításával kapcsolatos igényeiről. Megállapodtak abban, hogy kiszélesítik gazdasági és kereskedelmi kapcsolataikat.

    Az oroszok szerint a "rapallói szerződés megkötése Szovjet-Oroszország nagy külpolitikai sikere volt. Áttörte a szovjet állam diplomáciai elszigeteltségét, amelybe az imperialisták juttatták." Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy itt is a németek hoztak nagyobb áldozatot. Ők mondtak le az oroszországi tulajdonukról. A háborús károk megtérítéséről való lemondás itt csak propaganda, hiszen ebben már a Breszt-Litovszki békeszerződésben is megállapodtak. Mindennek ellenére a szerződés alapján beindított együttműködés mintegy tíz évig szolgálta a két állam érdekeit.

    Szovjet-Oroszországnak szüksége volt a német segítségre, hisz nemcsak egy elmaradott feudális államot kellett talpra állítani, hanem gazdaságilag át is kellett alakítani. Az iparosítás a cári Oroszországban európai mércével mérve nagyon kezdetleges volt, az is szinte kizárólag külföldi eredetű. Az angol kereskedelmi szerződés alapján történt szállítások az ország méreteihez és szükségleteihez képest elenyészőek voltak. A nyersanyag és energia bázisok építése csaknem teljes egészében a német szállításokra és közreműködésre támaszkodott. Davies is megállapítja az 1938 május végén a Dnyeper-erőműnél tett látogatásáról írott jelentésében, hogy az elektromos osztály gépeinek legtöbbje német. (2) Igaz, Németországnak is szüksége volt az orosz - bár nem nagy haszonnal járó - piacra. A vesztes háború után Anglia és Franciaország ugyanis minden jelentős piacról kiszorította. Tehették is, hiszen termelőkapacitásuk nem szenvedett olyan veszteségeket, mint a németeké. A német gazdaságot gyarmatai elvesztése, valamint értékes területeinek elcsatolása után még újjá is kellett szervezni. Szerény lehetőségeik kielégítésére kénytelenek még a sovány szovjet ajánlatot is elfogadni.

    Az új szovjet gazdaság kiépítésében amerikai vállalkozók is bekapcsolódtak, bár ennek mértéke szinte elhanyagolható volt ebben az időben.

    Mindennek ellenére az 1917-es forradalmat követő tíz-tizenkét évben voltak olyan időszakok, amikor a szovjet lakosságot még éhínség is pusztította. A sok lázadás elleni küzdelem egyenes következménye, a termelés csaknem teljes megbénulása, amely oda vezetett, hogy 1921-ben a modern történelemben példa nélkül álló éhínség pusztított szerte Szovjet-Oroszországban. Maguk a szovjetek közölték, hogy 1922 tavaszán az éhezők száma elérte a 37 milliót. A borzalmas körülmények között több millió ember halt éhen. Ismerve a szovjet saját magáról alaposan kozmetikázott statisztikai adatait, elképzelhetjük ez a szám mekkora lehetett valójában. Nemzetközi támogatást csak magától az ugyancsak éhező Németországtól kaptak, ahol egymilliárd márkát gyűjtöttek össze megsegítésükre (3)

    Kétségtelen, később születtek gazdasági eredmények is. Ennek láttán Anglia, Franciaország, valamint az USA komolyabban megkezdi behatolását a szovjet gazdasági életbe. Amerika 1933-ban a nagy gazdasági válságból való kilábalása közepette, új elnököt kap. Roosevelt személyében, tehetséges és kitűnő üzleti érzékkel rendelkező elnök kerül az ország élére. Azonnal felismeri a szovjetben rejlő nagy lehetőségeket. Diplomáciailag elismeri az új szovjet államalakulatot. Amerika azonban elsősorban nem üzleti lehetőségek után kutat a szovjetnél. Nem tartja a legmegbízhatóbb partnernek, hisz háborús adósságok fejében még kinnlevősége van az oroszoknál. Roosevelt úgy gondolta, hogy a kétszázmillió akkori dollárra rúgó háborús adósság a diplomáciai elismerés honoráriumaként inkasszálható lesz az oroszoktól. Meg is állapodnak Litvinov szovjet külügyi népbiztossal, aki Amerikába utazott, hogy ebből az alkalomból egyezményt írjon alá Roosevelttel. Litvinov megígérte - de idő hiányában nem mentek részletekbe - hogy az amerikai állampolgárok és az USA jogigényeit kielégíti.

    Rooseveltnek azonban csalódnia kellett, ebből a mai napig sem lett semmi.

    Mint tudjuk, a világban minden állandó mozgásban van. Ez érvényes a politikára is. Nemcsak Amerika, de Németország is új vezetést kapott 1933-ban. Az új német vezetés céljai már hatalomra jutása előtt ismertek voltak. Le kell rázni Versailles béklyóit. Roosevelt jól tudta, hogy ez békés úton nem történhet meg. Németországnak ellenfeleivel való összeütközése pedig kitűnő lehetőségeket rejt magában. Érdemes tehát élénk figyelemmel kísérni a fejleményeket. A szovjettel való viszony javításának csak előnyei lehetnek. Ennek elhanyagolása viszont komoly hátrányokat rejthet magában. Amerika még alig jutott túl a nagy gazdasági válságon, amely az ottani munkástömegek fejében is sok mindent felkavart. Az angolok korai példáján tanulva Roosevelt is megállapodik Litvinovval az 1934-es egyezményben, hogy a Szovjetunió a komintern útján, de más módon sem avatkozik az USA belső ügyeibe.(4) Napjainkban is tapasztalhatjuk ez a megállapodás még mindig érvényben van

    De nemcsak Angliának és Franciaországnak köszön vissza időről időre a német probléma. Ez a "német-gondja" Amerikának is megvan, csakhogy ezt Japánnak hívják. Japánhoz pedig Oroszország közelebb helyezkedik el a térképen, mint Amerika. Hatalmas emberanyagát hasznosítani lehetne. Át kell tehát értékelni a szovjet irányába eddig folytatott politikát. .

    A szovjet vezetőknek értésére adják, hogy a világ vezető hatalmaival nem alakulhat ki szívélyes kapcsolat, amíg a legfontosabb szövetségese, gazdasági partnere Németország, akinek új vezetősége fel akarja rúgni a világban kialakult rendet. Ennek érdekében előbb utóbb még háborútól sem fog visszariadni.

    A szovjet vezetők pedig - miután népük színe javát és teljes értelmiségét szó szerint kiirtották -, már biztosan ülnek a nyeregben. Itt a legfőbb ideje, hogy országuk területi nagysága és lélekszáma arányában világhatalmi tényező is legyen. Ennek lehetősége most megnyílt előttük, csupán a Németországgal fennálló előnyös kapcsolataikat kell leépíteni. Még csak nem is mérlegelnek. Az új német vezetés egyébként is holmi konkurens szocializmussal hozakodik elő, lehetetlenné teszi az olyan jól irányított és ellenőrzött német kommunisták tevékenységét. Pedig a NÁCI- pártban, annak kibontakozása idején Sztálin a maga kommunista forradalma céljára jó szálláscsinálót látott. Hitler hatalomra jutásakor utasította a berlini Kommunista Párt vezetését: ne a NÁCI-párt, hanem a Szociáldemokrata Párt ellen harcoljon. (5)


    1934-1938. A VILÁG POLITIKAI ERŐVONALAINAK ÁTRENDEZŐDÉSE

    A világgazdasági válságból való lassú felszabadulás új emberek számára teremtette meg a felszínre jutás lehetőségét. A közgazdászok felismerték, hogy az új gazdasági fellendüléshez a meglévő keretek kevésbé alkalmasak. Az első világháború győztesei, Anglia és Franciaország kizárólag saját érdekeiket védték, de azt tűzzel-vassal. Mérhetetlen önzésükben egyáltalán nem fordították figyelmüket a világ, vagy szűkebb pátriájuk, az európai kontinens gazdasági egyensúlyának legalább mérsékelt biztosítására. A beszűkített piacok nemcsak a németeknek és a japánoknak okozott gondot, hanem Amerikának is. Az angol-, francia-, spanyol-, holland-, stb. gyarmattartó hatalmak nem aknázták ki a gyarmatok biztosította nyersanyag-termelő lehetőségeket, csak saját iparuk szükségletének megfelelően. A jelentéktelen többletet pedig olyan magas áron kínálták eladásra, hogy az a vásárlókat a felhasználás során versenyképtelenné tette. Amerika ipari termelése dinamikusan fejlődött. A fejlődés mértékét azonban hátráltatta a drága nyersanyag és energiabázis. Roosevelt felismerte, hogy ezen csak a gyarmatok felszabadítása segíthet. Területükön az igénytelen munkaerő olcsón tudná ezeket megtermelni és biztosítani az amerikai ipar számára. Az amerikai képzettebb munkaerőt nem kellene a nyersanyagok és energiahordozók termelésére lekötni, hanem nagyobb arányban lehetne az ipari termelésbe állítani. Ezzel Amerika termelő kapacitása tovább növekedne. Ugyanakkor szükség van egy nagyarányú világháborúra is, amelynek során mint ellenségei, mint pedig szövetségesei termelő kapacitásának kisebb-nagyobb része a háború martaléka lenne. Amerika a kor haditechnikai színvonalát, valamint saját geopolitikai helyzetét figyelembe véve, háborún kívül maradhat, illetve azt messze saját területein kívül vívhatja. Így a már meglévő, fejlett termelő kapacitása a háború ideje alatt érintetlenül maradhat. Természetesen óvatosan kell megválasztani a háborúba való belépés idejét is. A háború kiprovokálására a szükséges diplomáciai előkészületeket minél előbb meg kell kezdeni.

    A képlet tulajdonképpen egyszerű. Kik jöhetnek számításba egy új háború szereplőiként? Elsősorban nyilván az első világháború után a legjobban gúzsba kötött Németország, amely kényszerűen magával rántja az első világháborús szövetségeseit is.

    Másodsorban nyilván Németország ellenfelei, Anglia és Franciaország. Amerika e háború biztosítására már a versaillesi békekötés után megtette a célravezető Intézkedését azzal, hogy látszólag "nem értett egyet" a versaillesi rendezéssel. Ő tehát ebben az ügyben "semleges". Ezzel a magatartásával sikerült is a németeket megtévesztenie.

    De itt van még egy fontos tényező: Japán. Mint technikai felkészültségében, mint hatékonyságában nagyon komoly konkurens, helyet követel a nap alatt. Tőle is csak háború útján lehet megszabadulni. Majd látni fogjuk milyen ügyesen csalta Amerika tőrbe. Aztán itt van az első világháborúból felemás módon kikerült Oroszország, ahol a háború alatt kitört forradalom nyomán teljes gazdasági átalakulás indult meg. A rosszat felváltották egy még rosszabbal. Hatalmas embertömeggel és - amint a történelem bizonyítja -- mindenkor nagy háborús hajlammal. Németországgal való együtt- működése miatt az európai politikától elszigetelve. Ügyes politikával mindkét ellenség ellen felhasználható. Hogy jelenleg Németország a legnagyobb gazdasági partnere az nem jelent semmit, hiszen az első világháborút is vele provokáltatták ki éppen a teljes német nyelvterület és perifériája ellen. Ami pedig egyszer már megtörtént, az megtörténhet másodszor is. De kitűnő ütőkártya lehet keleti szomszédja, Japán ellen is. Tudjuk, hogy a történelem során nem egyszer mentek egymásnak. Legutóbb az 1905-ös csuzimai tengeri ütközetben éppen ők húzták a rövidebbet a japán flottától.

    Amerika tehát nemcsak a gazdasági, hanem leginkább a politikai behatolását is intenzívé teszi a Szovjetunióba. Az oroszok pedig kitűnő eszköznek bizonyulnak. A diplomáciai elismerés utáni első szakaszban közvetett módon Japán ellen használják fel őket. Oroszországnak ebben az időben ugyan kitűnőek a kapcsolatai Japánnal, de ez cseppet sem akadályozza meg abban, hogy Kína útján hátba ne támadja. Daviestől, Amerika moszkvai nagykövetétől erre vonatkozóan több részletet is ismerünk. Meg kell ugyan állapítanunk, Davies ekkor még nincs teljesen beavatva az amerikai külpolitika rejtelmeibe. Ügyes jogász és közgazdász létére a valóságos helyzetet gyorsan felismeri. Idézzünk csak 1937 november 9-i naplójából. Litvinovval történt bizalmas beszélgetése során arra a felismerésre jutott, hogy Kína kénytelen lesz Japánnal békét kötni, a Japán részére átengedett területeken gerilla harcot folytathat. "Kína hadianyaggal való ellátásáról majd a Szovjetunió gondoskodik, esetleg Mongólián keresztül". 1937 november 11-i feljegyzésében pedig az alábbiakat rögzíti: "Múlt év augusztusában a szovjet kormány százmillió kínai dollár hitelt nyújtott a kínai kormánynak hadianyagok beszerzése céljából. A Szovjetunió szállításai ezt a hitelkeretét már messze túllépték. Szárazföldi úton már több, mint 400 bombázó és vadászrepülőgépet vittek át Kínába. Sok kisebb szállítmány is ment már részben szárazföldi, részben légi, sőt karaván úton Kínába, köztük repülőgépek is. Ez idő szerint több, mint 200 kamion van útban." És Davies amerikai nagykövet minderről pontos információkkal rendelkezik - vajon kitől? - A franciák árgus szemekkel figyelik a Szovjetunió kínai hadiszállításait. Hisz nyilvánvaló, ők is azért kötötték az oroszokkal 1935-ben szövetséget, hogy az előbb-utóbb bekövetkező német engedetlenség idején eszközként használhassák fel. Meg tudjuk érteni Davies méltatlankodását, amelynek 1937 november 11-i feljegyzésében ad hangot: "Franciaország arra használja fel a Szovjetunióra gyakorolt befolyását, hogy a szovjetet minden közvetlen segítségnyújtási szándékától visszariassza. Azt kívánja ugyanis, hogy szövetségese német támadás esetére tartalékolja erőit és el ne forgácsolja egy távol-keleti háborúban." (2)

    Zsukov emlékirataiból tudjuk, hogy Mongóliában a Halhin-Gol folyó mentén 1939 júniusában a Japán csapatokkal hadüzenet nélkül háborúba bocsátkozott a Szovjetunió. Zsukovot nagy sietve Mongóliába vezényli Vorosilov honvédelmi népbiztos azzal, hogy a Japán csapatok váratlanul behatoltak a baráti Mongólia területére. A szovjet kormány 1936 március 12-i szerződésében kötelezte magát, hogy Mongóliát megvédi minden külső agresszióval szemben. Térképen mutatták meg Zsukovnak a behatolás körzetét. Nem tudjuk honnan kapták az információt. Amikor Zsukov a mongóliai helyszínre repül, megállapítja, hogy az ott állomásozó 57. különleges szovjet hadtest parancsnoksága Zsukov fogalmazása szerint a "való helyzetet" nem ismeri. E szerint Moszkvában jobban ismerték a "való helyzetet", pontosabban a "való helyzetnek" deklarált állapotokat, mint a helyszínen lévők. Fentiekből könnyen ki lehet következtetni, hogy a Japán csapatoknak eszük ágában sem volt átlépni a mongol határt. A provokációt Moszkvában találták ki, hogy ürügyet kreáljanak a Japánok megtámadására, ezzel bizonyítsa: készen áll Amerika eszközeként bármire, amit az kíván tőle.

    A Japán vezetőség - bár maga is keleti nép, a sajátos gondolkodásmódjával - ízelítőt kapott orosz szomszédja jelleméből. Bármennyire is óvakodtak az egész világháború során a Szovjetunióval hadiállapotba kerülni, mégsem tudtak kibújni az oroszok javára történő területveszteség kényszere alól.

    Amerika úgy tekintette - s ebben igaza is volt - hogy a Szovjetunió képezi a mérleg nyelvét. Hatalmas ember, nyersanyag, energia, és nem utolsó sorban katonai ereje adott esetben eldöntheti, a világ hatalmainak két csoportra való osztódása esetén, pontosabban azok háborújában, hogy mely csoport kerülhet abból ki győztesen. Ezt természetesen az oroszok is felismerték. Az új háború két oldala az akkori körülmények között nem is alakulhatott másképp, mint egyik oldalon Anglia, Franciaország, szállításaival ezek mögött mint "hinterland" ott áll Amerika, aki esetleg be is lép oldalukon a háborúba. Ez hatalmas erő még önmagában is, hát még hatalmas gyarmatbirodalmukkal együtt. Ne felejtsük el, hogy a nagy népességű India és Kanada ebben az időben még angol gyarmat. A másik oldalon pedig Németország áll, esetleg erőtlen olasz, magyar, bolgár szomszédaival. Ideszámítható még Japán, amely ugyancsak komoly erőt képvisel, de a nagy földrajzi távolság miatt katonai erejük semmiféle integrálására nincs lehetőség. Mivel Japán már több, mint egy évtized óta szinte kizárólag Kínával van elfoglalva, s ez számottevően a jövőben sem változhat, akár figyelmen kívül is hagyható.

    Ha a Szovjetunió az Amerika-, angol-, francia blokkhoz csatlakozik, ez számára semmiféle kockázatot nem jelent. Vele együtt ez a tömb egy világháborút semmilyen körülmények között el nem veszíthet. Ha viszont a németek vezette sokszínű csoport mellé áll, ezek oldalán harcol végig egy világháborút, annak kimenetele esetleg kétesélyes. Nyilvánvaló, hogy az előbbit célszerű választani.

    Hitler hatalomra jutásával az oroszoknak sincsenek kételyei afelől, hogy az új német vezetés mindent meg fog tenni a versaillesi szerződések enyhítéséért, majd feloldásukért. Azt is tudta, hogy Anglia és Franciaország azt körömszakadtáig védeni fogja. Bár az oroszoknak is érdekében áll az első világháború következményeinek felszámolása, hisz - amint már érintettük - ez számukra is sok hátrányos elemet tartalmaz. Nemcsak Lenin ítélte el, de a szovjet hivatalos politika is egészen 1934-ig Anglia és Franciaország gőgös tobzódásának tartotta. Nincs az a becsmérlő jelző, amellyel ebben az időben az oroszok hivatalos megnyilvánulása ne illetné ezt a "békeszerződést". Annál nagyobb lehet a csodálkozásunk, amikor Zsukov emlékirataiban a Lenin által imperialista békének nevezett valamiről -természetesen a második világháború után - így ír: "A versaillesi szerződés gátlástalan felrúgása után a német ipart teljesen hadivágányra állították át." Ugyanazt tették tulajdonképpen, mint az oroszok. A különbség csak az, hogy ők saját elhatározásukból, a saját országuk érdekében, míg az oroszok Amerika biztatására, többnyire amerikai érdekekért. Zsukov maga írja, hogy a Szovjetunió harckocsi termelése 1930-ban 740 db / év, míg 1937-ben már 2271 db / év, ugyanebben az időszakban a repülőgépgyártás 860 db-ról 5500 db-ra növekszik. Pedig ezek nem védelmi fegyverek. Vajon akkor ki ellen?

    Davies is érdekes adatot közöl az államtitkárnak 1938 június 6-i szigorúan bizalmas Szovjetunióról szóló összefoglaló jelentésében: "Hitler hatalomra jutásával egyidejűleg az 1934-1937 közötti években a kormányzati költségvetésben a katonai kiadások az 1934. év 3,3 százalékával szemben az 1937. évben 22 százalékra emelkedtek. A hadügyi költségek 1937-ben elérték a 4..200.000.000 rubelt, ami hivatalos jegyzés szerint mintegy 820.000.000 dollárt jelentett." Érdekes összevetést tesz erről az 1937 február 3-i napi jegyzetében is, ahol azt írja, hogy Oroszország tízszer nagyobb összeget fordít fegyverkezésre, mint Franciaország. Naplójában pedig 1937 július 1-én feljegyzi, hogy a Szovjetunió kétszer annyit költ fegyverkezésre, mint Anglia és Franciaország együttvéve.

    Energiahordozók halmozása is a háborúra való készülődés jele. Davies 1938 június 1-én kelt jelentéséből tudjuk, hogy a Szovjetunió olajtermelése jóval nagyobb volt ebben az időben, mint egész Európáé. Ettől függetlenül 1932 óta a kivitel évről-évre csökken. Termelése 1932-ben 2.459.000 t, 1937-ben 4.870.000 t. Ennek ellenére külföldről importál petróleumot és petróleumterméket. Csak az USA-tól 600 %-kal emelkedett a petróleum behozatala. Davies is megállapítja, hogy a behozatalok és magas termelés oka, hogy háború esetére szolgáló benzintartalékait megőrizze és növelje. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy Moszkvában mindezek ellenére még másod- és harmadrendű benzint is nehezen lehet kapni a teherautók számára.

    Az amerikaiak elégedettek. A Szovjetunió valóban megbízható eszköz Amerika számára.

    De lássunk még egy példát, hogy milyen szépen megváltozott az oroszok véleménye az idők folyamán, a versaillesi szerződésről. Davies írja naplójában 1940 június 26-án: "Molotov állítólag jegyzéket nyújtott át a moszkvai román követnek, melyben huszonnégy óra alatt Besszarábia és Észak-Bukovina átengedését követeli. Orosz sajtóhangok ezt úgy magyarázzák, hogy ezzel huszonkét éves viszály zárul le Oroszország és Románia között, és hozzátartozik a versaillesi szerződés "helyreállításához", amely az európai béketervnek egy részét képezi." Azt hiszem, ezen már csak mosolyogni lehet. Úgy tűnik, mintha a versaillesi szerződések az említett területeket a Szovjetuniónak biztosították volna, de azok a fránya románok ennek átadását eddig valami megmagyarázhatatlan módon elszabotálták. Érthető, ha e "béketerv" idevonatkozó részét az oroszok "helyreállítani" igyekeztek. Sztálint nem zavarta, hogy ezeknek a területeknek egy része Versailles előtt sem tartozott. Oroszországhoz.

    A versaillesi békeszerződéssel Németország súlyos gazdasági és erkölcsi kelepcébe került. A politikusok, akik a vesztes háború után az ország élére álltak, keresték a kiutat. Ám az antant hatalmak által létrehozott körből nem tudtak kilépni, így természetesen megoldást sem találtak. Fokozta a bajt az 1930-31. évi nagy - a világ összes országán végigvonuló - gazdasági válság. Érthető, hogy a háborúban vesztes államokat ez sokkal jobban megviselte. A szociális elégedetlenség tovább növekedett. Németország gazdasági és társadalmi konszolidációjának lehetősége ezen a mélyponton jutott el végső határaihoz. A körből ki kell lépni, új utakat kell keresni. Az eddigi konvenciók helyébe újakat kell találni.

    Ekkor tűnik fel egy új csillag a német politika egén: Hitler. Nem mondott ő semmi újat, amit a hatalmon lévők ne tudtak volna. Csakhogy ő ki is merte azokat mondani. Nem kötötte a német alkat, a szabályok és törvények abszolút tisztelete. Rá valóban érvényes volt a marxisták nincstelen tömegekre alkotott definíciója: "nincs vesztenivalója". Esetében ez nemcsak anyagi vonatkozásban, hanem politikai szempontból is igaz volt. Szuggesztív módon fogalmazta meg és mondta el az ország bajait, valamint azok elhárításának módját. Az adott körülmények között természetesen szociális reformokat is kellett hirdetni (az igazsághoz tartozik, hogy ezeket meg is valósította) ahhoz, hogy egy új koncepciót a tömegek is befogadjanak. A nemzeti szocialista forradalmi kísérlet nem járt eredménnyel. Ezután Hitler és követői elhatározzák, hogy forradalmukat a természetes evolúció szerint törvényes választások útján juttatják győzelemre. Tervüket végre is hajtották.

    Németország hatalmi átrendeződése energikus kezek nyomán gyorsan megtörtént. Világosan látták, hogy a wilsoni fanatizmussal a népszövetség keretein belül az ország gazdasági és politikai problémáit nem lehet megoldani. Megkísérlik közvetlen tárgyalások útján enyhíteni a békeszerződés súlyos szankcióit. Nagy szükség volna a gyarmatok visszaszerzésére. Hiába ígértek bizonyos megváltást, az angolok hajthatatlanok maradtak.

    Davies, Amerika moszkvai nagykövete is visszaidézi az angolok, makacsságát. Sumner Welles államtitkárnak 1937 június 28-án ezt írja: "Múlt télen Eden elutasította a gyarmatok visszaadása útján, vagy más úton gazdasági segítséget kérő német tárgyaló feleket." Miután minden diplomáciai próbálkozásuk kudarcot vallott, csodálhatjuk-e, hogy kiléptek a győztes hatalmak érdekképviseletére létrehozott népszövetségből. A versaillesi békeszerződés szigorú gazdasági előírásait figyelmen kívül hagyták. Hitler utasítására 1936 március 7-én a Wehrmacht bevonul a demilitarizált Rajna-vidékre. Mivel az angol tárgyalások is zátonyra futottak, Hitler 1937 január 30-án bejelenti, hogy megtagadja azokat a kötelezettségeket, amelyeket a versaillesi szerződés a Reichsbankra és a birodalmi vasutakra előírt.

    Ezzel a Harmadik Birodalom és Hitler sorsa megpecsételődött. Az angol nagytőke, a zsidó nagytőkésekkel (ne felejtsük el, hogy ebben az időben a nemzetközi cionizmus székhelye Londonban van) hatalmas és jói átgondolt politikai tranzakciót tervez a német gazdaság és politikai vezetés likvidálására. Mostantól kezdve minden, ami a nemzetközi politikában történik, ezt a célt hivatott szolgálni, még az is, ami ezzel ellentétesnek látszik. A kifinomult angol és a vele érdekszövetséges francia diplomácia képes ennek a bonyolult feladatnak a végrehajtására. Nemcsak azért, mert a német diplomácia hagyományosan gyenge, hanem azért is mert az új német hatalmi központ diplomáciai képessége még ennél is gyengébb. Tulajdonképpen a gyenge német diplomáciának volt köszönhető, hogy az első világháborúból is olyan súlyos vesztesként kerültek ki. Sajnos a németek ismét lépre mentek. Nagy árat is fizettek érte. Régi megállapítás: "a németek kitűnő szervezők, de rossz politikusok."

    A kocka azonban el van vetve. A veszélyt a németek ösztönösen megérzik. Blomberg birodalmi hadügyminiszter 1937 június 24-én mint a Wehrmacht főparancsnoka titkos utasítást ad a haderő háborús felkészítésére. Az utasítás felsorolja a valószínű "háborús eseteket". Ezek között a Szovjetunió egyáltalán nem szerepel.

    Hogy ezt az időszakot jobban megértsük, az angol és francia diplomácia aknamunkája mellett szemügyre kell vennünk az amerikai diplomácia idevonatkozó csendes, de annál veszélyesebb tevékenységét is.

    Kezdjük talán egy szokványos hírrel: 1936 november 16-án az amerikai kormány Joseph E.Davies-t az Egyesült Államok moszkvai nagykövetévé nevezte ki. Mint más követi kinevezések, visszahívások, ez sem keltett különösebb feltűnést. Annál is inkább nem, mert Davies nem is volt hivatásos diplomata. Roosevelt elnök fiatalkori baráti köréhez tartozik. Már Wilson elnökségét megelőző években mindketten a demokrata párt tagjai. Ugyanazon klub tagjai, majd több politikus barátjával részt vesz Roosevelt választási kampányában. Ő maga azonban az üzleti életbe veti magát, ahol jelentős karriert fut be. Már Wilson elnöksége idején kormány-megbízásból a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság elnöke. Ízig-vérig kapitalista. Észjárása gyors, gondolkodásmódja individualista. A második világháború előkészítésében játszott szerepéről a második világháború idején írt és kiadott "Moszkvai jelentés" című könyvéből, tehát saját magától értesültünk. Könyvében ugyan sok mindent elhallgat, de amit közöl, abból is sok mindent megtudunk, és még többet kikövetkeztethetünk. Jellemző, hogy a könyv mindössze 50-60 jelentést ismertet részben vagy egészben, ugyanakkor az 1938 június 6-án kelt összefoglaló jelentése a Szovjetunióról az 1341 -es számot viseli. Publikált jelentései között több helyen találkozunk egy-egy külön futárral küldött jelentésre való szűkszavú utalással, mint például 1937 október 15-én kelt Cordell Hull államtitkárnak írt alábbi levele: "Kedves Cordell! A legutóbbi napokban néhány igen érdekes tárgyalást folytattam, amelyet csak azzal a feltétellel kezdtek, hogy tartalmuk továbbadásában a legmesszebbmenő elővigyázatot tanúsítom. Egészen új volt számomra, mikor felfedeztem, hogy az itteni diplomácia kevéssé bízik a távirati code- ok titokban maradásában. Szükségesnek láttam külön futárt küldeni Párizsba, hogy ezeket a híreket eljuttassam Önhöz, csak ezzel a kikötéssel kaptam meg őket." A levél befejezve. Vagy Napló. Moszkva, 1938 március 5. "Löncs Litvinovval dácsájában. Értekezésünk anyagát megküldtem a kormánynak". Ugyan mit főztek ki?

    Lássuk, milyen eligazítást kapott Moszkvába utazása előtt: Sumner Welles közli vele, hogy az amerikai érdekek istápolásán és amerikai polgárok védelmén kívül a következő "kivételes ügyek" elintézése a célja moszkvai kiküldetésének:

    1) A cári adósságok fizetésének teljesítése, de ezt csak igen tapintatosan szabad felvetni. Az első moszkvai jelentéséből megtudjuk, hogy elődjét Bullitt nagykövetet éppen azért hívták vissza, mert Litvinovval a cári adósságok ügyében folytatott tárgyalások nagyon elmérgesedtek.
    2) A jövő évben lejáró kereskedelmi szerződés megújítása. Azt hiszem, ezzel csak a figyelmünket akarja elterelni, hisz ez tulajdonképpen rutin jellegű feladat volt.
    3) Ezt érdemes szó szerint idézni, mert úgy érzem közelít igazi megbízatásának tárgyához: "Egy másik feladat, melynek teljesítését nagyon a szívemre kötötték, a Szovjetunió politikai, gazdasági és katonai erejének és hatalmának, valamint az orosz-német viszony alakulásának megvizsgálása." (3) Hozzátehette volna még, hogy az orosz-német viszony alakítása és maximális elmérgesítése, a németek elleni háborúra való felbujtás és uszítás, amelyet olyan kitűnően oldott meg, hogy a háború után az oroszok Lenin-renddel tüntették ki.

    Roosevelt elnök az elutazása előtt még az ünnepélyes búcsúfogadás előtt feleségével családias dinnerre hívta meg. A dinner után az elnökkel annak dolgozószobájába vonultak. Roosevelt arra kérte, hogy első sorban arról tudósítsa, hogy katonai és gazdasági szempontból milyen erősnek ítéli meg a Szovjetunió jelenlegi kormányát. Nem kevésbé fontos annak a megfigyelése is, hogy milyen magatartást tanúsítana az orosz kormány egy európai háború esetén.

    Nincs rá adat, de biztosra vehető, hogy Amerika és a Szovjetunió veszélyes együttműködése nem Davies moszkvai küldetésével vette kezdetét, hanem Litvinov amerikai látogatásával, amelyet a Szovjetunió amerikai részről történt elismerése követett. Davies már a korábbi megállapodás alapján a szovjet viszonyok a katonai és gazdasági kondíció konkrét felmérésére érkezett. Másképp alig képzelhető el, hogy közismerten a legapróbb titkaikat is betegesen féltő oroszok megengedjék, hogy az 1937 január 19-én megérkező nagykövet már február 25-én megkezdje a szovjet ipartelepek felderítését. A szovjet kormány engedélyével személyes meggyőződés alapján felméri a Szovjetunió teljes ipari kapacitását, különös tekintettel a hadviselő képességre. A Szovjetunió minden említésre méltó ipari üzemét személyesen ellenőrizte. Már 1937 március 12-i államtitkárnak küldött jelentésében így vonja le ennek konzekvenciáját: "Felmerülhet a kérdés, hogyha Oroszország belebonyolódnék egy európai háborús konfliktusba, a hátország ipara kibírna-e egy hosszú háborút? Én magam, amit ezen a vidéken láttam, azt hiszem, hogy nagyobb mértékben bírná el, mint hiszik." Ne hagyjuk azonban Daviestől megtéveszteni magunkat, itt nem az ipari kapacitásról beszél, hisz tudjuk, bármilyen nagy haderőt is tartottak fegyverben az oroszok és bármilyen nagy volt a haditermelése, már a háború első félévében rászorult az angol-amerikai hadiszállításokra, amelyet az amerikai kölcsönbérlet kiterjesztésével biztosítottak a számára. Davies itt arról tájékoztatja aggódó főnökeit, nem kell attól tartaniuk, hogy az első világháborúhoz hasonlóan egy hosszabb idejű hadviselés esetén az orosz nép egy újabb forradalommal esetleg elsöpri Sztálint és rendszerét. Vagyis nem tudja végigharcolni a háborút. Nyilván féltek attól, hogy akkor minden erejük megfeszítésével nekik kell azt befejezni.

    A háborús együttműködés részleteit jellemző módon kereskedelmi szervezetek cégére alatt dolgozták ki. Köztudott, hogy még Davies moszkvai küldetése előtt, de azután is két szovjet kereskedelmi társaság is működött Amerikában az AMTORG és a CARP. A CARP-ot nem is orosz, hanem amerikai állampolgár vezette. Csakhogy ez nem volt más, mint Molotov sógora! (5)

    Már most ki kell térnünk egy nagyon fontos tényező megemlítésére. Tudott dolog, hogy Molotov felesége zsidó volt. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy sógora is zsidó. Ezúttal is tetten érhető az amerikai zsidóság második világháborút kirobbantó, majd irányító szerepe.

    Mindezek mellett Daviesnek természetesen az is feladatához tartozott, hogy figyelemmel kísérje és szemmel tartsa az orosz politika cselekvéseit, mivel száz százalékig nem bíztak a velük való megállapodásban. Kitűnő példa érre a cári adósságok esete. Az oroszok tisztában voltak Davies küldetésének céljaival és jelentőségével. Éppen ezért megkülönböztetett módon rendkívül szívélyesen kezelték. Had hivatkozzunk itt néhány ezt bizonyító momentumra, amelyet magától Daviestől tudunk.

    Az első moszkvai napról naplójában (1937 január 19.) így ír: "A ház előtti teret (követségi épület - a szerző) - Moszkvában szokatlan látvány - csinos kis park díszíti. Valamivel messzebb szép régi templom, amelynek tragikus pusztulása fájdalmat kelt bennünk. Most számos sokgyermekes család lakik benne, és nem kétséges, hogy hamarosan az enyészet áldozata lesz." Bár Davies többször hangsúlyozza keresztény mivoltát, sőt egy ízben úgy veti össze a bolsevizmust a nemzeti szocializmussal, hogy az utóbbi a vallásellenesebb, ezúttal megértőnek látszik.

    Naplójában 1937 február 28-án a minden külföldi követség által rettegett GPU titkos államrendőrség megfigyelésükre kiküldött embereit jó barátaimnak" nevezi. Daviesné 1937 március 14-én Molotovéknál van lunchon, Moszkva környéki dácsájukban. Amikor a belga követ dinerjén Lord Chilston brit nagykövet - aki mellett ült - ezt megtudta, izgatottan kiáltott fel: "Önök amerikaiak érdekes emberek. Hét éve vagyok itt, de még mindig nem sikerült a lábujjaim hegyét sem betenni a házukba - s Önök megérkeznek, s néhány heti itt-tartózkodás után lunchre hívják meg. Ezt nem értem."

    De mi már értjük!

    Naplójában ezt írja 1937 november 10-én: "Sztomoniakov helyettes külügyi népbiztossal tárgyaltam amerikai állampolgárokat érintő ügyben. ...F... amerikai állampolgár az olajtröszttel dolgozott és bujtogatókkal került kapcsolatba. A hatóságok azt akarták, hogy F tanúskodjék, és amikor F kiutazási vízumot kért, Ponciustól-Pilátusig küldözgették. ...F... bánatában leitta magát a sárga földig, egy moszkvai rendőrnek eltörte az állkapcsát. Amikor elfogták delírium tremensben volt. Megbeszélésem után 24 órával mégis kezében volt a vízum."

    El tudjuk képzelni, F-urat Davies "jó barátai" milyen tanúvallomásra akarták rávenni.

    Ahhoz, hogy a Moszkvában akkor uralkodó állapotokat közelebbről megismerjük, álljon itt egy másik idézete: Egyes amerikai sajtótámadásokkal kapcsolatban Litvinov rosszallását fejezi ki Daviesnek 1938 március 4-én: "megemlítette; gondoljak arra, hogy egyetlen letartóztatott amerikai állampolgárért több ellenséges hangulatú sajtóközlemény jelent meg, mint több szán német vagy más nemzetiségű fogolyért, akiket országuk diplomáciai képviselői még csak meg sem interjúvolhatott. (6))

    Daviest Molotovnál tett látogatása alkalmával Sztálin is fogadta. Az eset a moszkvai diplomácia eddigi történetében csodálatos kivételnek számított. Távozásukkor Litvinov pedig búcsúebédet rendezett tiszteletükre (erre sem volt még addig példa). Davies naplójában és jelentéseiben nem győzi hangsúlyozni, hogy az orosz vezetők, feleségeik és a környezetükhöz tartozó személyek a lehető legjobban szívükön viselik, hogy megkülönböztetett módon kedvesek legyenek irányukba.

    Stephan Early-nek 1937 augusztus 10-én így ír: "Oroszország kifejezetten rokonszenvvel kezel bennünket, melyet a magunk részéről természetesen a legmelegebben viszonozunk. Ez egy napon bizonyos távol-keleti fejlődményekkel, vagy talán Európával kapcsolatban is jelentőséget nyerhet."

    A korabeli szovjet gondolkodást jellemzi Davies alábbi idézete: Az 1938 április 1-én kelt szigorúan bizalmas jelentésében írja: "Litvinov külügyi népbiztos maga mondotta ezt nekem, és biztosított arról, hogy a Szovjetunió többet fog tenni az Egyesült Államokért, mint bármely más nemzetért." Igaza volt! Huszonhétmillió emberét áldozta fel a kapitalizmus vezető hatalmáért. (7)

    Azt hiszem tartozunk az Olvasónak azzal, hogy tájékoztassuk Davies és ezzel együtt az amerikai kormányzat indítékáról a "Moszkvai jelentés" című könyv publikálására vonatkozóan. A könyv tulajdonképpen akkor jelent meg, amikor a németek Sztálingrádot ostromolták és készültek Moszkva elfoglalására. Már magának, az időpontnak a megválasztása is bizonyos célok lappangását gyanítja. A könyv előszavában maga a szerző mondja ezt el őszintén. "Az amerikai közvélemény szenvedélyek és indulatok fűtötte előítéletek rabja volt a Szovjetunióról kialakult véleménye megformálásában". Davies szerint ezek az előítéletek "hamis" értesülésekből keletkeztek és nem tagadja, hogy könyve megjelenésekor is uralkodnak az amerikai közvélemény felett. Könyve megírásával elsősorban azt a célt tűzte maga elé, hogy eloszlassa ezeket az előítéleteket. Alig hisszük, hogy ez sikerült. Erre Daviesen kívül is nagyon sok példát említhetünk. Sherwood írja: a második világháború idején erősen nyugtalanította, hogy a Demokrata Párti ellenzék veszélyesen közel járt hozzá, hogy az egész Roosevelt-kormányzatra a kommunista címkét ragassza. A kommunizmus elleni gyűlölet és félelem jóval erősebb volt az amerikaiakban bármilyen más hasonló érzelemnél, amelyet a nácizmus, vagy fasizmus vált ki belőlük (9).

    Rooseveltet Amerika semlegessége ellenére, állandóan aggasztotta, hogy egyesek a Hitlerrel folytatandó béketárgyalások mellett agitáltak. - (10)'

    Vagy lássuk Hopkins Churchillhez írt levélrészletét: "Még mindig megdöbbentően sok itt az olyan ember, aki nem akarja, hogy segítsünk az oroszoknak. (11)

    Lindbergh, a híres óceánrepülő is így háborog: "Amerikának a háborúba való beavatkozásával senki más nem rokonszenvez, csak a Roosevelt-család, az angolok, meg a zsidók." (12)

    Ez az előítélet, pontosabban helyes értékítélet még ma is uralja Amerika népét. Bizonyíték erre, hogy az elnökválasztásokon mindig az győzött, aki külpolitikai programját a legjobban hangolta a szovjetellenességre. Tekintsünk csak vissza Charter megválasztására, de még inkább Reaganéra! Az egy más dolog, hogy elnökként egy ideig imitálja a Szovjetunióval való szembenállást, majd egyre nyíltabban együttműködik vele.

    Oldalunknak többek között az is egyik fő célja, hogy ennek okát, illetve tényét feltárja. Ma már tudjuk, hogy Roosevelt és klikkje nemcsak Németországot vezette félre, hanem saját népét is. Az amerikai nép békeszerető nép. Bizonyítja ezt állami intézményeinek és alkotmányának felépítése is. Célja a békés társadalmi és gazdasági fejlődés, élvezni a hatalmas és fejlett állam gazdasági előnyeit. Az elnök és kormány bármilyen nagy hatalommal rendelkezik is, nem dönthet a hadbalépésről, ehhez az igen befolyásos emberekből álló, szigorú kongresszus hozzájárulása szükséges. Amint a későbbiek során tapasztalni fogjuk a japán támadás kiprovokálásával, az emberiség történetében példa nélküli módon becsapták az Egyesült Államok népét és alkotmányos intézményeit.

    Az amerikai célzásokat a németekkel való szakítás ügyében az oroszok azonnal felismerik. Ürügyül használva a nemzeti szocialista programmal hatalomra jutott új német vezetést, gyorsan megkezdi a számára igen hasznos német kapcsolatok leépítését. és túlbuzgóságában nagyarányú németellenes propagandába fog. Az amerikai intencióknak megfelelően megkezdi politikai udvarlását Anglia és Franciaország felé is. A franciák felé eredményesebb a közeledés, már 1935 május 2-án megnemtámadási egyezményt kötnek.

    Az angolok azonban bizalmatlanok. Ennek több oka van. Néhány lényeges dolgot Majszkij emlékirataiból tudhatunk meg, aki 1932-1943 között a Szovjetunió londoni nagyköveti tisztét töltötte be. Tőle tudjuk, hogy az 1917-es forradalomban meggyilkolt II. Miklós orosz cár V. György angol király unokatestvére volt. De ismerve az angolok kereskedői mentalitását, ezt nem szabad az okok közé sorolni. Ez a tény nem akadályozta meg az angol kormányt, hogy 1921-ben a fejlett kapitalista államok közül elsőként kössön kereskedelmi egyezményt az új orosz hatalmi központtal.

    Az egyik és első fő ok, hogy 1926-ban Szun-Jat-Szen vezetésével forradalom tört ki Kínában, amelyet V.K.Bljuher vezetésével orosz katonai szakértők irányítottak. Ebben az időben az angoloknak volt itt a legnagyobb érdekeltségük. Tőkebefektetésük 300 millió fontra. az addig folyósított kölcsön pedig 110 millió fontra rúgott. Nagy számok ezek, ha figyelembe vesszük, hogy Franciaországtól 70 millió, ,Japántól 55 millió, az Egyesült Államoktól pedig csak 25 millió font kölcsönt kapott. Ezenkívül Anglia birtokolta Kína főbb vasútvonalait, a We-Hai-Wei kikötőt, továbbá igen jelentős koncessziói voltak az országban. Ez olyan érzékenyen érintette az angol kormányt, hogy 1927 májusában megszakította diplomáciai kapcsolatait az oroszokkal. Jellemző az akkori orosz-német együttműködésre, hogy a Szovjetunió Németország kormányát kérte fel angliai érdekeinek képviseletére.

    A diplomáciai kapcsolatokat 1929-ben ismét felújították, alig hogy ez megtörtént, újabb probléma mérgesítette el a két ország viszonyát. Ezúttal a Lena Goldfield ügy. Ez az angol társaság még 1908-ban alakult, s a szibériai aranylelőhelyeket aknázta ki. Az 1917-es forradalom megszüntette a társaság koncesszióját. A szovjet NEP korszak idején 1925-ben azonban harminc évre ismét jogot kapott. hogy felújítsa munkálatait:. A NEP korszakot felszámolandó, az oroszok belekötöttek a társaságba. Miután azok három és félmillió font tökét fektettek a vállalkozásba, úgy érezték, nincs tovább az angolokra szükségük. Módszereiket ismerjük. Megvádolták őket, hogy az angol Intelligence Service felhasználta a társaságot kémkedésre. Kapitalista módon zsákmányolták ki az általuk foglalkoztatott tizenötezer orosz munkást, nem fizetik be az orosz államnak a kirótt illetékeket és adót stb. Az angolok kezdték megismerni rokonaik örököseit. 1930 elején megpróbáltak tárgyalások útján kievickélni ebből a csapdából. Megállapodtak három főből álló döntőbíróság felállításában, amely egy angol, egy orosz és egy közösen választott elnökből áll. E huzavona közben az orosz hatóságok olyan nyomást gyakoroltak a társaságra, hogy az kénytelen volt további működését felfüggeszteni. Ezt az oroszok úgy fogták fel, hogy az angolok ezzel megsértették a koncessziós szerződést. Talán mondani sem kell, hogy az orosz képviselő meg sem jelent a döntőbizottsági ülésen. Az angolok futottak a pénzük után. Kénytelen volt a bizottság másik két tagja a vizsgálatot a lehetőséghez képest lefolytatni. Ez azzal végződött, hogy kötelezték a szovjet kormányt 12.965.000 font megfizetésére. Az összeg megoszlása 3.5 millió font befektetett tőke és 9.5 millió a hátralévő 25 évre elmaradt haszon, mivel a bérleti szerződés akkor járt volna le. Az oroszok természetesen nem fizettek. Csak évek múlva, az angol-orosz kereskedelmi szerződés 1934 február 16-án történt aláírása ellenében utaltak át valamennyit, de hogy mennyit, azt Majszkij sem árulja el, de biztosak lehetünk benne, a lehető legkevesebbet.

    Hitler németországi hatalomra jutásával azonban az angolok minden oroszországi veszteségük és azok keserű pirulái ellenére kénytelenek átértékelni az orosz kormánnyal szembeni fenntartásaikat. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult a Szovjetunió amerikai részről történő elismerése is. Az angol politika malmai azért lassabban őröltek.

    Miután Németország 1933-ban kilépett a győztes hatalmak érdek közösségének szervezetéből, a Népszövetségből, az antant-hatalmak felszólították a Szovjetuniót, hogy lépjen be, mit sem törődve azzal, hogy ezt megelőzően éppen ők akadályozták meg belépését. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió 1933 május 5-én még okmányt cserélt a német kormánnyal, az 1926. évi megnemtámadási és semlegességi egyezmény határidejének meghosszabbításáról - az egybehangzó amerikai és angol, bár egymástól némileg független - Németország elleni eszközül való felhívást elfogadja és 1934 szeptemberében belép a Népszövetségbe.

    Majszikj kihúzott mellel hencegi, hogy Vansittart angol külügyminiszterhelyettes így szólt hozzá: "Most hát ugyanannak a klubnak tagjai lettünk. Remélem mostantól úgy alakulnak kapcsolataink, ahogyan az klubtagok között illik." (13) Hozzátehette volna, de lehet, hogy hozzá is tette, csak Majszkij ezt már nem idézi: "a Népszövetséget Németország ellen hoztuk létre, aki belép, nyilván céljaival is azonosítja magát." Nem is adódott oka a csalódásra Vansittart úrnak!

    Az orosz diplomácia igyekszik az új klubban megbízható partner benyomását kelteni. Nemcsak az amerikai, hanem még inkább az angol diplomáciának - kártyanyelven kifejezve - alájátszani. Sőt mérlegelve azt a tényt, hogy Amerika nem tagja a Népszövetségnek, nagyobb erőfeszítést tesznek az angolok felé. A Szovjetunió vezetői látták, és főleg nem felejtették el, hogy az első világháború legfőbb győztese mégis csak Anglia volt. Abban az időben még Amerikát is maga mögé vethette, annak ellenére, hogy tulajdonképpen a háborút úgyszólván csak az oldalukra állításával nyerte meg. Hirtelen még el is túlozzák az angol diplomácia és magának a birodalomnak a képességeit. Az európai politikában a legenergikusabb hatása Angliának van ebben az időben, aki maga mögött érezheti volt gyarmata, az azonos nyelvű Amerika hatalmas termelési kapacitását. Amelyet szükség esetén kibérelhet magának. Vezető szövetséges az ugyancsak nagyhatalom Franciaországgal. A kisebb, főleg nyugat-európai államok sorsának alakulása is elsősorban Angliától és csak másodsorban függ Franciaországtól. Amerika ekkor még elsősorban Japán miatt udvarol az oroszoknak. Hogy ebben az időben még Anglia számított a világ első hatalmának, megerősíti Majszkij is. Emlékirataiban beszámol londoni nagyköveti tisztének átvétele etán a külföldi követségeken tett látogatása során szerzett benyomásairól. A diplomáciai testület általános jellemzésekor ezt írja: A diplomáciai testület Londonban (a szovjet diplomaták kivételével) felnézett az országra, ahol tartózkodott. Ez a kisebbségi érzés, ez a felnézés, a kapitalista világ valamennyi külföldi diplomatáját határozottan jellemezte, még az amerikaiak sem voltak kivételek. Igen, bármilyen furcsának tűnik is első pillantásra. Az Egyesült Államok diplomatái Angliában akkor "kisebbségi komplexusban" szenvedtek a házigazdákkal szemben. (14)

    Kézenfekvő, hogy az angoloknál kell szorgalmazni az új orosz rendszer szalonképességének elfogadtatását. Ha ez megtörténik, a szovjet rendszer diszkriminálása egycsapásra megszűnik. Külpolitikájukban az oroszok, ami nem ellentétes saját rendszerükkel, azt az angolok érdekei szerint támogatják. Brit vezetéssel győzték le Németországot. nyilvánvaló, hogy a németellenes politika tetsző dolog az angoloknak. Sztálinék hamar felismerik ezt az egyszerű képletet. Nem késlekednek propagandájuk élét a németek ellem fordítani, annál is inkább, mert ez Amerika kívánsága is. Erre kitűnő alkalmat nyújt Hitlerék nemzetiszocialista rendszerének hatalomra jutása. A világháború utáni nehéz helyzetben a német kommunisták nem álltak messze a hatalom megragadásától. Ha akkor a szovjet kormány segítséget tudott volna nyújtani; hatalomra kerülnek. Csakhogy akkor a szovjet hatalom még hazájában is nagyon ingatag volt. Lenin korrektsége sem engedte, hogy az őt hatalomra segítő német burzsoáziát hátba támadja. Az akkori szovjet ideológiai állapotokra jellemző, hogy a párt vezetése azért öröklődött Trockij helyett Sztálinra. mert ő nem osztotta Trockij azon nézetét, hogy az akkori cseppfolyós európai állapotokat kihasználva egész Európát, majd az egész világot forradalmasítani kell. Sztálin azt vallotta, hogy a forradalmat a Szovjetunióban kell megszilárdítani, s eredményei láttán más országok forradalmi tömegei saját erejükből vívják ki győzelmüket. és követik a példát. Németország népei ugyan olyan elnyomottai az imperialista antant hatalmaknak, mint a Szovjetunió, ezért inkább egymás segítését kell programba venni.

    De hol vagyunk már ettől! Ezek az imperialista hatalmak kezdenek az általuk eddig elszigetelt szovjet kormánnyal kacérkodni, sőt idő közben már Amerika is elismerte. Ez pedig nem kis dolog. És most vágatlanul jön egy ravasz fickó, néhány, mindenre elszánt társával, megcsinálja a német nemzetiszocialista forradalmat. Kihasználja a német nép szocializmus utáni vágyát és hangulatát, képes arra amire ő nem volt -, hogy törvényes választások útján hatalomra jusson.

    A német kommunisták ügye Hitlerék hatalomra jutásával bizony rosszul alakult. Sztálinék úgy gondolták, hogy az antant-hatalmak jóvátételei alatt görnyedő német nép erős kommunista propaganda hatására esetleg megbuktatja Hitlert. Ezzel az oroszok egyrészt internacionalista missziót teljesítenének, s paradox módon az angoloknak is kedvében járnának, hiszen az angol politika egyes tényezői (pl. Churchill) kezdettől fogva német, majd egyre erősebben Hitler-ellenes politikát sürgetnek.

    Álljunk azért itt meg egy pillanatra. Ha figyelembe vesszük, hogy az első világháború végén és utána igen erős kommunista mozgalom alakult ki, tulajdonképpen az általuk szított szociális nyugtalanság kényszerítene a német kormányt idő előtt a béketárgyalásokra, de továbbra is a burzsoázia marad hatalmon, aki tíz éven át szoros gazdasági kapcsolatokat tart fenn a kommunista vezetésű Oroszországgal, s ezek után a burzsoá pártokat szabad választásokon legyőzi egy magát nemzetiszocialistának nevező párt, akkor óhatatlanul úgy érezzük, itt egy mozaik hiányzik a képből.

    Hitlertől magától tudjuk, hogy a Szovjetunió nem azért volt ellenszenves számára, mert magát szocialistának vallotta. Hisz mozgalmát maga is szocialistának nevezte. Hitler magát a bolsevista szocializmust csupán azért ítélte el, mert annak élén a zsidók álltak és ebben nagy ellentmondást látott. Mondván a zsidóság alapjelleméből fakad a kapitalista gondolkodás. Hisz a világ úgy ismeri ezt a tehetséges népet, mint az üzleti tevékenység megszállottját, a magántulajdon szorgalmas gyűjtőjét. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni az állami tulajdonba vétellel és a piaci erők helyett alkalmazandó állami tervgazdálkodással. Nyilván sehogyan sem. Ha egy ilyen mozgalom élére állnak és azt szítják, akkor azzal más célt takarnak. Ez pedig nem más, mint a német állam és gazdaság teljes irányításának megkaparintása.

    Hitler azzal sem állított valótlant, miszerint megállapította: míg Németország kellő élettér nélkül nagy népsűrűséggel kis-, és gazdaságilag kevésbé értékes területre van szorítva, addig Oroszország vagy ha úgy jobban tetszik a Szovjetunió - hatalmas gyéren lakott területet kihasználatlanul hagy, azok gazdasági lehetőségeit nem aknázza ki. Ez sajnos napjainkban is igaz! Különösen szembeötlő ez Japán esetében. Nyugodtan állíthatjuk: ez természetellenes állapot. Érdekes módon a német-szovjet viszony alakulását Amerika is ebből az aspektusból vizsgálja.

    Mintha Davies az 1939 augusztus 22-i New-Yorkból keltezett jelentésében elszólná magát. A jelentésben már értékeli - az akkor még meg sem kötött - német-szovjet egyezményt. "Németország és Oroszország együttműködése mindkettőjüknek sok előnyt biztosít. Tíz éven át együtt dolgoztak és ezt újból megtehetik... A tulajdonképpeni veszély a jövő és a civilizáció számára abban rejlik, hogy Németország és Oroszország úgy találhatják, hogy terjeszkedési igényeik kölcsönösen kiegészítik egymást.. (15) Oroszország gazdasága természeti kincsekben kiegészítheti a német ipar teljesítőképességét és Németország tudományos és ipari szervezetét." Davies úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a német-szovjet szerződés megkötése szerves része volt Németország háborúba való beugratásának. Erről azonban még később szólunk.

    A szöveg értékelésénél könnyű megállapítani, hogy a korábbi szembekerülés nem Hitler akaratából jött létre.

    A német-orosz együttműködés Európa egyensúlyának rendkívül fontos tényezője. Ezt még Davies is kénytelen megállapítani, akit pedig éppen azért küldtek Moszkvába, hogy ez helyre ne állhasson. Közismert tény, hogy a Szovjetunió ebben az időben már szükségletét meghaladó nyersanyag-, és energiabázisokkal rendelkezett. Nem lesz talán felesleges Davies 1937 március 26-án kelt moszkvai jelentéséből idézni, amelyet a spanyolországi helyzettel kapcsolatban írt: "Ezek után azt mondtam, hogy Európa helyzete alapjában véve egyszerű, s nehezen tudom megérteni az európai államférfiak miért nem tudják kieszközölni, hogy Anglia és Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország egyezségre lépjenek Európa területi sérthetetlenségének megóvására, és kereskedelmi egyezménnyel biztosítsák Németországnak nyersanyagellátását, mely fedezné életszükségletét. Ez megszabadítaná Európa és az egész világ népeit a nyomasztó fegyverkezési terhektől és egy katasztrofális háború félelmétől." Az individualista Davies itt tulajdonképpen országa érdekei ellen beszél, hisz nekik áll érdekükben ennek az együttműködésnek a lehetetlenné tétele, amelynek érdekében mindent el is követnek.

    A szovjet vezetők őrömmel fogadták az amerikai vezetők ajánlatát, hogy a németek helyett inkább velük működjön együtt. Az amerikaiak azonban kételkedtek az oroszok készsége felől. Sztálinék érezték, hogy bizonyítaniuk kell. Nem is késlekedtek sokat. Davies küldetéséből érezték, hogy most kell mindenképpen az amerikaiak bizalmát megnyerni. Ennek érdekében a legképtelenebb dolgoktól sem riadtak vissza, amelyek nagy része tulajdonképpen saját országuk kárára volt. Sztálin számos orosz nemzeti kincset, hatalmas értékű ikonokat juttat Davies tulajdonába fillérekért. Az 1938 április 30-i feljegyzéséből tudjuk, hogy a brit nagykövet, mint a diplomáciai testület doyenje, március 17-én köziratot intézett az összes diplomáciai missziók vezetőihez. Közös tiltakozást javasolt a szovjet hatóságok ama határozata ellen, mely szerint az ország területét elhagyó összes diplomaták személyi poggyászát átvizsgálják és e "szolgálat" fejében még illetéket is szednek. Davies állásfoglalása: "elismerem a diplomáciai kiváltságok fontosságát, de lényegesebb, hogy ez az incidens ne váljék politikai kérdéssé és ne zavarja a demokrata országok jelenlegi vagy jövendőbeli nagyobb érdekeit. (17) Ha Chamberlain kísérletei az európai béke megóvása érdekében netán kudarcot vallanak és a háború elkerülhetetlenné válik, úgy a világbéke és az európai demokráciák számára döntő jelentőségű lesz a Szovjetunió állásfoglalása és óriási erőtartalékai."

    Ezek a "jövendőbeli nagyobb érdekek" tehát világosak! Mindenképpen biztosítani kell a szovjet fegyvereket, hogy a kapitalizmus nélkülözhetetlen eszközeként németek és a japánok ellen felhasználhatóak legyenek.

    A Szovjetunió számára egyébként igen nagy előnyökkel járó német kereskedelmi együttműködést meglehetős gyorsasággal építik le. Erre nemcsak Amerika, de Anglia is ösztönzi, különösen azzal, hogy 1932-ben felmondja a Szovjetunióval kötött kereskedelmi ' egyezményt. A fő ok: a Szovjetunió csak eladott, de nem vásárolt Angliától. Chamberlain így dohog: "A Szovjetunió sokat ad el Angliának, de keveset vásárol. A megszerzett angol valutát németországi megrendelésekre fordítják. (18) Majszkij a Szovjetunió londoni nagykövete azzal védekezik, hogy Németország ötéves hitelt is ad, míg Anglia csak másfél éves lejáratot biztosít, pedig Németország és Anglia gazdasági kondíciója közé akkoriban nem igen lehetett egyenlőségi jelet tenni.

    A jó magyar közmondás azt mondja: Könnyű Katát táncba vinni. Azt hiszem, a szovjet-német gazdasági kapcsolatok leépítésére is ráillik némileg ez a közmondás. Az oroszok egyre növekvő németországi vásárlásai nyomán figyelembe véve az ötéves hitelezést is, az adósságállomány erősen felgyülemlett. A Szovjetunió gazdasága 1932-33-ban olyan nehéz helyzetben volt, amelyhez az angol kereskedelmi egyezmény felmondása is hozzájárult, hogy lakossága rovására kénytelen volt élelmiszert eladni valutaszerzés céljára. Népének még jegyre sem tudta a legszükségesebb élelmiszereket minden esetben biztosítani. Számtalan forrásból ismert, hogy több millió ember egyszerűen éhenhalt. Mivel a németországi adósságokat már komoly mértékben törleszteni kellett volna, nem találtak jobbat, mint ürügyül használva a németországi hatalmi és részben ideológiai átrendeződést, ellenséges propagandát kezdtek Németország ellen. Ez egyben nagyon tetsző dolog volt Amerika, Anglia és Franciaország számára is. Íme egy nehéz helyzet kihasználásának keleti iskolapéldája!

    Amerika természetesen ennél sokkal meggyőzőbb bizonyítást vár a szovjet vezetéstől. Bár látja, hogy Sztálinék diktatúrája elég energikus, nem biztos abban, hogy egy komoly belső krízis problémáját is ki tudja-e állni. A párt és kormányapparátusban ott ülnek azok, akik irányították és végrehajtották a korábbi orosz-német kapcsolatok napi tennivalóit. Ezek nagy része értetlenül szemléli a pálfordulást. Némelyikük hangot is ad kételyeinek. Ezek igen veszélyessé válhatnak, ha időközben kiderülne, hogy a németellenesség nem jár gyakorlati eredménnyel. Sztálin, hogy meggyőzze az amerikaiakat, félredobja összes ideológiai fenntartásait. Leszámol saját pártjával is. Olyan vérengzéseket rendez, első és második vonalbeli vezetők között, amelyre a történelemben nem találunk példát. Egymást érik a kirakatperek. Az 1917-es forradalmat végigharcolt hithű kommunista vezetőket, Lenin számos közvetlen munkatársát is kivégeztetett. A vád minden esetben árulás, idegen hatalmak javára való kémkedés (Németország és Japán).

    A Radek-per 1937 január végén kezdődött. Állítólag titkon szövetkeztek Németországgal és Japánnal Sztálin hatalmának megdöntésére. A külföldön élő Trockij a vád szerint megegyezett a német és japán kormánnyal a szovjet kormány megdöntésében. A vádlottak ezeket szóról szóra vallották a bíróság előtt. Davies megjegyzi: hogy a diplomáciai testület túlnyomó többsége nem hitt a vádak valódiságában.

    Még a hadsereget sem kímélte meg, 1937 nyarán Tuhacsevszkij és társai következtek. A vád ugyanaz: a németek javára kémkedtek. Pedig Tuhacsevszkij a szovjet hatalom létrehozásában - nem túlzás soha el nem évülhető érdemeket szerzett. Mint 27 éves cári tiszt állt át a forradalmárokhoz. 1920 elején a kaukázusi front parancsnokaként megtöri, majd teljesen szétveri a Gyenyikin-hadsereget. 1920 nyarán a nyugati front parancsnokaként vezette győzelemre a Vörös Hadsereget, és egészen Varsóig előrenyomult. 1921 márciusában a Kronstadt-i lázadást leverő csapatok főparancsnoka, 1921 nyarán pedig a Tambov kormányzóságban kitört lázadást fojtja el. De mindez már a múlté!

    Még szovjet megállapítás szerint is a sztálinizmus 30 év alatt több embert pusztított el, mint az orosz cárok a Romanov-ház háromszáz éves fennállása alatt. (20) Ez esetben még Davies is szükségét érzi némi magyarázkodásnak. Szerinte a bűnük az lehetett, hogy Sztálin által 1939 március 17-én bevezetett hadsereg pártellenőrzése ellen egymás közötti beszélgetések formájában kisebb ellenzéki megnyilvánulást tanúsítottak. Zsukov erről másként vélekedik. Emlékirataiban megjegyzi: a Szovjetunió katonai felkészültsége 1937-re igen magas színvonalat ért el. Éppen ezért teljesen természetellenesek, rendszerünk lényegétől idegenek, az ország konkrét körülményeivel nem magyarázhatóak voltak azok a megalapozatlan letartóztatások, amelyek 1937-ben a hadseregben történtek." Zsukov kimondja az igazat, bár ő csak úgy fogalmaz, hogy megalapozatlanok voltak a letartóztatások, de ezzel értésünkre adja, hogy a hadsereg vezetőinek Németország és Japán javára történő kémkedés nem volt igaz. Igaz volt viszont, hogy az éledő Vörös Hadsereg új tisztikarát német tisztek képezték ki. Márpedig ez egy jövendőbeli orosz-német háború esetén kiszámíthatatlan következményekkel járhat. ,

    Davies 1937 november 16-án jelenti az államtitkárnak az újabb tisztogatásokról: "a jelenlegi tisztogatási akció megkezdése óta kivégzett pártemberek száma ezrekre, a letartóztatottaké pedig tízezrekre rúg. Közöttük van a párt központi bizottságának több, mint 40 tagja, illetve póttagja, a Politbüro (politikai bizottság - a szerző) kilenc volt tagja, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet és az egyes szovjet köztársaságok elnökeinek és népbiztosainak többsége." Sztálin még a közép-európai kommunista ellenes kormányok elől Oroszországba menekült kommunista vezetők többségét is kiirtja. Természetesen a magyar Kun Béla és társai sem kerülik el a kivégzést. Az antikommunista Horthy elől még csak elmenekülhettek, de a "kommunista" Sztálin elől ez már lehetetlen volt.

    Nem kell nagy fantázia, hogy magunk elé képzeljük azokat az állapotokat, amelyek ott uralkodtak.

    Davies 1938 február 27-i feljegyzése szerint "Az államügyész vádja alapján 21 neves személyiséget állítanak bíróság elé felségsértés címén. Köztük vannak: Bucharin, Rykov, Rakovszki, Grinkó, Kresztinszki, Rosengoltz, Jagoda a titkos rendőrség főnöke, Csernov és Ivanov. A legfőbb vádak, amelyeket külön kiemelnek: kémszervezet stb. létesítése egy külső hatalom javára abból a célból, hogy előmozdítsák a Szovjetunió felbomlását és idegen országok számára szolgáltassák ki Ukrajnát, Fehéroroszországot, Turkesztánt, a Kaukázust és a távol-keleti tengerparti tartományokat."

    Fel kell tenni a kérdést; vajon hihető-e ilyen nagy blődség? Egyáltalán nem!

    Sztálin világossá akarta tenni amerikai megbízói számára, hogy a célpont- kívánságuknak megfelelően - Németország és Japán.

    Az idősebb korosztály tagjai, akik még emlékeznek az 1950-es évek magyarországi kirakatpereire, ahol Rajk és társai is bűnösnek vallották magukat értetlenül állnak a nagy talány előtt, hogy milyen pszichológiai kezelés váltotta ki a vádlottakból az el nem követett bűnök magukra vállalását.

    Nos ezúttal Sztálin kényszerítette rájuk azt a zsidó eredetű életfilozófiát, miszerint a hivatásos forradalmár nem rendelkezik saját életével.

    Davies már 1937 július 4-én feljegyzi naplójában, hogy egy fogadás alkalmával kifejtette Litvinovnak, a "tisztogatások" visszahatást keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Litvinov erre így válaszolt: a tisztogatás meggyőzhette a világ közvéleményét arról, hogy semmiféle árulás sem segíti többé Berlinnel és Tokióval való együttműködés lehetőségét."(21) Azt hiszem ezt aligha lehet félreérteni. 1941-ben Davies utólag úgy ítélte meg, hogy a tisztogatásokkal tulajdonképpen Sztálinék kiirtották "a németek ötödik hadoszlopát." Ugyancsak az 1937 július 4-i naplójában így vélekedik Davies: "A Szovjetunió erős védőbástya a nemzetiszocialista veszedelem ellen."

    Néhány hónappal később, 1937 novemberében az angol Lord Halifax viszont így nyugtázza Obersalzbergen Hitler érdemeit:"A Führer nemcsak Németországnak tett nagy szolgálatokat, hanem azáltal, hogy saját országában megsemmisítette a kommunizmust, útját állta annak nyugat-európai elterjedését is, s ezáltal Németországot joggal tekinthetik a Nyugat bolsevizmus elleni védőbástyájának."

    Az amerikaiak biztatására az oroszok lázasan készülődnek a háborúra. Davies 1937 november 9-én örömmel jelentheti: "Minden lehetséges eszközzel állandó propaganda figyelmezteti az állam polgárait a háborús veszedelemre és az ország megtámadásának lehetőségére... Nem régen a nagyipari Népbiztosság jelentős részét közvetlenül katonai vezetés alá rendelték... Más jelek valósággal lázas tevékenységre mutatnak: tárgyalások folynak anyagok, áruk stb. beszerzéséért..

    Nézzük mit tesznek ezalatt a németek? Nem túlzás azt mondani, hogy minden lehetőt elkövettek, hogy Versailles béklyóiból békés úton kiszabadítsák a német gazdaságot és beilleszkedjenek az európai termelési és kereskedelmi munkamegosztásba. Az angolokkal akik többnyire Franciaország nevében is tárgyalhattak, hisz az angol diplomácia az első világháborút megelőzően is, azt követően is köztudottan vezető szerepet vitt a két ország összehangolt manővereiben. Szünet nélkül tárgyaltak. De azok csak az időt húzták. Hitlerék 1936-ban az addiginál energikusabban kezdtek fellépni Versailles igazságtalanságainak feloldása érdekében. Ribbentrop vezetésével hosszas tárgyalások folytak Londonban Eden-nel. Németország komoly békeajánlatot tett a háború előtti állapotok visszaállítása érdekében. A tárgyalások azonban az angolok makacssága miatt teljesen eredménytelenül végződtek. Sőt úgy tűnik, gúnyt űztek a németekből 1936 május 7-én, miután a tárgyalások megszakadtak Sir Eric Phipps berlini angol nagykövet megalázó kérdőívet nyújtott át a német kormánynak. A kérdőív ilyen kérdéseket tartalmazott: "van-e már olyan helyzetben a német birodalom, hogy valódi szerződéseket kössön?" Vagy: "tehet-e nyilatkozatot Németország arra vonatkozóan, hogy elismeri és tiszteletben szándékszik tartani mostantól fogva Európa jelenlegi területi és politikai rendjét?" Hisz tárgyalások célja éppen ennek a megváltoztatása volt, mint igazságtalan állapotnak. Ha ezt elfogadja, ugyan miről tárgyalhat még? Csak az angolok és franciák tartották furcsának, hogy Hitler még válaszra sem méltatta együgyű mesterkedésüket.

    Hitler ennek ellenére nem adta fel a reményt. Tovább próbálkozott, hátha mégis létrejöhet egy - esetleg korlátozott mértékű - békés megegyezés. Meghívták 1937 novemberére Lord Halifax-ot, aki meg is látogatta Obersalzbergen.

    Amikor Lord Habfax az európai problémák rendezésére az európai béke alapjainak megteremtésére, a tárgyalásokba javasolta Franciaország és Olaszország bevonását is (Olaszország ekkor még közelebb állt Angliához, mint Németországhoz), Hitler kifejtette: hacsak kölcsönösen udvarias kapcsolatok lennének rendezendők, könnyű lenne a megegyezés. Amennyiben azonban biztosítani akarnák Németország együttműködését, tisztázni kell, hogy Németországot a versaillesi szerződés értelmezése szerint kezelik, vagy olyan államként amely már nem viseli magán a versaillesi szerződés erkölcsi és anyagi ódiumát. Lord Halifax maga is egyetértett abban, hogy jóvá kell tenni a versaillesi diktátum hibáit. És itt említsük meg kitérőként Majszkij közlését, miszerint a második világháború után kiadott emlékirataiban ugyan, de még Churchill is úgy nyilatkozik, hogy a versaillesi szerződés gazdasági vonatkozású cikkelyei olyan gonoszak és ostobák voltak, hogy teljesen értelmetlennek bizonyultak.(22) Nehezen érthető, hogy ennek ellenére a tárgyalások során semmiféle megegyezés nem jött létre. Pedig Hitler együttműködési készségének hiányára igazán nem panaszkodhattak. A gyarmati kérdést is nagyon reálisan tálalta. Közölte, hogy itt csupán jogi alapra helyezkedik, csupán egykori birtokaira tartana igényt, hogy mezőgazdasági termékkel és nyersanyaggal elláthassa gazdaságát. De ha Anglia úgy vélné, hogy bizonyos területet stratégiai okokból nem adhatna vissza Németországnak, javasolhatna helyette más területet. Németország nem szándékozik valamely stratégiai vonalba bekapcsolódni. Hitler azt is kifejtette, ha Angliának pillanatnyilag túlságosan nehéz egyik másik kérdés elintézése. Várjanak két-három évet. Valószínű, hogy ezeknek a problémáknak az idő múlásával más optikájuk lesz. Hitler hajlékonysága azonban nem talált megértésre. Az angolok nem hajlandók lemondani semmiféle megszerzett jogaikról. Lord Halifax tárgyalásai, amelyen elismerte a versaillesi hibákat, nem szolgált egyebet az időhúzásnál, hogy Hitlert hitegessék, addig amíg a fegyverkezés terén be nem hozzák a németek pillanatnyi előnyét. Ebben a véleményünkben megerősít Davies is. Naplójában feljegyzi, 1939 április 2-án, hogy a hét végére Londonba utazik, hogy Churchill-t falusi birtokán felkeresse. "Winston Churchill az egyetlen, aki a fenyegető szerencsétlenséget felbecsüli. Megnyugtató volt tőle hallani, hogy ez év középén megszűnik ez az átkos zsaroló légkör, mert addigra felkészülünk. (23) Úgy tűnik Amerika nemcsak az oroszokat kapacitálta a németek ellen, hanem az angolok németgyűlölete alá is játszott. Ördögi politika!

    Még egy utolsó megjegyzés Lord Halifax 1937 novemberében Obersalzbergen lezajlott tárgyalásairól: Paul Schmidt. Hitler tolmácsa emlékirataiban közli, hogy a Szovjetunió külügyminisztériuma 1948-ban nyilvánosságra hozta az általa ott készített feljegyzést, amely a német szöveg mellett angol nyelvű széljegyzeteket is tartalmazott, nyilván Halifax-ét. Hogy ezt megértsük, el kell mondanunk, hogy Paul Schmidt - a tárgyalásról készített feljegyzéséből az angol küldöttség részére is átadott egy példányt. Ezek után már csak egy kérdésünk marad: hogyan került ez az irat a szovjet külügyminisztérium birtokába, akárcsak másolatban is? A választ az olvasóra bízzuk.

    Közben a német gazdaság - miután megtagadta a jóvátétel fizetését - bámulatos gyorsasággal fejlődött. A lehetséges fejlődést azonban behatárolta az ország nyersanyag és energiahordozókban, nem különben mezőgazdasági termékekben való hiánya.

    A híres német szervezőtevékenység előtt megnyílt az út. Az ipari termelés erőteljes felfutásának lehettünk tanúi. Az addig elfojtott energiák felszínre tőnek. A német nép erejének tudatára ébredt. Érthető, hogy tömegesen sorakoztak fel az új vezetés mögött. A helyzetre jellemző Paul Schmidt-nek, a német külügyminisztérium vezető tolmácsának tudósítása az 1937 évi nürnbergi nemzetiszocialista pártkongresszusáról: "Lenyűgöző volt, ahogy az embertömeg Hitlert eksztázisba esve ünnepelte. Újból és újból feltűnt nekem, hogy az emberek szinte vallásos odaadással mint az őrültek és megigézettek, bámultak Hitlerre. Mintha a hosszú úton véges végig ezrek és tízezrek Hitler láttán tömegkábulatba estek volna. Szinte önkívületi állapotban nyújtották karjukat Hitler felé hangosan kiáltozva, és heil-köszöntéseket üvöltve.

    Ezen aligha csodálkozhatunk. A háború utáni hosszú létbizonytalanság után végre mindenki előtt megnyílt a boldogulás útja. Bármennyire igyekeznek ma bizonyítani, hogy a hitleri vezetésnek milyen nagy volt az ellenzéke, az nem egyéb rosszindulatú propagandánál. Hiszen ma a Harmadik Birodalom vezetésére rágalmakat szórni nemcsak divat, hanem egyenesen státus-szimbólum is. Minél meggyőzőbben teszi ezt valaki, annál gyorsabban futja be karrierjét. Ez azonban az igazságon mit sem változtat. Ellenzék természetesen volt, hisz olyan társadalmi rend, vagy vezetési stílus nem létezik, soha nem is volt, amely bizonyos mértékű ellenzékkel ne találná szembe magát. De hol volt az az ellenzék ahhoz, amelyet a későbbi kelet-német politikai vezetés kitermelt magának?

    Tulajdonképpen kikből is állt az a sokat emlegetett ellenzék? Elsősorban azokból, akik Németországban bolsevik forradalmat akartak. Hitler ezek alól alaposan kihúzta a gyékényt. A Szovjetunió által bujtogatott és pénzelt internacionalisták nemcsak hogy nem jutottak hatalomhoz, de kilátásaik teljesen reménytelenné váltak. Hogy ezek Hitler ellenzékévé váltak, aligha csodálható. Az ellenzékiek között kell említenünk a zsidó vallású németeket is, akiknek zöme érdekes módon az előbbiek, a kommunista forradalmárok vezetői között is szerepeltek, de ezekről később még szólunk. Végül ide sorolhatjuk azokat a lumpen-elemeket - ezek száma éppenséggel nem volt nagy - akik megélhetésüket nem a munkájuktól, hanem a szociális segélyezésektől várták. Nagyon furcsa, de ezek is csaknem teljes egészében megtalálhatók voltak a forradalmat követők között.

    Hogyan képzelhető el széleskörű ellenzék kialakulása gazdasági fellendülés idején? Amikor a sok nyomorúság után végre tisztességes munkájával mindenki megtalálja a számítását. Az emberek többsége csak akkor politizál, ha létfenntartása veszélybe kerül, egyébként élvezi munkája gyümölcsét, a politikát pedig rábízza a politikusokra. Nem, az az ellenzék, amellyel most igyekeznek a nagyközönséget manipulálni, nem létezett.

    Meg kell említenünk, hogy Hitler már kormányzásának első éveiben olyan magas fokú szociális intézményeket biztosított a német munkásságnak, amellyel a Szovjetunió, illetve utódállamai hosszú ideig nem fognak rendelkezni. A maga korában a legfejlettebb államok is tanulmányozták. Még Lloyd George, az első világháború győztes angol miniszterelnöke is felkereste e célból Hitlert, 1936-ban. Nagy lelkesedéssel és elismeréssel szólt azokról a német intézkedésekről, amelyeket a munkanélküliség megszüntetésére, a betegbiztosítás, népjólét ügyében és a szabadidő-mozgalom terén hoztak. Számos munkahelyet és intézményt megtekintett, amelyek mély benyomást tettek rá.

    Az angol és francia politikusok gyorsan felmérték a helyzetet. Világosan látták, hogy az új rend belső megbontása nem lehetséges. Németországban a nemzeti szocialista forradalom győzelemre jutása után megindult egy új, eddig még nem tapasztalt erejű ipari forradalom, amelynek végső kimenetele egyelőre ki sem számítható. Az első világháború utáni békekötés angol céljai, miszerint a német ipart tartósan le kell törni, kútba estek. A német ipar néhány év múlva nagyobb konkurenciát fog jelenteni, mint valaha. Természetesen csak akkor, ha ezt a folyamatot meg nem állítják.

    A német ipari fejlődést tehát minél előbb újra le kell törni. A németek szemtelenségét, hogy nem hajlandók becsapottságuk adóját tovább fizetni, meg kell torolni. Ez után még nagyobb terheket kell a nyakukba rakni, hisz elárulták, hogy milyen gazdasági terhek elviselésére képesek.

    Az igen tapintatos angol diplomácia nagyon jól tudta álcázni az angol kormány hagyományos németellenességét. Ennek ellenére az új német vezetés egy egész sor tényből kénytelen erre ráébredni, s végül is meggyőződik arról - pedig nagyon szeretné az ellenkezőjét hinni - hogy az első világháború igazságtalan következményeit békés úton nem tudja Angliával rendezni. Had említsünk egy jellemző esetet az angol kormány "lojalitásáról".

    Paul Schmidt-tet ismerjük a már említett 1936. évi Lloyd George látogatás részleteit. A volt angol miniszterelnököt Hitler Obersalzbergen fogadta. A Führer igen kitűnő társalgónak bizonyult. Az első világháborús német őrvezető már a beszélgetés elején élénk érdeklődést váltott ki a nagyműveltségű államférfiúból. Kölcsönösen igen kellemes benyomást szereztek egymásról. A hangulat igen kedélyes volt, olyannyira, hogy Hitler szívélyes szavakkal hívta meg a küszöbön álló nürnbergi pártkongresszusra. Erre azonban Lloyd George erélyesen legyintett: "Nem a politika végett jöttem Németországba, hanem mert tanulmányozni akartam szociális intézményeiket, és mindenek előtt azokat a módszereket, amelyekkel az Angliában is oly fenyegető munkanélküliség kérdését megoldották. Ha elmennék Nürnbergbe, azt nagyon rossz néven vennék Angliában."

    Az angol és francia kormány, az amerikai kormány ráutaló magatartását is figyelembe véve elhatározzák, hogy - kihasználva az új német kormány nyíltságát és észokok alapján való gondolkodásmódját - Németországot háborús kelepcébe csalják. Ez ugyan nem lesz egyszerű dolog, de alaposan átgondolt nagyszabású, irányított eseménysorozattal végül is elérhető. Jól ítélték meg, hogy Németország gyors fejlődése által igazolt hitleri külpolitika megtéveszti az alulról jött német vezetőket. Ezt odáig kell fejleszteni, hogy képtelenek legyenek felismerni reális lehetőségeik határát. Németország erőteljesen fegyverkezik. Teszi ezt nyilván azért, hogy az első világháború után elvesztett területeit nagyobb nyomatékkal követelhesse vissza. Ha pedig ez tárgyalások útján nem megy akkor kénytelen lesz előbb utóbb erőszakot alkalmazni. A német fegyverkezés dinamizmusa nem marad el az ipari fejlődés ütemétől. Mint tudjuk, 1939-ben már a német haderő felszerelése korszerűségében vetekszik a győztes angolokéval, vagy franciákéval, pedig ekkor még a fegyverkezési programnak a félidejénél tartanak. Hitler 1939 május 23-án ismertetett terve 1943-44-re ígéri a fegyverkezési program megvalósítását. Ezt pedig nem szabad megvárni. Annál is inkább nem, mivel mint az angol, mint az orosz hírszerzők jelentik, hogy a németek komoly kísérleteket folytatnak atom robbanószerkezet létrehozására. A németek támadását tehát idő előtt ki kell provokálni. A nyugati demokráciák ugyanis éppen társadalmi struktúrájuk miatt nehezen képesek egy támadó háború megindítására. Népük nehezen, vagy egyáltalán nem fogadná el a háborús döntést. Csak úgy lehet őket a háborúba belekényszeríteni, ha ők az áldozatok, őket támadták meg, ami ellen védekezni kell. Tapasztalni fogjuk ezt Amerika és Japán esetében is.

    Hitler és a német vezetés részére olyan csalétket kell produkálni, ami ingerli és magabiztossá teszi a háború megindítására. Ehhez feltétlenül szükséges három alapvető képmutatás hihetővé tétele, úgy mint:

    1) Az angol-francia hadsereg gyengesége, katonai felkészületlensége, ebből következően a politikai engedékenysége.
    2) Amerika semlegessége, (ez az első világháborúban is bevált)
    3) A németek erejének propagandisztikus eltúlzása, valamint ennek más katonailag erős szövetséggel való színlelt átmeneti megerősítése.

    Miután a németek a háborút erejük teljes bedobásával kiterjesztik, a látszatszövetséget fel kell bontani. Ezt követően semmiféle német békeajánlatot nem szabad elfogadni. Így lehetővé válik a németek erkölcsi és gazdasági vívmányainak teljes szétzúzása. Mindezt lehetőleg úgy kell végrehajtani, hogy az első világháborúban győztes államok gazdasági bázisa, termelő kapacitása, a lehető legjobban megóvható legyen. A német nép a háború befejezése után magas szociális igényei kielégítése érdekében ismét kénytelen lesz munkája gyümölcsét a győzők részére átadni. A tönkrevert Németország újjáépítésének ütemét úgy kell szabályozni, hogy olyan technológiai hátrányba kerüljön, amellyel a győztes államok ipari fejlődését csak néhány évtizedes késéssel tudja követni, hogy soha többé ne jelentsen sem katonai, sem gazdasági konkurenciát számukra.

    Az ördögi tervet az angolok dolgozzák ki, amelyben Amerika is ravaszul kezükre játszik, és a rájuk jellemző hidegvérrel hajtják végre: De számításaikba súlyos hiba csúszott. Maguk is beleestek saját csapdájukba. A nevető harmadik ezúttal Amerika és a Szovjetunió lett.

    A nagy politikai tranzakció gyakorlati végrehajtása a híres organizátor Churchill-ra vár. Angliában ő a legalkalmasabb erre, hisz németellenessége már Hitler hatalomra jutása előtt is közismert. Ne tévesszen meg bennünket az olyan frázis, amelyeket beszédei során több ízben hangoztatott, miszerint az utolsó csepp véréig harcol Hitler ellen. Ez annyiban közelít az igazsághoz, hogy Hitler alatt Németországot kell érteni. Churchillre a választás nem azért esett, mert ő volt a legtehetségesebb, legeredményesebb politikus, vagy katona. Háborús, miniszterelnöki megbízását kizárólag megingathatatlan németgyűlöletének köszönhette.

    De Gaulle is találóan jellemzi Churchillt emlékirataiban: "Winston Churchillt a dráma elejétől végéig egy hatalmas vállalkozás nagy bajnokának a Nagy Történelem Nagy Művészének ismertem el." Ebben mi sem kételkedünk. "Mestere a pokoli játszmának, amelybe belefogott." - folytatja De Gaulle. Ő pedig közelebbről ismerte, mint mi. Mi azonban a szovjet politikusok jellemzésével értünk kivételesen egyet, miszerint Churchill egy kivénhedt háborús uszító volt.

    A "pokoli játszma" közismert, de azért néhány epizódját talán nem lesz felesleges felidézni.

    Tudott dolog, hogy az első világháború elvesztése után a szétforgácsolt maradék Ausztria úgy döntött, hogy egyesül Németországgal. Ausztria ugyanis nehezen tudott megbirkózni azzal a tudattal, hogy a birodalomból kis állammá zsugorodjék. Hasonlóan gondolkodtak, mint a magyarok az 1867-es kiegyezés idején. Nagyhatalmi politikát már önmagukban nem tudnak folytatni, de egy erősebb állammal összefogva ez még lehetséges. Az adott helyzetben ez az erősebb állam nem más, mint az ugyancsak háborút vesztett Németország. Sok érv szólt a két ország egyesítése mellett. Elsősorban természetesen a földrajzi helyzet, a közös nyelv, a történelmi múlt. (Német-Római Császárság.)

    A győztes antant-hatalmak németgyűlölete azonban árgus szemmel figyeli a legyőzöttek minden gondolatát. Alaptörvényük. miszerint a német gazdaságot tartósan le kell törni, nem engedheti meg a két gazdaság integrálását. Nem cél, hogy a háborúban legyőzött államok összeomlott gazdasága mielőbb talpra álljon. Mi sem természetesebb, minthogy ezt az egyesülést megakadályozzák. Hatalmi szóval egyszerűen megtiltották. Tehették, hiszen egész Európa térképét ők rajzolták meg. A wilsoni 14 pont szerinti "népek önrendelkezési joga" csak olyan használatra készült, hogy gyengítse a legyőzötteket, nem használható azonban azok erősítésére is. Hogy mi tekinthető a népek önrendelkezési jogának, azt nem a népek, hanem ők mondják meg!

    Érthető, hogy a versaillesi revíziót szorgalmazó új német vezetésnek ez volt az egyik legfájdalmasabb öröksége. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az új német kancellár tulajdonképpen osztrák származású, akkor aligha csodálhatjuk, hogy első helyre sorolta a megakadályozott egyesülés létrehozását. Az 1938-as Anschluss tulajdonképpen ezt volt hivatott megvalósítani.

    Anglia és Franciaország szinte örömmel figyelte Hitler megindulását. Csak erős hangfogók mellett tiltakozott. Nem szabad Hitlert eltántorítani a katonai rendszabályok alkalmazásától, sőt bátorítani kell, persze úgy, hogy az tiltakozásnak tűnjék. Igazuk volt! Hitler kedvet kapott.

    A következő lépésként a csehszlovák kreált államhoz a versaillesi diktátummal odacsatolt Szudéta-vidék visszavétele következett. 'Tulajdonképpen ebben is igaza volt, hiszen szín német területről volt szó, ahol nem kevesebb, mint három és félmillió német élt.

    Hitlert első sikere bizony elvakította. A csehek provokációi következtében siettette a Szudéta-vidék felszabadítását. A cseheket elsősorban Franciaország és Oroszország biztatta a Németország elleni provokációkra. Anglia sem maradt tétlen; de itt jobban palástolta közreműködését. Masaryk, londoni csehszlovák nagykövet 1938 április 5-i, külügyminiszterének küldött jelentésében tájékoztatást ad Cadogan angol külügyminiszter helyettes álláspontjáról, amelyet pontokba szedve ismertet. A 4. pontban kifejti Cadogan, hogy a Szovjetuniót politikailag kell felhasználni. Csehszlovákia érdekében a németek felé hivatkozni kell az orosz beavatkozás lehetőségére, mert Németország minden biztosíték ellenére fél Oroszországtól. (24) A franciák pedig már gyanakodni kezdtek angol szövetségesükre, hogy elálltak a németek elleni összeesküvésük megvalósításától. A brit és francia miniszterek 1938 április 28-án megtartott értekezletén Daladier francia miniszterelnök meg is vádolja Chamberlaint. Az angol miniszterelnök azonban eloszlatja kollégája dilemmáját: "Kéri Daladier urat, higgye el, hogy a beszámolóját felindulva hallgatta végig. Forr a vére, mikor látja, hogy Németország miként terjeszti ki uralmát Európára és sikert siker után arat." (25)

    A franciák Lengyelországot is uszítják a cseh-ügy ürügyén Németország elleni fellépésre. Lukasiewicz párizsi lengyel nagykövet 1938 május 27-i jelentésében beszámol Bonnet francia külügyminiszterrel folytatott megbeszéléséről, amelyen Bonnet kapacitálta a lengyel kormányt, hogy küldjön ultimátumot Berlinbe. Lukasiewiez viszont szemére vetette, hogy a korábbi litván összeütközés idején Franciaország nemcsak, hogy nem volt Lengyelország mellett, hanem ellenkezőleg, figyelembe sem vette érdekeit. Teljesen a szovjet hadsereg idegen területen való átvonulásának kérdése foglalta el, a Németországgal való háború esetén. (26)

    Ugyanakkor Bonnet - érvei megerősítésére - megemlítette, hogy Franciaország nemcsak Anglia részéről várhat támogatást, hanem az Egyesült Államok részéről is. Minden bizonnyal Sumner Welles amerikai külügyminiszterhelyettes nyilatkozatára célzott. Ebben pedig Churchillhez hasonlóan a franciáknak is csalódniuk kell majd. Nem tudni, felismerték-e, hogy Amerika őket ugyan úgy beugratta a második világháborúba, mint ők fogják Németországot. Az oroszok sem vesztegették hiába az idejüket. Ekkor még nem valószínű, hogy az angolok és franciák javaslatára, hanem Amerikával való összeesküvésének realizálásaként. Csehszlovákiában több repülőteret építenek, amelyekről félóra alatt meg lehet támadni Berlint.(27))

    A csehek - hiába szláv nép - már az első világháború után a párizsi konferencián arra törekedtek politikájukban, hogy a szovjetekkel közös határokat kapjanak. (28)

    Meg kell itt említeni, hogy a második világháború befejezéséhez közeledvén, amikor a Vörös Hadsereg elérte Szlovákiát, Gustáv Husák vezetésével szlovák kommunisták kérték Moszkvától Szlovákia felvételét tagköztársaságként a Szovjetunióba.

    A katonai vezetők hiába intik Hitlert, és bizonygatják, hogy a német haderő még nincs fölényben az angol, vagy akár a francia hadsereggel szemben, legfeljebb légierő vonatkozásában mutatkozik már a kiegyenlítődés. Ez azonban nem elegendő egy Franciaországgal szövetséges Csehszlovákia katonai legyőzéséhez, hisz azt is számításba kell venni, hogy a csehszlovák hadsereg is korszerűen felszerelt. Még egy igen fontos tényezővel kell számolni: a Szovjetunió ugyancsak élesre töltött fegyverekkel várakozik, hogy valamilyen ürüggyel megtámadhassa Németországot. Jóval korábban, már a müncheni egyezmény előtt harminchat nappal hivatalosan közölte Lengyelországgal, hogy csehszlovákiai német betörés esetén felmondja a lengyel-szovjet megnemtámadási szerződést és kész harcolni Csehszlovákiáért. (29) Vagyis a németek ok nélküli megtámadásához még szövetségese ellen is képes háborút indítani, hiszen Csehszlovákia katonai megsegítéséhez át kellett volna vonulnia Lengyelországon. Sztálin is jól tudta, hogy a lengyelek ehhez sohasem járultak volna hozzá. Az ilyen irányú próbálkozásaikat már korábban a leghatározottabban visszautasították.

    A német tábornokok józanul felmérték katonai lehetőségeiket. Világosan látták, hogy a Csehszlovákia elleni támadáshoz nem áll rendelkezésükre a legalább szükséges harminc hadosztály, nem is beszélve arról, ha Franciaország eleget tesz Csehszlovákiával szemben fennálló szövetségesi kötelezettségének, és megtámadja Németországot. Az országhatár teljes hosszúságában való megvédéséhez csupán öt tényleges és nyolc tartalékos hadosztály volt bevethető, míg Franciaország száz hadosztály bevetésére volt képes. Érthető, ha a tábornokok ellenezték az ilyen nagy kockázat vállalását. Hitler makacsságát azonban nem tudták meggyőzni. Miután minden próbálkozásuk e téren hiábavalónak bizonyult, a végső eszközhöz folyamodtak, meg akarták buktatni Hitlert és kormányát. Összeesküvést terveztek ellene. Ebben számos kulcspozícióban lévő tábornok résztvett, úgy, mint Beck tábornok a hadsereg vezérkari főnöke, Witzleben tábornok, a berlini helyőrség parancsnoka, Thomas tábornok, a fegyverkezési osztály főnöke, Halder tábornok, Helldorff gróf, a berlini rendőrség parancsnoka. Az összeesküvéshez maga a hadsereg főparancsnoka von Brauchitsch tábornok is beleegyezését adta. Az angol kormány megnyugtatására - egyben szerencsétlenségükre - az összeesküvés részleteit maga Brauchitsch tábornok közli az angol kabinettel. Mindez világosan kitűnik Churchill emlékirataiból. A német hadsereg főparancsnoka őszintén hitte, hogy az angolok békét akarnak. Csalódva kellett tapasztalnia, hogy szó sincs erről! Az angolok egy németek kezdte háborúban voltak érdekeltek.

    Az összeesküvés tervét egyébként a legapróbb részletekig a rájuk jellemző precizitással kidolgozták. Gondoskodtak a náci hierarchia minden prominens vezetőjének őrizetbe vételéről. Úgy tervezték, hogy először Hitlert tartóztatják le, majd egy orvoskollégium "őrültnek" nyilvánítja. Egy páncélos hadosztályt a főváros környékén készenlétben tartanak az esetleges ellenállási kísérlet elfojtására. Minden készen állott, hogy az eltervezett időpontban - 1938 szeptember 14-én 20 órakor - a tervet végrehajtsák. (30)

    De mi történt? Még elhinni is nehéz 1938 szeptember 14-én 14 órakor befut egy váratlan hír, amely teljesen lehetetlenné tesz minden katonai összeesküvést, amit-ennek hatására meghatározhatatlan időre el kell halasztani. Az angol miniszterelnök világgá röppenti azt az elhatározását, hogy személyesen kíván Hitlerrel találkozni. A szavakat gyorsan követik a tettek. Chamberlain már másnap repülőgéppel Münchenbe érkezik, majd innen Berchtesgadenba utazik, ahol Hitler várja. Nem hihetjük, hogy a hirtelen utazás ötlete Chamberlain-tól származik. Már csak azért sem, mivel életének ez volt az első repülőútja. Márpedig aki ilyesmit határoz el, az nem megy még ma sem olyan könnyen. Nagyon erős akarat, valamint pszichológiai ellenállás leküzdése szükséges hozzá, és nem kevés idő, amíg az ember elhatározásra jut. Minden esetre az ilyen gyors döntés és bátorság nem vall Chamberlain-ra. Egyébként a tábornoki összeesküvés az angolok tudtával való esedékessége és a Chamberlain- féle elhatározásnak ez a gyanús egybeesése aligha lehet véletlen.

    Lipski, berlini lengyel nagykövettől tudjuk, hogy - amit 1938 szeptember 20-i jelentésébe foglal - még Hitlert is váratlanul érte Chamberlain-nak az a javaslata, hogy Berchtesgadenbe jönne. (31) Ide kívánkozik még az a tény is, hogy a Hitler-Chamberlain megbeszélést az angolok olyan nagyon fontosnak tartották, hogy még a tanácsadókat sem vonták be. Így azon nem vett részt Ribbentrop, a nem rég kinevezett német külügyminiszter és a Chamberlaint elkísérő Sir Horace Wilson sem. Kizárólag Paul Schmidt, Hitler tolmácsa volt jelen. Tőle tudjuk, hogy Chamberlain Hitler dühkitörései ellenére sem szűnt meg őt a békés megoldás felé terelni, majd némi időhúzással - hogy Hitler gyanút ne fogjon - "beadta a derekát", nehogy a német tábornokok megbuktathassák Hitlert. Ebben az esetben ugyanis nem valószínű, hogy ki tudták volna provokálni a németekből a háború megindítását a későbbiek során. Az ő emberük Hitler, aki nem képes átlátni az amerikaiak fonalából szőtt angol-francia hálón. Számukra egy valóban békés hajlamú német kormány most felért volna egy istencsapással. Nekik ezt a harcias német kormányt minden körülmények között meg kell védeni egy békés gazdasági koncepciót valló esetleges német vezetés ellenében. Ha kell, hát éppen az átmeneti békére hivatkozva követelésének kielégítése árán is. Csehszlovákia érdeke? Vagy akár a francia-csehszlovák segélynyújtási szerződés? Ugyan ki akad fenn ilyesmin?

    Hitlert ösztönözni kell a háborúra, s erre ebben a pillanatban paradox módon éppen a békére való hajlandóság a legjobb eszköz. Köztudott volt ugyanis, hogy a Hitler által visszakövetelt Szudéta-vidéken úgyszólván szín német lakosság élt. Így Csehszlovákia, Anglia és Franciaországon kívül szinte minden európai ország akár nyíltan, akár burkoltan egyetértett azzal, hogy ez a terület Németországot illeti. Biztosak lehetünk abban, hogy az akkori csehszlovák kormányt Anglia, de különösen Franciaország biztatta is a németek elleni magatartásra. Másképp aligha lehetne megérteni a francia-csehszlovák segélynyújtási szerződés megkötését. Hisz Franciaország és Csehszlovákia nem szomszéd állam. Csehszlovákia katonai megsegítése csak Németország, vagy más államok szuverenitásának megsértésével lett volna lehetséges. Ebből is látható, hogy ez a szövetség kizárólag Németország ellen irányult, csakúgy, mint a Szovjet-Csehszlovák szövetség.

    A német lakosság csehszlovák elnyomása sajnos való tény volt. A Hitler- Chamberlan találkozóig 240.000 főre emelkedett a Szudéta német területről Németországba menekültek száma. A csehek elhajtották a német parasztok tulajdonában lévő állatokat. Igen soknak még a házát is szétrombolták. Nem kevesebb, mint 247 hidat romboltak szét ezen a területen. (32)

    Előre megrendezett színjátéknak tűnik az is, hogy Csehszlovákia éppen Chamberlain és Hitler godesbergi tárgyalásai idején mozgósította haderejét Németország ellen. Alig hihető, hogy ezt Franciaország és Anglia biztatása nélkül merte volna megtenni. Így érthető, hogy a csehek magatartása az európai közvélemény szimpátiáját Németország felé irányította.

    Chamberlain harmadik németországi útjával, mint tudjuk francia és olasz közreműködés mellett a Szudéta-vidék Németországhoz való kapcsolása békés úton megoldódott. A csehekre rákényszerítenék a terület átadását. Ebből is látszik, hogy korábban Anglia és Franciaország felheccelte Csehszlovákiát Németország ellep. Ha ugyanis nem így lett volna, akkor a mozgósított, jól felszelelt, intőképes haderejével a háta mögött bizonyára nem fogadta volna el ezt a számára megalázó helyzetet.

    Hitler egyik jogos igényét kielégítették. Ha Anglia és Franciaország nem áhítozott volna egy Németországgal való háborús leszámolásra, most, ebben az európai légkörben kellő lehetőségük lett volna a többi igazságtalanság hasonló megoldására is. Sajnos nem így történt. A Szudéta-vidék visszaadásával éppen Hitler étvágyának felkeltése volt a cél. Ennek érdekében valósággal inspirálták a fegyverkezés fokozására. Ezt nagyban elősegítette az angolokkal 1935-ben megkötött flottaegyezmény is. Ez az egyezmény már magán viselte az angolok csapdájának első jeleit, amelybe a németek bele is estek. Paul Schmidttől tudjuk, hogy az angolok akkori engedékenysége az egész világot ámulatba ejtette. A francia kormány barátságtalan jegyzéket küld az angoloknak, amelyben kifejti: "Egy olyan kérdést, amely valamennyi versaillesi szerződő felet érinti, Nagy-Britannia többé-kevésbé úgy kezelt, mintha Németország és Nagy-Britannia magánügyéről lenne szó." Még Mussolini is bíráló jegyzéket küldött. Eden a kedélyek megnyugtatására Párizsba utazott. Ettől kezdve a francia kormány már egyetlen esetben sem bírálta az angol diplomácia Németországgal kapcsolatos önálló politikáját, nem csak, hogy mindenben egyetértett azzal, hanem egyenesen átengedte a kezdeményezést és vezetést az angol diplomáciának. Még egy adatot említhetünk annak bizonyítására, hogy az angolok - nyilvánvaló számításból - ösztönözték a németeket a fegyverkezésre. Stressában 1935 április 11- én angol, francia, olasz "csúcsértekezletet" tartottak, amelynek zárónyilatkozatában egyértelműen kijelentik, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel egységesen fellépnek a szerződések egyoldalú felmondása ellen. Ezt válaszul szánták Hitler egyoldalú intézkedésére, amellyel visszaállította a német fegyverkezési felségjogot.

    Ma már Churchill emlékirataiból tudjuk, hogy a résztvevő angol külügyminiszter nyomban a tárgyalások megkezdésekor hangsúlyozta: nem áll módjában a szerződés megszegése esetén szankciókat alkalmazni. A résztvevő Mussolini, miután később szövetségre lépett Hitlerrel, nyilván tudomására hozta ezt neki. Így az angolok számítása még inkább bevált.

    Mussolini és az olaszok második világháborút megelőző, és a háború alatti politikáját illetően ugyancsak kételyek merülnek fel. Ugyan miért állott érdekében a Hitlerrel való szövetség? Hisz tudjuk, hogy az első világháborúból a győztesek oldalán került ki. Közismert az is, hogy a versaillesi békekötés során rendkívül haszonleső módon viselkedett Németországgal szemben. Esetenként az angolokat, sőt még a franciákat is túllicitálta követeléseivel. Ha csak néhány fontosabb mozaikot egymás mellé rakunk, szereplésük máris gyanús, úgy, mint Mussolini semleges magatartása az osztrák Anschluss idején, amely még Hitlert is meglepte. Nem csoda, ha a gyanútlan Hitler a Duce mellé delegált különleges német megbízottal folytatott telefonbeszélgetés során lelkére kötötte: "'Kérem, mondja meg Mussolininek, hogy ezt sohasem felejtem el neki." Ha figyelembe vesszük az olasz hadsereg első világháborús energikus szereplését, és ezt megpróbáljuk összehasonlítani a második világháború során, mind gyakrabban megnyilvánuló ügyetlenségével, csak erősödik bennünk a gyanú. Ezt a gyanút egyáltalán nem oszlatja el az lnterpress Magazin 1982 júniusi magyar számában megjelent cikk az olasz álellenállókról. A cikk szerint az olasz titkosszolgálat Luca Osteria nevű tisztje - aki később Ugo doktor néven vált közismerté javasolta egy hamis földalatti szervezet létrehozását, amelynek megalakítását 1940 júniusában engedélyezték. Osteria a titkos ügyosztály embere volt. Egy különleges részleget, a Külföldi Küldetések Hivatalát irányította. Ez az ellenálló szervezet - írja a szerző - nemcsak a brit titkos szolgálatot ejtette át, de még az Olasz Kommunista Párt is igaz kommunistáknak tartotta őket. Színlelt szabotázsokat hajtottak végre. Az álellenálló szervezet Harmadik Front néven még Mussolini bukása után is működött.

    Vajon tényleg átejtette az angol titkosszolgálatot? Vagy inkább a titkos, de hivatalos kapcsolatot tartotta vele? Akárhogy is volt, megérdemel egy külön tanulmányt, hisz az olasz kül-, és belpolitika hagyományosan rendkívül ügyes a kétsíkú manőverezésben. Lehet, hogy utódaink még érdekes dolgokat tudnak majd meg ezekről.

    Ugyancsak Hitler háborúra való buzdításaként értékelhetjük Franciaország magatartását a német haderő Rajna-vidékre való bevonulásának elnézésénél is. Nyilvánvaló, hogy a németek beugratásában a franciák is részt vettek. Ezen nem is nagyon csodálkozhatunk, hiszen az első világháború és az azt követő Versaillesi szerződések egyik fő haszonélvezője volt. Nem lehet azonban kétségünk afelől, hogy a tranzakció tervezője amerikai inspirációra Anglia volt.

    Az angol vezetés mindennek ellenére komoly dilemma elé kerül. A németektől kiprovokált fegyverkezés intenzitása meglepi. Különösen aggasztják a német atomkísérletek, ennélfogva fél minden időveszteségtől. Nyilvánvaló, hogy erejét még az atomfegyverkutatás eredménye és kifejlesztése előtt meg kell törni. Annál is inkább, mert idő előtti kifejlesztése esetén olyan erőfölényhez juthat, amelynek totális legyőzése talán nem is lesz lehetséges.

    Ugyanakkor az angol haderő technikai felszereltségének számottevő fölénybe jutása a német hadsereggel szemben alapvető feltétele a háborúba való belépésnek. Az idő tehát egyre fontosabb tényezővé válik.

    Hitler is igyekszik gyorsítani a tempót, látja, hogy az angol-francia együttes haditermelés meghaladja az övét, már pedig a két hatalom együttes legyőzése jelenti a fő próbatételt, amellyel előbb-utóbb szembe kell nézni. Ha pedig nem tudja ezek együttes erejét legalább megközelíteni, semmilyen kilátása sem lehet céljainak elérésére. Hitler dilemmáját az angolok is látják. Igyekeznek is segíteni neki. Haditermelésének növelése érdekében a kezére játsszák a maradék Csehszlovákiát. Ezzel lehetősége nyílik a Skoda-művek haditermelésbe való bekapcsolására. Nem lehet véletlen, hogy a legtárgyilagosabb történészek kezdettől fogva úgy vélekedtek, hogy a Cseh- Morva protektorátus létrejötte valóságos rejtély. Paul Schmidt szerint Hitler 1939 március 15-én éjjel egy óra után fogadta Hácha cseh államelnököt és Chwalkowsky külügyminisztert. "A titokzatos megbeszélés azzal a szenzációs eredménnyel végződött, hogy Csehország és Morvaország német protektorátussá alakult, a világ számára akkoriban és később is nagyon rejtélyes körülmények között." Benes utódja Hácha államelnök - emlékezik vissza Schmidt - minden elkövetett, hogy eleget tegyen hatalmas szomszédjainak, Németországnak. Külügyminisztere szinte elleste Ribbentrop gondolatait, és mindenre hajlandó volt. Hol van hát az a nagy harciasság, amellyel nemrég még a cseh haderőt mozgósították Németország ellen? Egyértelmű, hogy a csehszlovák vezetők sem a mozgósítást, sem az ország Németországhoz csatolását nem saját elhatározásukból és meggyőződésükből kezdeményezték. Ha pedig így van, már pedig így van, akkor a tervezőket csak Londonban és Párizsban kell keresni.

    Következetesen mi sem természetesebb, minthogy Csehszlovákiát - a Németországhoz való önkéntes csatlakozás ellenére - a második világháború után győztes államként ismerik el. Lukasiewich párizsi lengyel nagykövet 1938 május 27-én jelentést tesz Bonneet francia külügyminiszterrel folytatott megbeszéléséről. Kormányát megnyugtatja: "Sohasem hallottam azonban arról, hogy Hitler - a szerző - egész Csehszlovákia bekebelezésére törekednék." (3)

    Az angolok ezek után úgy vélik, hogy újabb ösztönző lökést adtak Hitlernek egy mielőbbi nagyobb méretű háború megindításához.

    A németek azonban húzzák az időt. Inkább csak hatalmas propagandával, a lélektani háborúra koncentrálnak. Londonban időközben úgy ítélik meg, hogy a légierő kivételével a szövetségesek már hadászati fölényre tettek szert. Ehhez számba veszik még a Szovjetunió azonnali készségét egy Németország elleni háborúba való belépésre is. Sőt az oroszok már alig várják, hogy megindíthassák katonáikat a kapitalizmus és az imperializmus érdekében.

    Davies már 1939 március 11-én naplójában kiemeli Sztálinnak a 18. pártkongresszus alkalmával elmondott beszédéből a bizonyító részleteket: "Világos figyelmeztetés volt a francia és az angol kormányokhoz címezve, hogy a szovjet megunta a támadókkal szembeni elméleti síkon mozgó ellenállást." Sőt, Angliát és Franciaországot egyenesen provokálja a németek megtámadására. A cél érdekében még az igazságot is a fejükhöz vágja, miszerint: "'Saját érdekükben Németországot a Szovjetunió megtámadására uszítják; szándékaik önzőek, mert a harcoló felek kimerülésekor a béke érdekében közbelépve olyan békefeltételeket akarnának diktálni, amelyek saját érdekeiket kielégítik." Annak ellenére, hogy ebben volt némi igazság, Sztálin ezzel a váddal két irányba provokált. A németeket azzal, hogy ne féljenek a Szovjetunió ellen háborút indítani, hisz ez Angliának és Franciaországnak tetsző dolog, s ezzel azoknak olyan szolgálatot tehet, amellyel elérheti Versailles revízióját. Másfelől az angolokat és franciákat azzal, hogy azért nem üzennek hadat Németországnak pedig erre akár Ausztria, akár Csehszlovákia esetében lehetőségük lett volna - mert a németeket a Szovjetunió elleni támadás felé inspirálják.

    Az oroszok egyébként már évek óta egyre szorgalmasabban adják értésére Angliának és Franciaországnak, hogy gondolkodás nélkül hajlandók megtámadni Németországot, ha ehhez hozzájárulásukat adják. Az amerikai kormány felé tekintve pedig semmi kétséget sem hagy aziránt, ha az időt Amerika elérkezettnek látja, bármikor hajlandó kedvéért Japánt megtámadni.

    Davies 1937 március 18-án kelt jelentésében ezt írja az államtitkárnak: "Majszkij londoni szovjet nagykövet meglehetősen kihívó beszédet tartott, amelyben a világ közvéleményének értésére adta, hogy Oroszország kellően felfegyverkezett ahhoz, hogy egy japán, vagy német támadással, vagy egyszerűen mindkettővel is elkészüljön." (34)

    Hogy ez nem volt egyéb, mint az imperialisták érdekeinek megvédésére felkínált hatalmas emberáldozat, azt ma már bizonyítja az a történelmi tény, hogy nem kevesebb, mint további négy év megfeszített fegyverkezése után sem volt a Szovjetunió a Majszkij által nagyképűen lefestett állapotban. Tudott dolog, hogy az 1941 június 22-i német preventív támadás után Amerika és Anglia sürgős hadianyag szállításaiért és a második front sürgős megnyitásáért esedezett Sztálin. Alig akad történész, aki azt merné állítani, hogy amerikai és angol segítség, valamint a második front megnyitása nélkül az oroszok maguk is megnyerhették volna a háborút Németország ellen.

    Az oroszok féltékenyen figyelték az angolok és franciák minden Németországgal kapcsolatos diplomáciai, vagy kereskedelmi ténykedését, nehogy véletlenül modus vivendit találjanak a németekkel és így az ő jelentőségük semmivé válhat. Hallgassuk csak meg ismét Daviest. Az amerikai-orosz kapcsolatokról, 1937 február 19-én írott jelentésében rögzíti: "Beszélgetésünk folyamán Litvinov érintette Runciman-nek (angol kereskedelmi miniszter - a szerző) az elnöknél tett látogatását, és nyíltan megkérdezte, hogy a megbeszélés tárgya a Németországnak nyújtandó gazdasági segítség volt-e?. . . Nem leplezte felindultságát és keserűen panaszolta, hogy Franciaország és Anglia egyáltalán tárgyalásokba bocsátkozott Németországgal."

    Idézzünk egy részletet az államtitkárnak 1937 február 6-án küldött jelentéséből is, amelyet Litvinov szovjet külügyi népbiztossal folytatott beszélgetésről küldött: "meglehetősen élesen kijelentette érthetetlen, hogy miért "szemezik" Anglia és Franciaország egyre Hitlerrel, miért bocsátanak útra egyre-másra jegyzékeket és kérdéseket., ami csak felkavarja a német kérdést, kiemeli Hitler jelentőségét." (35)

    Amint látjuk, nemcsak, hogy együttműködni nem hajlandó Németországgal, hanem valóságos félelemmel tölti el minden olyan esemény, amely javítja a németek beilleszkedési lehetőségét az európai munkamegosztásba.

    Az oroszok feltétel nélküli hajlandóságát Németország megtámadására Davies a Molotov- Ribbentrop egyezményről írt jelentésében még egyszer megismétli: "Oroszország késznek mutatkozott Nagy-Britanniának és Franciaországnak minden hátsó gondolat nélkül segítségére sietni, ha őket egy belgiumi, vagy hollandiai német támadás életérdekében sértené, tekintet nélkül arra, hogy milyen fajta támadásról van szó." Úgy gondolom, ennél világosabban már nem lehet jellemezni az oroszok háborús politikáját.

    Davies 1938 június 6-án összefoglaló jelentést küld az államtitkárnak a Szovjetunióról. Ebben is számos utalást találunk arra, hogy mennyire várják a Németországgal való összecsapás lehetőségét. "A propaganda minden eszköze felett Sztálin rendelkezik. Sajtó, rádió, mozi, iskola a pártkeretek és központok, sőt maga a hadsereg is, állandóan élesztik a kommunista hitvallás lángját, szüntelenül hirdetik egy külföldi invázió veszedelmét." (36) Ugyan honnan vették ezt, hiszen Hitlernek nem az oroszokkal volt baja, akik ugyanúgy viselik versailles számukra hátrányos következményeit, akárcsak a németek. Hitlernek akkor még esze ágában sem volt az oroszokat megtámadni, sőt mindent elkövetett a velük való együttműködés helyreállítására, amelyet különben sem a németek szakítottak meg. Nézzük erre vonatkozóan néhány korabeli megnyilatkozást. Davies ismét kielégíti kíváncsiságunkat: Litvinovval folytatott beszélgetéséről készített 1938 március 23-i jelentésében írja: "Mondotta még Litvinov azt is, hogy amennyiben Németország Európát hatalma alá hajtaná, a németek még akkor sem veszélyeztetnék az orosz határt, annyira lekötnék őket a szomszédos országok. . . Szavából kivettem, nem tart attól, hogy Japán bármi módon is megtámadná a Szovjetet." Akkor vajon honnan várják a külföldi inváziót? Nyilvánvaló, hogy sehonnan, csupán lélektanilag készítik fel népüket egy általuk kiprovokált háborúra. Meg kell mondanunk Litvinov iménti véleménye megalapozott volt, hisz fegyverzetének minőségi hátránya mellett haderejének létszáma ebben az időben majdnem a kétszerese volt Németország és Japán együttes haderőinek. Davies 1938 június 6-i jelentésében az alábbiakban informálja kormányát az európai haderők létszámáról:

    Szovjetunió    1.500.000 fő
    Németország     600.000 fő
    Japán     248.000 fő
    Olaszország     528.000 fő
    Lengyelország    284.000 fő
    Románia     266.000 fő

    Bizonyára mindenki számára szembetűnő, hogy Japán rendelkezik a legkisebb haderővel, még Románia is megelőzi. Ezzel a kis létszámú haderővel is évek óta háborút visel Kína ellen. Vajon komolyan vehette-e Amerika, vagy a Szovjetunió akár egy percig is - annak ellenére, hogy állandóan ezt hajtogatták - hogy Japán megtámadásukra készül? Meg kell itt még jegyeznünk - amit Davies is kifejtett hogy az 1.500.000 fős szovjet hadsereg két önálló egységre oszlott. Egy nyugatira, amely az egész hadsereg 70 %-át foglalta magába. Vagyis a németekkel szemben több, mint egymilliós hadsereget vonultattak fel. A másik önálló egység- a hadsereg, 30 %-a a keleti területeken állomásozott.

    Davies 1937 február 11-én írja naplójában, de Tellier belga követtel történt beszélgetése alapján, aki ismerteti véle Roy Howard szerkesztő és közíró Sztálinnal való beszélgetését: "Roy Howard megemlíti, hogy Hitler esetleg szívesen szövetkezne Sztálinnal, ha ez megígérné, hogy lemond a németországi propagandáról." (37)

    Később 1939 március 20-án Davies a következőket írja levelében Richard S.Whaley-nek, az Egyesült Államok főbírájának: "nagyon megbízható forrásokból származó értesüléseim szerint Hitler kétségbeesett erőfeszítéseket tesz aziránt, hogy Sztálint Franciaországtól és Angliától elidegenítse." A szög azonban kibújik a zsákból. Ugyanebben a levelében Németország magatartásáról ezeket írja: Hogy passzív magatartásával rövidesen felhagy, az többé nem kétséges. " (38)

    Washingtonban 1939 július 27-én keltezett naplóbejegyzése pedig Valóságos vádirat az amerikai kormány ellen, annak ellenére, hogy az abban hivatkozott jelentés részleteit nem is ismerjük: "A külügyminisztériumhoz intézett jelentésem értelmében vázoltam azokat az okokat, amelyek Hitlert - egyedüli megoldásként - a háború felé taszítják:

    Még egy viszonylag korai Davies vélemény arról, hogy Hitler és a német kormány háborús kényszerpályáját amerikai ösztönzésre az angolok alakították ki. Naplójában 1937 február 18-án egy meg nem nevezett követtel való beszélgetése során kifejti: "Nem a spanyol válság fenyegető, hanem Németország és Hitler, akit az emberiség elleni kétségbeesett merényletbe kergetnek, és aki, ha már háborút kell viselnie, addig kell ezt tennie, még mielőtt Anglia felkészült volna."

    A német kormány hozzáfog az ölébe hullott csehszlovák gazdaság bekapcsolásához a német hadiipari termelésbe. Különösen a Skoda műveknek jut itt fontos szerep. A versaillesi elcsatolt területek visszaszerzéséről csak általánosságban beszélnek. Hitler tulajdonképpen Halifax-nak is kifejtette, Németország tud várni, csupán jogi alapon kíván tiszta vizet önteni a pohárba. Szóban el is ismerték a versaillesi diktátum hibáit. A Szudéta- vidék esetében pedig éppen együttműködtek vele. Úgy tűnik, hogy csak idő kérdése és a többi versaillesi probléma megoldásához, rendezéséhez is hozzá fognak járulni, hiszen "München" világosan értésére adta a világnak, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem akarnak háborút. Ki kell tehát vámi a nemzetközi, legalábbis az európai helyzet kedvező alakulását és közösen rendezhetik a következő területi problémát, nevezetesen a Lengyelországhoz csatolt szín-német területek visszaadását, Danzig kikötőváros első világháború előtti státusának visszaállítását.. a korridor megszüntetésével együtt.

    A prágai német bevonulás után Roosevelt ügyetlennek látszó módon igyekszik az európai dolgokba ártani magát. Hitlerhez és Mussolinihoz 1939 április középen provokációs üzenetet intézett: "Európában három: Afrikában egy nemzet veszítette el függetlenségét. A távol-keleten egy független nemzet országának hatalmas területét szállta meg egy szomszédos állam (Japán). Egyes hírek, amelyek remélhetőleg nem bizonyulnak igaznak, további független népek ellen tervezett agressziókra utalnak." (Lengyelország)

    Roosevelt megkérdezi a címzetteket: "Hajlandók-e biztosítékot adni arra, hogy a felsorolt független nemzetek területét fegyveres erőkkel nem támadják meg, illetve javaikhoz nem nyúlnak?" Majd név szerint harminc európai és Európán kívüli országot sorol fel. Javasolja, hogy tíztől huszonöt éves időtartamra tegyenek megnemtámadási ígéretet és az érintett nemzetekkel egyenként kétoldalúan is állapodjanak meg.

    Ez az ügyefogyott prókátorság eleve bizonyítja, hogy Roosevelt célja nem volt őszinte. Már említettük, hogy a versaillesi rendezést az amerikai képviselőház nem fogadta el. Ezt demonstrálva be sem lépett az éppen akkori Wilson amerikai elnök által életre hívott, a győztesek "jogait" védelmező Népszövetségbe. Roosevelt most hirtelen úgy tesz, mintha az amerikai politikának ez a sarokköve sohasem létezett volna. Meglehetősen ügyetlenül, ezzel azt kívánta bizonyítani, hogy minden tőle telhetőt megtett a német-olasz japán háborús kalandok megelőzése érdekében, ugyanakkor valódi célja az volt, hogy provokálja és sürgesse Hitlert és Mussolinit minél nagyobb katonai akciók megindítására.

    Sajnos Hitler ezúttal is rossz diplomatának bizonyult. Április 28-án a birodalmi gyűlésen elmondott nagy beszédében válaszolt az üzenetre: "Nem sajnáltam a fáradságot, hogy megvizsgáljam a felsorolt államok veszélyeztetettnek érzik-e magukat, és vajon Roosevelt úrnak eme felhívása az ő ösztönzésükre, vagy legalábbis egyetértésükkel történt-e?"

    Mivel Roosevelt közvetlen Lengyelországra is utalt, Hitler nem köntörfalazott: "A Pilsudski marsallal annak idején kötött szerződésünket Lengyelország egyoldalúan megszegte (hozzátehette volna, éppen Anglia és Franciaország biztatására) és ezzel érvénytelennek tekintem. A lengyel kormánynak ezt tudomására hoztam."

    Anglia és Franciaország immár türelmetlenül várják, hogy közvetlen hadiállapotba kerüljenek Németországgal. Mindent elkövetnek, hogy valami formai okuk legyen belépni egy németellenes háborúba. Addig ösztönzik a lengyel kormányt Németország elleni provokációra, míg Hitler kénytelen reagálni a kihívásra. A két ország hidegháborújának már a kezdetén "garanciát" ígérnek a lengyel függetlenség megvédésére, ugyanakkor valósággal uszítják őket a németek ellen.

    Paul Schmidt írja emlékirataiban, hogy a moszkvai tárgyalásról hazatérőben Königsbergben 1939 augusztus 24-én leszállt a Ribbentrop vezette delegáció két repülőgépe. Innen már vadászrepülők védelme mellett kellett a gépeiknek útjukat folytatni, mert a lengyel légvédelmi ágyúk gyakran tüzeltek a Lufthansa gépeire. Alig hihető a lengyelek ilyen harciassága angol-francia biztatás nélkül.

    Valódi okot találni a lengyelek magatartására egyszerűen lehetetlen, hiszen a Szudéta-vidék válsága idején igen jó viszonyban voltak a Hitler-kormánnyal. Jól emlékezünk, hogy Lipski berlini lengyel nagykövet útján egyeztették a lengyel követeléseket Csehszlovákiával szemben. A müncheni német delegáció jelentése utal rá, amennyiben a lengyel és magyar kisebbségek kérdését is rendezik Csehszlovákiában, akkor Németország és Olaszország is garanciát nyújt Csehszlovákiának. (4o)

    Érdekes módon a lengyel kormány egyre jobban kifejlődő "németellenességét" és az ezt követő német katonai rendszabályok' jogosságát még egyes szovjet történészek is elismerik, bár a hivatalos szovjet történetírás tagadja. L.D. Ovszjanij így vall erről: "'A burzsoá Lengyelország, mintha valamiféle sötét erők fogták volna vissza, makacsul olyan politikát folytatott, amely elkerülhetetlenné tette az 1939 szeptemberében bekövetkezett tragédiát. Pilsudskiék belpolitikáját a nemzeti kisebbségekkel szembeni nagyhatalmi sovinizmus jellemezte.

    Bár itt a szovjet szerző nyilvánvalóan elsősorban nem a németek, hanem a saját bizonyítványukat igazolja, de ezzel egyszersmind akarata ellenére elismeri a német lépés jogosságát is.

    Úgy tűnik a német katonai vezetés nem tanult a müncheni fiaskóból. A tervezett Hitler elleni merénylet napján hirtelen bejelentett Chamberlein látogatást és annak eredményét vagy a véletlen művének, vagy a, hitleri külpolitika valódi eredményének értékelte. Fel sem merült gondolatukban az angol politika ravasz számítása.

    Lengyelország megtámadása előtt a háború kitörésének megakadályozására ismét Angliához fordulnak.

    1939 júliusában Canaris tengernagy utasítására Gerhardt von Schwerin gróf utazik Londonba s közli az angol titkosszolgálat vezetőivel, Cadogan külügyminiszter-helyettessel, hogy Hitler elhatározta Lengyelország megtámadását. Arra kérte Angliát tegyen demonstratív intézkedéseket, hogy ezzel Hitlert döntése megváltoztatására kényszerítse. (42)

    Amint bár szó volt róla, az angol-francia mesterkedés legfőbb célja: Németország beugratása egy új világháborúba. Az angolok - már De Gaulle által is megcsodált - nagy ügyességgel irányítják az eseményeket. Hitler egyszerűen nem térhet már ki Lengyelország megtámadása elől. Amerika korábban felállította csapdáját, amelyet ügyes megbízottja Davies megbízhatóan kezel. Csak természetes, hogy 1937 nyarán Danzigba is ellátogat. Az 1937 augusztus 18-án keltezett jelentésében a jól kiszámított és várható eseményekről az alábbiak szerint nyugtatja meg kormányát: "Az itteni helyzet mesterséges és ingatag voltát felismertem és megtudtam, hogy az valószínűleg nyugtalanságok gócpontja lesz..43) Ha figyelembe vesszük, hogy minden erőlködésük ellenére csak két év múlva vált azzá, akkor megérthetjük Sztálin és Churchill türelmetlenségét, hogy megunták már az "elméleti síkon mozgó ellenállást." A német kormány korábban sem rejtette véka alá, hogy célja a versaillesi igazságtalanságok révén elvesztett összes területének fokozatos visszaszerzése. A lengyelek provokációi nyomán 1939 tavaszán, ez egyre határozottabb formában nyilvánul meg az angolok és franciák nagy örömére. Mindenki tudta, hogy másfélmillió német élt az akkori Lengyelország területén. Danzig az első világháború előtt német kikötő, amelyből a békeszerződés diktátumai alapján "szabad város" lett, ehhez Németország területéből Lengyelország részére kijáratként úgynevezett korridort is kihasítottak. Nyilvánvaló, hogy ez a semmivel sem indokolható tökéletlen állapot létrehozása, már magában foglalta az antant hatalmaknak azt a célját, hogy a lengyelek felhasználásával a számukra alkalmas időben könnyűszerrel provokálhatják a németeket, amely akár olyan mértékeket is ölthet, hogy Németország kénytelen lesz fegyveres rendszabályokat foganatosítani. Ez pedig alkalmas arra, hogy Németországot a békeszerződés megsértésével, felrúgásával vádolhassák. Ők viszont kellő erkölcsi alapot kaptak ahhoz, hogy Németországot ismét térdre kényszeríthessék, megfosszák javaiktól, és súlyos jóvátétel címén megint adófizetőjükké tegyék.

    Az amerikai és angol kapitalisták kegyeiért mindenre kapható Szovjetunió németellenességének hasznosítása még korai. Ennek az ideje még nem érkezett el. Annál is inkább nem, mert a német kormány egyre jobban húzza az időt Lengyelország megtámadására.

    Felismerve az angolok és franciák turpisságát, az általuk adott "garanciá"-ban komoly veszélyeket lát. Modern fegyveres erejét még nem tartja olyan erősnek, hogy egyidejűleg egy angol-francia támadást is kivédjen. Nem is szólva a kétfrontos háború veszélyeiről, amelytől a németek mindig nagyon irtóztak.

    Amerika és Anglia ravasz vezetői érzékelik a német kormány dilemmáját. Az eseményeket viszont gyorsítani szeretnék. Már nem céljuk a háború időpontjának elhalasztása. Nem akarnak a németeknek időt hagyni arra, hogy Ausztria és Csehszlovákia erőforrásait integrálja a német gazdasággal. Az időhúzás egyre nagyobb lehetőséget ad a német haderő fegyverzetének fejlesztésére, számbeli növekedésére. Nem szabad megengedni, hogy a jelenlegi állapot konszolidálódjék. A vasat addig kell ütni, amíg meleg. Gyors döntés születik: ki kell játszani az orosz kártyát! Németországot egy katonailag erős hatalom színlelt szövetségével meg kell erősíteni. Erre egyszerűen nincs más lehetőség, mint az eddig minősíthetetlenül németellenes politikát folytató Szovjetuniót átmenetileg - amíg a németek kellő mélységig belemélyednek a háborúba - szövetségre kell léptetni Hitlerrel. A háborúnak ki kell terjednie egész Európára, és el kell húzódnia. Ehhez pedig előzőleg elő kell mozdítani a potenciális ellenfelek erőinek kiegyenlítődését. (44) Hogy mit szólnak ehhez az oroszok? Végrehajtják. Eddig már számtalan bizonyítékát adták, hogy az imperializmus e két vezető hatalmának minden kívánságát gondolkodás nélkül teljesítik. Az amerikaiak és angolok nem is csalódnak. Sztálin megjátssza a sértődöttet, amiért a "müncheni egyezkedésből" őt kihagyták Davies is ezzel indokolja a Molotov- Ribbentrop egyezményről készített jelentésében: "Azáltal, hogy a müncheni tárgyalásokba nem vonták be a Szovjetet megalázták és mélyen megsértették." Nehéz elképzelni, hogy Davies komolyan hitte, amit imént leírt, de hát ilyen fontos világpolitikai esemény mellett még sem mehetett el szó nélkül. Tudott dolog - Davies is megállapítja - hogy Litvinov külügyi népbiztos Hitler hatalomra jutása óta erősen ellenséges érzéssel viseltetett Németországgal szemben. Ez a tény önmagáért beszél, hiszen Litvinov volt az, aki tető alá hozta a Roosevelt elnökkel való titkos megegyezést, mondhatnánk azt is, összeesküvést Európa ellen a két hatalom diplomáciai kapcsolatának létrehozása érdekében. Hogy mi mindenben vetette alá a Szovjetuniót és népét az amerikai érdekeknek, azt teljes bizonyossággal még nem tudjuk, de amit tudunk, az is jelzi, hogy az emberiség történetének egyik legsötétebb üzelme húzódik meg ebben a megállapodásban. Forduljunk ismét Davieshez - ő egyet-mást elszólt erről.

    A már idézett 1938 június 6-án kelt összefoglaló jelentésében egy igen érdekes témát érint: "Van egy veszélyes pont, mely igen súlyos kérdéssé fajulhat. Tudniillik, ha a Szovjetunió a Komintern útján az Egyesült Államok belső ügyeibe avatkozna. Szerencsére ez a veszély a Roosevelt elnök és Litvinov népbiztos között 1934. évi egyezménnyel bizonyos mértékig kikapcsolódott... ami a Komintern kérdését illeti, nem hagytam kétséget a szovjet politika vezetőiben aziránt, hogy az Egyesült Államok elvárja tőlük a neki tett ígéretek szigorú betartását... A Szovjetunió vezető személyiségei ma életfontosságúnak tartják a kapcsolatot a világforradalom külországbeli élesztőivel, mivel ez számukra a katonai védelem egyik eszköze is." (45)

    A jelentésnek ebből a rövid részletéből megtudjuk, hogy a Szovjetuniónak az Egyesült Államok által történő diplomáciai elismerés fejében többek között le kellett mondania arról, hogy az ottani kommunista párt révén a termelést sztrájkokkal zavarja. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben Amerika éppen csak kezd lábadozni az 1929-33. évi nagy gazdasági világválságból, a megállapodásnak ez a része nem tekinthető elméletinek. Meg kell hagyni az oroszok ez esetben állták a szavukat, mi több, állják a mai napig! De erre később még visszatérünk. Davies megerősíti azt is, amit egyébként mindenki tudott, hogy a Szovjetunió a Komintern útján irányítja az adott országok sztrájkjait, a tömegek tiltakozási mozgalmait és a felforgató tevékenységét, nem utolsó sorban a kémkedést, amely szerinte a "katonai védelem egyik eszköze" mindaddig, amíg ez nem az Egyesült Államokban történik.

    Az csak természetes, hogy a német-orosz megegyezést, pontosabban annak őszinteségét néhány gesztussal alá kell támasztania az orosz kormánynak. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy a németellenes politika szószólóját, Litvinovot el kell mozdítani a külügyek éléről. A mai napig példa nélkül álló eset következik: Litvinov a német- orosz közeledés miatti tiltakozás jeléül lemond. A német vezetők politikai éretlenségét bizonyítja, hogy nem ébresztette fel gyanújukat Litvinov további sorsa. Az ember azt képzelné, hogy az emberi vérengzésre berendezkedett Sztálin egy kémkedési és hazaárulási per keretében kivégezteti, mint egyébként azokat az elvhű kommunista vezetőket, akiket a német kapcsolatok leépítésének bizonyítása érdekében nagy számban a halálba küldött. De ezúttal nem ez történik, kinevezik a Szovjetunió washingtoni nagykövetévé, hadd szövögesse a németek totális megsemmisítésének terveit az amerikai megbízókkal. Őszintén elmondhatjuk, jó és megbízható munkát végzett.

    Az ördögi terv bevált. Megnövelték a németek háborús önbizalmát, s ezúttal az oroszok egyetértésével habozás nélkül a fegyverek után nyúlnak. Másrészt Lengyelországgal szemben nemcsak a németeknek, hanem a Szovjetuniónak is vannak területi követelései, éppen az első világháború utáni kényszerbékekötésből fakadóan. Mindenki emlékszik még Lenin szavaira, aki ezt imperialista békének nevezte. Az is volt. Úgy gondolták, ezek visszaszerzésére inkább német szövetségben indítson támadást Lengyelország ellen, mint később saját szövetségesükként. Hajtsák csak végre minden támadó tervüket, addig amíg a németekkel szövetségesek, így az ő fennkölt erkölcsiségük makulátlan marad. Sztálinék ázsiai erkölcseivel ez a magatartás egyáltalán nem ellentétes. Gondolkodás nélkül vállalják és eljátsszák kiosztott szerepüket. Pedig észokok alapján a helyük valóban a németek oldalán lenne.

    Végül ne feledkezzünk meg a szovjet-német szerződés egyik legfőbb indítékáról, amely az amerikai kormány háborús gondolkodását motiválta. Roosevelt ugyan kitervelte Németország leverését a szovjet haderővel, de a két ország közötti hadműveletek megindításához hiányzott egy kiterjedt közös határszakasz. A két ország közé az első világháború utáni "átrendeződés" során beékelődött Litvánia és Lengyelország. A danzigi korridor révén Lengyelország kétszer is. Egy Szovjetunió által Németország ellen indított háború e két ország szuverenitásának súlyos megsértése nélkül lehetetlen. Úgy tűnik egy ilyen megoldás nagyon megnehezítette volna az Egyesült Államok szövetségre lépését az oroszokkal. Emlékezzünk csak a csehszlovák válság idején az oroszok milyen követelőzően léptek fel az angol és francia kormánynál, hogy szorítsák rá a lengyeleket, engedjék át területüket a szovjet hadsereg átvonulásához. A lengyelek erről pedig hallani sem akartak.

    Maradt tehát a praktikus megoldás: a németeknek is az oroszoknak is van területi követelése Lengyelországgal szemben. Meg kell engedni, hogy maguk oldják meg ezt a németek részéről mindenképpen igazságtalan helyzetet, amelynek következtében aztán magától kialakul a két ország közötti közvetlen háború megindításának ez a nélkülözhetetlen feltétele. Hogy a háborút végül is ki indítja el, annak már szinte alig van jelentősége. Ehhez ürügyet találni bármely oldalon: gyerekjáték.

    Ne csodálkozzunk azon, hogy a németek lépre mentek és komolyra vették az oroszokkal megkötött szövetséget. Inkább az adna csodálkozásra okot, hogy az oroszok nem ismerték fel, hogy nekik éppen Németország a természetes szövetségesük. Már említettük, hogy a Szovjetunió nem kevesebbet köszönhetett Németországnak, mint a fennálló társadalmi rendjét. Ludendorff praktikus elgondolása nélkül nem valószínű, hogy Lenin és vele a bolsevikok egyáltalán hatalomra kerülnek. Lenin győzelmének természetes következménye, hogy Németország és a Szovjetunió, mint versaillesi sorstársak tíz éven át gyümölcsözően együttműködtek, mégpedig nem úgy, hogy Németország - mint fejlettebb technológiával rendelkező ország kihasználta volna a Szovjetunió elmaradottságát és szegénységét. Németország nem lehetett ellensége a szocialista Szovjetuniónak, hisz az első világháborúban nem vele szemben volt hadviselő fél, hanem az oroszok által egyfolytában becsmérelt cári Oroszországgal. A háború befejezésével ugyanazok a hátrányok érték, mint Németországot. Ez is bizonyítja, hogy a győztes hatalmak nem tekintették a velük szövetséges cári Oroszország törvényes örökösének. Ha pedig azonos volt a sérelmük, nyilván azonos kellett legyen az érdekük és céljuk is: lerázni Versailles béklyóit, mentesülni mindazon igazságtalanságok alól, amelyeket az erősebbek és ravaszabbak rájuk kényszerítettek.

    A cél esetében az oroszok egyet is értettek a németekkel, csak a módszert illetően volt más a véleményük. Úgy gondolták, erő és ravaszság ellen ugyanazokkal a fegyverekkel kell küzdeni. Ezzel egyet is lehet érteni, de csak egy logikus feltétellel, ha az erő és ravaszság azokra üt vissza, akiktől elindult, akik ezzel másoknak kárt okoztak. Annak ellenére, hogy ennek a lehetősége megvolt az oroszok a biztosabb megoldást választották, sorstársuk helyett a "bandita nemzetekkel" léptek szövetségre, éppen azzal szemben, akivel két évtizeden át azonos bilincset viselt.

    Azt hiszem elnézést kell kérjünk a Kedves Olvasótól, az iménti nagyon erős és sértő kifejezésért, amellyel a Szovjetunió második világháborús szövetségeseit - bár idézőjelben - illettük, de ez a meghatározás nem tőlünk, hanem Cordell Hull amerikai külügyminisztertől származik. Így jellemezte ugyanis a német, olasz és japán népet a Berlin- Róma-Tokió tengely szerződésének aláírása alkalmából, annak ellenére, hogy a művelt világ ma korrektebb és erkölcsileg sokkal magasabb rendűnek ismeri el e három népet, mint az akkori amerikai kormányt, még a második világháborúban való szereplést illetően is. A több, mint ötéves szovjet gyűlölködés ellenére 1939 augusztus 23-án Ribbentrop és Molotov Moszkvában Sztálin jelenlétében és annak legteljesebb egyetértésével aláírja a német-orosz megnemtámadási szerződést. Maga a szerződés létrejötte a történészek előtt a mai napig a második világháború egyik legnagyobb rejtélye. A titkos szerződés teljes és valódi szövegét a mai napig sem ismeri a világ. Paul Schmidt ugyan nem vett részt a tárgyalásokon, pedig elkísérte Ribbentropot Moszkvába. Egy sajnálatos csomagaffér miatt az első tárgyaláson, mint jegyzőkönyvvezető nem lehetett jelen. A további tárgyalásokon való részvételét Ribbentrop azzal hárította el, hogy a tárgyalások igen eredményesen haladnak, ezért célszerűtlennek tartja, hogy váratlan megjelenésével új arc tűnne fel a tárgyalásokon résztvevők körében. Ennek ellenére ismerte a szerződés teljes szövegét és biztosra vehetjük, hogy másolatban megőrizte személyes iratai között. Egy ilyen nagyfontosságú irat esetében ez aligha csodálható. Emlékirataiban szó szerint idézi a szerződés első cikkelyét. Elmondja, hogy Ribbentrop 24-én a reggeli órákban örömujjongva mutogatta a német delegáció tagjainak. De vajon miért nem közölte Schmidt a szerződés teljes szövegét? Pedig tudott arról, hogy ez milyen nagy érdeklődésre tarthat számot. Könyvében leírja, 1945 augusztusában Pétain tárgyalására vitték, hogy tanúként hallgassák ki. Itt jegyzi meg: "De Gaulle, Franciaország akkori kormányelnökének a munkatársai viszont élénken érdeklődtek más általam ismert dolgok felől, mindenek előtt a Molotov és Hitler között lefolyt beszélgetésekről." Nem lehet kétséges, hogy azok a "más általa ismert dolgok" között ott szerepelt a német-szovjet szerződés is. Jogosa kérdést még egyszer feltenni: Vajon miért hallgat erről Schmidt?

    Hogy ezt megértsük néhány mondat erejéig foglalkoznunk kell Schmidt 1945 utáni sorsának alakulásával. Amerikai fogságba esik, akik internálják. Három év múlva szabadon engedik. Az emlékirat magyar kiadásához Lackó Miklós írt utószót, amelyből szószerint kell az alábbi sorokat kiemelni. "Schmidt elkerülte a komolyabb felelősségre vonást. Ennek minden bizonnyal megvolt az ára, és Schmidt nyilván fontos információkkal szolgálta meg a vele szemben alkalmazott enyhe elbírálást." Véleményünk szerint ebben az "árban" nemcsak a fontos információk, hanem bizonyos dolgokról való hallgatás is benne szerepelt. Schmidt 1969-ben meghalt. Csak remélni lehet, hogy mindazt, amit megírhatott volna, de el kellett hallgatnia, mégsem vitte magával a sírba. Ha eljön az ideje, minden bizonnyal megtudja az utókor.

    A szerződés tartalmára vonatkozóan ismét főképpen Schmidtre, esetleg Daviesre, nem kevésbé következtetéseinkre vagyunk utalva. Nézzük meg, mit mond Davies? Amint már utaltunk rá, ezúttal is megerősíthetjük, hogy a Szovjetunió látszatszövetségének létrehozása benne szerepelt az amerikai és angol diplomácia második világháború lebonyolításának forgatókönyvében. Mégpedig éppen a lengyelországi fejezet előjátékaként. Ezt bizonyítandó had idézzük 1938 március 26-án kelt Sumner Welleshez írt jelentését: "Hitlert keletről mindenképpen veszedelem fenyegeti, hacsak keleten el nem torlaszolhatja a kaput. Ez ma már klasszikus elmélet, a német hadvezérek minden nyugati háború esetén alapfeltételnek tekintették." Ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai diplomácia Lengyelország megtámadása előtt már másfél évvel így okoskodott, érthetővé válik az oroszok és az angolszász hatalmak idegessége és türelmetlensége, amiért a németek egyre késnek a háború megindításával. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a szovjet-német szövetség létrejötte nélkül Hitler nem támadta volna meg Lengyelországot. Magáról az egyezményről írt jelentésében kifejti, hogy veszélyt lát abban, hogy Németország és Oroszország úgy találhatják, hogy terjeszkedési igényeik kiegészítik egymást. Ez nyilvánvaló, és a versaillesi békeszerződés egyenes következménye, csakhogy Davies dilemmája itt éppen a ködösítést szolgálja. Már kifejtettük ezzel éppen az volt a cél, a németek beugratásán kívül, hogy Oroszország az első világháború következtében elvesztett területeit ne az ő szövetségesükként, hanem egy átmenetileg velük szemben álló szövetségben szerezze vissza, amelyet már elfogadni a későbbi szövetséges esetében egyszerűbb. E nélkül az átmeneti látszatszövetség nélkül ugyanis semmiféle logikus jogalap nem lett volna Oroszország részére visszaadni, az egyébként velük szövetségben viselt első világháborúban elcsatolt területeit Ha ugyanis ennek ellenére elégítik ki terület igényeit, úgy a németeket is ki kell elégíteni. Ez esetben pedig nincs háború, amelyre nekik elengedhetetlenül szükségük volt konkurenseik szétzúzásához.

    Naplójában 1939 november 28-án ezt írja: "Ribbentropnak moszkvai nyilatkozatában Angliához és Franciaországhoz intézett közvetett fenyegetése, mely szerint tanácskoztak a szükséges lépésekről, azon esetre, ha a nyugati hatalmak nem hagyják abba Németország ellen a háborút - a Molotov féle szerződésben nyilvánvalóan minden alapot nélkülöz." Daviesnek igaza van. Valószínű. hogy? Anglia és Franciaország elleni rendszabályok nem szerepelnek a szerződésben. Ugyancsak az e napon írt naplóbejegyzésében szerepel: "Oroszország az elmúlt nyáron máris Bulgária dobrudzsai (ekkor Romániához tartozott - a szerző) igényeinek szószólójává szegődött és feltételezhető, hogy mint Finnországgal végez, figyelmét Románia és Besszarábia felé fordítja. Minden attól függ, mi rejlik a Sztálin-Hitler féle egyezmény hátterében. Ha valóban egy mélyreható szerződésről van szó, és Hitlernek lehetőség arra, hogy mérnökeit Oroszországba küldje - amint ezt Itáliában módja volt megtenni és a szovjet hajlandó valóban az együttműködésre, úgy az orosz paktumból hatalmas előnyöket húzhat." Davies kételkedik, hogy a szovjetek hajlandók együttműködni a németekkel a szerződések ellenére. Úgy látszik ő már előre tudta, hogy nem lesznek hajlandók! Igaza is lett. Az összefüggések érzékeltetése érdekében itt egy pillanatra megszakítjuk a fonalat és előre ugrunk három hónapot. Ugyancsak naplójában rögzíti 1940 február 16-án: "Egy Odesszából visszatért vezető belga üzletember, aki a balkáni helyzetet alaposan ismeri, arról értesített, hogy értesülései szerint a moszkvai szállodák zsúfolva vannak német ügynökökkel, kereskedelmi utazókkal és mérnökökkel, de igen megnehezítik az ipari üzemekkel való érintkezésüket, mivel a Szovjetunió nem hajlandó az együttműködésre." Pedig a szövetségük még alig félesztendős!

    Naplójában 1940 június 26-án írja: "Molotov állítólag jegyzéket nyújtott át a moszkvai román követnek, melyben huszonnégy óra alatt Besszarábia és Észak-Bukovina átengedését követeli." Davies, amint látjuk ebben sem bizonyult rossz jósnak. Lehet, hogy részt vett a menetrend megszerkesztésében?

    De hallgassuk meg Paul Schmidtet is. Ha nem is árulta el nekünk a szerződés szövegét, beszédesebb az 1940 novemberi berlini Molotov- Hitler és Ribbentrop tárgyalásairól írt tudósításában. A tárgyaláson érthetően több visszahivatkozás történt a moszkvai megállapodásokra. Schmidt ezekből néhány érdekeset közöl is: Hitler egyik érvelésében kifejezésre juttatja: "Molotov talán úgy véli, hogy az érdekszférákkal kapcsolatosan eltértek az annak idején Sztálin és Ribbentrop által meghatározott felfogástól. Ilyen eltérések mutatkoznak azonban az oroszok lengyelországi hadműveletei során is egyes esetekben, így például Litvánia délnyugati csücskével kapcsolatban. Habár Németországnak vannak itt bizonyos gazdasági érdekeltségei, Hitler mégis engedett, már csak azért is, hogy a jövőre nézve megakadályozza olyan tendenciák feléledését, amelyek a két ország, Németország és Oroszország között feszültséget idézhetnének elő." Meg kell jegyeznünk, hogy az egykori német Memel-vidék, amelyet az első világháború után csatoltak az ugyancsak kreált Litvániához, túlnyomóan német lakosú volt. Éppen Daviestől tudjuk, hogy az 1934-ben megtartott népszavazáson a 29 tagú kormányba csupán 5 litvánt választottak.

    Majd Molotov megkérdezte: "Érvényes-e Finnországra vonatkozóan is az 1939-es német-szovjet megegyezés?" Hitler folytatja: ..Mindig pontosan tartottuk magunkat a német és orosz befolyási övezeteknek a moszkvai titkos szerződés szerinti elhatárolásához. Oroszországról ez nem mondható el minden esetben. - Ez utóbbi megjegyzés Bukovina váratlan megszállására vonatkozott - ugyanez áll Finnországra is. Nem fűződnek hozzá politikai érdekeink. A háború alatt azonban Németországnak szüksége van a finnországi nikkelre és fára. és ezért nem engedheti meg, hogy háborús bonyodalmakba keverjék Finnországot."

    Ezután Molotov olyan megjegyzést tett, hogy egyetértés esetén a finn kérdés háború nélkül is megoldható, de akkor német csapatok nem tartózkodhatnak Finnországban és politikai tüntetéseket sem szabad engedélyezni a szovjet kormány ellen. Sürgette Hitlert a finn kérdés végleges rendezésére, mondván, hogy erre nincs is szükség új megegyezésre, hiszen a meglévő német-orosz egyezmény szerint Finnország egyértelműen orosz befolyási szférába tartozik.

    Hitler ezután megkísérelte Molotov figyelmét India felé fordítani, de Molotov inkább európai dolgokról kívánt tárgyalni. Feddő hangon fordult Hitlerhez: "Olyan garanciát nyújtott Romániának, amely nem tetszik nekünk. Érvényes ez a garancia Oroszország ellen is?" (második bécsi döntés) Hitler válasza: Mindenki ellen érvényes, aki megtámadja Romániát. A maguk esetében azonban ez a kérdés nem sürgős, hiszen csak nem régen kötöttek egyezményt Romániával." Majd Molotov megkérdezte Hitlert, mit szólna hozzá, ha ők ugyanilyen garanciát adnának Bulgáriának és csapatokat küldenének oda, minthogy a Dardanellák közelében fekszik és rendkívül fontos Oroszország számára. Aztán a két ravasz róka arról próbálta meggyőzni egymást, hogy ehhez az illető ország kérése szükséges. (Nagyon ismerősnek tűnnek ezek a módszerek.)

    A tárgyalásoknak német részről tulajdonképpen az volt a célja, hogy a Szovjetuniót megnyerjék a háromhatalmi egyezmény számára. Molotov erre megjegyezte, hogy alapjában véve csatlakozhatnának a háromhatalmi egyezményhez, de csak akkor, ha partnerként kezelnék őket, nem pedig az egyezmény tárgyának. Sürgette a paktum céljainak, értelmének részletesebb meghatározását. Molotov tovább kérdezősködött, méghozzá teljes részletességgel: Mit jelent az új rend Európában és Ázsiában, milyen szerep jutna ebből á Szovjetuniónak. Mi van Bulgáriánál, Romániával és Törökországgal, hogy áll az orosz érdekek védelme a Balkánon és a Fekete-tengeren. Kaphatna-e felvilágosítást az ún. nagyázsiai térség elhatárolásáról? Rendkívül érdekelte az európai újjárendezésnek az üteme és formája.

    Hitlerék ilyen részletességgel ezeket még nem dolgozták ki, így nyilván egyenes választ nem is adhattak. Hitler arra kérte Molotovot, nyilatkozzék az őt érdeklő területekről. Nem szeretné, ha a rendezés az oroszok közreműködése nélkül jönne létre sem Európában, sem pedig Ázsiában. Németország nem akarja kész tények elé állítani Oroszországot. Más szóval Hitler valóban komolyan vette orosz szövetségesét. Paul Schmidt viszont tesz néhány utalást, amelyből kiérződik, hogy Molotov kettős játékot űz. Ribbentrop igazi jellemét meghazudtolva a lehető legszívélyesebb volt hozzá. Molotov azonban barátságos pillantásait csak elvétve viszonozta, majd fagyos mosoly suhant át arcán: Hogy agyában milyen gondolatok forogtak, azt ma már el tudjuk képzelni. Hitler előzékenysége Molotov iránt még környezetét is meglepte, de Molotov mindvégig megmaradt hideg, precíz, számító matematikusnak. Amikor Ribbentrop Anglia gyengeségéről, sőt az "el nem ismert", de tényszerű vereségéről folytatott előadását mozdulatlan arccal hallgatta, még Schmidt agyán is átvillant a gondolat: ""Vajon mit gondolhat magában Molotov?" Schmidt még egy jelét adta emlékirataiban az oroszok kétszínű játékának. Feltűnt neki, hogy abban az időben ( 1940 novemberében) amikor már elég gyakoriak voltak az angol légi támadások Berlin ellen, a Molotov és a szovjet delegáció tiszteletére a Kaiserhofban adott fogadás zavartalanul folyt le. "Ezen az estén azonban az angolok nem támadták Berlint.

    Annak ellenére, hogy Molotov kifogásolta Hitler fejtegetéseinek általános jellegét, kijelentve, hogy ő pontos utasításokat kapott elutazása előtt Sztálintól és álláspontja egyben Sztálin álláspontjának is tekintendő, nem adott választ Hitlernek arra a kérdésére, mi a Szovjetunió feltétele a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozáshoz. Csak hazautazása után néhány nap múlva, 1940 november 26-án a moszkvai német nagykövet útján juttatta el követeléseit, amelyből Schmidt csupán néhányat közöl: Szárazföldi és tengeri támaszpontokat a Boszporusz és a Dardanellák területén, hosszúlejáratú bérleti szerződés alapján és javasolja amennyiben a törökök megtagadnák az egyezményhez a hozzájárulásukat, vegyék jegyzőkönyvbe a szükséges katonai és diplomáciai rendszabályokat. Németország ismerje el a Batumitól és Bakutól délre eső területeket a szovjet törekvések Perzsa öböl felé irányuló központjának. Az oroszok többi követelését Schmidt elhallgatja, bár megemlíti, hogy az orosz kormánynak négy fő követelése volt, a másik két orosz igényt nem tudjuk, csak találgathatjuk. Ha figyelembe vesszük a második világháború után kialakult, illetve kialakított állapotokat, talán közelebb jutunk a rejtélyhez, hisz a fenti kívánságokból egyet sem kaptak meg az oroszok. Feltűnő, hogy Schmidt kizárólag azokat az orosz feltételeket sorolja fel, amelyeket a háború után nem tudtak realizálni.

    Ebből a tényből jogos az a következtetés, hogy a másik két fő kívánság valószínű egybeesett azzal, amit a második világháború után ténylegesen megkapott. Bizonyítja ezt a Szahalin- szigetek bekebelezése is. Karsai Elek írja: A berchtesgadeni sasfészekből a berlini bunkerig c. könyve ötödik átdolgozott kiadásában - feltehetően Churchill emlékirataiból vett információk alapján -, hogy Molotov még azt is követelte: Japán mondjon le a Szahalin- szigeti szén-, és olajkoncesszióról. Ez egy kissé furcsán hangzik. Tudomásunk szerint a Szahalin- szigetek egy része ebben az időben Japán fennhatóság alá tartozott, így saját területén nem koncessziók alapján termelte az energiahordozókat, hanem kormányzati jogán. Igaz, hogy a Szahalin másik része ekkor is a Szovjetunióhoz tartozott. Talán az általa e területre adott koncesszióra gondoltak Moszkvában? De hisz ez nem politikai, hanem gazdasági területre tartozik. A japánok kártalanítása esetén ezt a szovjet kormány bármikor visszavonhatta volna.

    Bárhogyan is volt, ez a feltétel nagyon furcsa. Molotov a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás fejében olyan feltételt támasztott, amelynek teljesítése tulajdonképpen fel is robbantotta volna a szövetséget. Egyébként sem érthető, miért fűződött ehhez a szovjet kormánynak ilyen fontos érdeke egy esetleges német-olasz, japán-szovjet szövetség esetére, amelyet tulajdonképpen az erők integrálására hoztak volna létre? Mivel nem társult az egyezményhez, ezek a ,,koncessziók" a háború végéig fennmaradtak, s ez nem akadályozta a Szovjetuniót a háború megnyerésében.

    Nyilvánvaló, hogy itt az oroszok olyan követelést állítottak, amelynek teljesítése Németországnak nem állt módjában. Ezt azonban az oroszok is jól tudták és nyilván szándékosan támasztották. Nem hisszük, hogy éppen ezekben nem tudtak volna megegyezni a németekkel. Hitlernek teljesen mindegy volt, hogy az akkor angol gyarmat Perzsia orosz befolyási övezet-e, vagy angol. Sőt az angol gazdaság jelentős gyengítését képezte volna az orosz befolyás. A Boszporusz és a Dardanellák sem képezhették a szakítás tárgyát. A németeknek egyikhez sem fűződött különleges érdeke. Ha figyelembe vesszük, hogy Hitler még a Baltikumot is feladta az oroszok kedvéért és belenyugodott egy négyszáz éves német kultúra gyökértelenítésébe, alig hihető, hogy éppen ezen akadt volna fenn.

    A jaltai, majd a postdami konferencián kialakított európai rendezés arra a gondolatra indíttatja az embert, hogy minden bizonnyal Románia, Magyarország és Bulgária lehetett még Sztálin kívánsága, hogy ezek teljes területükkel befolyási övezetéhez tartozzanak, valamint Jugoszlávia. Románia követelését magától Hitlertől tudjuk. Bozsilov bolgár miniszterelnökkel folytatott 1943 november 5-i tárgyalás során ismertette vendégével.

    Ha figyelembe vesszük a Boszporuszra vonatkozó megemlített támaszpont-igényt, valamint a bulgáriai célzást Molotovtól, nemkülönben a Romániának nyújtott garancia miatti sértődöttségét, ez nem is tűnik olyan valószerűtlennek. Tudjuk, hogy Szerbiában már a cári időkben is igen erős volt az orosz befolyás, hisz ők szolgáltak eszközül az oroszok kezében az első világháború kirobbantásában is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Jugoszláviában ebben az időben is nagyon erős szovjet-orientációjú kommunista párt működik. Amikor a német csapatok a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozása után bevonulnak Bulgáriába. s elérik a jugoszláv határt, Pál régens Hitlerhez utazik s megállapodnak a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásban, amelyet a kormány képviselői 1941 március 25-én Bécsben alá is írnak. A jugoszláv kommunisták, de különösen a szerb kommunista párt fellázítja miatta a lakosságot. Pál régens és kormánya lemond, Simovic tábornok veszi át a hatalmat, április 5-én érvényteleníti a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást és most jön a meglepetés - egyidejűleg a Szovjetunióval barátsági és megnemtámadási egyezményt ír alá Moszkvában. Ezek a hektikus események arról győznek meg bennünket, hogy a Jugoszláviára vonatkozó igény feltétlenül ott szerepelt az orosz kívánságok között. Ha már most Bulgáriát és Romániát az oroszok oldalán képzeljük el, nyilvánvaló, Magyarország sem maradhat ki. Így ugyanis az orosz érdekszféra folyamatos láncot, mégpedig meglehetősen zárt láncot képez - Németország egy része körül. Csodálkozhatunk-e azon, hogy Hitler és a német kormány átlátott az oroszok mesterkedésein és Molotov látogatása után már semmi kétsége nem volt afelől, hogy az oroszok elárulták Németországot.

    Most azonban még nem tartunk itt, hanem a német-szovjet egyezmény létrejöttének körülményeit vizsgáljuk. Az oroszok váltig azt állítják, hogy ők csak azért kötöttek Németországgal szövetséget, nehogy a Szovjetunió ellen létrejöhessen egy erős nyugati blokk, amelyben Németország is részt venne. És ezt a szövetséget csak azután kötötték meg, miután teljesen eredménytelenül végződtek az angol- francia-szovjet háromhatalmi tárgyalások, mivel ezzel teljesen meggyőződtek arról, hogy az angolok és franciák egymásnak akarják ugratni Németországot és a Szovjetuniót.

    Változatlanul fenntartjuk a már eddig kifejtett azon véleményünket, hogy a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok javaslatára kötött szövetséget, pontosabban látszatszövetséget Németországgal abból a célból, hogy Hitler szövetségi blokkját látszólag erősítsék és meggyorsítsák a németek elhatározását a háború megindítására. Ennek kikövetkeztetéséhez az egyszerű, józan logikánál nincs is szükség többre.

    A Szovjetuniót nem fenyegette az általa emlegetett esetleges nyugati blokk. Ennek pontosan az ellenkezője állt fenn. Mint Majszkij, mint Zsukov emlékiratai beszámolnak arról az angol- francia- szovjet katonai tárgyalásokról, amelyek 1939 augusztus 12-től augusztus 24-ig folytak Moszkvában. Ezt azonban messze megelőzte Strangnak, az angol külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének 1939 június 12-i moszkvai utazása, aki a katonai küldöttség ott tartózkodásának végéig ott is maradt. Az angol és francia katonai misszió pedig már július 31-én Moszkvába utazott. A tárgyalások tárgya éppen a Németország elleni katonai fellépés egyeztetése, az együttműködés részleteinek kidolgozása volt. Majszkij arról panaszkodott, hogy a tárgyalásokra csupán alacsonyszintű delegációt küldtek, míg a szovjet küldöttséget maga Vorosilov marsall, honvédelmi népbiztos vezette, teljeskörű felhatalmazással.

    A francia Donmenc tábornok csak korlátozott felhatalmazással rendelkezett. Az angol Drax admirális pedig egyáltalán nem rendelkezett írásbeli meghatalmazással, csak hosszú huzavona után, augusztus 21-én érkezett meg Drax kérésére az írásbeli meghatalmazás, amelyre Majszkij szerint már nem is volt szükség. Érthetetlen, hogy mindezek ellenére mégis tizenkét napon át folytak a tárgyalások. Figyeljük csak Majszkijt! Azt írja: "Azzal a ténnyel, hogy Drax admirálisnak nem volt írásbeli felhatalmazása, betelt a pohár a szovjet kormány több hónapos türelmes várakozása után. A szovjet kormány végérvényesen meggyőződött arról, hogy Chamberlain javíthatatlan és hogy az egyezmény megkötésébe vetett remény teljesen összezsugorodott. A szovjet érdekeket más módon kellett tehát megvédeni."

    Valóban így volt? Hallgassuk csak meg erről a tárgyalásról Zsukovot is, bár ő nem volt tagja a szovjet delegációnak, de véleményét, mint Sztálin későbbi katonai helyettesét, nyugodtan elfogadhatjuk. Ezt írja: "Amikor a párt XVIII. kongresszusán a honvédelmi népbiztos felszólalt, természetesen nem adhatta meg azokat az abszolút számokat, amelyek a hadsereg erejét jellemezték (ideje: 1939 márciusa - a szerző). De az 1939 augusztusában a Szovjetunió, Anglia és Franciaország katonai missziói között titkos megbeszéléseken a konkrét adatokat is idézték." Bizonyára a Kedves Olvasó is meghökkenve olvassa Zsukov emlékiratainak ezt a részét, s alig hisz a szemének. De a szöveg többszöri elolvasás után is tartja magát, és sajtóhibaként sem jelezték az iménti sorokat.

    A Szovjetunióban a pártkongresszus jelenti a legfőbb hatalmat. Neki van alárendelve a párt központi bizottsága, politikai bizottsága és maga a főtitkár is, ezen keresztül pedig az egész állam hatalmi gépezete, az államfő, a kormány, a parlament. Ennek a legmagasabb fórumnak nem "árulják" el az ország katonai védelmi képességeit, a haderő létszámát, felszerelésének minőségét, fajtáját és mennyiségét, de az alsó szintű, felhatalmazás nélküli angol-francia katonai küldöttségnek igen. Természetesen sem hazaárulásért, sem államtitok kiszolgáltatásáért nemcsak - hogy hadbíróság elé nem kerültek, hanem továbbra is a hadsereg legfőbb vezetői maradtak. Úgy gondoljuk, senki előtt sem kell bizonygatni, hogy az oroszok a legártatlanabb katonai és gazdasági adatokat is hétpecsétes titokként kezelik.

    Saposnyikov hadseregtábornok az egyik ülésen ismerteti Anglia, Franciaország és a Szovjetunió együttműködésének három lehetséges formáját egy európai ,,agresszió" esetén. Nagyon tanulságos, ezért dióhéjban ismertetjük.

    Első változat: Ha Németország és szövetségesei megtámadják Angliát és Franciaországot, a Szovjetunió kiállítja azon fegyveres erők 70 -át, amelyet Anglia és Franciaország közvetlenül Németország ellen felvonultat.

    Második változat: Ha az agresszió Romániát és Lengyelországot éri a Szovjetunió ugyanannyi fegyveres erőt ad, mint amennyit Anglia és Franciaország állít ki közvetlenül Németország ellen.

    Harmadik változat: Ha Németország, Finnország, Észtország és Lettország területét felhasználva közvetlenül a Szovjetuniót támadja meg, Anglia és Franciaország haladéktalanul köteles háborúba lépni Németországgal, vagy blokkjával. Úgy látszik ebben a változatban állapodtak meg, mivel ez a helyzet alakult ki a második világháborúban. Hogy Németország közvetlenül támadja meg a Szovjetuniót, ahhoz a körülményeket majd kialakítják. Ez nem okozott nekik fejfájást.

    Hogy a szovjet-német szerződés kapitalista fondorlat szüleménye, azt a jó szemű Paul Schmidt - lehetőségeinek korlátai mellett is megpróbálja tudomásunkra hozni. Íme, egy ködös, de annál érdekesebb idézet: "Nekem, aki a kulisszák mögött tanúja voltam az Oroszországgal kötött szerződésnek, különösen érdekesnek tűnik Sztálin egyik nyilatkozata, amit Churchillnek tett 1942-ben, a Kremlben: Az volt a benyomásunk annak idején, hogy a brit és francia kormány nem határozta el magát a háborúba való belépésre Lengyelország megtámadása esetében. Abban reménykedtek, hogy Hitler visszariad majd egy angol, francia és orosz diplomáciai fronttól. Mi azonban meg voltunk győződve róla, hogy Hitler nem fog visszariadni tőle - vélekedett Sztálin Churchill visszaemlékezései szerint. Churchill ezt a kijelentést a hetekig tartó moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatban említi, amelyeket azzal a szándékkal folytattak, hogy az oroszokat bevonják a Németország ellen irányuló diplomáciai frontba.

    A matematikusok így definiálják a kört: egy önmagába visszatérő görbe vonal. Mi is ezt valljuk a német-szovjet 1939 augusztus 23-i szerződéssel. Ismét felmerül a kérdés; tulajdonképpen mit is tartalmazott? Azt mondják, szerződésnek volt egy titkos jegyzőkönyvi melléklete is. Annyi azonban bizonyos, hogy nemcsak a melléklete, de maga a szerződés is titkos volt - Hitler is így nevezi Molotovval folytatott tárgyalásai során, - de legjobban bizonyítja az a tény, hogy a szövegét a történészek ma sem ismerik. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a nyugaton forgalomba lévő "titkos melléklet" valóban az eredeti szöveget tartalmazza.

    Az 1940 novemberi Molotov- Hitler- Ribbentrop megbeszélések során elhangzott - Schmidt által közölt - visszahivatkozásokból egyértelműen kiderül, hogy az európai érdekszférákat - legalábbis részben - tartalmazta. Pontosan megállapodtak Lengyelország felosztásában, amit az oroszok tagadtak. Megállapodtak Finnország szovjet érdekszférába való kapcsolásában is, de valószínű ennek teljes realizálását a háború befejezése utáni időszakra ütemezték a Németország részére történő zavartalan nikkel-, és fa szállítások biztosítása érdekében. Semmi kétség sincs afelől, hogy a Balti államok szovjet érdekszférába vonásában, sőt talán a bekebelezésében is megegyeztek. Az is biztos, hogy szerepelt a megállapodásban Németország első világháború előtti területi integritásának helyreállítása is. Biztos, hogy nem szerepelt benne Németország javára biztosítandó katonai segélynyújtás, amennyiben az említett területek visszaszerzése a németek által le nem küzdhető katonai ellenállásba ütközne. Ez érthető, hiszen nem kölcsönös segélynyújtási szerződést, hanem megnemtámadási szerződést kötöttek, amelyben eltűrik egymás katonai akcióit olyan harmadik országgal szemben, amelyek a szerződésben meghatározásra kerültek. Nyilvánvaló, mint minden ilyen szerződés, nagy figyelmet fordított az egyensúly fenntartására, nehogy egyik állam a szerződés révén aránytalanul nagy előnyökhöz jusson, még akkor is, ha az nem a másik kárára történne. Erről a szerződésről ez nem igen volt elmondható. Itt az oroszok részére a németek nagyon nagy engedményeket tettek. Még Davies is aránytalannak tartja. Olvassuk csak el 1939 november 28-i naplóbejegyzését: "a Németországgal kötött moszkvai szerződés lényeges pontja a cári Oroszország földrajzi és politikai határainak teljes visszaállítása, sőt ennél több: a német balti kultúra feladása és gyökereinek kitépése, valamint Fehér-Oroszország és Ukrajna Lengyelországba bekebelezett részének visszaolvasztása a Szovjetunióba. Magára vállalta a világ és a világkommunisták közvéleményének neheztelését, amiért Finnországot megtámadta azért, hogy leningrádi megerősített flottatámaszpontja védelmét egy jövőbeni esetleges ellenség támadásával szemben tökéletesítse. Ez a feltételezett ellenség pedig nem lehet más, mint jelenlegi szövetségese: Németország... Kevéssé hitték volna még hat hónappal ezelőtt a beavatottak, hogy Németország, keleti kapujainak bezárásáért - mielőtt Lengyelországot megtámadná ilyen magas árat fizet Oroszországnak." Davies fenti érvelése mindenben igazolja: Oroszország eszköz volt a világkapitalizmus kezében és a német-orosz szövetség része volt a németek elleni tranzakciónak, mégpedig az oroszok tudtával és teljes egyetértésével. Világosan látjuk - Davies sem titkolja -, hogy még a feltételeit is úgy szabta meg, hogy az később előnyéül szolgáljon Németország elleni háborújához.

    Az angol vezetők 1939 nyarán elérkezettnek látták az időt, a lengyel válság felszítására. Dirksen, londoni német nagykövet július 10-én az angol hangulat megmerevedése tárgyában jelentést ír kormányának: "Az uszító kampány, amely a Danzig ellen állítólag tervezett német rajtaütés körül megindult s amelynek indítóokait és céljait fent említett táviratomban már jellemeztem, néhány nap múltán saját hazug volta következtében összeomlott... Ezzel tulajdonképpen le is zárult volna az új fejezete azoknak az erőfeszítéseknek, amelyekkel ellenségeink új háborúba akarják sodorni Németországot."

    Dirksen sajnos tévedett. Az angol kormány által tudatosan irányított, Németország elleni sajtókampány és rágalomhadjárat tovább folytatódott. Két hét múlva már ezt kénytelen jelenteni: "A közvélemény annyira fel van ingerelve, s a háborús uszítók és intrikusok annyira felülkerekedtek, hogy a Németországgal való tárgyalások folytatásának tervéről szóló hír közzététele esetén Churchill, vagy más uszítók haladéktalanul gyilkos tüzet indítanának és azonnal kiadnák a jelszót: "Le a második Münchennel vagy vesszen a békéltetés politikája!" (46)

    Ne higgyük azonban, hogy a német-lengyel viszony mesterséges szítását csak 1939 nyarán kezdte meg az angol sajtó. Az angol kormány aggodalommal figyelte már az 1938 során egyre szívélyesebbé váló német-lengyel viszonyt is, amely éppen a csehszlovák válság idején érte el csúcspontját. Danzig ügyében is megegyezési készség mutatkozott a két állam vezetői között. Ezt megakadályozandó, az angol sajtó szemenszedett hazugságokkal igyekezett Németországot befeketíteni a lengyelek előtt s ezzel saját közvéleményét is a németek ellen hangolni.

    Jól jellemzi a helyzetet Raczynski londoni lengyel nagykövet 1938 december 16-i külügyminiszteréhez írott jelentése: " ..meg kell állapítanom, hogy bizonyos idő óta mind a közvéleményben, mind a helyi sajtóban szervezettnek látszó hadjárat indult meg, amely holmi túl élénk megvilágításba állított információkat, sőt rágalmazó híreket is felhasználva igyekszik kedvezőtlen színben feltüntetni a lengyel-német viszonyt. Nem kell hozzátennem, hogy mindezek a fondorlatoskodások ártanak a politikai tekintélyünknek és hitelünknek Angliában. (47)

    Nyilvánvaló, hogy a lengyel kormányra egyre erősebb nyomás nehezedik, míg csak be nem adta a derekát és vállalta a németek Amerika, Anglia és Franciaország által inspirált, s minden bizonnyal irányított provokálását.

    Nem csoda, ha 1939 tavaszán már - angol biztatásra - a lengyelek mozgósítják a polgári lakosságot, katonailag provokálják Németországot. A Dirksen és Horace Wilson közötti beszélgetésről készített feljegyzésében a német nagykövet közli, négy hónap alatt a lengyelek egymillió embert mozgósítottak és a német határ mentén állomásoztatják. Jellemző az angol mentalitásra: Wilson a fenti számot kétségbe vonja, de a 900.000-es számra nem tett ellenvetést. Ugyanakkor Halifax biztosította Dirksent, hogy mind ő mind pedig az angol kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a lengyeleket mértékletességre bírja. (48)

    A párhuzamos angol politika valóságos ámítás. Egyfelől a tettek, fegyverkezés, Németország elleni bekerítési politika, a másik oldalon: szavak: béke és barátság Németországgal. A közvéleményt a sajtó útján állandó izgalomban tartják úgy, hogy minden esetleges békülési kísérlet hazaárulásnak tűnik.

    Dirksen 1938 május - 1939 augusztus közötti időszak elemzésére összefoglaló feljegyzést készít. Megállapításait pontokba szedi. Számunkra a 4. pont a legfigyelemreméltóbb. A második világháború kiprovokálása szempontjából igen fontos adatot tartalmaz, amely oldalunk alapkoncepcióját alátámasztja. Íme az érdekes idézet:

    "4. A danzigi válság és a háborús hangulat növekedése. A legkülönbözőbb forrásokból táplálva, csak úgy dőlt az angol sajtóba a hazug hírek áradata a Danzigban összevont páncélos hadtestekről. Az odairányított nehéztüzérségről, erődítmények létesítéséről és egyébről. Ez az ellenséges sajtóhadjárat július első napjaiban érte el tetőfokát, amikor az UNITED PRESS hírügynökségnek a Danzig és Lengyelország közötti válságról, ultimátumról és hasonlókról szóló hétvégi varsói jelentései valóságos pánikot és válsághangulatot keltettek Londonban. A nagykövetség csakhamar kiderítette, hogy a pánikkeltők amerikai körökből kerültek ki, amelyek tevékenységüket az Egyesült Államok varsói nagykövetségén keresztül fejtették ki. Első ízben került teljes világosság arra, hogy Roosevelt érdekelve van a helyzet kiéleződésének, illetve magának a háborúnak kérdésében. "(49)

    Nem kétséges, hogy a Szovjetunió politikai irányvonalát is Washingtonban és Londonban szabták meg.

    A két imperialista nagyhatalom cselvetése pompásan sikerült. A németek - rendkívül gyenge diplomáciájuk révén - beleestek a nekik állított csapdába. A szovjet legfelsőbb vezetés információiból akik szövetségi kapcsolatukon keresztül pontosan ismerték Németország legközelebbi haditerveit - megtudták, hogy a németek Lengyelország elleni támadása (hála a Szovjetunió látszatszövetségének!) küszöbön áll. Gyorsan meg kell teremteni a Németország elleni hadbalépés feltételeit. Tudják, hogy Hitler 1939 augusztus 25-én parancsot adott Lengyelország augusztus 26-án reggel történő megtámadására. Az 1939 április 6-án ideiglenes jelleggel megkötött angol-lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezményt augusztus 25-én este Londonban megerősítik, illetve öt évre szóló brit-lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötnek.

    "A másik fél azonnal megadja a tőle telhető segítséget azokon az alapokon, amelyeket tengerészeti, katonai és légügyi parancsnokságaik megállapítottak." Ebből kitűnik, hogy az egyezmény már korábban készen állt, csak a bejelentését időzítették igen ügyesen. Felesleges meditálni azon, hogy a szerződés mi célból jött létre. Nyilván senki sem gondol arra, hogy Anglia esetleges megtámadásakor Lengyelország a Brit-birodalom segítségére siet. Kizárólag Németország felől jövő támadás ürügyéül kötötték meg, hisz közismert, hogy Lengyelországban Angliának jelentéktelenebb érdekeltségei voltak, mint Németországnak.

    Érthető módon a szerződés bejelentésétől a németek megrettentek. Ribbentrop kérésére Hitler visszavonja az előnyomulásra kiadott parancsot, majd gyors kétsíkú diplomáciai tevékenységet indítanak. Egyfelől a külügyminisztérium a nagykövetek útján, másfelől Hitler és Göring megbízásából Dahlerus svéd nagyiparos ingázik külön repülőgéppel Berlin és London között. A német kormány igen mérsékelt és tökéletesen elfogadható javaslatokat tesz Danzig és a Korridor problémájának megoldására. Az angol kormánynak esze ágában sincs a megegyezés érdekében akár a kisujját is mozdítani. Őrül, hogy a németek ugrásba vannak a háborúba, amit már alig vártak, és nem kis erőfeszítésükbe került ennek a kiprovokálása, az is a bajuk, hogy ezt leállítsák. Az angol kormány hímez- hámoz a közvetítők útján arra az álláspontra helyezkedik, hogy a német kormánynak közvetlenül a lengyel kormánnyal kell tárgyalnia. Nevetségesnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a lengyel- német feszültséget a lengyelek éppen az angol kormány ösztönzésére szítják. A németek mégis bíznak abban, hátha Münchenhez hasonlóan meg tudják oldani a problémát békés úton. Bejelentik hajlandóságukat a közvetlen német- lengyel tárgyalásokra. Berlinbe hívják a lengyel kormány megbízottját. Az angolok azzal védekeznek, hogy a Hitler által megjelölt huszonnégy óra túlságosan rövid határidő. Hitler hiába bizonygatja, hogy jóakarat esetén ehhez csupán nyolcvan perc szükséges. Repülőgépen ennyi idő alatt el lehet érni Varsóból Berlint. A lengyel kormány válaszul - aligha londoni biztatás nélkül - burkolt, általános mozgósítást indít. A nyílt mozgósítástól állítólag a varsói brit és francia nagykövet "kérésére" tekint el. A huzavona közepette Hitler augusztus 30-át jelöli meg a teljhatalmú lengyel megbízott fogadására. A lengyel kormány a teljhatalmú megbízottjának küldése helyett délután kettő órakor bejelentette a mozgósítást. Az angolok tovább csűrik a tárgyalások ügyét. Kitalálják, hogy nem Berlinben, hanem valahol Németországon kívül kellene azokat megtartani. Hitler kénytelen felismerni, hogy Münchennel ellentétben ezúttal kemény falba ütközött. Angliában, Franciaországban és Lengyelországban a legcsekélyebb hajlandóság sincs az érdemi tárgyalásokra. Bízva hatalmas szövetségesében, hiszen megállapodtak a katonai akciók ütemezésében, szeptember 1-én Hitler elrendeli a Lengyelország elleni katonai rendszabályokat.

    Az angol és francia kormány tagjai elégedettek. A németek beleestek a csapdába, megindították a kiprovokált háborút. A látszat kedvéért még egy jegyzékváltás, majd szeptember 3-án délelőtt 11 óra 15 perckor az angolok, délután 5 óra 20 perckor pedig a franciák hadat üzennek Németországnak.

    De nehogy Hitler meggondolja magát és a háborút abbahagyja, szeptember 5-én az Egyesült Államok bejelenti semlegességét, hogy ezzel is növelje Hitler önbizalmát, azt hihesse, nemcsak a Szovjetunió felől van bebiztosítva, hanem Amerika sem kíván beavatkozni a német- angol- francia viszályba.

    Nem arról van szó, hogy az angolok és franciák a vérüket ontják a lengyelekért, miért is tennék? A casus belli megvan. Most már csak arra kell ügyelni, hogy a háborús állapot meg ne szűnjön. Németországot már nem engedik ki a háborúból. Ők hadat üzentek, amíg békét nem kötnek, a hadiállapot fennmarad. A háború befejezése után ugyanis a szövetséges hatalmak nem voltak hajlandók békét kötni Németországgal. Később viszont Nyugat-Németország nem volt hajlandó békét kötni legyőzőivel, mondván, egy Németországgal viseltek háborút, eggyel is kell békét kötniük. Ez a Németország pedig csak az a Németország lehet, akivel háborút vívtak, vagyis az egységes Németország. A kettéosztott német állam külön-külön nem jogosult békét kötni

    Biztosra vehetjük, hogy a német-szovjet szövetség megkötése nélkül Hitler nem támadta volna meg Lengyelországot, annak ellenére, hogy a lengyelek erre több hónapon át provokálták. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jól időzített angol-lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezmény bejelentése. Hitler még így is visszavonta a már kiadott támadási parancsot. Szovjet szövetség nélkül még csak nem is gondolt a háború megindítására. Ne feledjük el, itt nemcsak megnemtámadási egyezményről volt szó, hanem Lengyelország esetére közös hadviselésben, sőt az ország közös felosztásában is megállapodtak. Hitler joggal hihette:

    1) Az angolok és franciák nem merik Németországot megtámadni Lengyelország miatt, mert véleménye szerint nem ismerik a német- szovjet megállapodás mélységét és részleteit erre az esetre vetítve.
    2) Anglia és Franciaország nem hozhat döntést Németország megtámadására a lengyelek érdekében, mivel

    Lengyelországgal szemben nemcsak Németországnak, hanem Szovjetuniónak is van területi követelése, s a Német- Szovjet Szövetség létrejöttével olyan együttes szárazföldi haderővel kell megbirkóznia, amellyel szemben a francia szárazföldi haderő számításba sem jöhet, az angol szárazföldi bevethető haderő mennyisége és minősége rendkívül gyenge, egyszerűen elhanyagolható.

    Az események Hitlert igazolták, bár abban tévedett, hogy Anglia és Franciaország nem ismeri a Német- Szovjet Egyezmény részleteit. Vitathatatlan, hogy Lengyelország esetében Hitler kizárólag az oroszokban bízott, hiszen Anglia és Franciaország berlini nagykövetei nyomatékosan figyelmeztették, hogy Lengyelország megtámadása esetén eleget tesznek szerződésben vállalt kötelezettségeiknek. Tették ezt azért is, hogy később minden kétséget kizáróan bizonyítsák, hogy a háború kirobbantásáért egyedül a németeket terheli a felelősség, valamint, hogy saját felelősségük még csak fel se merüljön, hisz ők csak szövetségesi kötelezettségüket teljesítették. Az a tény, hogy ezt a szövetséget kizárólag a háborúba való belépés érdekében kötötték, hisz gazdasági érdekeltségeik ezt egyáltalán nem indokolták, de a védett országgal még csak közös országhatáruk sem volt - nem zavarta őket.

    A német támadás bekövetkezése után Anglia - minden garanciája ellenére - semmiféle katonai segítséget sem nyújtott a becsapott lengyel kormánynak. Helyette új maszlaggal etették őket: "az adott biztosíték politikai, amely majd a háború végén fog realizálódni." Amint ma már tudjuk, a realizált állapotok nem sok köszönnivalót adtak a lengyel népnek.

    Hitler tehát feltétel nélkül bízott szovjet szövetségesének hűségében. Az amerikai, angol és francia diplomáciának éppen ez volt a célja.

    A német-szovjet szerződésben történt megállapodás alapján 1939 szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadja Lengyelországot és az előzetes megállapodásnak megfelelően az 1921-ben Oroszországra kényszerített békében elvesztett területeket visszafoglalta. A lengyel kormány felismerte kilátástalan helyzetét, mivel a szövetségesei által megígért segítség helyett az orosz inváziót kapta, szeptember 18-án Romániába menekül.

    A lélegzetét visszafojtva figyelő világközvéleménynek azonban most érdekes meglepetésben van része. Anglia és Franciaország nem üzen sem három nap múlva, sem később hadat a Lengyelországot megtámadó Szovjetuniónak. Pedig szövetségi kötelezettsége ezúttal is fennállott! Vagy csak német támadás esetére volt érvényes?

    Míg Németország esetében harmadnap Anglia, Franciaország, Ausztrália és Új-Zéland, további három nap múlva Délafrika, majd szeptember 10-én Kanada is hadat üzen, addig a szovjet támadásért senki sem üzent hadat. még Új-Zéland sem.

    Valóban, miért nem üzentek hadat a Szovjetuniónak? Legalább merő formalitásból, hiszen a politikai etika is megkövetelte ezt a lépést. Diplomáciai műveletekben oly kifinomult érzékkel és intelligenciával bíró angolok és franciák hogyan követhették el ezt a hibát?

    A szovjet és a kelet-európai országok történetírása a lengyelországi hadjárat miatt a hadüzenetből fakadó Németország elleni angol-francia hadviselést, annak mérsékelt volta miatt "furcsa háborúként emlegeti. Ami igaz, az igaz, valóban furcsa háború volt, már ami a Szovjetunió elleni magatartást illeti. Nemcsak, hogy hadat nem üzentek az oroszoknak, de a franciák még az 1935 május 5-én a Szovjetunióval kötött kölcsönös segélynyújtási szerződést sem mondták fel. Ezúttal Grenwood az angol munkáspárti ellenzék parlamenti frakciójának vezetője sem dörögte a parlamentben - mint Németország támadásakor - "kénytelen vagyok kifejezésre juttatni rendkívüli csodálkozásomat, hogy Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeink már tegnap nem léptek érvénybe.... Az alsóházat megrendítette a miniszterelnök közlése... Hogyan lehetséges ez!? Az agressziót 38 órával ezelőtt hajtották végre. és mi még mindig hallgatunk?... Meddig késlekedik még Anglia?... Most minden perc emberéletek ezreinek elvesztését, nemzeti érdekeink veszélyeztetését. nemzeti becsületünk alapjainak megrendítését jelenti. Tovább nem várhatunk! A kocka el van vetve."

    Majszkij emlékirataiból is érdemes idézni, amikor arról ír, hogy a német-szovjet szerződés megkötése után bizonyos kirohanások jelentek meg az angol sajtóban, amely ugyan néhány nap után le is csillapodott (nem csodáljuk!). A második ilyen kampány Lengyelország megtámadásával kezdődött. De idézzük csak szó szerint "Ámde ez a második hullám sem tombolt sokáig, lényegében már október 1-re lecsillapodott, aminek ékes megnyilvánulása Churchill aznapi rádióbeszéde. E beszédében Churchill a kelet-európai eseményekkel is foglalkozott, s többek között ezeket mondta: Az, hogy az orosz csapatok ezen a vonalon állnak, nyilván elkerülhetetlen volt Oroszország biztonsága, a náci fenyegetés elkerülése szempontjából." Nem tudom szükséges-e annak további bizonyítása, hogy az oroszokat és a lengyeleket milyen eszközként használták fel a németek ellen?

    Minden bizonnyal ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy Hitlerék gyanúja végül is felébredt szövetségese iránt. Csak csodálni lehet a lengyelek hősiességét, hogy a világ két legnagyobb és ebben az időben legjobban felszerelt hadseregét egy teljes hónapig fel tudták tartóztatni. Erre még a franciák sem mertek vállalkozni, pedig rájuk csak a németek támadtak. Vajon tényleg nem merték, vagy nem is akarták?

    Varsó szeptember 27-én kétheti ostrom után elesett, október 2-án pedig a Hel-félszigetet védő lengyel csapatok is megadták magukat.

    Lengyelországot tehát az angolok és franciák feláldozták a háború kiprovokálása érdekében. Amikor céljukat - a német támadás megindítását - elérték, magára hagyták ezt a szerencsétlen, a történelem során oly sokat szenvedett népet. Az 1939 szeptember 1-én kezdődött mérhetetlen szenvedése sajnos még ma sem ért véget. Mi magyarok különösen sajnáljuk a lengyel népet. A történelem során oly sokszor szenvedtünk együtt idegen elnyomástól de jobb időkben örömünket is megosztottuk. Köztudott, hogy közös uralkodóink is voltak.

    A magyar-német kényszerszövetség ellenére népünk nem hagyta cserben lengyel testvéreit. A magyar kormány idejében felismerve az angol-amerikai mesterkedéseket, reálisan számolt a német-lengyel konfrontációval. Már 1939 júliusi állásfoglalásában jelezte: nem kíván részt venni egy Lengyelország elleni esetleges hadműveletben.! (50) Sőt azt a német kérést is elutasította, hogy Magyarország területén - éppen az első bécsi döntéssel visszaadott területen - húzódó vasútvonalat igénybe vehessék a Lengyelországba történő hadiszállítások céljából. Lengyelország német-orosz leverése után pedig 150.000 lengyel katona talált menedéket Magyarországon. (51)

    Ebben az esetben - fájdalom, de mégis azt kell mondanunk, egy kissé megérdemelték sorsukat. Vakon követték az angol-amerikai imperialisták tanácsát, provokatív eszközükké szegődtek. Látni fogjuk nemcsak ezúttal, hanem a háború befejezésekor is cserbenhagyták őket. Ugyanaz a sors jutott nekik osztályrészül, mint Németország kényszer-szövetségeseinek. Lengyel barátaink minden bizonnyal az imperialista hatalmak első világháborús gyakorlatából indultak ki. Látván, hogy a hitszegést és árulást Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia esetében milyen nagyvonalúan jutalmazták, bizonyára "szolgálataikért" a háború befejezése után hasonló területi gyarapodásra számítottak. Reményeik azonban a Szovjetunió hasonló spekulációja miatt kútba estek.

    A világháború tehát kitört. A történészek egyetértenek abban, hogy a második világháború a lengyelországi támadás megindításával vette kezdetét. Szerintünk már sokkal korábban. Alapjait a Szovjetunió Amerika által történt elismerésekor rakták le. Konkrétan pedig a német-szovjet szerződés megkötésével vette kezdetét 1939 augusztus 23-án.

    Hogy mennyire igaz az is, hogy a háború kirobbantása amerikai- angol- francia-szovjet mesterkedés következménye, had emlékeztessünk Hitlernek 1939 szeptember 3-án Mussolinihez küldött üzenetére "Mégis azt hiszem, lehetett volna kiutat találni, ha Anglia jó előre nem határozta volna el, hogy ez az ügy minden körülmények között háborúvá fajuljon. Én nem tértem ki az angol fenyegetés elől, mert én Duce nem hiszek többé abban, hogy a béke fél évnél, vagy mondjuk egy évnél tovább fenntartható. Ilyen körülmények között mindennek ellenére az ellenállás jelenlegi időpontját tartom megfelelőnek. Most a német Wehrmacht Lengyelországban technikai szempontból minden téren olyan óriási fölényben van, hogy a lengyel hadsereg rövid időn belül össze fog roppanni. Vajon ezt a gyors sikert egy, vagy két év múlva is el lehetne érni? Azt hiszem ebben kételkedni kell."

    Hitler és a német kormány bölcsen ítélte meg a helyzetet. Igazolhatjuk őt Lloyd George első világháborús miniszterelnök nyilatkozatával, amellyel 1940 májusában Majszkijnak a Szovjetunió londoni nagykövetének adott. Amikor a németek megtámadták Franciaországot, a német eredmények láttán Majszkij mindenáron arra szeretett volna választ kapni, hogy mit tesz Anglia abban az esetben, ha Franciaország esetleg elbukik. Eden után az agg politikust kereste fel vidéki birtokán. A feltett kérdésre - bár az aktív politikában nem vett ekkor már részt - válasza egybehangzó volt Edenével: "Hitlerrel nem köthetünk békét! Nem létezik! ..Németország mindig erősebb volt és lesz a szárazföldön - már úgy alakultak a történelem útjai... Németország ma erősebb nálunk a levegőben is... Egyetlen, amiben elmarad mögöttünk, a tenger, a hadiflotta. De tegyük fel, hogy békét kötünk velük... Milyen alapon volna napjainkban lehetséges az ilyen béke? Nyilván azon az alapon, hogy Hitlernek teljesen szabad kezet adunk az európai szárazföldön. S mi lesz akkor? Hitler megszállja az európai földrész minden országát, kivéve önöket, s a maga szolgálatába állítja minden gazdasági, pénzügyi és ipari tartalékukat. Úgy aztán Hitlernek öt éven belül erősebb flottája lesz, mint a miénk, s ura lesz a tengernek is. Mi történik akkor majd velünk? Mi lesz a szigetünkkel? Mi lesz a birodalmunkkal? Majszkij hűen ecseteli az agg politikus lelkében zajló indulatokat. Megírja, hogy az arcán valóságos elszörnyedés futott át, a keze pedig ökölbe szorult. Churchillhez hasonlóan Hitlert emlegette, de Németországra értelmezte.

    Lloyd George véleménye teljesen megegyezett az angol kormány, de még az ellenzék felfogásával is. Pedig maguk is tudták, hogy az igazság nem egészen fedi ezt, már ami Hitler céljait illeti. Roosevelt megbízásából 1940 február 17-én Sumner Welles amerikai külügyminiszter-helyettes Európába utazott. Párizsba, Rómába, Berlinbe és Londonba látogatott, hogy tanulmányozza a szembenálló felek álláspontjait. Hitlerrel is részletes megbeszélést folytatott. Hitler kifejtette; a következő feltételekkel hajlandó bármely pillanatban megkötni a békét; Lengyelország rovására elégítsék ki a Szovjetunió terület igényét, a lengyel korridort és Danzigot adják vissza Németországnak. Autonómia Cseh-, és Morvaországnak, adják vissza a volt német gyarmatokat, lehetővé tenni és elismerni Németország jogát Skandinávia, Közép-, és Délkelet-Európa területén gazdasági és kereskedelmi tevékenységére. Hitler a Szovjetunióval is széleskörű gazdasági kapcsolatok kiépítését tervezte.

    Amint látjuk, Hitler nem világuralmi pozíciókat követelt, hanem csupán annak visszaállítását, amelytől az első világháború cselszövései során megfosztották.

    Hitler Lengyelország legyőzése után a reichstagi beszédében ismét békejobbot kínál Angliának és Franciaországnak, nem akarván a háborút kiterjeszteni. Úgy gondolta, a lengyelországi villámháború esetleg észre térítette az angolokat, megismerve a német haderő ütőképességét, talán mégis hajlandó lesz Versailles békés revíziójára. Úgy vélte, a háború - még ha maguk helyett másokat ugratnak is bele, a németek ellen - nekik sem lesz mindegy, nem is beszélve arról, hogy esetleg maguk is közvetlen hadműveletekbe keveredhetnek. De tévedett, sietve már 1939 október 12-én Anglia is, Franciaország is elutasítja Hitler békeajánlatát. Az angolok úgy gondolták, most, hogy oly sok és válogatott módszeres erőfeszítéseik nyomán végre sikerült beugratni a németeket a háborúba, talán megőrültek, hogy békéről tárgyaljanak velük.

    A németek ennek ellenére nem adják fel erőfeszítéseiket a béke érdekében, 1939 november második felében titkos tárgyalásokat kezdeményeznek az angolokkal. Barcza György londoni magyar követ 1939 november 29-i jelentésében "abszolút megbízható forrásból" szerzett információkra hivatkozva részletes jelentést küldött Budapestre a német-brit titkos tárgyalásokról. Hogy ilyen próbálkozások voltak a megegyezésre, arra közvetett bizonyíték is van. A hagyatékában lévő, erre vonatkozó iratokat Churchill száz évre zárolta. Képzelhetjük, mi minden terhelte lelkiismeretét, hogy ezeket az igazság felderítésében oly fontos iratokat ilyen hosszú időre zárolta. A magunk részéről azt sem tartjuk kizártnak, hogy a felelősségét kétségtelenül bizonyító iratokat egyszerűen megsemmisítette. Amint később látni fogjuk, ilyenre legfőbb szövetségese az Egyesült Államok esetében is lesz példa.

    Az események sorrendje miatt szólnunk kell arról, hogy 1939 november 30-án a Szovjetunió megtámadja a vele egy súlycsoportba egyáltalán nem sorolható Finnországot. Ennek előzménye, hogy a Szovjetunió október 14-én azzal az ajánlattal fordul a finn kormányhoz, hogy a "Leningrád és a Murmanszkba vezető tengeri út védelme érdekében" adjon át részére 2760 négyzetkilométer területet, amelyért nagylelkűen 5527 négyzetkilométer hasznavehetetlen területet ajánlott fel. Így a hivatalos verzió, vagy inkább provokáció. Az igazság azonban valószínűleg az, hogy a Szovjetunió a Molotov- Ribbentrop egyezményben számára érdekszféraként megjelölt Finnországot akarta bekebelezni. Talán mondani is felesleges, a finn kormány nem fogadta el az oroszok csereajánlatát. Miután a tárgyalások a legkisebb eredménnyel sem kecsegtették az oroszokat, egyszerűen megtámadták Finnországot. A "furcsa háború" tovább folyik. Sem Anglia, sem Franciaország nem üzennek miatta hadat a Szovjetuniónak. Beérik erőtlen, mondhatni kényszeredett tiltakozással. Csupán Amerika - a szemfényvesztés kedvéért - jelent be ekkor a Szovjetunió ellen egy vérszegény kereskedelmi embargót, amelyet esze ágában sincs megtartani, de 1941 január 21-én formálisan is feloldja.

    Finnország ugyanúgy jár az angolokkal és franciákkal, mint Lengyelország. Biztosra vehető, hogy az angolok és franciák segítségüket ígérve ellenállásra biztatták a szerencsétlen Finnországot. Az angolok és amerikaiak szilárdan kitartottak Németország szétzúzásának terve mellett. Robert Wood amerikai tábornok szerint Churchill már 1936- ban kijelentette, hogy Németország túl erős lesz és ezért le kell verni. (52)

    Sumner Welles amerikai külügyi államtitkár már a hivatkozott 1940 február-márciusi küldetése során egyeztette az angolokkal és franciákkal a Németország elosztására készített amerikai tervet. Az Illustration című francia folyóirat 1940 március 16-i számában olyan fotó jelent meg, amelyen Sumner Welles és Reynaud francia pénzügyminiszter a március 9-i tárgyalásuk alkalmával egy térkép fölé hajolnak, amelyen felismerhetően Németország kis államokra volt darabolva. (53)

    A brit-francia legfelsőbb haditanács 1940 február 5-én összeül Párizsban. Ezen angol részről Chamberlain és Churchill is részt vesz. Határozatot hoznak, hogy Norvégián és Svédországon keresztül három-négy jól felszerelt brit-francia hadosztályt küldenek Finnország katonai megsegítésére. A brit kormány már 1939 decemberében megbízta az illetékes katonai vezetőket, dolgozzanak ki tervet a narviki partraszállásra, amelyet a szovjet hadsereg ellen küzdő finn csapatok megsegítésével indokolnak. Az igazi indok azonban egészen más volt. A svéd vasércet ugyanis a Gällivare-Narvik vasútvonalon szállították Németország részére. Ennek lehetőségét kívánták elvágni a vasútvonal norvégiai végállomásának birtoklásával. Churchill emlékirataiban a február 5-i döntést így kommentálta: "Ezzel két legyet ütünk egy csapásra:

    1.) Megsegítjük a finneket a Szovjetunió ellen;
    2.) Narvikon keresztül elvágjuk a Németországba irányuló svéd vasércszállítmányok útját."

    Churchill valójában egy legyet sem akart ütni. Az egész tanácskozás célja nem volt más, mint Hitler ingerlése, hogy támadja meg a Szovjetuniót Finnország tényleges megsegítése érdekében, s ezzel az egész nyugati szövetséges rendszer azonnal az oroszok mellé áll amint ezt tette 1941 júniusában is - ezzel pedig minden feltétel létrejön Németország teljes szétzúzhatóságára. De a német-szovjet szövetség még olyan friss, hogy a németek nagyon megértőek és nagylelkűek az oroszokkal szemben, pedig látniok kellett, hogy Leningrádot semmi és senki sem fenyegette, ha ezt az oroszok meg akarják erősíteni - úgy ezt kizárólag ő ellenük, vagyis Németország ellen teszik. Ennek ellenére még a német-szovjet szerződésben is lehetőséget adnak az oroszoknak finnországi spekulációjukra.

    Mivel Németország a szovjet-finn háború miatt nem fordul szembe a Szovjetunióval, Angliának és Franciaországnak sem sürgős a finnek megsegítése. Az oroszok hadd végezzék hódításaikat Németország oldalán. A vasércszállítmányok megakadályozása sem mutatkozik célszerűnek. Ha ugyanis Németországot idő előtt megfosztják minden komolyabb háborús utánpótlástól, nem lesz képes egy nagyobb arányú háború kirobbantására. Márpedig az angol-francia érdekeknek ez az alfája és az Omegája. Így aztán az időhúzás taktikáját választják.

    A maroknyi finn hősiesen védte ugyan hazáját, de három hónapnál tovább nem bírta. A további harc, mivel az angolok és franciák cserbenhagyták őket, kilátástalanná vált, így 1940 március 12-én kénytelen volt békét kötni az oroszokkal.

    Az oroszok és az angolok nem győzik bizonygatni, hogy milyen "méltányos" békét kötött a Szovjetunió a kiszolgáltatott Finnországgal. Ez a méltányos béke azt jelenti, hogy a Szovjetunió által követelt területeket Finnország kénytelen volt átadni. Talán mondani is felesleges, hogy ezeket a Németországgal szövetségben szerzett területeket a háború utáni osztozkodás során is meghagyták a Szovjetuniónak, sőt még a csereterület egy részét is visszakapja, pedig ezeket nem a versaillesi békediktátum során vették el tőle, és már a németektől sincs mit tartaniuk.

    Minden esetre a finnek szegényebbek lettek országuk egy részével, de gazdagabbak lettek tapasztalatokban, amelyet a mai napig jól használnak fel. Az angolokról és franciákról is évszázadokra nyúló tanulságot szereztek.

    A Németországba irányuló vasércszállítmányok azonban továbbra is vörös posztóként lebegnek az angol kormány előtt. Churchill, mint haditengerészeti miniszter már 1939 szeptember 19-én előterjesztést tesz a brit Háborús Kabinetnek, hogy az Admiralitást hatalmazzák fel a norvég kikötők, különösen Narvik bejáratának elaknásítására. A brit kormány ekkor még nem járul hozzá a norvég semlegesség megsértéséhez, nehogy idő előtt a háború feladására késztesse a németeket. De számításba veszik a többi kis európai ország várható kedvezőtlen reakcióját is.

    A német tengeralattjárók eredményes operációja azonban véleményének felülvizsgálatára készteti az angol kormányt, és 1939 decemberében utasítja az illetékes katonai vezetőket a narviki partraszállás terveinek kidolgozására, amelyet természetesen a már említett szovjet haderő ellen küzdő finn csapatok megsegítésével indokolnak. A végrehajtás időpontját még nem tűzik ki, de a partraszállási szándékot kiszivárogtatják. A norvég kormány természetesen nem adja hozzájárulását a brit partraszálláshoz. Az angol kiszivárogtatás természetszerűen eljut Vidkun Quisling norvég politikushoz is, aki 1931-33 között norvég hadügyminiszter volt. Lemondása után Nemzeti Egyesülés néven új pártot alapít, amelynek programja kétségtelenül tartalmazott bizonyos német orientációt.

    Az angol-francia trükk ismét bevált. A hír birtokában Quisling Németországba utazik és ott kapcsolatot teremt a német vezetőkkel. Alfred Rosenberg a német nemzeti szocialista párt külpolitikai vezetője fogadja, aki az értékes hírt azonnal továbbítja a Raeder-hez, a haditengerészet főparancsnokához. Raeder azonnal jelentést tesz Hitlernek, aki ugyan a Franciaország elleni hadműveleti tervek kidolgozása körül van elfoglalva, de december 14-én haladéktalanul fogadja Quislinget. Hitlert az angol-francia terv meglepi, majd azonnal parancsot ad az OKW- nak a norvégiai partraszállási terv előkészületeire.

    A háború utáni történetírásnak az a meséje, miszerint Quisling ajánlotta fel a németeknek, hogy előkészít Norvégiában egy államcsínyt és végrehajtása után behívja az előzőleg Norvégia partjai mentén felvonult német katonai alakulatokat, nélkülöz minden alapot. A legjobban az a tény bizonyítja ezt, hogy a német partraszállás időpontjáról még csak nem is értesítették őt a németek. A partraszállásban segítő közreműködését nem igényelték.

    Az angolok ugyanakkor más csatornákon is "titkos" értesüléseket juttatnak a német kormány birtokába a norvégiai partraszállás angol előkészületeiről. Mi sem természetesebb, hogy a német hírszerzés is "tudomást szerez" a tervekről. Az akció indítása azonban késik. Közben véget ér a szovjet-finn háború is, így ezzel indokolni már nem lehet a beavatkozást. Nehogy gyanút ébresszenek ellenfelükben, 1940 március 20-ra kitűzik a hadműveletek megkezdésének időpontját. Természetesen nem tartják be. Egyre jobban igyekeznek kiugratni a német nyulat a bokorból. A németek március 14-én fognak egy rádió-üzenetet, amely elrendeli, hogy az angol-francia egységeket be kell hajózni, hogy azonnal végrehajthassák az indulási parancsot. Március 15-én a német hírszerzés egy francia tiszti csoport Bergenbe érkezését jelenti. Mindezen összpontosított cselvetés ellenére úgy látszik, Hitler is szívesen átengedne a norvég semlegesség megsértését az angol-francia csapatoknak, de azok csak nem akarnak megindulni. Hitler a katonai és meteorológiai szakértők véleménye alapján úgy határoz, hogy a partraszállás kezdete április 9.

    Raeder véleménye szerint Németországnak előbb-utóbb szembe kell néznie azzal a szükségszerűséggel, hogy végrehajtja a Wesernübung fedőnevű hadműveletet. Éppen ezért a legcélszerűbb azt legkésőbb április 15-ig megtenni, mivel ezt követően az éjszakák túl rövidek és így a haditengerészet hadműveleti lehetőségei számottevően csökkennének.

    Közben a franciák is érdekes cselhez folyamodnak, március 21-én lemond Daladier miniszterelnök. Az új kormány elnöke a harciasabb hírben álló Paul Reynaud lesz. A háború utáni történetírók azt állítják, hogy Daladier megbukott, s annak következtében mondott le. A magunk részéről ezt nemcsak hogy nem fogadjuk el, hanem a cselvetés részének tekintjük. Ki hallott már olyant, hogy háborús időkben a bukott miniszterelnökből az új kormányban hadügyminiszter lesz? Ezúttal pedig ez történt.

    Mindössze negyvenkilenc nap múlva hasonló furcsaság tanúi lehettünk Angliában is. Május 7-én és 8-án Norvégia és Dánia német megszállását követően az angol parlament a háborús helyzetet vizsgálta, amelynek során állítólag éles bírálatok hangzottak el a kormány ellen. A kormány elleni támadások következtében maga a miniszterelnök kér bizalmi szavazást, amely május 8-án este meg is történik. Érdekes módon a kormány nem bukik meg, hanem 281 szavazattal 200 ellenében bizalmat kap. Nehezen érthető Majszkij idevonatkozó megállapítása, miszerint az ellenzék a szavazás eredményét viharos ünnepléssel fogadta, míg a kormány hívei nagyon tartózkodóan viselkedtek. Vajon miért? Azt sem tudjuk mire vélni, mi derítette olyan jó kedvre Greenwood-ot az ellenzéki munkáspárt vezérének helyettesét, hogy a szavazás után így kiáltott Majszkij felé, aki ekkor távozott a parlamentből: "Nos, végre megszabadultunk Chamberlaintől!" Egy ilyen eredményű bizalmi szavazás után honnan ez az optimizmus? Úgy látszik azonban Greenwood belelátott a nagy kártyákba, mert a kormány győzelme ellenére Chamberlain két nap múlva, május 10-én lemondott. Talán elárul a titokból valamit, hogy a lemondás napja érdekes módon pontosan egybeesik Hollandia, Belgium és Luxemburg Németország által történt megtámadásával, amely a Franciaország elleni támadás bevezetője volt. Az új kormány - mintha már hetekkel korábban kijelölték volna - még aznap megalakult Churchill vezetésével. A másik furcsaság, hogy francia módra az agyonkritizált, lomha, engedékeny, gyengekezű, és minden rossz jelzővel illetett Chaimberlain, a lemondott miniszterelnök, az új kormányban miniszterelnök-helyettes lesz. Feladatát mintaszerűen teljesítette, megtévesztő engedékenységgel sikerült beugratnia Németországot a háborúba.

    Lengyelország, Norvégia, Dánia után a BENELUX- államok felőli Franciaország megtámadásával a háború már olyan méreteket öltött, hogy abból a németek semmiféle körülmények között nem tudnak kiszállni. Ennek lehetőségét az angol-francia legfelsőbb haditanács már 1940 március 28-án kizárta. Határozatot hoztak, hogy nem kötnek különbékét vagy fegyverszünetet, csak kölcsönös megegyezéssel.

    Ezek után Angliának nyilván olyan kormányra van szüksége, aki az ország háborús tevékenységének irányítására alkalmas. A diplomácia már teljesítette megbízatását, átadja a szót a katonáknak és a fegyvereknek. De miért éppen Churchillre esett a választás? Hiszen a legutóbbi hónapban a norvég vizeken elszenvedett katonai vereségért - vitán felül áll - őt terheli a felelősség. Ez csak részben magyarázható a hagyományos angol konzervatív gondolkodással, mivel az első világháborúban is eredményes tengerészeti miniszter volt, nyilván ő az odavaló ember. Nagyobb súllyal esik latba Churchill világszerte ismert németgyűlölete. A kapitalista hatalom vezetői biztosak lehettek abban, hogy Churchillt semmi sem tántoríthatja el Németország teljes szétzúzásától. Ez a számításuk be is vált. De hogy milyen árat fizetett a Brit-birodalom makacsságáét, arról még szólunk.

    Térjünk vissza még a Norvégia körüli huzavonára. A brit külügy-, és belügyminisztériumba 1940 március 27-én futnak be az első jelentések, hogy nagyarányú hajóösszevonások észlelhetők az északnémet kikötőben. Ezzel kapcsolatban ma azt állítják, hogy az angol katonai szakértők nem gondoltak önálló német kezdeményezésre, hanem azt hitték, az angol partraszállás megakadályozására készülnek. Az ilyen katonai gondolkodás önmagában is nevetségesnek tűnik. A norvég akció megkezdését újabb három nappal "elhalasztják". Sőt másnap, március 28-án a brit-francia haditanács úgy dönt, hogy csak április 5-én kezdik meg, még mindig nem a partraszállást, hanem csak az aknák telepítését a norvég felségvizeken. A narviki partraszállás első egységei pedig április 8-án indulnak majd Narvik felé.

    A német csapatok Hitler sürgetésére, hogy "megelőzze"" az angolokat, április 9-én hajnalban megkezdik a norvég partraszállási hadműveleteket.

    Az április 5-i brit aknatelepítést természetesen nem kezdik meg. Csak április 7-én adja ki az admiralitás a parancsot néhány cirkálónak és rombolónak a tengeri kifutásra, miután a brit légierő gépei jelentik, hogy német hadihajók gyors menetben észak felé tartanak. Másnap 8-án az 1. cirkálóosztály a fedélzetén lévő - állítólag partraszállásra szánt - angol expedíciós egységeket partra teszi, hogy a cirkálók csatlakozzanak az Északi-tenger felé tartó flottához. (Valóban voltak a fedélzeten partraszállásra szánt egységek?)

    A német csapatok ezúttal is kitűnő munkát végeztek, amelyhez angol, francia, sőt még norvég segítséget is kaptak. Ha Anglia akkor meg akarta volna védeni Norvégiát, a németek partraszállásától, ez a brit-francia flottának könnyűszerrel sikerül is, köztudott az angol flotta nagy fölénye a német flottával szemben, de akkor a francia flottáról még nem is szóltunk. Az igazság az, hogy az angol-francia diplomácia itt is beugratta a németeket a támadó háborúba, ezúttal is ez volt a legfőbb célja, amelyet el is ért. Sajnos a németek itt is lépre mentek. Az angol flotta ugyan érzékeny veszteségeket okozott a német flottának, de tartózkodott attól, hogy megakadályozza a német csapatok eredményes partraszállását, majd Norvégia elfoglalását. Hivatalos adatok szerint a brit-francia expedíciós hadsereg létszáma nem haladta meg a 12.000 főt. A fogalmazás nagyon érdekes, hogy hányan voltak, az ki sem derül. Véleményünk szerint nemcsak, hogy nem haladta meg, de meg sem közelítette ezt a számot. Ugyanakkor lehetővé tették, hogy a németek 70-80.000 főt vessenek harcba. Ezekről az adatokról még a Washingtoni Reuter híriroda jelentése is megállapítja: "meglepetést nem, annál inkább megütközést kelt."

    A norvégiai események még Liddel Hart a tekintélyes angol katonai szakértő gyanúját is felkeltik. Véleményét így összegezi: "A nürnbergi per egyik legérdekesebb pontja, hogy a Norvégia ellen tervezett és végrehajtott agresszió ott szerepelt a németek ellen összeállított főbb vádak között. Nehéz megérteni, miért járult hozzá a brit és a francia kormány e vádpont előterjesztéséhez, vagy a vádat képviselő ügyészek hogyan tudtak beismerést kierőszakolni ez ügyben. Ez az eljárás a hipokrízis egyik legnyilvánvalóbb példája volt a történelemben."

    A norvégiai hadjáratot a németek gyakorlatilag április végén befejezték. Hitler és a német vezetők, katonai erejébe vetett hite tovább növekedett. Figyelmüket most ismét Franciaország elleni haditervek befejezése és végrehajtása felé fordíthatták, amelyet a norvégiai csellel az angol-francia diplomáciának sikerült felfüggesztenie. A német hadvezetés jól tudta, hogy a támadás eredménytelen marad, ha azt a német-francia határ mentén indítja, hisz a franciák itt erős védelmi vonalat építettek ki. Ahhoz, hogy nem várt helyen támadjon, át kellett vonuljon Belgium, Hollandia és Luxemburg területén. Az angol diplomácia szótárából kölcsönvett indokkal, hogy "megvédik a BENELUX- államok semlegességét", 1940 május 10-én a német hadsereg átlépte ezek határait. Kisebb-nagyobb ellenállásukat letörve, a híres "ötödik hadoszlop" segítségével hamarosan el is foglalta őket. Mivel a BENELUX- államok megszállása tulajdonképpen csak másodrangú szerepet játszott, a németek be sem várták annak befejezését, hanem az Ardennek felől a francia határ felé vonultak és váratlan megjelenésükkel teljesen megzavarták a francia és az expedíciós angol haderőt.

    Ezalatt a belga csapatok egy része megkísérli a németek belgiumi előrenyomulását - természetesen sikertelenül - feltartóztatni. Az angol-francia kormány - a belga kormány kérése ellenére nem nyújt megfelelő katonai támogatást a német támadás visszaveréséhez. Jellemző Churchill és általában az angolok gondolkodásmódjára az alábbi eset is: Amikor Bock tábornok kettészakítja a belga hadsereg arcvonalát és a belgák számára a katonai helyzet reménytelenné válik, Lipót király május 27-én fegyverszünetet kér a német főparancsnokságtól, s erről utólag Churchillt is értesíti, - az új angol miniszterelnök ezt üzeni Gort angol tábornok útján: "Arra kérem a belgákat, hogy áldozzák fel magukat - értünk."

    Minden esetre az angol-francia diplomácia a BENELUX- államok Németország által történő megtámadását, amelyről tisztában voltak, hogy a Franciaország elleni támadás előjátéka, rendkívüli sikerélményként könyvelte el. Több évi fáradhatatlan munkájuk gyümölcse végre beérett. Németország beleugrott a számára gondosan kiépített csapdába, megindította azt a háborút, amelyet ők terveztek ellene. Ismét megjátszhatják a mártírt, akit az ellenség megtámadott és meg akar semmisíteni. Ezzel uralma alá akarja hajtani a világ népeit. Vajon volt-e józanul gondolkodó politikus, aki ezeket a németek elleni vádakat komolyan is vette? Nehéz elhinni, hogy valaki is feltételezte, a nyolcvanmilliónyi német harminc-negyvenmillió kényszerített szövetségesével legyőzheti a mintegy hatvanmillió angolt, ötvenmillió franciát hatalmas gyarmatbirodalmával együtt. Nem is hitte! Még maga Hitler sem. Az ezt harsogó német propaganda csupán a németek harcra-buzdítását szolgálta.

    A május 10-i német támadással az angolok is elérkezettnek látták az időt a háború nagyobb mértékű kiterjesztésére. De hamarosan ráébredtek, hogy nemcsak a németek, hanem némileg ők is elszámították magukat. A németek ökle keményebbnek bizonyult, mint amilyennek feltételezték. Norvégiában még csak a tengeren vívtak kisebb-nagyobb ütközeteket, amelyben értek is el eredményeket. Itt azonban szárazföldi hadműveletekbe bonyolódtak, ahol a németek fölénye vitathatatlan volt. A franciákon a kapkodás és a tanácstalanság lett úrrá. Az angoloktól nagyobb arányú segítséget vártak, mint a térségben tartózkodó mintegy 400.000 fő expedíciós hadsereg. Különösen a hatalmas német légi fölény ellensúlyozását remélték. Az angolok azonban óvatosak, a saját erejüket ínségesebb napokra tartogatták. Szentül hitték, hogy Hitler önfejűsége előbb-utóbb megkísérli az angliai partraszállást. Ők itt szerettek volna fényes győzelmet aratni. A franciák védjék csak a saját hazájukat, ne mással kapartassák ki maguknak a gesztenyét. Különben is Angliának az áll érdekében, hogy a franciák, ha nem is tudják legyőzni a németeket, de intenzív hadműveletek során oly mértékben gyengítsék meg a német hadsereg erejét, hogy az csak néhány év alatt tudja pótolni veszteségeit. Addig Anglia olyan katonai fölényre tesz szert, amellyel a német hadsereg teljesen szétzúzható. Így nyilvánvaló, hogy ezúttal az első világháború utáni osztozkodással ellentétben nem a franciák fogják a feltételeket döntő súllyal diktálni, hanem ők. Ez a számítás azonban nem jött be. A németek olyan eredményesen operáltak, hogy az angolok jobbnak látták hazamenekülni. Hiszen, ha mindenáron harcolni akartak volna a németekkel, visszavonulhattak volna Franciaország kevésbé szorongatott területeire és a francia alakulatokkal egyesülve nagyobb eséllyel vehették volna fel velük a harcot. A franciák is gyanút fognak angol szövetségesük magatartásán, látva Dunkerque-i hanyatt-homlok menekülését.

    1940 június 11-én Briare-ben összeül a brit-francia legfelsőbb haditanács. Angliából Churchill miniszterelnök, Eden külügyminiszter, Dill és Ismay tábornokok érkeznek ide. Franciaországot Reynand miniszterelnök Pétain marsall miniszterelnök-helyettes, Weygand, George és De Gaulle tábornokok képviselik. Weygand a harctéri helyzet ismertetése után kijelenti, hogy minden további ellenállás céltalan és reménytelen. Javasolja, kérjenek fegyverszünetet a németektől. Döntés nem születik. Churchill Londonból másnap sürgős üzenetben kér segítséget Roosevelt-től a francia kormány pozíciójának megerősítésére. A haditanács június 13-án folytatódik. Churchill megpróbálja kitartásra buzdítani a franciákat. Anglia - így Churchill - Nem adja meg magát, nem hátrál meg, sohasem bocsátkozik tárgyalásokba Hitlerrel. (Itt helyénvaló ismét megjegyezni, valójában Hitler alatt Németországot értette.) Ennek ellenére Reynand miniszterelnök előterjeszti a brit küldöttségnek a francia kormány kérését, amely az adott helyzetben már csak formális volt, hogy Anglia mentse fel a francia kormányt az 1940 március 28-án vállalt ünnepélyes kötelezettsége alól, mely szerint Franciaország semmilyen módon és semmi esetben sem köt különbékét Németországgal.

    A miniszterelnök kérése - azt gondolná az ember - felháborítja Churchillt. De nem így történt. A brit miniszterelnök bizonyos megértést tanúsított, de szigorúan követelte, hogy ebben az esetben a francia flottát szolgáltassák ki a háború további folytatására Angliának, továbbá adja át a foglyul ejtett 400 német repülőt. Ez utóbbit azonnal meg is ígérték, bár később teljesíteni nem tudták.

    Június 15-én délelőtt a francia kormány megkapta Roosevelt második üzenetét Reynand, június 13-i segélykérésére. Az elnök mindenféle anyagi támogatást ígér és felszólítja a franciákat, hogy folytassák a harcot az anyaországon kívül. Arról persze szó sincs, hogy az Egyesült Államok belép a háborúba, ilyen döntést csak a kongresszus hozhat.

    Június 16-án reggel Campbell brit nagykövet közli Reynand miniszterelnökkel: Nagy-Britannia felmenti a francia kormányt március 28-i kötelezettsége alól azzal a feltétellel, hogy a francia flotta egységei nem adják meg magukat a németeknek, vagy az olaszoknak, hanem brit kikötőkbe futnak be.

    Ennek ellenére az angolok a legkisebb mértékben sincsenek megnyugodva a francia flotta sorsa felől. A bordeaux-i brit nagykövet szinte óránként kapja a sürgető utasításokat telefonon Londonból, hogy feltétlenül szerezze meg a fegyverszüneti okmány hiteles szövegét. Ennek kapcsán ismét tanúi lehetünk a jellemző angol mentalitásnak.

    Campbell brit nagykövet június 23-án kihallgatást kér Lebrun elnöktől és előadja kormánya kérését. Az elnök sajnálattal közli, hogy kérésének teljesítése lehetetlen, mivel a francia kormánynak is mindössze egyetlen hiteles példánya van, és ujjával az asztalon lévő okmányra mutat. Campbell hirtelen feláll, egy határozott mozdulattal felkapja, zsebébe gyűri az okmányt és kirohan a szobából. Egy óra múlva Londonban ismerik a fegyverszüneti egyezményt.

    A két szövetséges közötti zűrzavar egyre növekszik. Ugyanezen a napon délután 3 órakor összeül az angol minisztertanács, amely az ott tartózkodó De Gaulle kérésére elfogadja a brit-francia unió tervét, miszerint a két nép ezután egy nemzetet alkot. De Gaulle azonnal felhívja telefonon miniszterelnökét, aki délután 5 órára miniszter-tanácsot hív össze és előterjeszti a brit-francia deklarációt. Ez már olaj volt a tűzre. A miniszterek nem fogadták el a deklarációt, a kormány inkább a lemondást választotta. Az új kormány a háborús állapotok követelte gyorsasággal alakul meg. Miniszterelnök: Pétain marsall, nemzetvédelmi miniszter: Weygand. A kormányfő feladatának tartja a fegyverszüneti tárgyalások kezdeményezését a németekkel.

    Június 22-én Németország és Franciaország Campiegneben aláírta a fegyverszüneti szerződést. Ezúttal a németek kárpótolták magukat az első világháború utáni megalázásukért. 1918-ban ugyanis, mint legyőzött; Németország volt kénytelen itt aláírni a fegyverszüneti szerződést. A németek még arra is ügyeltek, hogy ugyanabban a fából készített vasúti étkezőkocsiban - amelyet Párizsban a húszas években történelmi látványosságként kiállítottak - folytassák le a fegyverszüneti tárgyalásokat, mint 1918 november 11-én.

    A németek feltételei nem voltak súlyosak. Csupán az ország kétharmadát szállták meg Párizzsal együtt. A szárazföldi és tengeri haderőket le kellett szerelni. A flotta esetében a franciák nem tudták teljesíteni fegyverszüneti szerződésben vállalt kötelezettségeiket.

    A francia hajóhad a fegyverszüneti szerződés megkötése idején rendkívül szétszórtan állt. Toulonban, Oranban. Dakarban, Alexandriában stb. állomásoztak. Churchillt nagyon izgatta a francia flotta sorsa. Kétségtelenül nagy hátránya származott volna abból, ha az német kézre kerül, de semmi esetre sem jelentett volna akkora katasztrófát, mint amelyről Churchill június 15-én Roosevelt elnököt igyekszik meggyőzni. Azt állítván, a francia flotta birtokában Hitler sikerrel kísérelhetné meg Anglia megszállását. Ha ez bekövetkezik, a megalakuló németbarát angol kormány kiszolgáltatná a brit flottát Hitlernek. Ebben az esetben pedig Hitler nyugat- és közép- európai hadiipar felhasználásával az olasz és japán flotta egyesítésével olyan mélyreható változást idézhetne elő a tengeri uralomban, amelynek megváltoztatására az Egyesült Államok sem lenne képes. Churchill ennek elhárítása érdekében kéri, hogy az amerikai haditengerészet adjon át részére 35 rombolót. Churchill érvei hatottak, a kért hadihajókat a semleges Amerikától megkapja. Fenti eszközök birtokában és a német fegyverszüneti feltételek ismeretében az angol kormány haladéktalanul intézkedik, mégpedig meglehetősen radikális módszerekkel.

    Július 3-án nagyobb brit haditengerészeti egység érkezett Oran alá. Sommerville altengernagy ultimátumot intézett a francia hajók parancsnokához, hogy csatlakozzanak a brit flottához és közösen harcoljanak Németország és Olaszország ellen. Csökkentett létszámú legénységgel induljanak angol ellenőrzés alatt valamelyik angol kikötőbe. ahonnan ezt a legénységet hazaszállítják, esetleg ugyancsak angol ellenőrzés mellett vonuljanak egy afrikai francia kikötőbe, például Martinique-be, ahol ugyancsak demilitarizálhatják.. Ha az ultimátumot nem fogadják el, hat órán belül elsüllyesztik a francia hajókat.

    Az angol és a francia hajóhad parancsnokai egész nap tárgyaltak, de megegyezésre nem jutottak, amit az angolok tulajdonképpeni megalázó követelése miatt nem is lehet csodálni. Az angolok este 6 órakor megtámadták a francia hajókat. Többet szétlőttek, többen súlyosan megsérültek. Néhánynak sikerült Toulonba menekülnie. Kisebb-nagyobb incidens csaknem minden, az angol hajóhad által elérhető francia kikötőben lezajlott. Végül is az angolok megszerezték a francia hajóhad nagy részét.

    Míg a németek, az ellenség, meglehetős nagylelkűséget mutattak francia hajóhad iránt, addig az angol, a szövetséges, fegyveres támadást indított ellene, és hadinyelven szólva, fogságba ejtette. A fegyverszüneti egyezmény 8. paragrafusa szerint ugyanis a francia flottát közelebbről meghatározandó kikötőben össze kell vonni, német- olasz ellenőrzés mellett leszerelni, kivéve a francia, gyarmat- birodalom védelmére szükséges hadihajókat. A németek ebben a paragrafusban még azt is rögzítik, hogy a francia flottát, amely német ellenőrzésű kikötőben áll, nem használják- fel saját hadműveleteik során, csupán a parti őrséget és az aknaeltávolítást látják el. Mussolini ugyan követelni akarta a francit flotta kiszolgáltatását, de erről Hitler a leghatározottabban lebeszélte. Nem úgy az angolok, akik a francia hajóhad megszerzése érdekében tulajdonképpen hadüzenet nélkül megtámadják az angol kormány ravaszsága miatt magára hagyott és bajbajutott egykori szövetségesét.

    A franciák most maguk is érezhetik saját bőrükön azt sorsot, amelyet angol szövetségesükkel a lengyeleknek juttattak osztályrészül, bár korántsem olyan szigorú megtorlással.

    A francia hajóhad elleni "győzelmet" Churchill másnap, július 4-én jelentette be a parlamentben. A képviselők ünneplésben részesítették a miniszterelnököt. Az ülésen Majszkij londoni szovjet nagykövet is részt vett. Emlékiratai szerint elégedetten nyugtázta: ,.Számomra, a Szovjetunió nagykövete számára a július 3-4-i események szintén nagy jelentőségűek voltak: meggyőzően bizonyították, hol Anglia valóban továbbharcol" Majszij úgy látszik egy pillanatra elfelejtette, hogy hazája most még nem az angolok, hanem a németek szövetségese.

    Ma már az érzelmek nyugvópontra jutásával megállapíthatjuk: az adott körülmények között a korabeli francia kormány a fegyverszünet megkötésével a lehető legjobb döntést hozta. Tapasztalnia kellett ugyanis, hogy az angol kormánynak szövetségi elkötelezettsége ellenére esze ágában sincs Franciaország védelmében részt venni. A franciáknak Churchill ugyanazt a szerepet szánta, mint a belgáknak, vagy a Szovjetuniónak: áldozzák fel magukat Angliáért. Nemzetük és országuk feláldozásával gyengítsék meg a német haderőt, hogy az Anglia számára már semmiféle veszélyt ne jelenthessen.

    A francia kormány jól mérte fel lehetőségeit. Egyedül, bármilyen véráldozat mellett sem lett volna képes hazáját megvédeni. A fegyverszünettel megóvhatta haderejét a hatalmas emberáldozattól, lakosságát a háború szenvedéseitől, nemkülönben gyönyörű városait a háború pusztításaitól.

    A franciaországi sikerek után a német kormány jogai hiheti, legfőbb szövetségesének legyőzése esetleg józanabb belátásra bírja háború ördöge által megszállott Churchillt és kormányát. Belgiumban és Franciaországban állomásoztatott szárazföldi expedíciós hadserege saját bőrén ismerkedhetett meg a németek súlyos csapásaival. A kialakult nyugat- európai katonai helyzet alkalmat kínál újabb békekezdeményezésre.

    Az akkori ismert erőviszonyok nemcsak, hogy nem zárták ki egy német- angol béke létrejöttének lehetőségét, hanem már a francia kapitulációt megelőzően Franciaország elbukása esetén biztosra is vették.

    Idézzük a legilletékesebbet Weygand tábornokot, a harcoló francia haderők főparancsnokát. De Gaulle 1940 június 8-án montry-i kastélyban felkeresi. Weygandnak már semmi reménye sincs arra, hogy a németeket feltartóztathatja. De Gaulle a birodalom anyaországon kívüli részével és a világ összefogásával próbálja vigasztalni, mire a tábornok kényszeredett nevetésbe így fakad ki: "A birodalom? De hiszen ez gyerekség! Ami pedig a világot illeti, itteni vereségem után Anglia egy hetet sem vár és máris tárgyalni kezd a Reichhel." Amennyiben az angoloknak nincs valami titkos csodafegyverük, amit ki tudja miért, eddig nem vetettek be, ez a hangulat nagyon is természetesnek, politikailag megalapozottnak tűnt, A németek nem is hagyják ki a kínálkozó alkalmat. A sajtóban és rádióban és általában a nyilvánosság előtt ugyan harcias fenyegetésekkel árasztják el a brit kormányt, de ezt csak lélektani bevezetésnek szánják. Az Angliával való kiegyezés lehetőségében komolyan reménykednek.

    A második világháború történetével foglalkozó történészek csak nem kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy az angol csapatok dunkerquei menekülését Hitler megakadályozhatta volna. Több, mint 300.000 fős expedíciós haderőt könnyűszerrel legyőzhette és fogságba ejthette volna, hogy ezt nem tette, azt gesztusnak szánta az angolok felé a békekötés érdekében. Érdemes azonban megemlíteni, hogy hogyan fogadta Churchill és az angol kormány ezt az alapjában véve nagyvonalú német gesztust. Nemcsak hogy nem értékeli Hitler nagylelkűségét, hanem továbbra is a Németország elleni háború megszállottja marad. Október 21-én rádióüzenetet intéz a francia néphez, amelyben ékesszólása közepette is kifejezi valódi célját; Németország teljes megsemmisítését. Íme egy mondata, amely a legjobban fejezi ki az angol-amerikai összeesküvés lényegét: "Nem eresztjük ki Hitlert a markunkból, és nem eresztik ki közös barátaink sem az Atlanti-óceán túlpartján." (54)

    Szó sincs itt arról, hogy Hitler vagy Németország a szabad nemzetek biztonságát fenyegeti és ezért meg kell őt állítani, helyre kellene állítani a békét. Ellenkezőleg! Az utolsó csepp véréig háborúban kell tartani. A két háború között is, de különösen a húszas években vad kommunistaellenességéről ismert Churchill észrevétlenül átlényegül. 1936-ban már így nyilatkozik: "Nem örülök neki, hogy sokan azt szeretnék, ha Anglia, Németország és Olaszország összefogna az európai kommunizmus ellen. Nagyon egyszerű megoldás volna ez ahhoz, hogy jó is legyen." (55) Ez is bizonyítja, hogy az oroszok felhasználása Németország háborús leverésére Churchill gondolatvilágában még az ellenségeskedések kezdete, sőt minden bizonnyal már Hitler hatalomra jutása előtt megfogalmazódott,

    1940 június 5-én Stafford Crips-et kinevezi Anglia moszkvai nagykövetének, aki meggyőződéses híve volt a Szovjetunióval való minél szorosabb együttműködésnek. Feladata, hogy realizálja azokat a titkos megállapodásokat, amelyeket Németország teljes szétzúzására már jóval korábban megkötöttek. Cripps 1940 július 12-i moszkvai bemutatkozó beszédében nem is hagy kétséget a szovjet vezetőkben Anglia céljait illetően. Természetesen ellenszolgáltatásról sem feledkezett meg.

    Kijelentette, hogy a Szovjetuniónak kiemelkedő szerepet kell biztosítani a Balkánon. (56) Cripps küldetését olyan nagy buzgalommal végzi, hogy alig féléves működése után már Hitler és Ribbentrop gyanúja is felébred. Amikor 1941 március végén Matsuoka japán külügyminiszter Berlinben tárgyalt, a szovjetek Németországgal szembeni egyre barátságtalanabb magatartását nehezményezve, Ribbentrop így fakad ki: "Mióta Sir Stafford Cripps a moszkvai angol nagykövet, titokban mind szívélyesebbé válik a Szovjetunió és Anglia viszonya... Ha a Szovjetunió egyszer olyan magatartást tanúsítana, amelyet Németország fenyegetésnek foghatna fel, a Führer szétzúzza Oroszországot!" Hitler a franciaországi hadjárat befejezése után közölte tábornokaival, hogy a háború nyugaton véget ért, le lehet szerelni 35 hadosztályt. Az 1940 július 13-i berghofi tanácskozáson is kifejti: nagyon vonakodik a Nagy-Britannia elleni harctól. A fennmaradt szó szerinti érvelését és a dátumot nagyon érdemes megjegyezni; "ha katonai szempontból szétzúzzuk Angliát, akkor az egész Brit-birodalom szétesik. Németországnak azonban ebből semmi haszna sem lenne. Anglia szétzúzása német vérbe kerül, a gyümölcsöt pedig Japán, Amerika és mások fogják leszedni." Ennek ellenére úgy tűnik a brit kormányt erővel kell békére kényszeríteni, mivel még mindig a Szovjetunióban reménykedik." Hitler tehát ismerte azt a világméretű összeesküvést, amelyet az oroszok eszközként való felhasználásával Anglia és Amerika ellene tervezett. A szó szerinti szöveg értékelése során ugyanakkor arra a meggyőződésre juthatunk, hogy bízik orosz szövetségesében, nem feltételezi róla, hogy ámítja. Hitler 1940 július 19-én Berlinben nagy beszédet mond a Birodalmi Gyűlésben. Kifejti, hogy a nyugati hadjárat eredményes befejezése után már semmi alapot nem lát a háború folytatására, ezért kössék meg a békét. Az angolok nem késlekednek a válasszal, három nap múlva, július 22-én Halifax külügyminiszter rövid rádióbeszédben utasítja el a német békeajánlatot.

    A németek még mindig nem adják fel a reményt és tovább próbálkoznak. Ezúttal a berni pápai nunciuson keresztül juttatják el egyre szerényebb feltételeiket a béke megkötésére. Ezek: a német gyarmatok visszaadása, a német hegemónia elismerése, a nyugat-európai kereskedelemben. Az elcsatolt területek visszaadását már nem kellett feltételül szabni, mivel azokat az oroszokhoz hasonlóan a hadműveletek során visszafoglalták, s azt követően a német állam részének tekintették. Hitler május 18-án rendeletet ad ki, miszerint a versaillesi békeszerződésben Németországtól elcsatolt, de most a hadműveletek során német kézre került belga területeket még átmenetileg sem kell megszállt ellenséges területként kezelni, ezek a területek - Eupen, Malmédy és Moresnet - a Német Birodalom részét képezik.

    Churchill azonban, hogy megszabaduljon a németek békemolesztálásától, hiszen ő nem békét akar, hanem háborút, s felettébb örül, hogy ez az állapot végre kialakult - nem kertel, amit gondol, ki is mondja: "Remélem világos lesz a nuncius számára, hogy mi nem vagyunk kíváncsiak a Hitlerrel kötendő béke feltételeire, és minden emberünk szigorú utasítást kapott, hogy elvessen minden ilyesfajta sugalmazást." Nincs rá bizonyítékunk, de nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy iménti nyilatkozatát baráti körben esetleg még azzal is kiegészítette, hogy akkor sem hajlandó békét kötni Hitlerrel, ha minden katonailag megszállt területről feltétel nélkül visszavonul.

    A mai történetírás nem győzi bizonygatni, hogy Hitler a világuralmat akarta megszerezni és hiába állították volna vissza a Versailles előtti német állapotokat, a német militarizmus akkor is háborús hódításokra vetemedett volna. Valójában ez nem egyéb a németek befeketítésére szánt mesénél. A németek a legkisebb területi hódításra sem törekedtek. Erről a rá jellemző cinizmussal még Cianó, olasz külügyminiszter is olyan kártyajátékoshoz hasonlítja Hitlert, mint aki bankot robbantott és most szeretne eltűnni a kaszinóból a nyereséggel.

    Az újabb elutasító válasz után Hitler összehívja a katonai vezetőket és igen megfontoltan mérlegelik a német haderő lehetőséget, egy esetleges angliai partraszállást illetően. Halder tábornok a vezérkar főnöke ismerteti a partraszálláshoz szükséges feltételeket, különösen a hadiflottával szemben támasztott igényeket Raeder a haditengerészet főparancsnoka kijelenti, hogy az ehhez szükséges hajótérnek még a felével sem rendelkezik, de ezen felül elengedhetetlen az egyik Csatorna és a Dél-, valamint a Dél- Kelet-Angliai tengerpart fölötti korlátlan légi uralom, vagyis a légifölény megszerzése is, továbbá a szigetország olymértékű blokád alá helyezése, amellyel a tengeri összeköttetés megszüntethető.

    Az OKW megállapítja, hogy az angol szigetország blokád alá helyezése messze meghaladja a német és olasz hadiflotta lehetőségeit, ugyanakkor a légifölény megszerzésére is kevés a remény. Igaz ugyan, hogy ebben az időben a Luftwaffe még számbeli fölényben van, de a német légierő vezetői tudatában vannak annak, hogy az angol Spitfire és Hurricane gépek akár gyorsaságban, de tűzerőben is jóval felülmúlták a Messerschmitteket. Az angolok számottevő előnye volt még, hogy technikailag már megoldották repülőgépeik földi harc közbeni rádióirányítását. A német repülők pedig csak egymás közötti rádióösszeköttetéssel rendelkeznek. Hatalmas előnye volt az angol légvédelemnek az is, hogy a Robert Watson által 1935-ben feltalált radarkészüléket már olyan mértékben tökéletesítették, hogy azzal észlelték a csatorna másik partján gyülekező német bombázó és harci gépeket. Ezek leküzdhetetlen hátrányt jelentettek a Luftwaffénak. A németek óvakodtak is az Anglia elleni légiháború megindításától, de ekkor már az angolok által kijelölt kényszerpályán tudtak csak mozogni.

    Alig lépett életbe a német-francia fegyverszüneti egyezmény, az angolok máris megkezdik német városok bombázását.

    A kihívásra pedig válaszolni kell.

    Több érvet lehet felhozni annak bizonyítására, hogy az angol-német légiháborút sem a németek találták ki és kezdeményezték, hanem az angolok. Had emlékeztessünk arra, hogy az angol légierő főparancsnoksága már jó előre megtette az előkészületeket, London és a délkelet-angliai ipari központok védelmére. Downing légimarsall kérésére az angol Háborús Kabinet napi hat Hurricane- raj kizárólag angliai támaszpontról való bevetéséről dönt franciaországi német célpontokra. Május 19-én négy nappal később - Churchill utasítására ezeket a bevetéseket a Brit Expedíciós Haderő várható behajózásának védelmére való hivatkozással leállítják. Talán nem felesleges itt megemlíteni, hogy a Dunkerquei úgynevezett Dynamo hadművelet csak május 28-án kezdődött. Vagyis az angol légierőt már a kiprovokálandó Luftwafféval való légiháborúra készítették fel. De Gaulle is utal rá emlékirataiban, hogy az angol légierőnek feltétlenül le kell győznie a fölényben lévő német légiflottát, mert ha ez nem történik meg, a fölényben lévő angol hajóhadat a levegőből állandó német bombatámadások veszélyeztetik és így nem tudják megakadályozni, hogy a német hajókaravánok áthaladjanak az Északi-tengeren. A mindössze 12 hadosztályból álló angol szárazföldi haderő, amely amúgy is súlyos megpróbáltatáson ment keresztül a francia partokon - nem lett volna képes visszaverni a partraszállási kísérletet. Éppen ezért a német légiflottát harcba kellett csalogatni, és a már említett technikai fölény birtokában le kellett győzni, mielőtt a németek megindítják az angol partraszállási akciót. Hallgassuk meg ismét De Gaulle-t, aki a francia összeomlás után híveivel Angliába menekült és ott szervezte a németek és hazája elleni akciókat. Az angol-német légiháború megindulására várakozó Churchillről emlékirataiban egy érdekes epizódot ír le, amely jellemző a nagy varázslóra. Íme: "A riadókészültségbe helyezett Royal Air Force készen állott a repülőtereken. A nép soraiból már sokan türelmetlenül sürgették, hogy az ellenség kockáztassa meg a támadást, így akartak megszabadulni a szinte már elviselhetetlen feszültségtől. Churchill az elsők között türelmetlenkedett a várakozás miatt. Szinte látom még, amint Chequersben, egy augusztusi napon öklét az égre emelve kiáltja:

    - Hát mikor jönnek már?

    - Annyira fontos Önnek, hogy romba döntött városokat lásson?- kérdeztem. - Értse meg - válaszolta - hogy Oxford, Coventry, Canterbury bombázása az Egyesült Államokban olyan felháborodást keltene, hogy azonnal belépnének a háborúba!"

    Hanem ezúttal Churchill elszámította magát. Amerikának esze ágában sem volt még belépni a háborúba, ahhoz ki kell várni a legkedvezőbb időpontot. Az angolok és franciák azt hitték, az első világháborúhoz hasonlóan ismét kijátszhatják Amerikát. De ezúttal az Egyesült Államok résen volt. Úgy gondolta, egyfajta csellel mindenkit csak egyszer lehet becsapni. Roosevelt így okoskodott: a legcélszerűbb Angliát megsegíteni akkor, amikor a végveszély közeledik, akkor a legkönnyebb a segítség árát megszabni.

    Bareza György hazánk londoni követe is feljegyzett egy hasonló történetet. Egyik megbeszélése alkalmával Churchill arra kéri: üzenjék meg Hitlernek, bombázza már Londont. Annyi csúf épület van ott, amelyért nem kár, legalább újra építhetik őket!

    Churchill hírszerzői jelentés révén tudott arról, hogy a német hadvezetés elrendelte Coventry bombázását, amelyet az ULTRA nevű BLETEHLEY-ben működő hírszerző szervezet előre jelentett számára. Churchill ennek ellenére nem intézkedett a polgári lakosság evakuálására, pedig ezzel nagyon sok emberélet lett volna megmenthető. (57)

    Utólagos magyarázat: Coventry kiürítése esetén a németek védekezni tudtak volna a jövőben az angol hírszerzők munkája ellen. Nem tudni, akad-e valaki, aki ezt komolyan veszi. Az igazi ok az Egyesült Államok sajnálatának, de még inkább a háborúba való belépésének ösztönözése. Nem különben az angolok háborús veszélyérzetének felkeltése. Amikor Churchill Barcza követtel "üzen" a német bombázások sürgetésére kifejti: "Az angolok még mindig nem realizálják teljesen a veszélyt, amelyben forognak és helyzetük komolyságát, valamivel fel kellene rázni őket". Úgy vélte, London bombázására "még a legindolensebb angol is fel fog ébredni."

    Ha valaki, akkor Churchill igazán megérdemelte volna, hogy népe háborús bűnösként kivégeztesse. Csak sajnálni lehet, hogy módja nyílt maga helyett másokon végrehajtatni a háborús bűnök következményeit.

    Sajnos a németek nemcsak Churchill, hanem saját csapdájukba is beleestek. Részben fajelméletükből arra következtettek, hogy Angliát nem kell teljesen megsemmisíteni, mivel a két nép tulajdonképpen rokon, hisz a német is az angol is szász nép. Az angolok ezt jelenleg azért nem respektálják, mert rossz vezetői vannak. De ha kényszerítőleg hatnak rá, meggyőzik katonai gyengeségéről, úgy a megegyezésnek reális lehetősége lesz. Az angolokra mért csapás csak akkora legyen, hogy az kiváltsa békülékenységüket. Naivitásuk miatt fel sem merült bennük a gondolat, hogy a modern történelem legnagyobb galádságára is képesek legyenek imperialista érdekeik keresztülhajszolása érdekében.

    A legfelsőbb német hadvezetés ahelyett, hogy a német-francia fegyverszüneti egyezmény megkötése után kihasználva az angol szárazföldi haderőnek a francia partok mentén elszenvedett vereségét és morális állapotát, jól előkészített, gyors, - ejtőernyősök nagyarányú felhasználásával - angliai partraszállást hajtott volna végre, beérte az angolok puhításánál, hogy békekötésre bírja őket. Pedig a légiháború megkezdése előtt nagy számbeli fölényben lévő légierejével, ez az angol hadiflotta nagy fölénye ellenére esetleg végrehajtható lett volna.

    Távol álljon tőlünk azonban annak állítása, hogy ezzel Németország meg is nyerte volna a második világháborút. Nem, erről szó sincs, hiszen a fanatikus Churchill felkészülve erre az esetre -egyenesen számított rá - elhatározta, hogy az angol kormány székhelyét Kanadába áttéve folytatja a háborút a németek ellen.

    Már 1938 július 14-én közölte Foersterrel a danzigi fasiszták vezetőjével: "Mi gyárakat építettünk még Kanadában is, hogy a háború harmadik vagy negyedik évében korlátlan mennyiségű repülőgéppel rendelkezzünk!" (58)

    Minden esetre a háború más irányt vett volna és az angolok még nagyobb árat kényszerülnek fizetni Amerika segítségéért. Ez pedig a háború utáni erővonalak és állapotok kialakulása szempontjából sem lett volna mindegy.

    A német-angol légiháború a már részletezett technikai fölény miatt szeptember végére egyértelműen a Luftwaffe alulmaradását eredményezte. A németek, miután nem tudták kivívni a légi fölényt, még kevésbé a csatorna és az angol partok menti korlátlan légi uralmat, fokozatosan leépítették a légi tevékenységet.

    Most már - a számtalan békeajánlat ellenére - az is egyértelművé válik, hogy Anglia minden körülmények között folytatni akarja a háborút. Ebben a helyzetben nemcsak a haderőnek, de a diplomáciának is új utakat kell keresnie. Az idő sürget, mivel az kizárólag az angolok szövetségese. Időközben a német kormány felismeri, hogy a japánok helyzete gazdasági téren Amerikával szemben hasonló, mint Németországé Angliával és Franciaországgal szemben. Az azonos bajban szenvedő népek hamar egymásra találnak. A kialakult világpolitikai és nem utolsósorban katonai helyzetben szükségessé vált az erők integrálása. Ennek jegyében írják alá Berlinben 1940 szeptember 27-én a német-olasz japán háromhatalmi egyezményt. (Cordell Hull szerint a ,,bandita nemzetek végre szövetségre léptek"- bizonyára nagyon várta.) Ebben Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezető szerepét európai ügyekben, míg Németország és Olaszország Kelet-Ázsia területét illetően ugyanezt teszi Japán javára. Mindennek ellenére ez a szövetség nagyon laza, nemcsak hogy katonailag nem hangolták össze terveiket, de még a fő célkitűzéseket sem határozták meg pontosan. A szövetségnek inkább csak megnemtámadási jellege volt.

    Ezután a német-angol háborúban a két flotta mérkőzése vitte a főszerepet. E téren az angolok nagyarányú fölénnyel rendelkeztek. Ez a fölény még az erőszakkal megszerzett francia flotta nélkül is egészen nyilvánvaló volt. Sőt a brit flotta fölénye még abban az esetben is megmarad, ha a francia hajóhadat átadják a németeknek. Ennek ellenére a tengeri háború első időszakában két kellemetlen meglepetés is éri az angolokat, az egyik a mágneses aknák, amelyek alkalmazása komoly veszteségeket okozott az angol flottának, de az ezek elleni védekezést gyorsan - néhány hét alatt - megoldották. Sokkal nagyobb problémát jelentettek a német tengeralattjárók, akik hihetetlen veszteségeket okoztak mind az angol hadiflottának, mind az angol kereskedelmi flottának. A flotta rendelkezésére álló radarok ugyanis csak 1300 méterről a tenger alatt tudták jelezni a közeledő német tengeralattjárókat. Ezt azonban 1943 tavaszán tökéletesítették és ekkor már nagy távolságokból tudják észlelni őket. Az angolok helyzete ebben az időben tovább javul. Az új, nagy hatótávolságú Liberátor-bombázókkal és az általuk használt új, nagyhatású mélytengeri bombák végül is meghozzák az eredményt. A német tengeralattjárók nem tudják falkában megtámadni a Szovjetuniónak hadianyagot szállító hajókonvojokat. 1943 őszére már az angol flotta úr az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon, a Murmanszk felé igyekvő konvojok már teljes biztonsággal közlekedhetnek.

    Nem csoda, ha erre az időre esik az orosz szárazföldi haderő fölényének kialakulása a még mindig szovjet területen folyó háborúban. A németek éppen, hogy megkötötték Franciaországgal a fegyverszüneti egyezményt, orosz szövetségesük sem akar lemaradni. Minden előzetes konzultálás, vagy értesítés nélkül 1940 június 28-án elfoglalja Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A mai történetírás - mivel a Szovjetunió a győzők oldalára került - ezt az eredményt finomabban fogalmazza; "A szovjet hadsereg bevonult Besszarábiába és Észak-Bukovinába." Úgy gondolom, nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogy Anglia és Franciaország 1939 április 13-án garanciát ad Romániánk és Görögországnak. De ennek ellenére nem üzennek hadat a Szovjetuniónak. Úgy látszik, ez a garancia is csak Németország ellen érvényes - akárcsak a lengyelek esetében - a Szovjetunióval szemben nem. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Szovjetunió szerződése ellenére nem Németország szövetségese, hanem Amerikáé és Angliáé. Ezúttal másodszor lepi meg a németeket szövetségese. A lengyel osztozkodás során litván területeket illetően is túllépték a megállapodás kereteit. Mintha Finnországban is gyanúsan okvetetlenkednének. Statford Cripps az angolok moszkvai nagykövetének működése is egyre több gyanút ébreszt a német vezetésben a szovjet kormány iránt. Ribbentrop már két ízben is járt Moszkvában és meghívásai ellenére Molotov eddig még nem viszonozta a látogatást, pedig a megtárgyalásra váró ügyek egyre szaporodtak.

    Végre, 1940 november 12-én mégis rászánja magát az orosz külügyminiszter egy berlini látogatásra. A német vezetők nem ismernek határt az előzékenységben, amelyet Molotov iránt tanúsítanak. Az eredeti cél, hogy számon kérjék az imént említett kilengéseket, addig már veszít fontosságából. Hitler szeretné megnyerni a háromhatalmi szövetséghez való csatlakozásra. A német kormány felajánlja a Perzsa-öböli kijáratot is, de különösen azt szeretné, ha India felé indítana katonai műveleteket, ezzel is gyengítené fő ellenségét, Angliát. Csakhogy a tárgyalások során kiderül, hogy az oroszokat inkább európai területek érdeklik, különösen a Balkán és ennek vonzásaként a Boszporusz és a Dardanellák. Ma már tudjuk, hogy ezeket a győztes háború befejezés után sem kapta meg szövetségeseitől. Nagyon kiéleződött a tárgyalások során a finn-kérdés is. Hitler kereken kijelentette: Finnországra vonatkozóan nincsenek tervei. A háború idejére azonban nélkülözhetetlen számára, mivel Európában csak itt található nikkel. De Molotov itt sem tágított. Még az ott-állomásozó német csapatok kivonását is követelte. Úgy látszik ez már végképp kinyitotta Hitlerék szemét. Egy szövetségestől az ilyen követelés és magatartás már nem tekinthető jóhiszeműnek.

    Mivel a Molotov- látogatást az oroszok néhány félreérthetetlen Németország elleni nyílt és titkos akciója már előre beárnyékolta, s így a megegyezésre nincs sok kilátás, Hitler már Molotov érkezésének napján utasítást ad a "Barbarossa" terv előkészületeire. De csak a tárgyalások eredménytelen lezajlása után, 1940 december 18-án adja ki a 21.sz. hadműveleti utasítást, amelyben közli, hogy esetleg még az Anglia ellen viselt háború befejezése előtt Szovjet-Oroszországot gyors hadjáratban meg kell kísérelni legyőzni. A direktívák után nyomatékosan hangsúlyozza, hogy csak elővigyázatossági rendszabályokról van szó, ha Oroszország Németországgal szembeni magatartását megváltoztatná, a terv végrehajtására nem kerül sor. Hitler minden alkalommal kifejti, hogy a keleti helyzetet a nyugati helyzet ismeretében lehet csak megítélni. Németország végső célja Anglia leverése. Szó sincs itt, de ebben az időben máshol sem arról, hogy a Szovjetuniót előbb, vagy utóbb, de Németországnak le kell győznie. Ezek mind utólagos kitalálások és csak arra jók, hogy a Szovjetunió hitszegő magatartását elkendőzzék.

    Sztálinnal már korábban megállapodtak abban, hogy Németország szárazföldi haderejének angol-amerikai segítséggel való teljes szétzúzását a szovjet hadsereg végzi, az angolszász nagyhatalmak határozták meg e hadműveletek megkezdésének idetér is.

    Amint már említettek, a német tengeralattjárók iszonyú pusztítást végeztek az angol és szövetséges hadi és kereskedelmi flottában. Csak 1940 május és október közötti öt hónap alatt több mint 1.700.000 tonna űrtartalmú hajóegységet süllyesztettek el. Bármilyen erős is volt a brit és szövetséges flotta, ez bizony nagyon érzékeny veszteség. Az angol kormány kénytelen volt utánpótlásról gondoskodni. Hiába remélte Churchill, ha a német repülők megkezdik az angol városok bombázását. úgy Amerika belép a háborúba, ez nem következett be. Az angolok átmeneti szorult helyzetét Amerika a maga hasznára aknázta ki. 1940 októberében Churchill, arra kényszerül, hogy 50 régi amerikai torpedórombolóért néhány amerikai partokhoz közel eső szigetet adjon bérbe 99 évre Amerikának. (Új Foundland, a Bermudák, a Bahama-szigetek. Jamaica, Antiqua, Saint Lucia, Trinidad és Brit-Guyana egyes részei). Erről az üzletről mondotta Lloyd George "ezért az ócskavashalmazért néhány nagyon fontos támaszponttal kellett fizetnünk területeinken. Hitler jogosan fejtegette Molotovnak novemberben, hogy "Az Egyesült Államok ez idő szerint imperialista politikát folytat. Nem Anglia védelmében harcol, hanem kizárólag azért, hogy kezébe kaparintsa a brit világbirodalmat." Molotovot azonban még ez a marxista zsargonnal előadott érv sem tántorította el megbízóitól. Tudta ugyan, hogy Hitlernek ebben tökéletesen igaza van. Csakhogy ő elsősorban Amerika szövetségese volt és csak másodrendű szövetségese Anglia. Így az amerikaiak politikáját elfogadta és támogatta, sőt a háború befejezése után tanúi leszünk, hogy megvalósításának is szószólója lesz.

    Sajnos a német kormány ebből is rossz következtetést , vont le- Azt hitte az akkor még semleges Amerikáról, hogy Anglia hatalmának meggyengülésével veszni látja odaszállított javait, amelynek kifizetése is bizonytalan lesz. Mindezeket összevetve felfüggeszti Angliának nyújtandó anyagi segítségét. A katonai segítség esélye a semlegesség miatt fel sem merült a német vezetőkben. Úgy vélték - nem is alaptalanul - az angolok és franciák az első világháború utáni osztozkodásnál becsapták a háborúba későn belépő haszonleső Amerikát, most az visszaadja a kölcsönt, ebből pedig Németország így, vagy ügy hasznot húzhat. Részben igazuk is volt, csak a törlesztés módjában tévedtek.

    Az 50 Amerikából kapott "ócskavashalmaz" javította ugyan az angol flotta helyzetét, de nem volt képes jelentős fordulatot elérni. Ezek után Churchill részére egyre sürgetőbb volt orosz szövetségesének belépése a Németország elleni háborúba, amely képes lekötni a német szárazföldi haderő legnagyobb részét. Ezzel a német vezetés kénytelen lesz a partraszállási tervet hosszú időre elhalasztani. Anglia pedig ezalatt rendezheti sorait.

    Az első világháború kiprovokálására az angol diplomácia az oroszok útján Szerbiát használta fel. Igaz, hogy ezt a szerepet ezúttal a lengyelekkel játszatták el, de tapasztalhatjuk majd, most is fontos tényező lesz a Versaillesban kreált Jugoszlávia. Úgy látszik, ez a munka nagyon jól beleillik politikai profiliéba. Pedig Németország békeidőben igen jó kapcsolatot tartott fenn Jugoszláviával. Németország nagyon jó gazdasági partnernek is bizonyult. Legfőbb bizonyítéka ennek, hogy- a jugoszláv külkereskedelem 75 %-a Németországgal bonyolódott le.

    A bolgár kormánynak a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásával egyidejűleg a bolgár kormánnyal történt megegyezés alapján a Wehrmacht bevonul Bulgáriába. Amikor a német csapatok ezzel Jugoszlávia szomszédságába jutnak, a jugoszlávok is elérkezettnek látják az időt, hogy színre lépjenek. Néhány nappal később Pál régens 1941 március 4-én titokban Berchtesgadenbe utazik és megígéri: Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez. Március 25.- én Cvetkovic miniszterelnök és Markovic külügyminiszter ugyancsak inkognitóban Bécsbe ékezik és aláírja a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást.

    A Jugoszláv Kommunista Párt szerbiai tartományi vezetősége erről időben tudomást szerez -- nem nehéz kitalálni, hogy honnan - és március 24-én kiáltvánnyal fordul az ország népéhez: " A jelenlegi kormány árulásra készül. Egy- két napon belül aláírják a háromhatalmi egyezményt, amely biztos és gyalázatos halált hoz államunkra, szabadságunkra és népünkre. Történelmünkben először meg kell hajolnunk a zsarnok előtt, hogy térden állva süllyedjünk szégyenbe és rabságba... Teljesítse mindenki a kötelességét és még az utolsó pillanatban akadályozzuk meg a gaztettet, amelyre a kormány készül..." Ha meggondoljuk, hogy) a miniszterelnök és külügyminiszter éppen március 24-én indultak Bécsbe, azt kell mondanunk a párt időzítése tökéletes volt. Olyan időben hozta nyilvánosságra a kiáltványt, hogy az illetékesek ne legyenek megakadályozhatók. Ellenkező esetben ugyanis el lehetne kerülni a németek támadását Jugoszlávia ellen. Nem véletlen, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt így fogalmazta meg főbb jelszavai: "inkább háborút, mint egyezményt!" "Kölcsönös segélynyújtási egyezményt a Szovjetunióval!" Afelől is alig lehet kétségünk, hol találták ki ezeket a jelszavakat, hisz az oroszok maguk is alig várták már, hogy beléphessenek a háborúba.

    A pokol elszabadult. A kommunista párt lázadást szít. Belgrádban angol, francia és - ne lepődjünk meg - szovjet zászlók alatt letépik Hitler képét a falakról. Március 26-ról 27-re virradó éjjel Simovic repülőtábornagy vezetésével katonai egységek szállják meg a királyi palotát és középületeket. Cvetkovic-ot és Markovic-ot és Pál régenst Simovic tábornok főhadiszállásán - miután a nekik kiosztott feladatot jól megoldották - csupán lemondatják. Valódi esetben jó, ha élve megúszták volna. Simovic átveszi a hatalmat. Az új jugoszláv kormány nem vesztegeti az időt, még két hét sem múlik el, hogy április 5-én érvényteleníti a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást és a Kommunista Párt jelszavainak megfelelően ezen a napon megköti a szovjet jugoszláv barátsági szerződést.

    Fontos megjegyezni: A jugoszláv lázadást a Szovjetunió az Egyesült Államokkal közösen szította. Goebbels 1941 március 29-én kelt naplójegyzetében rögzíti: ".Az USA hivatalosan is közli, hogy Roosevelt kissé támogatta a belgrádi operettforradalmat."

    Ezúttal képzeljük magunkat Hitler és kormánya helyzetébe. A Szovjetunió ekkor még szövetségese, a jó ízlés azt kívánná, hogy segítse szövetségi táborának bővítését. Ugyanakkor látványos módon felrobbantja azt, kiszakítja egy új, értékes láncszemét, annak ellenére, hogy a moszkvai német-orosz titkos szerződésben - amint erre több burkolt célzás már történt - Jugoszlávia nem szerepelt az orosz befolyási övezethez tartozó államok között.

    Vajon a német kormány elfogadhatta a jugoszláv eseményeket a Szovjetuniótól független természetes folyamatnak? Csoda-e, hogy már másnap, április 6-án erőteljes szárazföldi és légi támadást indít Jugoszlávia ellen, aki már április 18-án kénytelen letenni a fegyvert.

    A német-orosz háború tulajdonképpen már Jugoszláviának a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásával megindult.

    Az oroszok későbbi Németország elleni hadba lépésének egyeztetése azonban már jóval előbb, 1940 június végén megkezdődött... Erről Majszkij szólja el magát emlékirataiban. Az idevonatkozó részt szó szerint idézzük. Reméljük nem téveszt meg senkit a "marxista" fogalmazás: "csak amikor a fasiszta Németország felrúgta München híveinek rövidlátó számításait, és a nyugati hatalmak ellen fordult, amikor a hitleri hadsereg megkezdte előrenyomulását nyugat felé, eltaposta Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát és lerohanta Franciaországot, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának nem maradt más hátra, minthogy elismerjék az elkövetett számítási hibákat és rálépjenek arra az útra, hogy a Szovjetunióval közösen megszervezzék a fasiszta Németország, Olaszország és Japán visszaverését."

    Oroszország ennek ellenére hajlandó volt korrekt szövetségese, Németország háta mögött paktálni ezekkel a "rövidlátó" hatalmakkal, akik addig őt méltatlanul semmi bevették és csak miután létük került veszélybe, húzták elő a talonból. Ő pedig a szocialista társadalom eddigi legfőbb kapitalista ellenségeinek megmentésére, feledve addigi minden megaláztatását, szövetségesének elárulására és még egy éven át való csalárd félrevezetésére is vállalkozott.

    Majszkij ugyanitt azt fejtegeti, hogy Anglia, Franciaország és Oroszország, ha 1939-ben szövetségre lép, ez

    Németországban olyan riadalmat keltett volna, hogy meg sem indítja a háborút. Vagyis ezzel a háború megelőzhető lett volna, mivel az erőfölény már induláskor a szövetségeseké. Így a diplomáciának kellett volna magára vállalni a kezdeményezést.

    Igaza van Majszkij úrnak. Csak azt felejtette el leírni, hogy ez a szövetség tulajdonképpen megvolt, csupán eltitkolták a németek elől, mivel nem a háború megakadályozása volt a céljuk. Éppen ellenkezőleg, egy Németország által indítandó háború volt minden kívánságuk. Ez felelt meg imperialista érdekeiknek. Hát nem felháborító, hogy ennek a történelem során páratlan cselszövésnek éppen az ellentétes ideológiát zászlójára tűző, magát a világ első szocialista államának nevező, a világkommunizmus és minden "szocialista" útra térő állam vezetésére igényt formáló Szovjetunió volt a legfőbb eszköze, amely nélkül egy nagy tehetséges és szorgalmas nép teljes szétzúzása és porig alázása egyszerűen lehetetlen lett volna.

    A jugoszláviai események nem változtattak az Anglia elleni flottaháború méretein. Így változatlanul szükségesnek látszott az oroszországi háború megindítása. De a németek még mindig nem határozták el erre magukat. Hiába provokálta őket Molotov, lehetetlen követeléseivel, sőt a jugoszláviai provokáció levét is csak a jugoszlávok itták meg.

    Új utakat kell tehát keresni, amelyekkel a németek mégis csak elindíthatók lesznek. Pontosan a jugoszláv fegyverletétel másnapján Stafford Cripps nagykövet átnyújtotta Churchill még április 3-i keltezésű személyes és bizalmas üzenetét Sztálinhoz, de nem a címzettnek, hanem Visinszkij külügyminiszterhelyettesnek - talán így jobban kiszivárog. Lássuk a szöveget: "Hitelt érdemlő ügynöktől azt a megbízható értesülést kaptam, hogy a németek miután Jugoszláviát hálójukba kerítették, vagyis március 20. után megkezdték a Romániában tartózkodó őt páncélos hadosztály átdobását Lengyelország déli részébe. Abban a pillanatban, amikor a szerbiai forradalomról tudomást szereztek, ezt az átcsoportosítást abbahagyták. Exellenciádnak könnyű értékelni e tények jelentőségét."

    Churchill sürgeti Sztálint, hogy növelje ő is haderejét a Lengyelországban húzódó szovjet-német határon. Hátha ez támadásra ingerli a németeket. Hogy mennyire igaz ez a feltevés, abban maga Churchill igazol bennünket. Emlékirataiban fenti üzenet kapcsán megvallja: "Az a feltételezés, hogy Németország ebben a stádiumban, mielőtt megtisztítaná a Balkánt, újabb nagy háborút indít Oroszország ellen, számomra túlságosan szépnek látszott, semhogy igaz lehessen."

    A német páncélos hadosztályok átcsoportosításáról való információ blöff volt.

    Míg Churchill Sztálint uszítja Németország ellen, addig a semleges Amerika a németeket igyekszik az oroszokra ugratni - egyik majd csak bekapja a horgot. Úgy vélik a németek Churchill mesterkedése nyomán kialakuló orosz magatartás láttán megerősítve látják az amerikai információkat.

    Szinte a Churchill üzenetével egy időben E.Hoover hivatala, az FBI megtévesztő stratégiai információt juttatott el a washingtoni német követségnek, miszerint "Teljesen megbízható forrásból úgy értesültünk, a Szovjetunió újabb katonai agressziót indít, amint Németországot lekötik a nagy hadműveletek." (Hallatlan provokáció!)

    A szovjet legfelső vezetés, miután amerikai és angol titkos szövetségesei jóváhagyásával a németekkel színlelt szövetségben visszafoglalta az I. világháború után elcsatolt területeit, titokban, esetenként nyíltan is megkezdi felkészülését imperialista megbízóinak akarata szerint Németország megtámadására. Zsukov emlékirataiból tudjuk, hogy már 1940 szeptember végén a vezérkar értesíti magasabb parancsnokait, hogy a párt központi bizottságának döntése alapján, decemberben a hadsereg felső szintű parancsnoki állománya részére, Moszkvában tanácskozást tartanak. A tanácskozás befejezésével hadijátékot tartottak, amelyet a honvédelmi népbiztos és a vezérkari főnök vezetett. Biztosra vehető, hogy a megtervezését is ők irányították. A hadgyakorlat a "kékek" (német) támadását feltételezte. A védők a pirosak voltak. A kékek támadását Zsukov vezette, a védelmet Pavlov vezérezredes irányította. A gyakorlat végrehajtása során a Zsukov vezette kékek bizonyultak sikeresebbeknek. Sztálint a pirosak alulmaradása annyira felbosszantotta, hogy a hadgyakorlat értékelésének befejezése után azonnal, ott helyben leváltotta a vezérkari főnököt és Zsukovot nevezte ki helyette.

    De pillantsunk csak a naptárra, 1940 szeptemberében, amikor Németország még a Szovjetuniónak megingathatatlan, hű szövetségese, az oroszok Németország támadását feltételező vezetési hadgyakorlatot terveznek. Itt valami nincs rendben, hiszen hol van ekkor még Molotov berlini látogatása, amelyet a szövetségben beállt fordulat idejének tartanak?

    1941 február végén a honvédelmi népbiztos és Zsukov vezérkari főnök részletesen megvizsgálják, hogyan halad az országhatár mentén húzódó megerődített terepszakasz építése, és milyen állapotban vannak a vasutak, országutak és távközlő berendezések. N.F.Vatutyin jelenti, hogy a határmenti vasutak kevéssé alkalmasak tömeges csapatszállításra. A Litvánia határai felé menő német vasútvonalak áteresztőképessége napi 220 szerelvény, ezzel szemben orosz oldalról ez csak 84 szerelvény. De nem jobb a helyzet Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna területén sem: "fele annyi vasútvonalunk van, mint az ellenségnek e területekkel szemben." Annak ellenére, hogy Hitler még korrektül tartja a szövetséget, az orosz katonai vezetők ellenségként vizsgálják.

    De ez semmi ahhoz képest, ami néhány hét múlva történik. Miután az oroszok biztatására a jugoszláv Pál régens színlelt szövetséget ajánl Hitlernek és megígéri a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást, 1941 március közepén Tyimosenko és Zsukov engedélyt kértek Sztálintól 500.000 fő tartalékos behívására. Sztálin ezt még korainak tartotta, s először elutasítja. Mondván, ilyen nagyarányú tartalékos behívása ürügyül szolgálhat a németeknek háború kiprovokálására. Március végén azonban, amikor már elégedetten állapíthatta meg, hogy a jugoszláv események az általa szerkesztett forgatókönyv szerint simán és megbízhatóan alakulnak, engedélyezi a félmillió tartalékos behívását, sőt néhány nap múlva további 300.000 fő behívására is engedélyt kaptak. Akárhogy is nevezzük, ez már kimeríti az általános mozgósítás tényét. De még ezzel sem elégedett meg Sztálin. 1941 áprilisában, vagyis a 300.000 fő behívását követő néhány nap múlva utasítja a katonai vezetést, hogy "mozgó táborozás" ürügyén Ukrajnába és Belorussziába dobjanak át két-két csökkentett létszámú összfegyvernemi hadsereget. Egyúttal figyelmeztetett a rendkívüli óvatosságra és a hadműveleti álcázás szolgáló intézkedésekre. (Vajon mi oka lehetett rá?)

    Ezek után teljes mértékben érthető volt Hitler félelme egy orosz támadástól. Göring amerikai fogsága során történt kihallgatásakor elmondta, hogy 1940 végén tervet készített Gibraltár elfoglalására, amelynek igen reális lehetősége volt, ez esetben talán rábírhatta volna Angliát a békekötésre. A tervvel tulajdonképpen Hitler is egyetértett, csakúgy, mint a haderő vezetői, különösen a haditengerészet fogadta nagy lelkesedéssel. De 1941 elején az orosz veszély rendkívül fenyegetővé vált. Oroszország nagy erőket vonultatott föl és háborús elő-készületeket tett a közös határon. Az orosz veszély olyan nagy volt, hogy Hitler gondolatvilágából kizárt minden más elképzelést.

    Zsukov 1941 június 1-én jelenti Sztálinnak, hogy a balti országokban, a nyugati, kijevi és az ogyesszai katonai körzetben 149 hadosztály és 1 önálló lövészdandár állomásozik. Egyidejűleg a "német-orosz szövetség" miatt engedélyt kért fenti csapatok harckészültségbe helyezésére. Sztálin nem engedélyezte, mondván, ez már háború lenne.

    Sztálin ezúttal saját ösztöneivel ellentétben az amerikai gondolkodás módot követe, amikor túlbuzgó tábornokát leintette. A háborút nem nekünk, hanem a németeknek kell megindítani. Csak így bizonyíthatjuk ártatlanságunkat. Így áldozatokká válunk és a világ közvéleményének szemében minden magasztossá válik, amit a németekkel szemben tettünk és a jövőben teszünk.

    Zsukov a szovjet-német határ menti körzetekben állomásoztatott hadosztályok számát emlékirataiban szépíti. A valóságban nem 149 hadosztály állomásozott itt, hanem több, mint ennek a kétszerese. A pontosabb meghatározáshoz némi segítséget nyújt Haldernek, aki ebben az időben a Wehrmacht vezérkari főnöke volt, 1941 augusztus 17-i hadműveleti naplóbejegyzése: "Lebecsültük Oroszországot: 200 hadosztállyal számoltunk és mostanáig már 360-at azonosítottunk."

    Az pedig egyszerűen lehetetlen, hogy ezt a nagy különbséget július 1. és augusztus 17. között szállították a hadműveleti területekre. Hiszen emlékszünk még Vatutyin jelentésére, amelyben panaszkodik, hogy a határmenti körzetek vasútvonalai alkalmatlanok a tömeges csapatszállításra. Talán nem lesz érvelésünk kárára, ha megemlítjük: Németországnak ebben az időben még a bevallott 149 orosz hadosztállyal és egy önálló dandárral kezdetben csupán 8 hadosztálya állt szemben. Nevetséges szerecsenmosdatás; amikor a történészek kézzel-lábbal igyekeznek bizonygatni, hogy Sztálin mindvégig bízott abban, hogy a németek nem rúgják fel a vele kötött szövetséget és nem hitte, hogy Hitler megtámadja a Szovjetuniót, ezért elhanyagolta a közös határ védelmét. A többoldalú, megbízható, a németek támadásának időpontját is meghatározó jelentések ellenére, valamint a nagyarányú német csapatösszevonásokat figyelembe sem véve, nem adott utasítást a szovjet határ biztosítására. Mindenáron igyekeznek kimutatni erre vonatkozó felelősségét.

    Ami a német szövetségi hűséget illeti, abban Sztálin valóban bízhatott volna. Ami pedig a nagyarányú német csapatösszevonásokra vonatkozik, abból egy szó sem igaz. Még Zsukov is megírja emlékirataiban, hogy "zsákmányolt térképekből és dokumentumokból megtudtuk, a német hadvezetés a határ közvetlen kőzetében történő összpontosítást csak az utolsó pillanatban hajtotta végre és páncélos csapatait, amelyek jelentős távolságra voltak, csak június 22-re virradó éjjel vonta előre a megindulási körletekbe."

    A második világháborúban győztes államok történészei Németország Szovjetunió elleni "hitszegő" támadásának érveléseinél alapvető fontosságúnak tartják, hogy Hitler még a német-orosz szövetség érvénye alatt, pontosan 1940 novemberében, Molotov berlini látogatása idején adta ki a 18.sz. hadműveleti utasítást, amelyben elrendeli egy esetleges Szovjetunió ellen indítandó háború előzetes munkálatait. Ma már pontosan ismerjük ennek előzményeit. Nem véletlen, hogy erre akkor adott utasítást, amikor személyesen győződött meg, hogy Molotov a Szovjetunió képviseletében nem a szövetségi kapcsolat erősítésén, hanem éppen ellenkezőleg, annak leépítésén fáradozik. Ezzel igazolva látta saját és egyes tanácsadói aggályait a Szovjetunió Németországgal szembeni magatartását illetően. A Barbarossa terv részletes kidolgozására csak 1940 december 18-án kelt 21. számú hadműveleti utasításában adj g a direktívákat. Ekkor már részletesen kiértékelték Molotovnak Schulenburg Németország moszkvai nagykövete útján eljuttatott háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás feltételeit. Ennek ellenére mindvégig hangoztatta, amennyiben a Szovjetunió megváltoztatja Németországgal szembeni negatív politikáját, a terv végrehajtására nem kerül sor. Ezúttal sem hagyott kétséget aziránt, hogy Németország végső célja Anglia Németország elleni ellenséges politikájának megtörése. Minden egyéb csak ennek függvényében bírálható el.

    Arról azonban nyíltan senki sem beszél, hogy a Szovjetuniónak is megvolt a Németország elleni háborúra kidolgozott terve. Mégpedig sokkal korábbi keltezéssel, mint a német vezérkar által készített Barbarossa-terv. Elkészítésének pontos idejét nem is ismerjük, azt valószínű többször módosították is. Ez pedig kétségtelenül a folyamatos Németország elleni tendenciára vall. Zsukov idézi erre vonatkozóan LH.Bagramjan marsall visszaemlékezésének egy részét. Íme: "Alig búcsúztunk el parancsnokunktól, aki a XVIII. pártkonferenciára utazott (időpontja 1939 március! - a szerző) amikor a vezérkartól utasítás érkezett: a körzet törzsfőnöke azokkal a tábornokokkal és tisztekkel együtt, akik résztvettek az államhatár fedezési tervének a kidolgozásában, sürgősen utazzanak Moszkvába.°

    A kijevi körzetet érintő hadműveleti intézkedéseket tárgyalták, azon kellett részt venniük. Ennek befejezése előtt parancsot kaptak, hogy térjenek vissza Kijevbe és vizsgálják meg a tervet újból. Nyilván megkapták a megfelelő direktívákat, mert a továbbiakban megjegyzi, hogy a terveket nem kellett alapvetően átdolgozni, csak jelentéktelen helyesbítésekre volt szükség. A német-orosz szövetség megkötése után is érintetlenül hagyták a tervet, majd csak Jugoszlávia német megszállása idején intézkedett a vezérkar, hogy hajtsanak végre a tervben egy sor lényeges módosítást, de ez kizárólag a határkörzetben állomásozó erők nagyarányú növelésére vonatkozott, amelyről már szóltunk.

    Dmitrij Vokogonov a győzelem és tragédia című könyvében írja: "1940 augusztusában befejezték a pontosított védelmi terv felülvizsgálatát, amelyet beterjesztettek Sztálinnak. Sztálin véleménye szerint Hitler a Moszkvába vezető legrövidebb úton kísérli meg a főcsapást. Ezért javasolta a terv újbóli elemzését. Zsukov pedig a német preventív támadást megelőzően öt héttel javasolta Sztálinnak: mérjenek csapást a bevetésre kész német csapatokra. Hogy a német preventív támadás elmaradása esetén az oroszok megtámadták volna-e Németországot arra vonatkozóan - ha még volnának kételyeink - Vokogonov eloszlatja dilemmánkat: "Malenkov irattartójában ott hevert a propaganda-csoportfőnökség direktívája a Vörös Hadseregben folyó politikai propaganda legközelebbi feladatairól. A dokumentum elkészítéséhez azt követően láttak neki, hogy 1941 május 5-én a katonai akadémiák végzős hallgatói előtt tartott beszédében Sztálin kifejtette: Készen kell állni a német fasizmus feltétlen szétzúzására. A direktíva forradalmi elszántságot és állandó készenlétet követelt az ellenséggel szemben indítandó megsemmisítő erejű támadáshoz... A propaganda, az agitáció és a nevelés valamennyi formájának egyetlen célt kell szolgálnia: a személyi állomány politikai, erkölcsi és katonai felkészítését az igazságos, támadó és mindent elsöprő háborúra."

    A direktíva, a szovjet fegyveres erők stratégiai szétbontakozási tervére vonatkozó Zsukov javaslat szellemében készült, amelyet májusban adtak át Sztálinnak. Ebben szintén megállapították, hogy az ellenséget meg kell előzni és főerőit az egykori Lengyelország, valamint Kelet-Poroszország területén szét kell zúzni."

    Fentiekre vonatkozóan el kell még mondani: Volkogonov hivatkozott könyve csak 1989-ben jelent meg. Elgondolkodtató, hogy Zsukov az 1969-ben kiadott emlékirataiban említést sem tesz saját Németország elleni támadó tervéről. (59)

    A Népszabadság 1990 december 28-i száma "történelmi kulisszatitkok" című cikkében leírja: a közelmúltban megtartott szovjet és amerikai történészek és volt kormánytisztviselők egy hetes moszkvai tanácskozásán a házigazdák, rendkívüli újdonságokkal is szolgáltak: "Így Zsukov marsall tervéről, aki 1940-ben javasolta: amennyiben Hitler megtámadja Franciaországot, indítson a Vörös Hadsereg támadást Lengyelországon át a németek ellen. Sztálin azonban, aki bízott Hitlerben, elutasította a Párizzsal egyeztetett terveket." Mindezt 1940 május elején! Hol van ekkor még a Barbarossa- terv! Sztálin Hitlerben való bizalma csak mese. Több száz 1950-es évekbeli szovjet publikációra való hivatkozással lehetne igazolni: Sztálin nem bízott a Hitlerrel kötött szövetségben. Ezt igazolhatja a "Párizzsal előzőleg egyeztetett Zsukov- terv" ténye is. Remélem senki sem hisz abban, hogy ez az egyeztetés Sztálin háta mögött megtörténhetett. Zsukov emlékirataiban természetesen erről is hallgat.

    Volkogonov szerint Sztálin nem szerette a védelmet. A Szovjetuniónak védelmi terve egyáltalán nem is volt, csak támadó katonai tervekkel rendelkezett. Sztálin szerint a Vörös Hadsereg korszerű hadsereg. A korszerű hadsereg pedig nem védekező, hanem támadó.

    Ha Sztálin készült is a németek támadására, sokkal inkább ő akart támadni. Az egyetlen GRU-s tiszt (szovjet katonai elhárítás}, aki Nyugatra szökött, Viktor Szuvorov, a Jégtörő c könyvében tételesen bizonyítja, hogy Sztálin július elejére tervezte a támadást. S. P. Ivanov tábornok, a vezérkari akadémia volt parancsnoka: "A fasiszta német parancsnokságnak sikerült két héttel megelőzni csapatainkat" - írja a Nacsalnyi period vojni (Moszkva, Polizdat 1973, 212 old.).

    De sok egyéb jel is megerősíti, hogy Sztálin az egész Európa "felszabadítására" készült, állítja Szuvorov:

    - az NKDV (a GPU utóda) 1941 júniusában már felszedte a drótakadályokat ( a szovjet támadást előkészítendő )
    - vadászrepülőket és a bombázókat a nyugati határhoz közel telepítették ( ezért sikerült jórészüket elpusztítani )
    - a tartalékosokat aratás előtt hívták be (a lakosság 60%-a a mezőgazdaságban dolgozott);
    - miután Sorge a Japánban kémkedő német kommunista ügynök biztosította a SZU-t, hogy Japán nem fog támadni, a távolkeleti szovjet erőket is nyugatra helyezték át;
    - a tábornokok mellé beosztottak egy-egy Volga menti németet, hogy a lerohanás után Németországban tolmácsoljam;
    - Sztálinnak több mint egymillió ejtőernyőse volt, s a legnaivabb történész sem mondhatja, hogy védelemre képezték ki őket.

    Ezek a tények átírják a történelmet. De kinek állna érdekében? A balos történészeknek nem, hisz az 50 éve belénk sulykolt ködösítésnek vetnének véget; a jobboldaliak pedig nem kerülnék el a revizionista, fasiszta, antiszemita stb. vádat, ha a történelmet a tények alapján magyarázzák és a nácizmus helyett a kommunizmust kellene diabolizálni...

    A harmadik birodalom egyes vezetői, még Göring is úgy vélekedett, nürnbergi kihallgatásakor, hogy 1940 novemberében olyan engedményeket kellett volna tenni Molotovnak, amilyent kér, hogy Oroszország csatlakozzon a háromhatalmi egyezményhez. Ebben az esetben Sztálin megtámadja Finnországot és Romániát. Ezzel közte és Nagy-Britannia, valamint az Egyesült Államok között áthidalhatatlan ellentétek keletkeztek volna. Alig hihető, hogy Göring ezt vallotta. A harmadik birodalom vezetőinek nürnbergi vallomásai, annak is csak részletei kizárólag a második világháborúban győztes hatalmak publikálása szerint ismert, hogy mit vallottak valójában, azt ma még nem tudjuk. Ha pedig mégis ezt állította, az nemcsak azt bizonyítja, hogy nem látott bele a politika titkosabb lapjaiba, hanem politikai szűklátókörűségét, ha úgy tetszik, együgyűségét igazolná. Márpedig Göringre ez nem volt jellemző.

    Nagyon jól emlékszünk még - s alig hisszük, hogy Göring ne emlékezett volna - az angolok norvégiai spekulációjára, a semlegesség megsértését éppen a Szovjetunióval háborúban álló Finnország megsegítésével indokolták, holott a Németországba irányuló svéd vasércszállítmányokat akarták vele kikapcsolni. Hasonló volt a helyzet, amikor az oroszok megszállták a romániai Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Csupán néhány "ejnye-ejnye" volt az angol, amerikai reakció. Mindezt Göring öt év alatt ennyire elfelejtette volna?

    A német-orosz szövetségnek a Szovjetunió részéről történő szabotálása tulajdonképpen már jóval Molotov berlini látogatása előtt megkezdődött, mégpedig nemcsak burkoltan, hanem nyíltan is. Erre még a figyelmes újságolvasó is nem egy bizonyítékot találhatott. Davies már 1940 november 14-én ezt írja naplójában: "A moszkvai sajtó az utóbbi hónapokban újból kimerítően tárgyalta az angol légihaderő teljesítményeit és a brit katonáknak - kik majdnem mind szervezett munkások - kiváló tulajdonságait." Számtalan hasonló példát lehetne még felhozni, de foglalkozni is felesleges velük, hisz végső soron ilyen, vagy olyan formában azt bizonyítják, amit már számos érv alapján megállapítottunk. A Szovjetunió csak látszatszövetséget kötött amerikai és angol megbízói tanácsára Németországgal, amelynek kizárólagos célja Németország háborús kalandokba csalogatása volt. Ezt az eddigiek során már több megdönthetetlen érvel bizonyítottuk, de egy érdekességet had idézzünk még:

    Majszkij írta emlékirataiban, amikor Churchill 1939 október 1-i beszédét hallgatta, amelyben megkezdte az orosz szerecsenmosdatást Lengyelország megtámadásáért, úgy vélekedett, hogy Anglia politikai légkörében a Szovjetunió szempontjából kedvezőbb szelek kezdenek fújdogálni. Ez bizony elég furcsa dolog, ha figyelembe vesszük, hogy 28 nappal ezelőtt a Szovjetunió Angliának "hátat fordítva" szövetséget kötött annak halálos ellenségével. Arról nem is beszélve, hogy részben a szovjet támadás ellen menekülő lengyel kormánynak - aki éppen az angolok biztatására váltotta ki Németország haragját - majd London fog szállást adni.

    Néhány nap múlva pedig Churchill - Majszkij telefonhívására meghívja a szovjet nagykövetet hivatalába. Majszkij többek között ezeket írja erről a találkozásról: "Most Churchill rendkívül szívélyesen válaszolt telefonhívásomra, s meghívott az admiralitás épületébe, ahol tengerészeti miniszterként a főhadiszállása volt, erre a találkozásra nagyon jól emlékszem." A találkozóra 1939 október 6-án került sor. Majd így folytatja: .,Churchill miniszteri szobájában fogadott. Beszélgetésünk eleinte könnyed, köznapi témákat érintett, majd Churchill azokról az emlékeiről beszélt, amelyek ahhoz a dolgozószobához kapcsolódtak, ahol éppen tartózkodtunk. Hiszen pontosan negyed évszázaddal korábban, az első világháború idején ebben a szobában ült, ugyancsak tengerészeti miniszterként, sőt bizonyos relikviákat hagyott hátra, amelyek az napig ottmaradtak. Aztán Churchill fölállt, odalépett az íróasztala és a karosszéke mögött húzódó falhoz, s kinyitott egy beépített faajtócskát. Mögötte hatalmas tengeri térkép függött különféle jelekkel és megjegyzésekkel. - Akkoriban ezen a térképen követtem nyomon a német flotta mozdulatait - jegyezte meg."

    Nem akarom azt állítani, hogy az ellenséges szövetséghez tartozó diplomaták át kell hogy vegyék a katonák elszabadult indulatát érintkezéseik során. De ugyanúgy természetellenes az adott időben Churchill és Majszkij társalgása is, azaz, csak lenne, ha valóban Anglia legfőbb ellenségének Németországnak a Szovjetunió valódi szövetségese volna. A fentiek ezt erősen cáfolják.

    Ezután Churchill sajnálkozik, hogy országaik nem vállvetve harcolnak a hitleri Németország ellen. Amikor állítólag Majszkij szemére veti Churchillnek, hogy ezért annak a kormánynak a miniszterelnökét terheli a felelősség, amelynek maga is tagja, Churchill kifejti, hogy Anglia és a Szovjetunió közötti nézeteltérés sajnálatos félreértéseken alapul. Majd így idézi őt: "Pillanatnyilag Anglia és a Szovjetunió érdekei megegyeznék. A Szovjetunió nem kívánhatja a hitleri Németország megerősödését és azt, hogy megszállja a Balti-tenger környékét, valamint kijusson a Balkánra és a Fekete-tengerre. Ez ellentmondana a Szovjetunió biztonságának és egész múltjának:.. Anglia és Franciaország sem tűrheti, hogy Hitler magához ragadja Romániát, Jugoszláviát, Bulgáriát és különösen Törökországot. Így tehát nagyon fontos kérdésekben közös az érdeke a Szovjetuniónak, Angliának és Franciaországnak.

    Chamberlainnek az elmúlt nyáron elkövetett hibái miatt Oroszország és az angol-francia tömb eltávolodott egymástól, neki azonban meggyőződése, hogy a háború folyamán még találkoznak és közös harcot fognak vívni a náci Németország ellen." Majszkij. A mi véleményünk az, hogy ez a beszélgetés, illetve ez az érvelés, ha nem is szó szerint, de alapjait illetően nem a Majszkij által jelzett időszakban történt, hanem néhány évvel korábban. Jóval a német-orosz szerződés-csapda előtt. Hogy az oroszok nem vették komolyan a németekkel való szövetséget arról a ravasz Majszkij többször is elszólja magát emlékirataiban. "Nem hittem a Németországgal kötött egyezmény szilárdságában és tartósságában sem. Úgy véltem, hogy állandóan résen kell állnunk, s nem szabad kizárnunk annak a lehetőségét, hogy a jövőben szakítunk Németországgal, s Angliával és Franciaországgal kötünk szövetséget."

    Ez legalább egyértelmű még akkor is, ha Majszkij csak országa bizonyítványát kívánja vele megmagyarázni. Itt már szó sincs Németország szövetségesi hűtlenségéről, vagy hitszegéséről. Majszkij megerősíti Hitler érvelését, miszerint a Szovjetuniót azért kell megtámadni, mert az már felkészült Németország megtámadására, amely diplomáciai úton elháríthatatlan. A Szovjetunió megtámadása már nem ront a formailag még fennálló szövetségesi szerződésen. A német támadás szerepe csupán hadászati előnyök megszerzése céljából vizsgálható, nem pedig a német-orosz viszony alakítása tekintetében. A német kormánynak is tudomására jutott, hogy Churchill alig a német-orosz szövetség megkötése után többek között azt bizonygatta néhány minisztertársának, hogy Angliának nem szabad elleneznie szovjet haditengerészeti támaszpontok kiépítését a Baltikumon. Ezek a támaszpontok Németország ellen készülnek, s csak hasznosak lehetnek az angol érdekek szempontjából.

    Semmi kétség, hogy Anglia Amerikával együtt már jóval 1939 augusztus 23-a előtt titokban megegyezett a Szovjetunióval, hogy a második világháborúban segítségükkel tönkreveri Németországot.

    Berezskov, Sztálin egyik tolmácsa is megírja: A nagy szövetség 1941-1943 c. könyvében, hogy már a háború előtt Sztálin többször hangoztatta, nem szabad teljesen megbízni a németekkel kötött szerződésben. Pontosabban nem tartotta elkötelezettségét őszintének.

    A szadista Sztálinnak így kitűnő lehetősége nyílik arra, hogy kitombolja gyilkos hajlamait. A háború során "tisztességes úton" szabadulhat meg minden ellenfelétől. A kényszer-munkatáborok és börtönök leendő lakóiból pedig hősöket csinálhat. Megszabadulhat birodalma azon lakosai egy tekintélyes részétől, amely természetszerűen ellenséges érzülettel viseltetik rendszere iránt.

    Hitlernek, már az orosz-német háború első hónapjában feltűnik, hogy a német hadifogságba esett szovjet katonák 80 %-a mongol. (60) Nem ok nélkül panaszkodik Hitler, 1941 március 27-én és 28-án Sztójay Döme berlini magyar követ előtt, hogy ebbe a háborúba lépésről lépésre taszították bele. (61) Nem akarta ő Norvégiát sem. A délkeleti események akarata ellenére alakultak. (62) Sőt Filov bolgár miniszterelnök előtt már 1941 január 4 én kifejti, hogy másfél évvel ezelőtt (A Lengyelország elleni hadműveletek megkezdése előtt! - a szerző) még nem akart háborút, csak Anglia rántotta bele.(63)

    Az 1939 október 6-i Churchill- beszélgetés befejező pillanatait is megosztja velünk a londoni szovjet nagykövet. Amikor Churchill érveléseire kifejezi abbéli örömét, hogy a Szovjetunió semleges hatalomként szerepel, s talán elkerülheti a háború minden borzalmát. Churchill elmosolyodott, s hangjában nem minden gúny nélkül jegyezte meg: "Igen, igen, az idő majd mindent megérlel."

    Nehéz elhinni, hogy iménti gondolatok minden célzást nélkülöztek. Elégedetten állapítja meg Majszkij, hogy e Churchillel történt találkozása után október és november folyamán gazdag menyasszonyhoz kezdett hasonlítani, akihez mindenki udvarolva közeledik. Ebben mi sem kételkedünk.

    Az események 1941 első félévében elég gyorsan peregnek. Az oroszok februárban kidolgoznak egy mozgósítási tervet, a még egyéb ipari termékeket gyártó ipari üzemek haditermelésbe való átállítására. Nyugati határai mentén erős védelmi vonalat épít ki. 1941 márciusában megkezdték magasabb egységeknek a belső katonai körzetekből a határmenti körzetekbe való átszállítását, amely 939 szerelvényt tett ki. A vörös hadsereg 1939-tól 1941 júniusáig több, mint 7000 harckocsit, 29.637 tábori löveget, 52.407 aknavetőt, 17.745 harci repülőgépet kapott. A harceszközöknek, több, mint a felét a határmenti katonai körzetekben vonták össze, s folytatták az "új államhatár" mentén a megerődített körletek kiépítését.

    Ismét fel kell tenni a kérdést: Ki ellen? Mert ilyen hatalmas arzenálnak a nyugati fronton - ahol szomszédja egyben szövetségese - való elhelyezése a legkevésbé sem utal védelmi jellegre. Sőt, 1941 június elején már egyre gyakoribbá válnak az orosz gépek berepülései német területek fölé (64).

    Walter Schellenberg írja: "Oroszországban a háborús előkészületek olyan fenyegetőek, hogy hamarosan támadást várhatunk szovjet részről. Ez esetben egy olyan erős Oroszországgal állnánk szemben, amelynek támadását nem volnánk képesek kivédeni."

    Helyénvaló itt idézni Heydrich 1941 június 10-én kelt jelentéséből, amelyet az SS Birodalmi Vezére és a német rendőrség főnöke részére készített. "...1941 februárja óta fokozottan folytak határincidensek, melyek a német határ menti lakosságra lidércnyomásként nehezedtek. Német állampolgárok agyonlövése, és orosz oldalról német felségterületre való állandó lövöldözés váltogatják egymást szakadatlan láncolatban.(65) Nem csoda, hogy a háború kitörésekor 1941 június 22-én hajnali 4 órakor Ribbentrop így érvelt Gyekanoszov berlini szovjet nagykövet előtt:

    "A szovjet kormány ellenséges magatartása Németországgal szemben és a keleti határainkon történt orosz csapatösszevonások súlyos fenyegetésként érték a birodalmat és arra kényszerítették, hogy katonai rendszabályokat foganatosítson."

    Ribbentrop itt minden bizonnyal szemére vetette a szovjet nagykövetnek az angolokkal való hitszegő parolázását is, amelyet Paul Schmidt érthető módon elhallgat. A semleges államok diplomáciai köreiben ugyanis már március közepén nyíltan beszélnek az angol-szovjet kapcsolatok "javulásáról". Ribbentrop 1941 március 27-én Matsuoka japán külügyminiszternek panaszkodik, hogy amióta Stafford Cripps a moszkvai angol nagykövet, titokban egyre szívélyesebbé válik a Szovjetunió és Anglia viszonya.

    A Szovjetuniónak sikerült egy esetleges általa történő Németország elleni támadáshoz biztosítani a hátát Japán felől. Matsuoka külügyminiszter ugyanis Berlinből Moszkván át utazott haza, s egy Amerikával történő háborús konfliktus esetére saját biztonság érdekében őt évre szóló megnemtámadási egyezményt írt alá az orosz vezetőkkel. Volkogonov - bizonyára nem minden célzás nélkül - ez alkalomból megemlíti: A paktum megkötését követően a küldöttségekről szokás szerint fényképek készültek. Majd külön egy fotó, amelyen Sztálin szerepel Matsuoka-val, amint félig átölelik egymást. Jól látható a vezér elégedett arca: "fontos lépés a kétfrontos háború elhárítása érdekében." (66) Sztálin kétszínűségére jellemző.

    Tehát Sztálin tudta, hogy Németországgal hadiállapotban fog kerülni!

    A Szovjetunió Németország elleni támadására egyre lázasabban folynak az előkészületek. 1941 május 6-án a miniszterelnöki teendőket Molotovtól maga Sztálin veszi át. Június elején lezárták Leningrád kikötőjét. Az angolok nyomása a Szovjetunióra egyre veszélyesebb méreteket ölt. Ennek láttán a németek érdekes húzásra szánják el magukat. Nem kisebb kísérletekbe kezdenek, mint Churchill megbuktatására. Szerintük az angolok Németországgal szembeni agresszív magatartása kizárólag az ő és néhány minisztertársának műve. Kétségtelen, hogy sok igazság is volt ebben. Churchill biztosra is vette, hogy a szigetország - német elözönlés esetén - könnyen megbarátkozna Hitlerékkel. Biztosra vette, hogy a német-kormánynak nem kellene nagy erőfeszítéseket tenni ahhoz, hogy neki tetsző kollaboráns kormány alakuljon. Ezt természetesen a németek is tudták, s olyan tervet dolgoztak ki, hogy magukkal az angolokkal döntetik meg Churchill kormányát. Ennek előkészítésére Hitler helyettese vállalkozott és 1941 május 10-én látszólag titokban és különös körülmények között Glasgow-ba repült. Hamilton herceg útján próbál az angol ellenzékkel kapcsolatba kerülni, azt remélve, hogy meg tudja őket győzni Churchill megbuktatásának szükségességéről. Majd ezt követően a két ország méltányos békét köthet. Terve nem sikerült, az angol kormány végül is letartóztatta. Mai felfogásunk alapján ez a terv irreális volt. Ha azonban figyelembe vesszük a Magyar Televízió 1991 június 8-i Híradó műsorában elhangzott hír, korabeli hírszerzői értesülését, hogy Rudolf Hess-t az angol titkosszolgálat csábította Angliába - valamivel közelebb kerülünk a Hess rejtélyhez. A hivatalos történetírás különböző hipotéziseket, de főleg manipulációt adott közre, amelyek közül a színtiszta igazságot egyik sem tartalmazza. Nagyon jól bizonyítja ezt M.M.Nyekrics, Majszkij által idézett rövid leírása: "A nürnbergi per során egy érdekes esemény zajlott le, amire nem fordítottak kellő figyelmet. 1946, augusztus 31-én Hess kijelentette a katonai törvényszék ülésén, hogy eskü alatt akar vallani arról, mi történt vele angliai tartózkodása idején. 1941 tavaszán...-kezdte Hess, de a törvényszék elnöke, az angol Lord Lawrence nyomban félbeszakította. Bizonyára a történelem még nem mondta ki az utolsó szót Hess küldetéséről. Hogy a Hess ügyet kizárólag az angolok tették rejtélyessé - bizonyára tudják is, hogy miért - ezt teljes mértékben alátámasztja az a tény, hogy a nürnbergi per során életfogytiglani börtönre ítélték. Ez általában 20-25, esetleg 30 évet jelent az illető államok joggyakorlataitól függően. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb a hetvenes évek második felében szabadlábra kellett volna helyezni, annál is inkább, mert orvosi vélemény szerint beteg, súlyos emlékezetkihagyási tünetek voltak nála tapasztalhatók már a nürnbergi per során is.

    Ezzel szemben az agg politikust haláláig börtönben tartották, s ott is az angolok foglya. Halálát állítólag öngyilkosság okozta.

    Mi okuk volt ilyen hosszantartó szigorú őrizetre, hiszen jobb lehetőség hiányában a második világháború és következményei fölött a kedélyek megnyugodtak. Úgy látszik az angolok mégis félve gondoltak arra, hátha ezek a kedélyek esetleg zaklatottakká válhatnak. Olyan vélemény is elhangzott, hogy az angolok gyilkolták meg. Ha a két német állam közelgő egyesítésének függvényében közelítjük Rudolf Hess halálának vizsgálatát, ez utóbbi több, mint valószínű.

    Lev Bezimenszkij szerint Güncher, Hitler személyi szárnysegédének vallomása arra vall, hogy az angolok Bedford herceg és más angol megbízottak útján találkoztak Hess által Genfbe küldött Albert Haushofer, német professzorral. Bedfordék a német küldött tudomására hozták, Anglia kész béketárgyalásokat kezdeni Németországgal, de ennek előfeltétele, hogy a németek bontsák fel az 1939-ben Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződést.

    Nyilván ez is a Németország elleni összeesküvés része volt, hisz a szerződés felbontásával az oroszok ürügyet találnak Németország megtámadására.

    Bezimenszkijnek az a közlése, hogy Hess állítólag úgy nyilatkozott, Hitler eleget tesz az angolok követeléseinek, de a konkrét tárgyalásokat halasszák el addig, amíg a Balkánt el nem foglalja - nyilván minden alapot nélkülöz, hiszen a béketárgyalások eredményeként Németország visszakapta volna az első világháború után elcsatolt területeit és gyarmatait. Hitler ennél többet nem kért. Ezen túl a Balkán őt nem érdekelte.

    Cadogan angol külügyminiszter helyettes naplójában Hess küldetéséről azt írja, hogy az emberiség javát keresve békeajánlattal érkezett Angliába, de ez az angoloknak nem felelt meg. s azt a vonalat követik, hogy Hess összeveszett Hitlerrel. (67)

    A Hess-küldetés kudarca után a Szovjetunió németországi támadásának előkészületei befejező stádiumába kerültek. Miután erről Stafford Cripps az angolok moszkvai nagykövete több irányból is meggyőződött. 1941 június 11-én jelentéstétel céljából Londonba érkezik. Ezzel tulajdonképpen elérkeztünk az orosz-német háború küszöbéhez.

    Vessünk most egy pillantást a korabeli amerikai politikára is.

    Az Egyesült Államok gazdasági expanziója elsősorban nem Németországba ütközik, hanem Japánba. Hisz tudjuk, az oroszokat elsősorban Japán ellen kívánták felhasználni. Bár itt inkább tengeri hadviselésre számíthatott, ahol a hatalmas embertartalék kisebb mértékben lett volna kihasználható. Viszont a Kínában berendezkedett japán szárazföldi alakulatok megtámadása útján ugyancsak gyengíthette volna a japánok katonai erejét.

    Ugyanakkor Amerika megkezdte behatolását az európai piacokra is, tehát érdekeltsége hosszútávon az európai gazdasági átrendeződésben is megvolt. Mivel Angliát az európai piac lehetőségei súlyosabban érintették, így a kezdeményezést - saját kongresszusára is tekintettel - átengedte nekik. Éberen figyelte, sőt rajta tartotta a kezét az események ütőerén. Érdekei, az angolokéval együtt egy nagyarányú európai háború kiprovokálása felé irányítja. Hogy ennek egyenlő feltételeit biztosítsa az angol-francia szövetség és Németország részére, nem látta elegendőnek az orosz-német álszövetség létrehozását. Ha a háborús fenyegetőzések idején nyíltan Anglia oldalára áll, lehet, hogy a németek arra a felismerésre jutnak, hogy a világháborút nem nyerhetik meg, így nyilván el sem indítják, vagy ha ez mégis megtörténik, igyekeznek a legkisebb területre és mértékre lokalizálni, majd abbahagyni, mielőtt megérne Amerika belépésének feltétele is. Ennek jegyében jelenti be a lengyelországi támadást követően 1939 szeptember 5.-én semlegességét. Sajnos a németek akárcsak a Wilsoni 14 pont esetében, ezúttal is lépre mentek.

    A németek egyre nagyobb mértékű háborúba bonyolódásával Amerika szemmel láthatóan adja fel semlegességét, legalábbis ami a gyakorlatot illeti. Jogi szempontból természetesen továbbra is fenntartja. A ravasz Roosevelt nem bajlódik a tömegek manipulációjával, hisz a háborúba való belépéshez igen komoly érvekre van szüksége. Ilyen pedig pillanatnyilag nemcsak hogy nincs, de a körülmények sincsenek még előkészítve arra, hogy kreáljanak. Az amerikai nép különben is békében akarja élvezni a már elért magas életszínvonalát. Nem hajlandó azt bizonytalan kimenetelű kalandorkodásért feladni. Törvényei alkalmasak is ennek megóvására.

    Roosevelt azonban mestere mások félrevezetésének. Semlegessége nem akadályozza abban, hogy 1941 április 9.-én az akkor német megszállás alatt lévő Dánia amerikai nagykövetével egyezményt kössön a dániai birtok; Grönland-szigetén való haditámaszpontjának létesítésére. A nyilvánvaló és egyben érthető német nyomásra a dán kormány nemcsak, hogy nem ratifikálta, hanem törvénytelennek is nyilvánította a megállapodást. De Amerikát és Rooseveltet ez egy cseppet sem zavarta.

    A dán kormány határozatát egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Roosevelt továbbra is megmaradt békeangyalnak. "Meghirdette", hogy a Vörös-tenger nem tekinthető harci övezetnek. Majd 1941 április 18-án egyoldalúan bejelenti, hogy az ország biztonsági övezetét a 26. szélességi fokig kiterjeszti azaz kitolja az Atlanti-óceán közepéig. Az óceán nyugati partján lévő szigeteket pedig egyszerűen az amerikai védelmi övezetbe sorolta.

    Anglia megsegítése ürügyén "átveszi" Izland szigetének védelmét és ott haditengerészeti támaszpontot létesít. Ehhez tudni kell, hogy ebben az időben Izland ugyancsak a németek által megszállt Dánia birtoka. Ezután amerikai nyomásra Izland egyoldalúan kimondja Dániától való elszakadását.

    Bizony ez egy kissé furcsa semlegesség! Roosevelthez képest akárhogy is nézzük, Hitler úriember volt. Ő ugyanis csak azt akarta visszavenni, ami az övé volt, amit igazságtalanul elvettek tőle. De Roosevelt, ugyan mit tudna őszintén felhozni mentségére, az előbbiekért? Sőt 1941 június 16-án az amerikai kormány elrendeli német és olasz pénzügyi követelések zárolását is. Az egyáltalán nem vitatható, hogy semmi erkölcsi alapjuk nem volt, hogy bármit is szemére vessenek ilyen szempontból a német kormánynak.

    Roosevelt Churchillnek egyértelműen kijelentette: "Én nem üzenhetek hadat..., de folytathatok háborút".

    Mindezek ellenére nem zavartatták magukat felháborodottan kommentálni, hogy Hitler hadüzenet nélkül megtámadta ezt, vagy azt az országot. Talán Amerika másként járt el?

    A Szovjetunió megtámadása után, bár Amerika nem üzent hadat Németországnak, de ez őt megint csak nem zavarta. 1941 szeptember 11-én Roosevelt parancsot adott, hogy az Egyesült Államok "védelmére fontos vizeken" lévő amerikai hadihajók leadhatják az első lövést a tengelyhatalmak hadihajóira. Hogy mi tekinthető az USA védelme szempontjából fontos vizeknek, azt nyilván ő fogja megmondani. De idézhetnénk az USA hajóhadának 1941 október 17-i közleményét is, amely szerint a Kearny rombolót megtorpedózták Izland körüli őrjáratuk közben. Ha innen nézzük a dolgokat, nem Hitlert kell kalandornak nevezni.

    Azt is gyakran vetik a németek szemére, hogy semleges államokat támadott meg, bár korábban elismerte azok semlegességét. Államközi szerződéseit nem lehet komolyan venni, mert ha érdekei úgy kívánják, nem tartja be őket.

    Ezen a téren sem voltak becsületesebbek az angolszász hatalmak sem a Szovjetunióról nem is beszélve. Erre már eddig is számtalan példát hoztunk fel. Bár a norvég kormány angolbarát volt, a német megszállás ellen nem kérte az angol kormány segítségét. Az angolok mégis beavatkoztak Norvégiában. Fegyveres támadással akadályozták a németeket Norvégia elfoglalásában. Ezzel ők ugyanúgy jogtalanul léptek Norvégia területére, mint a németek. Ezt nem menti az a magyarázat sem, hogy ,,védelmezték Norvégia semlegességét". Ez annyiban tér el a németek cselekményeitől, hogy ők megnyerték a háborút. És ki hallott már olyant, hogy a győztesektől számon kérték tetteit?

    Egy másik jellemző példa: Churchill 1941 december 14-én a háború összehangolása céljából Roosevelthez utazott. Komolyan fontolgatta, hogy sürgesse a Szovjetunió hadbalépését Japán ellen. A Szovjet-Japán semlegességi szerződés, amelyet nyolc hónappal azelőtt kötöttek meg, a legkevésbé sem zavarta. Az pedig eszébe sem jutott, hogy a szerződés miatt esetleg a Szovjetunió haboznék megtámadni Japánt. Meg kell mondjuk, ebben igaza is volt, hiszen a Németországgal szemben elkövetett cselszövés lebonyolítása teljes mértékben meggyőzte, hogy a szocialista Szovjetunió mindenre hajlandó imperialista megbízói kívánságainak teljesítéséért. Amint látni fogjuk 1945-ben teljesítette is ezt a kívánságukat, és csak azért akkor, mert akkor kérték. De megemlíthetjük még a magát semlegesnek deklaráló Irán ellen 1941 augusztusi agresszióját, amelyről még lesz szó.

    A szovjet haderő befejezte a Németország elleni támadás előkészületeit. Teljes haderejének mintegy a felét, vagy a valóságban még ennél is többet vonultatott fel a szovjet-német határra. Egyelőre még nincs rá adat, de biztosra vehetjük, hogy Amerika, Anglia és a Szovjetunió a támadás napját is egyeztette. Nem hisszük, hogy véletlen legyen Stafford Cripps moszkvai nagykövet jelentéstételre való londoni utazása, ahonnan a német-orosz háború kitöréséig nem is tért vissza állomáshelyére. Cripps Londonban is szoros kapcsolatot tartott fenn Majszkijjal, a londoni orosz nagykövettel, s ha hinni lehet Majszkijnak, magát a német támadásnak a várható - s meglehetősen pontos - időpontját is Cripps közölte vele. Lehet, hogy tévedünk, de csak rendkívül erős fenntartásokkal kezelhetjük azokat a háború után publikált bizonyítékokat, miszerint különböző hírszerzők - mint például Sorge - nagy pontossággal előre jelentették a németek Szovjetunió elleni támadásának időpontját.

    Még Schacht állítólagos információját is, amelyet a német támadás előtt két héttel adott Donald Heathnak Anglia berlini nagykövetének, a támadás várható időpontjáról, kétségbe keli vonnunk. Ebben az esetben ugyanis érthetetlen, hogy Hitler miért csak az utolsó éjszaka vezényelte át támadó erőinek jelentős részét a keleti frontra. Nincs okunk Schacht árulásában kételkedni, de amennyiben ez az információ valóban tőle származott, azt csak az időpont véletlen ráhibázásával lehet megmagyarázni.

    Goebbels - aki pedig igen közel állt Hitlerhez - a Szovjetunió esetleges megtámadásának szükségességét, július elsejére lejére prognosztizálta.

    Utólag az ilyen bizonyítékok a győztesek részéről könnyen előállíthatók. A németek támadásáról szinte mindenki jósolgatott, aki a kulisszák mögé látott, hiszen az angolszász politika minden erőfeszítése arra irányult, hogy a németek támadják meg az oroszokat és ne fordítva. Így természetesen könnyű volt előállni azzal, hogy "ugye megmondtam!" Tulajdonképpen paradox módon éppen Zsukovval lehet bizonyítani azt, hogy a németek az utolsó pillanatban közvetlen a támadást megelőző nap, illetve éjszaka dobták támadó erejüket a keleti frontra. Ebből az következik, hogy a támadás időpontját az utolsó pillanatban is váratlanul határozták meg, tehát előre senki nem tudhatta. Valószínű, hogy egy héttel korábban még Hitler sem döntötte el a támadás pontos időpontját. Hogy Hitlernek ezt a rendkívül gyors elhatározását mi váltotta ki, azt még nem tudjuk, de sejtjük. Ennek aligha lehetett más oka, minthogy? Hitler tudomást szerezhetett a készülő orosz támadás időpontjáról. Ennek ellenére az a lehetőség sem kizárt, hogy Hitler felé az oroszok a támadás időpontjáról hamis provokatív jellegű információt szivárogtattak ki, amelyet az adott körülmények között, ismerve a német-orosz határra felvonultatott orosz erők indokolatlan nagyságát s általában a 'kialakult világpolitikai helyzetet, Hitlerék komolyan is vehettek. Egy ilyen provokatív információnak igen nagy a valószínűsége ez hozzátartozott az angolszászok módszereihez, s fegyvertáruk fontos eleme volt.

    Emlékezzünk csak az amerikai FBI 1941 elején a washingtoni német nagykövetségre is ilyen értelmű "megtévesztő stratégiai információt" juttatott el. Ilyennek tűnik a Norvégia ellen "tervezett" angol akció is,

    Akárhogy is volt, ahhoz nem fér kétség, hogy a Szovjetunió készült Németország megtámadására, míg Németországnak nem állt érdekében egy Szovjetunióval vívandó háború. Csak természetes, hogy a németek nem is gondoltak a Szovjetunió megtámadására mindaddig, amíg az oroszok jelét nem mutatták annak, hogy nekik nem érdekük a német szövetség és egyre nyíltabban igazították politikájukat Amerika és Anglia elképzeléseihez a németek ellen. Ezúttal se feledjük, Hitler még a Barbarossa-terv kidolgozására kiadott utasításakor is nyomatékosan aláhúzta, hogy a keleti politikát csak a nyugati politika függvényében szabad vizsgálni. Ha a Szovjetunió megváltoztatja Németország elleni ellenséges politikáját a terv végrehajtására nem kerül sor.

    Hitlert súlyos kétségek gyötörték egy Szovjetunióval vívandó háborút illetően. Mese az, miszerint komolyan hitte, hogy néhány hét alatt térdre kényszerítheti a Szovjetuniót. Hiába hoznak ennek bizonyítására szebbnél szebb idézeteket. Ezek részben hamisak, a többi pedig ha elhangzott is, az csak környezete megnyugtatására szolgált. Kételyeinek nem egyszer még közvetlen munkatársai körében is hangot adott. Jellemző erre az az eset is, amikor egy alkalommal Schröder kisasszony, a kancellária egyik gyorsírója megkérdezte, miért hangsúlyozza állandóan, hogy a Barbarossa talán élete legnehezebb döntése, mire Hitler így válaszolt:

    "Azért mondom ezt, mert semmit sem tudunk Oroszországról. Lehet, hogy egy szappanbuborék, de éppúgy egészen más is lehet." Bizony ez is inkább csalt Schröder kisasszony megnyugtatását szolgálta, mint a valóságot. Hitler ugyanis jóval többet tudott Oroszországról, annál, hogy komolyan is vegye azokat az esetleg tényleg elmondott propaganda megnyilatkozásait, amelyeket most olyan "bizonyító erővel" és kárörvendve szajkóznak. Bárdossy magyar miniszterelnök előtt 1941 március 23-án kifejti: 1918-cal ellentétben, amikor Oroszországban forradalom volt és rendezetlen állapot, most ez az ország szervezett hatalmi tényező. (68)

    Valóban mit tudhatott, mit tudott Hitler a Szovjetunióról? Meglehetősen pontosan ismerte annak katonai erejét és alaposan össze is vetette saját lehetőségeivel. Érdekes, hogy a választ erre sem a németektől kapjuk, hanem Daviestől. 1938 június 6-án ezt írja naplójába:

    Élénken érdeklődöm minden iránt, amiből a szovjet katonai erejére lehet következtetni. Hitler becslése orosz vonalon a következő:

    1. Oroszország 180 millió lelket számlál
    2. Oroszország területileg a támadók ellenében védett helyzetben van.
    3. Oroszország blokáddal soha le nem győzhető.
    4. Ipara légitámadások ellen védve van, mivel fontosabb ipari gócpontjai a határtól 4-6000 km távolságra fekszenek.

    A négy tényező elegendő ahhoz, hogy mindenki felismerje milyen veszedelmes hatalom ez az ország. Ehhez járul még a forradalmi eszme ereje és a hatalom urainak eltökélt szándéka egy világforradalom életre hívására. E célból olyan haderőt alkottak, melynek technikai felkészültsége a lehető legtökéletesebb. Hasonló célokat szolgál a rabszolgabérekkel dolgozó dumping- politika is, mely alkalmas arra, hogy aláássa más országok gazdasági életét.

    Oroszországnak biztos alapokon nyugvó kereskedelme van, valamint a világ legerősebb hadserege, tankcsapatai és légiereje. Ezek olyan tények, melyek mellett nem lehet szó nélkül elhaladni.

    Ezek részletek egy munkából, melyet Londonderry márki a napokban hozott Londonban nyilvánosságra. Nem sokat tartok Londonderry németbarát magatartásáról. De biztos vagyok benne, ha Londonderry ezt állítja, hogy Hitler ezeket mondta, akkor ez igaz is." (69)

    Londonderry Anglia légügyi minisztere volt, aki sokat vadászgatott Göringgel. Paul Schmidt is elmondja, hogy két miniszter eszmecseréi nagyon őszinték voltak.

    Ha mindezt Hitler tudta 1938-ban, nyilván nem felejtette el 1941-ben sem, sőt nyilván tudta azt is, hogy a Szovjetunió 1939-1941 közötti időszakban megduplázta katonai erejét és felszerelését. De nemcsak Hitler tudta ezt, hanem a német kormány többi tagja is. Ribbentrop 1941 március 27-én Matsuoka japán külügyminiszterrel tárgyal, s éppen az Anglia és Szovjetunió viszonyának titokban történő állandó javulása felőli kesergése során kifejti, hogy a Szovjetunió Németország elleni fenyegetése esetén Hitler kénytelen lenne megtámadni Oroszországot. Nyomban hozzáteszi:

    "Németország nem egészen biztos abban, hogy a Szovjetunió elleni háborúja a német fegyverek teljes győzelmével és az orosz hadsereg, valamint az orosz állam totális megsemmisítésével végződik."

    Képtelen és tarthatatlan állítás az, hogy Hitler és német kormány elszámította magát. A fentiekből egyértelműen kitűnik, alapos ismeretekkel bírtak a Szovjetunió katonai erejét illetően. Maguk sem hittek abban, hogy a Szovjetuniót háborúval legyőzik, hiszen egyidejűleg Angliával is háborúban állnak. De azt is tudják, számolniuk kell a Szovjetunió Amerika által történő megsegítésével. Hitler már 1940 december 3-án a beteg Boch- tábornok meglátogatása alkalmával közölte, hogy ismét előtérbe került a keleti probléma. Kifejtette, hogy jelek mutatkoznak Oroszország és az Egyesült Államok kapcsolatainak kiépülésére és erősítésére. Ez még az eddiginél is valószínűbbé teszi egy angolszász-orosz vállalkozás veszélyét Németországgal szemben.

    Amerika már 1940 végétől folyamatosan nagyarányú szállításokkal készítette fel az oroszokat részben Japán, részben Németország elleni háborújához. Halifax washingtoni angol nagykövet 1941 február 5-én aggályát fejezi ki Hullnak, hogy ezek a jelentős szállítmányok a németek kezére juthatnak. (Tehát tudta, hogy a Szovjetunió hadiállapotba fog kerülni jelenlegi szövetségesével) Hull megnyugtatta: "Tekintet nélkül arra, hogy a Szovjetunió egyelőre nem vesz részt aktívan a háborúban, rendkívül fontos tényező, s mind Európában, mind Ázsiában befolyással van a békére." (Úgy látszik Hull is tud "marxista" nyelven fogalmazni.) Umanszkij washingtoni orosz nagykövet pedig sürgette ezeket a szállítmányokat, sőt 1941 május 14-én emlékiratot nyújtott át az Egyesült Államok külügyminiszterének, amelyben konkrét eseteket sorol fel, amikor ezekből a szállítmányokból visszatartottak. Hull csaknem védekezésre kényszerül és cáfolni igyekezett Umanszkijt. (70)

    Akkor mégis mi okozta, hogy a németek vesztükbe rohantak? Súlyos okoknak kellett közrejátszaniuk ahhoz, hogy elindítsanak egy olyan háborút, amelyről már előre tudják, hogy elvesztik. Nem lehet véletlen, hogy Hitler az oroszországi hadjárat német győzelmeinek csúcsán 1941 november 27-én Lorkovics horvát külügyminiszter előtt nyíltan utal arra, hogy Németország esetleg elveszítheti a háborút. (71)

    Tiso előtt pedig 1944-ben fejti ki: "felszerelésünk nem a keleten folyó harcra készült. Gépkocsijaink, gördülő anyagaink túl nehezek, jó utakra vannak méretezve... annak idején nem számítottunk keleti hadjáratra. (72)

    És akkor a nagy hidegben csődöt mondott német géppisztolyokról, puskákról még nem is szólt.

    A németek, hallgatnak. Nehéz elképzelni hogy a német külügyminisztérium titkos iratai között ne szerepelne okmány, vagy okmányok, amelyek erre fényt deríthetnének. Igaz ugyan, hogy ezek a háború utolsó szakaszában nagy valószínűséggel teljes mértékben a "győztesek" kezébe kerültek. Jogos a kérdés, vajon a német legfelsőbb vezetés legtitkosabb háborúra vonatkozó okmányait kivétel nélkül zsákmányul ejthették? Az a tény, hogy a háború elvesztésével már a Szovjetunió megtámadásakor számoltak, ennek erősen ellentmond. Nehéz elhinni, hogy a német kormány ne gondoskodott volna ezek kellő időben történő biztonságba helyezéséről. A német alkat alapossága az ellenkezőjét hiteti velünk.

    Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a fogságba ejtett német vezetőkből, ha másképp nem, pszichoterápiai úton kiszedték - különösen az oroszok értettek ehhez, - hova rejtették.

    Ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy akik e fontos okmányokat elrejtették, a háború utolsó szakaszában életüket vesztették és titkukat is magukkal vitték. Ha életben maradnak is, a hosszú elnyomás alatt nem adódott alkalmuk titkuk felfedésére. Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy az iratok nagy része az ellenség birtokába jutott, ezt maguk sem tagadják, sőt többet nyilvánosságra is hoztak.

    Az úgynevezett Magic sorozatban 1979-ben több olyan, a második világháború kulisszatitkait rejtegető iratot szabadítottak fel az angolszászok, a zárlat alól, amelyek kellő értékelés mellett igazolják a németek háborúba való beugratását annak ellenére, hogy gondosan megválogatták azokat. De az sem lehetetlen, csak részleteket, összefüggéseiből kiragadva hozták egyik-másik okmányt nyilvánosságra. Kétség sem férhet hozzá, hogy a perdöntő bizonyítékokat továbbra is szigorú zár alatt tartják, hisz tudjuk Churchill személyi irattárának számos darabját száz évre zároltatta. Éppen ez bizonyítja a németek ártatlanságát. Ha minden úgy lenne igaz, ahogy ők állítják, erre nem volna szükség, sőt minden gyanút azzal tudnának a legjobban eloszlatni, ha mindezt a kutatás számára kivétel nélkül hozzáférhetővé tennék.

    A hitelt érdemlő idevonatkozó iratok hiányában, az eddigi ismereteink alapján is meg tudjuk nagyjából határozni, melyek voltak azok a fő szempontok, amelyekből az 1941 június 22-i Oroszország elleni német támadás elrendeléséhez, a német legfelsőbb vezetésnek ki kellett indulnia. Ezek:

    1. Minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Amerika és Nagy-Britannia az orosz szövetséggel beugratta Németországot. A Szovjetunió nem Németország, hanem Amerika és Anglia szövetségese.
    2. A Szovjetunió Németország elleni katonai támadása diplomáciai úton elháríthatatlan.
    3. A Szovjetunió olyan számbeli és tűzerő fölénnyel indíthatja támadását, amelynek feltartóztatása csak rendkívül nagy ember és hadianyag feláldozásával - esetleg egyáltalán nem lehetséges.
    4. Német földön vívott háború még átmeneti időre is súlyos sokkhatást váltana ki a polgári lakosságban, amely a háború folytatását illetően nagy hátrányokkal, esetleg beláthatatlan következményekkel járhat.
    5. A szovjet támadás bevárása esetén olyan hatalmas erejű angol légierő által is támogatott invázióval kell számolni, amely az orosz csapatok számára kezdetben nagy térnyerést biztosít, s ezáltal a német hadiipar szíve a Ruhr-vidék gyorsan sebezhetővé válik.
    6. Az egyre szűkülő hátországi termelés biztosítása, a fő erőforrások megtartása rendkívül megnehezülne, esetleg a későbbiek során lehetetlenné is válna, miáltal Németország legyőzése rövid idő alatt bekövetkezhet.
    7. Ezzel szemben a nagyarányú szovjet személyi és fegyverzet koncentráció egy váratlan, gyors támadás esetén nem fejtheti ki erejét és még a hadigépezet szervezett indítása előtt nagymértékben meggyengíthető. Ehhez a jól szervezett német haderő eddigi kiváló teljesítménye és a villámháborúk vívásában szerzett tapasztalatai kellő alapot biztosítanak.
    8. Nagy csatavesztéssel kezdett háborút az ellenség csak hosszabb idő után képes megfelelő szervezettséggel folytatni.
    9. Egy jól indított villámháború olyan veszteségeket okozhat, az ellenségnek, amely esetleg gyors fegyverszünet kérésére vagy a háború feladására késztetheti, mielőtt az angolszász segélyszállítmányok ismét talpra állíthatnák.
    10. Összefoglalva: a szovjet támadás preventív elhárítása mindenképpen előnyösebb a német hadvezetés és kormány számára, mint a támadás bevárása.

    Bármilyen paradox is, a németek megelőző támadásukat nem a háború gyors befejezése érdekében indították. Ennek esélyét csak rendkívül szerencsés véletlenre korlátozták. Csupán a legutolsó sorban, mint egy esetleg bekövetkezhető lehetőséget vették számításba. Fő céljuk éppen ellenkezőleg a háború idejének elhúzása volt. Reménykedtek abban, hogy a nagy erővel folyó rakéta és atomkutatás előbb-utóbb eredményre jut. Ezek pedig összehasonlíthatatlan fölényhez juttatnák a német haderőt, amellyel esetleg a háború megnyerésére reális lehetősége nyílott volna. Egy hosszantartó háború kikényszerítheti az angolokból és szövetségeseiből a békekötési hajlamot. Ehhez pedig időre, akkor még meghatározhatatlan időre volt szükség.

    Ezt azonban Amerika és Anglia is tudta, hisz ők is nagy erővel folytatták atomkutatási munkájukat. Éppen ezért - miután alkalmat adtak területi igényeinek visszaszerzésére - sürgetik a Szovjetuniót Németország megtámadására, mielőtt az megelőzheti őket az atomkutatásban.

    A német támadás időpontjának megválasztását illetően felmerül még egy igen fontos kérdés. Miért éppen 1941 június 22-én indította el Hitler a csapatait?

    Már idéztük Zsukovot, akit ez ügyben akár koronatanúként is elfogadhatunk. Egyértelműen kifejti, hogy a németektől zsákmányolt térképekből és egyéb iratokból állapították meg, hogy a támadó német haderő említésre méltó részét, különösen a támadás legfontosabb erőit a páncélos egységeket nagy távolságból csupán az utolsó napon és rendkívül gyorsan szállították a támadás helyére. Az az elcsépelt érvelés, hogy ezzel a németek csak a támadás meglepetésszerűségét kívánták fokozni, s ezzel minél nagyobb katonai előny és erőfölény megszerzésére törekedtek, nem állja meg a helyét. Ebben a pillanatban ugyan nem bizonyítható, de szinte biztosra vehető, hogy a németek olyan információhoz jutottak, amely tartalmazta a szovjet támadás elhatározott időpontját. Amint már utaltunk rá, ez lehetett provokáció is, sőt, több, mint valószínű, hogy az is volt. De ha a németek még sem indítanak támadást, a Szovjetunió rövid időn belül megteszi helyettük a már elmondottak miatt.

    Ezt támasztja alá Cripps moszkvai angol nagykövetnek ebben az időben való londoni tartózkodása is. Moszkvába való visszatérése után bizalmasan elmondotta Molotovnak, hogy egy héttel a német támadás előtt rávette Churchillt, lépjen kapcsolatba Roosevelttel és vitassa meg vele a német-orosz háború kitörésének lehetőségét. Majd azzal is kedveskedik Molotovnak, hogy elmondta: Churchill 1941 június 22-i rádióbeszédét ő és Winant, az Egyesült Államok londoni nagykövete fogalmazták. (73)

    Hitler és a német kormány már nem tud kitérni a Szovjetunióval való összeütközés elől. Nincs jobb lehetősége, el kell induljon a kényszerpályán, amely elől ki nem térhet.

    A Kedves Olvasó előtt - akit eddig akár a szovjet és a szovjet ihletésű, vagy nyugati és az általuk befolyásolt történetírással manipuláltak - első hallásra kissé valószerűtlenül hangzik ez a méreteiben páratlan és alávaló tranzakció, de ha nem sajnálja a fáradságot, s mindent elolvas, amit ennek az időszaknak a történetéről írtak, mégpedig figyelmesen olvassa el, előbb-utóbb meggyőződik arról, hogy a második világháborúért nem a németek - hanem Amerika és az angolok, nem különbek vak eszközük, a Szovjetunió felelős.

    Más lehetőség hiányában Németország 1941 június 22-én megelőző támadást indított a Szovjetunió ellen. A világháború ezzel teljessé vált. Ez a fejlemény nyílt színvallásra kényszerítene az addig inkább csak a háttérben mozgó Amerikát és az addig bolsevistagyűlölő Angliát. Nem is késlekedtek. Churchill reggel 8 órakor értesül a támadás híréről, de már este 9 órakor rádióbeszédben biztosítja a Szovjetunió Anglia segítségéről. Másnap, június 23-án Sumner Welles az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkára hivatalos nyilatkozatban biztosítja a Szovjetuniót, - az amerikai semlegesség ellenére hogy minden erőforrást sorompóba állítanak megsegítése érdekében. Már másnap, június 24-én maga Roosevelt elnök is nyilatkozik a Szovjetunió megsegítéséről. A szög tehát kibújt a zsákból, akik eddig Angliában és Amerikában megvetéssel beszéltek az istentelen bolsevista hatalomról, igencsak elcsodálkoztak, hogy vezetőik kikkel terelték őket egy táborba. Churchillt az amerikai nagykövettel a Szovjetunió megsegítéséről való tárgyalása után még személyi titkára is megkérdezte, hogy az állásfoglalása nyomán talán megváltoztatta régi antikommunista elveit, mire Churchill így válaszolt: "Szó sincs róla. Nekem egy célom van, Hitler (amely alatt Németországot kell érteni) megsemmisítése... Ha Hitler megtámadná a poklot, akkor én kedvező jelentést terjesztenék az Alsóház elé - az ördögről."

    És íme a világszocializmus apostolai ilyen ördögi eszközzé alacsonyodtak a világkapitalizmust megtestesítő Churchill és Roosevelt kezében.

    Az események most már gyorsabban peregnek, július 8-án szovjet katonai küldöttség utazik Londonba, de már július 12-én Angol- Szovjet kölcsönös segélynyújtási egyezményt írnak alá, Moszkvában. Az angolok biztosítani szeretnék magukat, nehogy az oroszok az első világháborúban való viselkedésüket megismételjék. A Sztálin jelenlétében Molotov és Cripps által aláírt egyezményben kikötötték, hogy a szerződő felek nem kötnek különbékét Németországgal.

    Amerika már június 26-án kormányszinten elhatározza, hogy a Szovjetunióval kapcsolatban nem alkalmazza a semlegességi törvényt. Ami azt illeti igen sajátos semlegesség ez, ilyennek akár Hitler is vallhatta volna magát. Harry Hopkins már július végén személyesen utazik Roosevelt megbízásából Moszkvába, hogy korábbi titkos szövetségük realizálásaként számba vegye az oroszok konkrét hadianyag szükségletét. Szeptember 28-tól október 1-ig pedig angol és amerikai misszió tárgyal Moszkvában a Szovjetuniónak nyújtandó segítségről. Erről a tárgyalásról Davies is megemlékezik naplójában 1941 október 27-én közli, hogy Batt - aki tagja volt a Harriman vezette küldöttségnek Moszkvában - utal arra, hogy a hadfelszerelések szállítási feltétele volt ezúttal is, hogy a Szovjetunió nem köt különbékét a németekkel. Bár a Szovjetunió híven teljesítette eddig a két kapitalista nagyhatalom minden kívánságait, azok szeme előtt mégis fel-felrémlett a Szovjetunió esetleges hitszegése, de az orosz hadsereg kitartásában sem bíztak, ismerve a német haderő erőteljes és szervezett fellépését. Ez a vízió Daviest is hatalmába keríti. Másnap, október 28-i naplóbejegyzésében ismét visszatér rá: "Csak egyetlen egy lehetséges megfontolás tudná Sztálint, vagy egy más okos embert a jelen körülmények között arra indítani, hogy békét kössön Hitlerrel. Az a feltevés, hogy további ellenállás reménytelen, mert az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem küldi vagy akarja küldeni azokat az árucikkeket, amelyek a harc folytatását lehetővé tennék, és ezáltal céltalan lenne a védekezés folytatása.(74) Hogy ez be ne következzék, az Egyesült Államok már 1941 november 7-én kiterjeszti a kölcsönbérleti szerződést a Szovjetunióra és folytatódik a Szovjetunió hadviseléséhez nélkülözhetetlen amerikai hadianyag és felszerelés szállítása.

    Az idézett naplóbejegyzésével Davies azt is kimondja - amit egyébként mindenki tudott és ma is vall, - hogy angol-amerikai segítség nélkül az oroszoknak semmi esélye sem lett volna a Németország elleni háború megnyerésére.

    Sőt erre mindenkinél kompetensebb tanúnk is van: maga Sztálin. A teheráni konferencián Churchill születésnapi bankettje alkalmával - miután már alaposan a pohár fenekére néztek - Allen Brooke angol tábornok igyekezett bizonygatni, hogy a háborúban az angol nép szenvedte a legtöbbet, és veszteségei is legnagyobbak, valamint a legtöbbet tett a háború megnyeréséért. Érthető, hogy ez némileg mellbe vágta a jelenlévő Sztálint. Bár szerényen, de rögtön válaszolt: "Hadd mondjam el szovjet szempontból mit tett az elnök és az Egyesült Államok a háború megnyeréséért. A legfontosabbak ebben a háborúban a gépek. Az Egyesült Államok bebizonyította, hogy nyolc-tízezer repülőgépet képes előállítani havonta. Anglia háromezret gyárt havonta, főként nehéz bombázókat. Így tehát az Egyesült Államok a gépek országa. Ezeknek a kölcsönbérlet alapján történő felhasználása nélkül elvesztenénk a háborút."

    Az angol-amerikai segítség nem csupán a Szovjetunió részére történő élelmiszer és hadfelszerelés szállítására korlátozódott. Ez tulajdonképpen - bár a szállítások igen nagy mennyiségben érkeztek a segítség kisebb részét képezte. A nagyobb támogatás abban állott, hogy Németország erőforrásait állandó légitámadásaikkal megsemmisítették. Így az utánpótlás fokozatosan csökkent, majd teljesen lehetetlenné vált. Az olaszországi, majd később a normandiai partraszállással pedig jelentős német erőket vontak el a Szovjetunió elleni hadműveletektől.

    A háborús erővonalak most már nyíltan kirajzolódtak. A szövetségi rendszerek létrehozását célzó tárgyalások rendkívül gyorsan és eredményesen fejeződtek be. Olyan gyorsan, hogy az már önmagában is gyanús. Nagyfokú naivitás azt képzelni, hogy ezek a szövetségi tárgyalások a német megelőző támadás után indultak csak meg és 3-4 hét alatt eredményesen befejeződhettek. Gondoljunk csak arra, hogy a bécsi haderő csökkentési szovjet- amerikai tárgyalások több, mint 10 évig folytak, úgyszólván minden eredmény nélkül, pedig a világnak ugyanazon két államának delegációja ült szemben egymással a tárgyalóasztalnál, mint abban az időben. Ők döntötték a második világháborúval szolgasorba csaknem egész Európát és Ázsiát. Hihető-e, hogy ezt az egész világ elleni összeesküvést egy hónap alatt létre tudták hozni, és egy ehhez képest jóval kisebb jelentőségű megállapodást - amelyet be sem kellene tartaniuk - tíz évig sem tudnak megkötni?

    Hogy minden kétséget eloszlassunk a Kedves Olvasóban a tekintetben, hogy az oroszok megtámadták volna-e Németországot, ha a németek nem előzik meg. Idézzük ismét Daviest, aki oly sok fontos, mások által elhallgatott információval szolgált már eddig is.

    1941 június 23-án kelt naplóbejegyzésében elmondja, hogy éppen Madisonban tartózkodott, régi egyetemének a wisconsini főiskola felavatási ünnepélyén. Az alapítványi ebéd, majd rádióbeszéde után egy fiatalember, az United Press levelezője szaladt feléjük, s az elnök lakása előtt érte utol őket. Ő közölte a hírt, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A szemfüles újságíró azonnal faggatni kezdte Daviest a véleményét akarta hallani.

    A megedzett, volt moszkvai nagykövet teljes meggyőződéssel válaszolt: "Kifejtette, hogy a nyugati demokráciák számára ez mennyire előnyös."

    Davies véleménye szinkronban volt főnöke felfogásával. Az Atlanti Charta tárgyalása során egyik vacsora közbeni beszélgetés alkalmával Roosevelt és Churchill egyetértettek abban. "az, ha Hitler megtámadta a Szovjetuniót, valóságos áldásnak bizonyult (75):

    Churchill egy zárt ülésen szóban kifejtette: "az elnök azt mondta, háborút akar Németországgal, de nem fog hadat üzenni. Ehelyett egyre kihívóbban viselkedik majd. Mr. Roosevelt kinyilvánította, hogy keresni fogja egy incidens lehetőségét, amely feljogosítja a nyílt ellenségességre. (76)

    Churchill pedig tudta, hogy Hitler nem szándékozott háborúba sodorni Amerikát. Mint már láttuk számos olyan amerikai akciót hagyott válasz nélkül, amelyek bármelyike elegendő ürügy lett volna a hadüzenethez (77)

    Egyébként az egész amerikai kormányzatot és hadvezetést uralta az a felfogás, hogy a németek ellen háborút viselniök nagy előnyökkel jár, de az eseményeket úgy kell irányítani, hogy Németország legyen a támadó. Stark admirális is így vélekedik: "Igen kívánatos lenne, ha olyan körülmények között lépnénk be a háborúba, amikor Németország tekinthető az agresszornak (78)

    A Daviessel érintkező politikusok nagy része úgy látszik átlátott az amerikai kormány szitáján, mert Davies magyarázkodni kénytelen. Erre utal' 1941 július 7-i naplóbejegyzése is. "Szerintem Hitler támadása a nem támadó államok szempontjából valósággal isteni ajándéka, és a Szovjet ellenállását minden lehetséges módon ösztönözni kell (79) Cinikus ugyan, de legalább őszinte. Amit mond, az világos és egyértelmű, minden kommentár felesleges. Ugyanitt, néhány sorral később úgy folytatja: "Welles gondolkodása pontos mint egy svájci óra, ámbár ízig-vérig individualista és demokrata és természetes ellenszenvet érez a kommunizmussal szemben, de szívvel-lélekkel azon van, hogy szükség esetén hazáját egy nemzeti szocialista győzelem rémétől megmentse."

    Nocsak! Hisz Hitler Amerikára nézve semmiféle veszélyt nem jelentett. Nem zavarta gazdasági vagy piaci köreit. Németország meg sem kísérelt betörni az amerikai piacokra. Éppen ellenkezőleg, Amerika fejtett ki egyre nagyobb erőfeszítést az európai piacok megszerzéséért.

    Vagy talán veszélyesebbnek érezték a nemzeti szocialista tanokat, mint a világ rendjét felforgató kommunista ideológiát, és ezért a két rossz közül a kisebbet választották?

    A nemzeti szocialista felfogás jóval közelebb áll a kapitalista gazdasági rendhez, mint az államkapitalista kommunista elmélet. Hitlerék forradalma mellőzte az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági termelés államosítását, míg az orosz forradalomnak ez volt az alfája és az Omegája.

    Kérdezzük meg ismét Daviest, hogyan látta ő a két szocialista tan közötti különbséget. Naplójában ugyanezen a napon szemrehányóan ír Lindberg barátjáról, akiről azt olvasta, hogy a nemzeti szocializmust előnyben részesíti a kommunizmussal szemben (nehogy kiderüljön, emiatt rabolták, vagy raboltatták el gyermekét!). A két tan közötti különbséget hosszan és nevetségesen fejtegeti naplójában. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy az egész idevonatkozó részt ne idézzem. Íme:

    "Igaz, hogy mind Németország, mind Oroszország totális. Mégis oly élesen különböznek egymástól, mint fekete a fehértől. Ezt igen egyszerű bebizonyítani: Ha Marx, Lenin vagy Sztálin hívő keresztények lennének - mellékes, hogy katolikusok, avagy protestánsok - és hála ennek a körülménynek, a kommunista kísérleteket erre az alapra fektették volna, úgy történelmi szempontból nézve az eseményeket, művüket a legnagyszerűbb erőfeszítésnek tartanák, hogy a Krisztus evangéliumában hirdetett keresztény önzetlenséget a testvériség ideálját, a cselekvő szeretetet valamilyen kormányzati formába átültessék. Szilárd hitem szerint a keresztényi vallás a kommunista alaptörvényekre ráépíthető, anélkül, hogy a gazdasági és politikai céljai csorbát szenvednének, hiszen ezek elsősorban az emberi testvériség eszméjén nyugszanak. Ha ugyanezt a nemzeti szocializmusra alkalmazzuk, úgy a különbség szembeötlő.

    Szilárd hitem szerint a keresztényi vallás a kommunista alaptörvényekre ráépíthető, anélkül, hogy a gazdasági és politikai céljai csorbát szenvednének, hiszen ezek elsősorban az emberi testvériség eszméjén nyugszanak. Ha ugyanezt a nemzeti szocializmusra alkalmazzuk, úgy a különbség szembeötlő. A kereszténység alaptörvényei nem egyeztethetők össze a nemzeti szocialista világnézettel anélkül, hogy államának politikai alapjai össze ne dőljenek. Mert a nemzeti szocialista világnézet szerint az állam a vallás fölött áll, sőt már maga is vallásnak számít.

    Ezért kísérelte meg, hogy a kereszténységet üldözéssel semmisítse meg. A nemzetiszocialista bölcselet olyan kormányzatot alkotott, mely a kereszténység altruista alapgondolatainak a tagadásán nyugszik. A nemzetiszocialisták az államot istenítik. Előttük a legfőbb erény a háború. Testvéri szeretet könyörületesség, igazságosság szerintük a gyöngeség és elkorcsosulás jelei, ha az állam szükségleteivel ellentétbe kerülnek. Az állam a templom és a gyóntatószék. Erőszak, erő és hatalom, mint egy északi faj és vallás megnyilvánulásai, képezik a nemzetiszocialista tanítás alapjait.

    A keresztény vallás a nemzetiszocializmussal összeegyeztethetetlen. Ez utóbbi teljesen erkölcsellenes.

    Ez a különbség. A kommunista szovjetállam fő célja - az emberi testvériség szolgálata - találkozik a kereszténységgel. A kommunista ideál szerint az állam szükségtelen és el kell tűnnie, oly mértékben, ahogyan az ember a tökéletes testvériség eszméjét megközelíti. A nemzetiszocialista ideál ennek éppen az ellenkezője - amennyiben legfőbb érték az állam önmagában."

    Ilyen szánalmas erőlködéssel úgy hisszük, nagyon kevesen találkoztak. Mintha Davies a kommunisták alaptételéről az ateizmusról soha nem is hallott volna. Pedig már Moszkvában érkezésének első napján ízelítőt kapott belőle. Fájdalommal szemlélte a követség épületének közelében egy szép régi templom tragikus pusztulását, amint számos sokgyermekes család lakott benne. Nyilván felesége beszámolóját is elfelejtette már, amelyet 1937 március 14-i naplójából ismerünk. Eszerint a Tuhacsevszkij- perben 1937 június 12-én kivégzett Kresztinszki másodállamtitkárnak a felesége a szovjet vallásüldözéssel kapcsolatos beszélgetésük során így nyilatkozott:

    "Embereinknek egyszerűen meg kellett találniok a rendszabályokat, hogy megóvják népünket a vallással űzött visszaélésektől."

    Nehéz elhinni, hogy Davies komolyan is vette, amit leírt.

    A német preventív támadást követő néhány nap múlva Magyarország is belekényszerül a Szovjetunió elleni háborúba. Németországhoz hasonlóan szovjet provokáció révén. Felségjel nélküli szovjet repülőgépek Kassa bombázásával hadüzenet nélküli agressziót követtek el Magyarország ellen. Ezzel a két ország hadiállapotba került egymással.

    A Szovjetunió a mai napig tagadja, hogy gépei hajtották végre ezt az agressziót. Jó orosz szokás szerint a németekre fogta. Ma már semmi kétség sincs afelől, hogy a bombázást orosz repülőgépek hajtották végre. A Szovjetunió 1933-1941 közötti diplomáciai és belpolitikai magatartása egyértelműen bizonyítja, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió készült egy európai háborúra. Főellenségként kiválasztva Németországot. A Szovjetuniónak ehhez a hagyományos terjeszkedésén kívül semmi más oka nem volt, nem lehetett. Az Egyesült Államok ezt építette be politikai eszköztárába. E terjeszkedési politikát kiválóan álcázta fennálló társadalmi rendszere, a "szocialista" tanok missziós terjesztése. Úgy tűnik e misszió célpontja elsősorban a birodalom szomszéd államai, amelyek biztonsági (ütköző) zónaként való kialakítása a Szovjetunió elképzeléseiben már meglehetősen korán kikristályosodott. Különben érthetetlen lenne Jungerth Arnóthy Mihály hazánk moszkvai nagykövetének 1938 június 20-án kelt naplójegyzete, amelyben megállapítja: "Litvinov (ekkor a Szovjetunió zsidó külügyminisztere - a szerző) Magyarországgal közös határt akar". 1939 december 24-én a Szputnyik Agitátora című szovjet lap térképet közöl, amelyen az 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolandó Kárpátaljai terület már Ukrajna részeként van ábrázolva. De hivatkozhatunk Churchillre is, aki 1944 október 12-én kelt Hopkinshoz írt levelében említi, hogy az oroszok igen nagy érdeklődést tanúsítanak Magyarország iránt, s tévesen "szomszédjának" nevezték.

    Joggal merül fel a kérdés: Ugyan mi szükségük lehetett a magyar szomszédságra az ostoba ideológia terjesztése ürügyén vazallusává kényszerítésén kívül? Nyilván semmi. Ha most még azt is figyelembe vesszük, hogy a kassai bombázásánál egyáltalán számba jöhető Szlovákia. Románia és Németország rendelkezésére álló repülőgéptípusokat a magyar légierő és légelhárítás pontosan ismerte, de a bombázó gépeket e típusok közé sorolni nem tudta, az áhított közös szovjet-magyar határ pedig a csehekre kényszerített kárpátaljai terület "átadásával" fondorlatos módon létrejött - akkor a gépek szovjet volta több, mint bizonyított.

    Churchill - Roosevelttel egyeztetve - már jóval a német-szovjet háború kitörése előtt odaígérte a kelet-európai államokat második világháborús fizetségként a Szovjetuniónak. Bizonyítja ezt Barcza György hazánk londoni nagykövete előtt, annak 1941 április közepén búcsúlátogatása alkalmával tett nyilatkozata: " ..nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük és ennek érdekében - ha kell - fél Európát bolsevizáljuk."

    Magyarország tehát nem támadta meg a Szovjetuniót, hanem pontosan fordítva történt. A Szovjetunió támadta meg Magyarországot. Ezért Magyarország nem tehető felelőssé a második világháborúban való részvételéért, ellenkezőleg jóvátételt kell kapnia. Ezen még az sem változtat, hogy az agresszor a világháború végén a nyertesek oldalára került.

    A német-orosz háború első hetei, hónapjai a hatalmas orosz túlerő ellenére, ámulatba ejtette a világot. A német hadsereg a preventív támadás minden előnyét learatta. Már az első két hétben csaknem 600 km mélyen nyomultak be a német csapatok a Szovjetunió területére. Október 2-án már megkezdik Moszkva ostromát. A szovjet hadsereg veszteségei emberben és hadfelszerelésben minden képzeletet felülmúlnak, az első napokban 4-800 orosz harckocsi megsemmisítéséről érkeznek hírek. (80) Úgy tűnik, Churchill számításaiban is belecsúsztak bizonyos hibák. Sztálin pedig már július 18-i Churchill-hez intézett - a német támadás után első - levelében követeli a második európai front megnyitását a németek ellen.

    Sztálinnak ez az igénye joggal lepi meg a beavatatlan politikusokat, hiszen ettől Anglia még francia szövetségese esetében is kitért, sőt még az ott lévő expedíciós hadseregét és repülő egységeit is hanyatt-homlok menekítette az anyaországba. Hogy Sztálin ennek ismeretében ilyen gyorsan kérte az angolokat a második front megnyitására, arra utal, hogy a lengyelekhez hasonlóan az angolok Sztálinnak is közvetlen katonai segítséget ígértek, amennyiben az megtámadja Németországot, vagy provokációval kiváltja a németek támadását. Miután ez az állapot beállott, természetesen Churchill-nek ez már nem volt sürgős. Legfőbb célját elérte, megszabadította Angliát a német invázió veszélyétől. Sztálin elégedjék meg azzal, hogy az öldökléshez szükséges eszközöket megkapja. Majd amikor vállalt kötelezettségét teljesíti, jelképesen egy díszkardot is kap, mint az angol király ajándékát. Tanúi leszünk majd, amikor Sztálin boldogan csókolja meg ezt a szocialista Németország testébe döfött jelképes kapitalista fegyvert.

    Nem véletlenül sóhajtott fel Harriman: "Hitler kelet felé fordulásának híre örvendetes megnyugvás volt számomra!"

    Sztálin mind gyakrabban követeli a második front megnyitását. Amikor látja, hogy Churchill ez elől ügyesen kitér, Rooseveltnél próbálkozik, hisz neki tulajdonképpen ő az elsőrendű szövetségese, csak Churchill ekkor még ezt nem tudja. Ebben a tekintetben azonban az amerikai elnök sem önfeláldozóbb angol kollégájánál. A fogadott szolga munkáját ő sem hajlandó elvégezni.

    Úgy tűnik azonban, hogy az angol-amerikai hadiszállítások megszervezése is sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott. Ennek lebonyolítása Irán vasútvonalain egyszerűbbé és biztonságosabbá válna. Az országát fenyegető veszélyt az öreg Reza sah a német-orosz háború megindításával maga is felismeri. Már 1941 június 26-án deklarálja az ország semlegességét. De ez nem zavarta sem az oroszokat, sem az angolokat. Közösen megállapodnak egy Irán elleni agresszió végrehajtásában, amelyet 1941 augusztus 25-én foganatosítanak. Az oroszok az ország északi, az angolok pedig a dél-nyugati vidéket szállják meg.

    Az előzményekről érdemes néhány mondat erejéig szólni. Még Lenin és az iráni kormány között 1921-ben egy általánosságokat rögzítő szerződés - ahogy ma mondanánk: alapszerződés - jött létre. Az oroszok állítják, hogy agressziójukat a szerződés VI. cikkelyével összhangban hajtották végre. De hogy ez a cikkely mit tartalmaz, arról nem szólnak. Nyugodtan állíthatjuk, semmi alapot nem ad erre a katonai agresszióra. Az angolok nem is indokolták lépésüket.

    A hivatkozott VI. cikk szó szerinti szövege ugyanis az alábbi: "A magas szerződő felek egyetértenek abban, hogy ha egy harmadik hatalom megkísérelné, hogy fegyveres beavatkozás útján Perzsia területén kizsákmányoló politikát folytasson, vagy Perzsia területét Oroszország elleni hadműveletek bázisául kívánná felhasználni, valamint abban az esetben, ha egy külföldi hatalom az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság, vagy a vele szövetséges hatalom határait fenyegetné és Perzsia kormánya a fenyegetést az oroszországi szovjet kormány figyelmeztetésére maga nem tudná felszámolni, az oroszországi szovjet kormánynak joga lesz ahhoz, hogy Perzsia területére csapatokat küldjön a védelméhez szükséges hadműveletek céljából. Mindamellett az oroszországi szovjet kormány kötelezi magát arra, hogy a veszély elhárítása után csapatait haladéktalanul visszavonja Perzsia területéről. (81)

    Ne foglalkozzunk most azzal, hogy ez a szerződés ugyanúgy az egyenlőtlen szerződések közé tartozik, mint a nagyhatalmak bármely gyengébb országgal kötőn szerződése. Ezúttal a fegyveres agresszió hivatkozási alapját vizsgáljuk. Azt hiszem, senki előtt nem kétséges, hogy az érvelés nem állja meg a helyét. Különösen nem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió és Perzsia 1927 október 1-én éppen a hivatkozott VI. cikk némi ellensúlyozására - a nyilvánosság számára ma is ismeretlen tartalommal - garanciális és semlegességi szerződést kötöttek.

    Az oroszok a támadás napján jegyzéket intéznek Iránhoz. Ebben az alábbiakat hozzák tudomásukra: "Német ügynökök zavargásokat akarnak kelteni Iránban, hogy megzavarják az iráni nép békés életét. Iránt a Szovjetunió ellen hangolják, berántsák a Szovjetunió elleni háborúba. Diverziós csoportokat szerveztek azzal a céllal, hogy Iránban katonai puccsot készítsenek elő. Ezek a német ügynökök bűnös tevékenységükben a legdurvábban és legarcátlanabbul semmibe veszik Irán szuverenitását."

    Hogy a semlegesség megsértését kellőképpen "alátámasszák", Anglia és a Szovjetunió 1941 augusztus elején is jegyzéket intézett az iráni kormányhoz, amelyben a németek Iránba való beszivárgására figyelmeztette. Augusztus 16-án újabb figyelmeztető jegyzéket küldtek. Az iráni kormány ezekre a jegyzékekre augusztus 22-én válaszolt, természetesen tagadta, hogy azok állításai helytállóak. Ezt "marxista" fogalmazással úgy publikálják, hogy "ki nem elégítő választ kaptak". Így aztán "feljogosítva" érezték magukat, hogy 1941 augusztus 25-én megtámadják a semleges Iránt, majd a számukra szükséges szállítási út-, és vasútvonalakat teljes egészében ellenőrzésük, sőt saját üzemeltetésük alá vonják. (82)

    Az oroszok szerint az öreg Reza sah rokonszenvezett Hitlerrel. Ha így volt, érthetetlen, miért készítettek volna elő ellene a németek katonai puccsot. Az öreg uralkodót Dél-Afrikába száműzték.

    Az új uralkodóval, az ifjú Reza Pahlavi sahhal 1941 január 29-én egyezményt kötnek, amelyben az oroszok és az angolok csapataikat akkor vonják ki, ha véget érnek a hadműveletek Németország és a szövetséges államok között.

    A háború teljes időtartalma alatt erős nyomást gyakorolnak a török kormányra is. Mindenáron a maguk oldalán szerették volna belerángatni a háborúba. Hopkins feljegyzéséből ismerjük Churchill egyik megnyilvánulását: "Törökországnak nem szabad az utolsó pillanatig várnia, de ha a törökök megmakacsolják magukat, nem fog habozni, hogy közölje velük: ha kimaradnak a háborúból nem vállalhat kezességet érte, hogy a szövetségesek vissza fogják tartani az oroszokat a Dardanellák megszállásától és hogy helyzetük ebben az esetben tűrhetetlenné válhatna" (83) Egyébként a Törökország ellen foganatosítandó intézkedéseket 1943 október 30-án angol- orosz jegyzőkönyvbe is foglalták. A jegyzőkönyv tervezetét Eden készítette el Moszkvában. A jegyzőkönyv szövegét nem ismerjük, az események függvényében - amint ma már tudjuk - nem került rá sor. (84)

    Bizony Sztálin hatalmas emberáldozattal kénytelen a szövetséget fenntartani, mire 1944 június 6-án a szövetségesek normadiai partra szállásával létrejön a második front.

    A németek oroszországi támadása azonban csak a: német partraszállás közeli veszélyét hárította el az angolok felől. A német tengeralattjárók változatlan hevességgel támadják az angol kereskedelmi és hadihajókat, érzékeny veszteséget okozva ezzel az ellenségnek. Csak 1941 júniusában 61 hajót süllyesztenek el, 310.000 tonna űrtartalommal. Számos hajókonvoj meg sem érkezik céljához, a szovjet hadsereg részére szállított utánpótlással és nyersanyagszállítmányával. Amerika pedig semmi hajlandóságot sem mutatott a háborúba való közvetlen belépésre, inkább azt figyeli hogyan húzhat minél nagyobb hasznot Anglia és Németország ellentétéből, amelybe immár a Szovjetunió - Amerika titkos alvállalkozója - is tevékeny részt vállalt "Anglia megsegítésére".

    Az amerikai passzivitás miatt Churchillt is súlyos kétségek gyötrik. Az angol ipar termelése eljutott teljesítőképességének határához. A németek pedig minden elsüllyesztett tengeralattjárójuk helyett négyet, sőt később még ötöt is képesek előállítani. Ugyanakkor Amerika a német támadással egy időben támogatást ígér a Szovjetuniónak. Félő, hogy ezt Anglia rovására teszi, hisz Amerika haditermelése még nem éppen nagy. A várható Japán elleni leszámoláshoz, pedig magának is tartalékok képzésére van szüksége. Amerikát bármi áron rá kell venni, hogy üzenjen hadat Németországnak, s ez rákényszeríti haditermelésének drasztikus növelésére, amellyel segítheti Angliát a Szovjetunió szárazföldi hadviselésének kihasználásával Németország teljes legyőzéséhez. Az amerikai szállítások finanszírozását majd a németekre kirovandó jóvátételből kényelmesen fedezheti. Ez a megoldás olyan jól bejött az első világháborúban is. Az a módszer, amely egyszer már jól bevált, nyilván ismét szolgálhatja Anglia előnyét.

    Churchill elhatározza, hogy a hadiszállítások ügyében személyes találkozóra hívja meg Roosevelt elnököt. Harry Hopkins Amerika londoni nagykövete létre is hozza a személyes találkozót, amelyre Újfoundlandon került sor, 1941 augusztus első felében. Hogy a világ népei idő előtt tudomást ne szerezzenek, a németek elleni újabb akcióról, a találkozót a legnagyobb titoktartás övezte. Roosevelt Churchillel ellentétben - valósággal úgy szökött el, nehogy az újságírók követni tudják. Churchill az előzetes megállapodás ellenére teljes sajtó kísérettel érkezett, már első alkalommal is meglepetést okozva Rooseveltnek. Amint azonban látni fogjuk, az amerikai elnök sokkal nagyobb meglepetést tartogatott az amerikai segítséget váró naiv Churchill számára.

    Már említettük, hogy a két világháború között nem Amerikát, hanem Angliát tekintették világhatalom megtestesítőjének. Nem minden alap nélkül. Igaz, az anyaország szám-, és területaránya messze elmaradt Amerikáétól, de ha a Brit-birodalom domíniumait is számba vesszük a kép megváltozik. Elég, ha a hatalmas Indiát említjük. Birtokaival együtt erőforrásai is meghaladták Amerikáét. Anglia azonban részben konzervativizmusa, részben pedig a nagy távolságok miatt, nem különben a megfelelő felvevő piacok hiánya miatt, ezeket kellőképpen kihasználni, kifejleszteni nem tudta. Konzervatív gondolkodásuk csak a német ipar-, és kereskedelem letörésében látta a megoldást. Új utakat nem próbált keresni. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, politikai és gazdasági látóköre beszűkült. Hozzá segítette ehhez Angliát az a tény is, hogy túl hosszú ideje valóban ő volt az ipari termelés, a világkereskedelem meghatározó tényezője, a németeken kívül mondhatni vetélytárs nélkül. A németeket pedig úgy vélték, az első világháborúval hosszú időre visszavetették, egyszerűen kikapcsolták ezekből a folyamatokból. Nemcsak a közvéleményt uralta ez a szemlélet, hanem a politikusokat, az ország vezetőit, sőt magát Churchillt is. Megszokták, hogy valamilyen formában szinte az egész világ adófizetőjükké vált. A világ bármely pontján fellángoló kisebb-nagyobb háborúskodás végső haszonélvezői ők voltak. Az első világháborúval ez minden eddigi méreteket felülmúlt., Fontos tény, hogy ezzel ez a folyamat tetőzött. Az angolok elpuhultsága éppen mások örökös kihasználása miatt - már meghaladta az eltűrhetőség határát. Mindezek ellenére makacsul hitték, hogy a világban foglalt eddigi pozíciójuk még mindig töretlen. Nem volt teljesen légből kapott Hitlernek 1940 novemberében Molotov előtti fejtegetése, miszerint Anglia már elvesztette a háborút, csak még nem ismeri el.

    Churchill és kísérete - bár kétségek is gyötörték - ezzel a magabiztossággal utazott a Prince of Wales-en, a Roosevelttel való tárgyalásra. Eszébe sem jutott, hogy az Egyesült Államok elnöke a kért segítségért és szállításokért a pénzügyi ellenszolgáltatáson kívül - kihasználva Anglia kétségbeejtő helyzetét - egyebet, politikai ellenszolgáltatást is kér majd.

    Szentül hitték, hogy ösztönzésükre azonnal hozzákezd a kongresszus megdolgozásához a háborúba való belépés érdekében. Németországnak pedig haladéktalanul hadat üzen. Úgy gondolták, kritika és ellentmondás nélkül magukévá teszi Churchill ékesszóló bizonyításait, hogy ezzel saját érdeküket védik, mert ellenkező esetben a németek Amerikát is leigázzák.

    Roosevelt azonban éppen Churchill naiv érveléséből, nemkülönben a kíméletlen gazdasági törvények alapján ismerte fel Anglia valódi erejét. A kíséretében lévő katonai vezetők pedig az angol katonai parancsnokokkal folytatott párhuzamos tárgyalásaik során gyorsan rájöttek, hogy a háború folytatásához Anglia nagymértékben rászorul az amerikai hadiipari termelésre és szállításokra. Benyomásaikról természetesen tájékoztatták Rooseveltet, akit tulajdonképpen ez is megerősített addigi felfogásában.

    Az angolok mindezek ellenére a tárgyalás első napjaiban fújták a magukét. Hamar rá kellett ébredniük azonban, hogy az amerikai elnök teljes mértékben tájékozott Angliának a háború során kialakult állapotával. Világosan látta, hogy most az angol birodalom forog kockán. Roosevelt hideg fejel kíméletlenül ki is használta az angolok szorult helyzetét. Nem felejtette el, hogy az első világháború utáni osztozkodásnál hogy játszották ki akkori elődjét, Wilson elnököt. Elhatározta, hogy az akkori számlát is most nyújtja be. Churchill érveléseit egyszer csak ártatlannak tűnő közbeszólással szakította félbe. Megjegyezve, hogy a háború után minden tartós béke egyik előfeltétele a lehető legteljesebb kereskedelmi szabadság kell, hogy legyen. Meg kell szüntetni minden mesterséges korlátozást. Nyílt piacokra és egészséges versenyre van szükség.

    Churchill zavartan a brit birodalom kereskedelmi szerződéseinek természetével hozakodott elő, s közölte, hogy abba nem szólhat bele senki, mivel azok az angol birodalom nagyságának alapjai. Roosevelt ezután keresetlen szavakkal bizonyította, hogy ezek a szerződések mesterségesek és ez az oka a brit gyarmatok elmaradottságának. Kifejtette, hogy a béke és az emberi haladás érdekében fejleszteni kell ezeket az elmaradott országokat. Ezt pedig nem lehet megvalósítani XVIII. századi módszerekkel.

    Churchillt a guta kerülgette, erősen nekivörösödve - amelyhez az elfogyasztott konyak mennyisége is segítette - tiltakozott.

    Az amerikai delegáció tagjai - különösen Hopkins - mosolyogtak, az angolok pedig, - főleg a miniszterelnök szárnysegéde. Thompson - durcásan és meghökkenve nézett Rooseveltre. Az angol hegemónia megcsontosodott hívei, a számukra szokatlan érvelés hallatára valósággal megsértődtek. Churchill, pedig megpróbálta váltogatni beszélgető partnereit, akárkivel, akármiről hajlandó volt beszélni, csakhogy távol tartsa Rooseveltet a gyarmati és a szabadkereskedelmi témától. A keserves tárgyalás természetesen ezen a napon eredménytelenül ért véget.

    Másnap, este azonban ismét kínpadra húzták Churchillt. Jól érzékelteti a tárgyalások atmoszféráját Roosevelt fia, Elliott - aki maga is részt vett az Atlanti Charta alkudozásain, - Apám így látta című könyvében leírja, hogy a tárgyalások során szép lassan átsiklik a "vezéri palást" az angol vállakról az amerikai vállakra.

    Valóban igaz, Churchill egyre idegesebb lett. Tárgyalási és érvelési stratégiája a nálánál is ravaszabb Roosevelttel szemben nem vált be. Megfeszítve utolsó erejét végül is megadja magát. A tárgyalószobában körbesétálva élénken mondta még a magáét, majd Roosevelt elé állt, és rövid, kövér mutatóujjával annak orra előtt hadonászva így fakadt ki:

    -"Elnök úr, azt hiszem Ön meg akarja dönteni az angol birodalmat. Minden gondolat, amelyet Ön a háború utáni világ szerkezetéről a fejében forgat, erre a szándékra mutat. Mindazonáltal - s újra mozgatta mutatóujját - mindazonáltal mi jól tudjuk, hogy Ön a mi egyetlen reményünk. És - drámaian lehalkult - Ön is tudja, hogy mi ezt tudjuk. Ön tudja, hogy mi tudjuk: Amerika nélkül a birodalom összeomlik."

    Majd így folytatja Elliott Roosevelt:

    "Churchill ebben a pillanatban ismerte be, hogy a békét csak olyan elvek szerint lehet megnyerni, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok fogalmaznak meg. S azzal, hogy ezt kimondta, azt is elismerte, hogy az angol gyarmati politika halálra van ítélve, és a világkereskedelem uralmára néző angol törekvés is halálra van ítélve, és halálra van ítélve az az angol ambíció is, hogy az Egyesült Államok ellen a Szovjetuniót játsszák ki."

    Roosevelt fiának könyve elejétől a végéig, végétől az elejéig át van szőve az amerikai-szovjet szövetség és barátság "magasztos elveitől", ezért semmi okunk gondolkodóba esni, hogy a könyv fordítója, vagy maga a szerző vette át a "marxista fogalmazásmódot". Jól tükrözik ezt az ilyen kifejezések, mint a "békét megnyerni", vagy az "angol gyarmati politika halálra van ítélve." Nekünk, akik a szovjet politika és propaganda sajtó, és hírközlő eszközök útján történő megnyilvánulásait csaknem öt évtizedig voltunk kénytelenek olvasni és hallgatni, ez a szöveg olyan ismerős, mintha közvetlenül a szovjet kommunista párt legfelsőbb fóruma, vagy a TASSZ tették volna közzé. Ha pedig felmerült az a feltételezés, hogy Churchill és az angol kormány ki akarta játszani a Szovjetuniót Amerika ellen, ebben az időben az nem kevesebbet jelent, mint hogy Churchillék már tudták, vagy sejtették, hogy Amerika és a Szovjetunió között titkos szövetség jött létre Németország ellen. Való igaz, hogy az angolok úgyszólván semmit sem bíztak az oroszok kitartásában, egy Németország ellen vívott háború esetére. Az első világháborús tapasztalataik alapján erre minden okuk meg is volt. Ebben Amerika is egyetértett velük.

    Éppen ezért úgy határoztak, hogy az első világháborús segélyeknél nagyobb mértékben kell támogatni őket, ezzel elkerülhető lesz az 1917 évi katasztrófa megismétlődése. Így a háború eredményes befejezéséhez kellő mértékben használhatják ki a Szovjetunió hatalmas létszámtartalékait. Nem véletlen, hogy még a Japán Pearl Harbor elleni támadás után is 1941 december 22-én Roosevelt a Washingtonban lévő Churchill által kénytelen-kelletlen módon elfogadva olyan döntést hoz, hogy a hadiszállításokat illetően az elsőbbség Európát illeti meg. Az csak természetes, hogy Roosevelt Európa alatt Churchill nagy bánatára - elsősorban a Szovjetuniót értette.

    Nevetséges a történészeknek az az állítása, hogy erre Roosevelt azért kényszerült, hogy Hitler esetleges oroszországi győzelmét kellett megakadályozni, mert annak bekövetkezésével sem Anglia, sem Amerika nem lett volna már képes Németországot leverni.

    Hallgassuk meg Churchillt, hogy vélekedik erről:

    Japán Peral Harbor-i támadásának másnapján így ír Harry Hopkinsnak: "A brit birodalom, a Szovjetunió és most az Egyesült Államok, ha minden erejét egyesíti, legjobb meggyőződésem szerint kétszeresen, sőt háromszorosan is erősebb az ellenfélnél."(85)

    Nyilvánvaló Japán nélkül ez a "szorzó" még nagyobb.

    A Szovjetunió részére történő szállítások elsőbbsége kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a háború legfőbb győztesének színeiben Amerika akart megjelenni, csakúgy, mint a háború utáni európai rendezésben. Az amerikai flottát ért japán támadás és egyáltalán Japán Amerika elleni háborújának lehetőségeit az amerikaiak kellően felmérték, s megállapították, hogy az csupán bolhacsípés a nagy távolságban fekvő Egyesült Államok testén.

    Churchill magabiztosan utazott a Roosevelttel való tárgyalásra, azzal acéllal, hogy az amerikai elnököt csapdába ejtve kikapartatja vele a forró gesztenyét a parazsából. A tárgyalások végső szakaszában rájött, hogy ő esett volt gyarmata, az Egyesült Államok és elnökének csapdájába. Pedig meg volt róla győződve, hogy - csakúgy mint Hitler - Roosevelt is bekapja a ravasz horgot. Azt a jó magyar közmondást, "aki másnak vermet ás, maga esik bele" árnyalatnyi módosítással - aki másnak vermet ás, maga is bele esik - a kialakult szituációra is nyugodtan alkalmazhatjuk. Churchill rájött, hogy nem ő szedte rá az oroszokat a németek elleni háborúra, hanem Roosevelt. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Németországot oly mértékben rántotta bele a háborúba, hogy egyedül már nem tudja leállítani. Ugyanakkor olyan eredményt ért el, amelyre nem számított. Ennél fogva maga is nagy veszteségeket szenvedett. A dolgok állása szerint a háborúból most már nemcsak a németek, de Anglia sem tud

    kilépni. Ha a németek felé most próbál békeajánlattal közeledni, azért nagy árat kell fizetnie, hiszen a német hadigépezet eredményei csúcsán áll. Ha pedig megpróbál kiosonni - feltéve, hogy ez egyáltalán sikerül - a hátsó ajtón, akkor az amerikaiak és az oroszok nélküle verik le a németeket. Ebben az esetben a hosszú éveken át gondosan előkészített és kiprovokált háború gyümölcsét Roosevelt és Sztálin takarítják be. A háború utáni osztozkodásnál még csak az asztalhoz sem invitálják. Az eddig elszenvedett tekintélyes háborús veszteségeit sem tudja senkivel megfizettetni, annak minden költségét az angol népből lesz kénytelen kisajtolni. Ilyen pedig még nem volt, és ebből súlyos belső problémák keletkezhetnek.

    Churchill helyzete kétségtelenül aggasztóvá vált, nincs más kiút, mint megadni magát Roosevelt feltételeinek. Népe előtt pedig mesterien alkalmazta az angol diplomáciának azt a hagyományát, ha a dolgok menetét nem tudjuk befolyásolni, legalább úgy kell tennünk, mintha erre képesek lennénk.

    Roosevelt feltételeit nemcsak elfogadta, hanem bizonygatni kezdte annak előnyeit Anglia számára. Szónoki képessége alkalmassá tette arra, hogy vereségét győzelemként fogadtassa el konzervatív gondolkodáshoz szokott környezetével.

    Churchill szorult helyzetében 1941 augusztus 14-én végül is aláírta az Atlanti Charta-nak nevezett, Angliát világuralmi előnyeitől megfosztó megállapodást. Szövegét - már amennyit Elliott Roosevelt könyvéből ismerünk - érdemes idézni.

    1. Országaik sem területi, sem másfajta növekedésre nem törekednek.
    2. Nem kívánnak semmi olyan területi változtatást, amely nem egyezik az érdekelt népek szabadon nyilvánított kívánságával.
    3. Tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy maga válassza meg a kormányformát, amelyben élni akar, s helyreállítva kívánják látni azoknak szuverén jogait és önkormányzatát, akiket erőszakkal fosztottak meg ettől.
    4. Fennálló kötelezettségeik tiszteletben tartása mellett igyekezni fognak valamennyi államnak, kicsinek és nagynak, győztesnek és legyőzöttnek egyaránt biztosítani, éspedig egyenlő feltételek mellett, a világ kereskedelmében való részvételt és a hozzájutást azokhoz a nyersanyagokhoz, amelyek az illető államok gazdasági prosperitásához szükségesek.
    5. A legteljesebb együttműködést óhajtják megvalósítani gazdasági téren minden nemzet között abból a célból, hogy mindenki számára biztosítsák a jobb munkaszínvonalat, gazdasági berendezkedést és szociális biztonságot.
    6. A náci zsarnokság végleges leverése után olyan béke létrehozásában reménykednek, amely minden nemzetnek megadja a módot, hogy biztonságban éljen saját határai között, s mely biztosítékot fog nyújtani arra, hogy mindenki minden országban szabadon, félelemtől és ínségtől mentesen éljen.
    7. Az ilyen béke minden embernek módot fog adni, hogy akadálytalanul közlekedjék a nagy tengereken és óceánokon.
    8. Hisznek abban, hogy a világ minden nemzetének reális és spirituális okokból fel kell hagynia az erőszak alkalmazásával. Minthogy semmi jövendő béke nem lehet állandó, ha olyan nemzetek, akik határaikon túl támadással fenyegetnek, szárazföldi, tengeri, vagy légi fegyvereket továbbra is használhatnak, úgy vélekednek, hogy amíg folyamatban van az általános biztonság, tágabb és állandóbb rendszerének megteremtése az ilyen nemzetek lefegyverzése fontos. Hasonlóképpen segíteni és bátorítani fognak minden más gyakorlati rendszabályt, amely a békeszerető népeknek nyomasztó fegyverkezési terhén könnyít.

    Alig hisszük, hogy az Atlanti Charta szövege csupán ennyiből áll, hiszen konkrétum úgyszólván semmi sincs benne. Az egész csupán két álmodozásra hajlamos ember gondolatait vetíti az olvasó elé. Kizárt dolog, hogy a nagy és kíméletlen organizátor Roosevelt egy ilyen "nesze semmi, fogd meg jól" ígéretre megindította volna a kölcsönbérleti szállításokat Anglia részére, megmentve azt a halálos veszedelemtől. Egyébként az egész szöveg ismerős. Kísértetiesen hasonlít az első világháború során Wilson amerikai elnök által megfogalmazott 14 ponthoz. Az Atlanti Charta 7. pontja csaknem szó szerint megegyezik az előző 2. pontjával. Churchillnek aki az első világháború utáni rendezésben is részt vett - érthető a háborgása. Míg Wilson elnök hasonló próbálkozását úgy szólván kézlegyintéssel intézték el, ebben a szituációban Roosevelt már nem hagyja magát kihasználni. Sőt úgy tűnik, megkésve még Wilsonért is kárpótolja magát. Éppen Wilson akkori kijátszása miatt nem hisszük, hogy Roosevelt ilyen realizálhatatlan általánosságok fejében megnyitotta volna Amerika gazdasági, majd később katonai zsilipjeit Anglia érdekében.

    Az Atlanti Charta "nemes szólamai" közül aláírói - mint minden hasonló megállapodás esetében - csak azt tartották magukra nézve kötelezőnek, amely később is jól szolgálta érdekeiket. Itt is érvényes, hogy a szerződések betartása csak a gyengébb fél részére kötelező. Az erősebbet erre úgy sem kényszerítheti senki. Amint tudjuk a második világháborúnak a főszereplők közül két győztese van (Amerika és a Szovjetunió) és négy fő vesztese (Németország, Anglia - Franciaország és Japán). Ennélfogva az Atlanti Charta előírásai is a két győztes érdekeit szolgálják. Ha valamely pontja ennek nem felel meg, azt egyszerűen "elfelejtik", hogy egyáltalán létezik. Jellemző példa erre a legelső pont. A Szovjetunió a tőle nem éppen megszokott gyorsasággal, már 1941 szeptember 29-én csatlakozott. Semmi kétségünk nincs, hogy éppen Amerika érdekében. Amint később látni fogjuk, - mint Amerika hű eszköze - ő fogja propaganda és felforgató tevékenységével a háború után Angliát rászorítani a ráeső kötelezettségek teljesítésére. De erről később még szólunk.

    Az első pont ugyanis a területi és egyéb növekedésről való lemondást tartalmazza. Vajon betartották ezt a háború után? Már a háború befejezése előtt úgyszólván elfeledkeztek róla. Sztálin már a teheráni konferencián 1943 november 28 - december 2. igényt emelt a Japán fennhatóság alatt álló Kurili-szigetekre és a Szahalin déli felére, úgymond a Csendes- óceáni biztonsága érdekében. A jaltai konferencián létrejött egyezmény titkos záradékában ( 1945 február 4.) pedig már szerződésszerűen is odaítélik részére "fizetségül" a majdani Japán elleni hitszegő támadásáért. De megemlíthetnénk itt a Balti-államok bekebelezését, csakúgy, mint a lengyelektől, románoktól s éppen tőlünk magyaroktól (Kárpátalja) beolvasztott területeket is. Finnországról csak azért nem szóltunk, mert azt már az Atlanti Charta aláírása előtt megcsonkították az oroszok. Ugyan ki kérhetné számon tőlük ezt az oly fennen hirdetett paragrafus sárba tiprását?

    Sztálin nyíltan beszél, amikor Eden angol külügyminisztert 1941 decemberi moszkvai tartózkodása alatt a Balti-államok bekebelezésének elfogadására kapacitálja. Eden az Atlanti Charta e pontjával védekezik. Sztálin az oroszoktól megszokott érveléssel kimondja az igazságot. Ő bizony úgy fogja fel az Atlanti Chartát, mint Németország elleni megállapodást.

    A második és harmadik pont megcsúfolása még ennél is szégyenletesebb. Ebben nagyon rafinált megfogalmazásban a népek önrendelkezési jogát próbálták kifejezésre juttatni. Vigyázva azonban, nehogy e téren túlságosan elkötelezzék magukat. Tulajdonképpen nincs is benne semmiféle kötelezettségvállalás a mondat ugyanis úgy kezdődik, hogy "nem kívánnak". Nem kell túlságosan bizonygatni, hogy ez mire kötelezi az aláírókat. Az érdekelt népek szabadon nyilvánított kívánságával pedig ilyen aljas módon soha a történelem során még nem éltek vissza. A népek akaratát így soha meg nem csúfolták. Erre Hitler képtelen lett volna. Azok a népek, akik a Szovjetunió. érdekterületének ítélt országokban az úgynevezett "népi demokráciákban" élnek, a harmadik pontban érdekeltek. Az itt leírtak sárba tiprásáról mindenki másnál többet tudnak mondani. De ez átok alatt nemcsak Európa népeinek nagy része, hanem Ázsia többsége is nyög ma is- A trianoni diktátum alapján elcsatolt nemzetiségek joggal remélhették, az Atlanti Charta előírásai alapján végre visszakerülhetnek anyaországaikhoz, annál is inkább bíztak benne, mert tulajdonképpen ez volt egyik fő oka a második világháború kitörésének. Mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút nem lehet érdeke ilyen háborút érlelő gócok további fenntartása. Logikailag ez igaz, de a népeknek csalódniok kellett. Gondoljunk csak az idegen uralom alá kényszerített szín német és magyar területekre, a modern kor legnagyobb igazságtalanságára, amelyet a két háború között még amerikai és angol politikusok is igazságtalannak tartottak.

    Kíméljük meg a korabeli francia politikusok jogutódait annak részletezésétől, hogy elődeiket román politikusok milyen aljas módon korrumpálták Erdély megszerzése érdekében.

    De úgy látszik a mintegy ötmillió magyarra nem vonatkozott az a passzus, hogy "helyreállítva kívánják látni azoknak szuverén jogait és önkormányzatát, akiket erőszakkal fosztottak meg ettől." Ha már Erdélyt valami megmagyarázhatatlan ok miatt vissza nem adhatták Magyarországnak, akkor legalább helyreállíthatták volna önkormányzatát, hiszen ez a nép a történelem során hosszú ideig önálló állam volt. Ugyan mit vétett ez a nép? Mi a bűne, hogy ilyen hosszú kilátástalan rabságra és elnyomásra ítéltetett? Vajon az Atlanti Charta szerzői mit tudnának felhozni bizonyítványuk megmagyarázására? Az erősebb jogánál egyebet aligha. Ez pedig minden idők legbrutálisabb joga volt és marad.

    A negyedik pontot megkísérelték általánosságban betartani, de csak azért, mert első sorban a győztesek érdekeit szolgálta. Főleg Amerika biztosította ezzel hatalmassá fejlesztett iparának nyersanyaggal való korlátlan ellátását. Kétségtelen, hogy egy ideig éppen Anglia és Franciaország hátrányára ezeket a lehetőségeket a legyőzött Németország és Japán részére is biztosította, csak addig, ameddig azok piacteréül szolgálhattak az amerikai iparnak. Mihelyt termelésük versenyképessé vált, sőt bizonyos területeken előnyre is szert tett, kirobbantva az energiaválságot, ügyesen kijátszotta, s immár saját monopóliumává emelte a negyedik pont előírásait.

    Az ötödik pont nem egyéb, mint minden alap nélküli sóhajtás. Akár egy kívánsághangversenyen is elmondhatták volna. Eredménye is ugyanaz, mint amivé tulajdonképpen vált. A hatodik pontra még szót vesztegetni is kár. Az emberiség sokkal nagyobb része él más népek elnyomása alatt, mint az úgynevezett "náci zsarnokság" alatt. Alig múlik el olyan hét, hogy a világ valamely pontján ne dúljon éppen az aláírók provokálásában - háború. Az emberiség nagyobb része pedig az ENSZ által bevallottan is éhezik.

    A hetedik pontot, Anglia tengeri hatalmának korlátozását, amely kizárólag Amerika érdekeit szolgálja - betartották!

    A nyolcadik pont előírásait az aláírók, azok közül is a két győztes, jó lenne ha végre magára is vonatkoztatná. Az aláírás utáni ötödik évtizedben éppen itt lenne a legfőbb ideje.

    Azt mondják, minden mű hasonlít megalkotójára, magán viseli annak összes jegyeit. Úgy gondolom ezt elmondhatjuk az Atlanti Chartáról is, de különösen az abban lefektetett elvek megtartásáról. Ha ez utóbbit vizsgáljuk, tökéletes képet alkothatunk magunknak Rooseveltről és Sztálinról, nemkülönben a szorult helyzetben kihasznált Churchillről. Őt legalább nem sajnáljuk. Amit keresett magának, azt megkapta. Meg is érdemelte. Annál is inkább, mert elkerülhette volna.

    Mint már említettük, Hitler nyilvánosan két ízben, de kulisszák mögötti tárgyalások során több alkalommal is békét, megegyezést ajánlott fel Angliának. Felismerve az Egyesült Államok elnökének ravasz politikáját, amely Anglia birtokainak fondorlatos megkaparintását tűzte ki egyik céljául. Még azt is felajánlotta, hogy segít Anglia érdekeit megvédeni. Úgynevezett garanciát kínált az angol határokra vonatkozóan. Itt természetesen nem az anyaország határaira gondolt, hanem a birodalom birtokainak a határaira. Később, a Szovjetunió megtámadása előtt, még saját helyettesét is feláldozza, hátha ez a módszer lehetőséget talál a két nép megbékélésére. De Churchill elvakult németgyűlölete az angol birodalom létérdeke ellenére kategorikusan elutasított minden békeajánlatot. Úgy ítélte meg, Németország legyőzésével, földig való lerombolásával a németek európai konkurenciáját nemcsak letörik, hanem végleg kikapcsolják, a brit kereskedelem útjából.

    Szerencsére tévedtek. Éppen az ellenkezője következett be, a háborút ugyan megnyerték. De valóban megnyerték? Véleményünk szerint elvesztették. Való igaz, hogy a tönkrevert Németország javai és határai felett történt osztozkodásnál a győztesek asztalánál ült, de csak szerény morzsák jutottak neki. A nagy falatokat a Szovjetunió kapta. Amerika pedig fokozatosan átvette a világkereskedelemben eddig Anglia által élvezett privilégiumokat, valamint az angol gyarmatbirodalomból származó gazdasági előnyöket. Anglia csupán szerény jóvátételt kapott, amely messze nem fedezte a háborúban elszenvedett kárait és egyéb háborús költségeit. Meg hát részt vehet Németország egyik, számára kijelölt zónájának katonai megszállásában, többnyire természetesen saját költségén.

    Churchill kárpótlásul azzal nyugtatta magát és híveit, hogy a német ipar termelőbázisait teljesen megsemmisítették, míg Anglia ipari üzemei többségükben épek maradtak, vagy gyorsan helyreállítható kárt szenvedtek csak. Előnyük így vitathatatlan. A német termelő kapacitásokat pedig úgyszólván a semmiből kell ismét létrehozni, amely a népét és a gazdaságot oly mértékben terheli meg, hogy Angliát már sohasem hozhatja be. Akárcsak a háború végső alakulását, Churchill ezt is tévesen ítélte meg. Churchillnek keserűen kellett megtanulnia, hogy ami jó volt az első világháborúban, az nem jó a második világháború esetében. Rövidlátásáért nagyon nagy árat fizetett. Próbáljuk rekonstruálni, hogy alakult volna Anglia helyzete, ha Franciaország legyőzése után békét köt Németországgal. Kétségtelen, maradéktalanul vissza kellett volna adniok az első világháború után más országokhoz csatolt német területeket, így Elszász-Lotharingiát is. Ez bizonyára semmi nehézségbe nem ütközik, hiszen de facto ezek már német megszállás alá kerültek. Franciaország nyilván az adott helyzetben ezzel a feltétellel ugyancsak békét kötött volna a németekkel. A német gyarmatok visszaadása sem jelentett volna különösebb problémát, hiszen a volt német gyarmatok, mint nagyságukat, mint erőforrásaikat tekintve messze elmaradtak az angol, vagy akár a francia gyarmatbirodalomtól. Ahhoz sem fér kétség, hogy az európai piacokat is meg kellett volna osztani Németországgal. Ez sem jelentett volna különösebb hátrányt az angol iparra és kereskedelemre, hiszen Európa az angol kereskedelemnek csak a kisebb részét képezte és ez gyakorlatilag többé kevésbé a két háború között a felek nagyobb érdeksérelme nélkül már jól működött. Jellemző, hogy Roosevelt elnök az Atlanti Charta tárgyalása során így érvelt, fia Elliott kételyei eloszlatására: "Itt az angol birodalom forog kockán. Nem mindenki tud arról, de úgy áll a dolog, hogy angol meg német bankárok már régen zsebre vágták Az egész világkereskedelmet, jóllehet Németország elvesztette az első háborút. Ez pedig ugyebár nem valami kellemes az amerikai kereskedelemnek." Eltekintve Roosevelt erős túlzásától, annyi bizonyos, a két ország kereskedelme jól megfért egymás mellett. Anglia gazdasági és kereskedelmi köreit a németek nem zavarták. Ez nyilván egy békekötés után sem változott volna, sőt kapitalista nézőpontból e téren nagyobb és hatékonyabb munkamegosztásra számíthattak. A franciákat is bevonva könnyűszerrel megakadályozhatták volna az amerikaiak európai expanzióját. Az angolok nem ismerték fel, hogy nem a németek, hanem az amerikai gazdaság veszélyes expanziója fenyegeti az angol és európai ipart és kereskedelmet.

    Anglia formálisan ugyan győztesen került ki a második világháborúból. Elvesztette azonban amit a legjobban féltett, a gyarmatbirodalmát, és ezzel együtt a világkereskedelmi uralmát is. Helyét volt gyarmata: Amerika vette át. Mégpedig úgy győzte le, hogy győzelemhez segítette. Kihasználva bajba jutását, amelyet rövidlátása okozott, csak legerősebb pozícióinak feladásával segítette ki abból. Mondanunk sem kell, hogy Churchill elvakult politikájának nemcsak Anglia, hanem Franciaország is megitta a levét.

    Churchill rosszul jósolta meg a tönkrevert német ipar regenerálódásának és fejlődésnek ütemét is. Míg Anglia és Franciaország kénytelenek voltak meglévő gyáraikat bővíteni, korszerűsíteni, addig Németország a porig rombolt üzemek helyén teljesen új és a kor technikai színvonalának legkorszerűbb gépeit és technológiáját létesítette. Míg a "győztesek" nem tudták magukat rászánni a korszerűtlen - de azon a szinten még termelésre képes - gyáraikat kivonják a forgalomból, hogy helyettük a legmodernebbeket állítsák a termelésbe, addig a már nem a legkorszerűbb német gyárak szanálását elvégezte a háború, illetve a győztesek hadserege. Még a szanálás költségeit is megelőlegezték, amit a németek csak később, - jóvátétel címén - fizettek meg. Egyidejűleg hosszúlejáratú kölcsönöket, hiteleket is folyósítottak számára, a sajátjuknál modernebb termelő berendezések beszerzésére. Mondanunk sem kell, hogy békés körülmények között, erre aligha lettek volna hajlandóak.

    Churchillnek ezúttal eszébe juthatott volna Barcza György magyar követ útján tett üzenete Hitlerhez a londoni öreg és csúnya épületek lebombázásának sürgetésére.

    Az amerikaiak, angolok és franciák - ez csak természetes - megtiltották Japán és Nyugat-Németország részére katonai erő felállítását. Ezzel a költséges fegyverkezés alól is felmentették őket. Ők maguk néhány évig alig tettek mást, mint a háborúban megcsappant készleteiket pótolták. Ez előnyös volt a legyőzöttek gazdasági fejlődésére.

    A győztesek maradi gondolkodásmódjának az lett a következménye, hogy a legyőzöttek észrevétlenül, de sokkal gyorsabban fejlődtek. Ezt, egyébként De Gaulle is felismerte. Ráébredt arra, hogy gyarmatai elvesztése után felesleges "győztes fegyvertársai" kegyeit keresni - a háború során azok módszereiről és jelleméről különben is bőséges tapasztalatokat szerzett. A legyőzött Nyugat-Németországgal létrehozták a Közös Piacot, minden tagállam gazdaságának előnyére. Angliát is felkérték a csatlakozásra. De úgy látszik, balszerencséjük ezúttal sem hagyta el őket, ismét rosszul döntöttek nem csatlakoztak az európai gazdasági közösséghez.

    Ha meggondoljuk, hogy "győztes fegyvertárs" De Gaulle a brit kormány által egy évtized múlva előterjesztendő közös piaci felvételi kérelmét két ízben megvétózza, és az angolok többek között a nyugatnémet kormányt kérik, hogy segítse a makacs francia álláspont feloldását kieszközölni, akkor aligha vehetjük komolyan Anglia második világháborús győzelmét. Németország felett. Amikor Churchill átvette az angol birodalom vezetését, az világhatalom volt. Amikor végleg átadta, birtokaitól megfosztva, harmadrendű hatalommá süllyedt. Az angol nép drágán fizetett németgyűlöletében elvakult miniszterelnöke hiúságáért. Az mondják Churchill annak idején kétszer is megbukott az érettségi vizsgán. Lehet, hogy azoknak a tanároknak igazuk volt?

    A kiprovokált német támadás ellenére az orosz csapatok elképesztő gyorsasággal hátrálnak. Kétségtelen, hogy az erős német operáció is kényszerítette erre, de úgy tűnik, ez az oroszoknál hagyományos taktika. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió európai területe a legkulturáltabb és talán a nép életszínvonala is magasabb az átlagnál, európai mércével még mindig nagyon elmaradottnak és szegénynek tekinthető. A hadiipar bázisai innen messze, az Ural környékén helyezkednek el. Azt a néhány hadiüzemet, amely ezen a területen volt, már rég áttelepítették ezekre a védett helyekre. Ne feledjük Napóleon seregeit is az orosz tél semmisítette meg. Az első világháború során is veszélyesebb ellenfélnek bizonyult, mint az orosz haderő. Sajnos a második világháború idején is az amerikai, angol hadfelszerelési szállítások és a szovjet csapatok mellett ugyancsak nagyon komoly tényező volt. Nem véletlen, hogy Hitler már 1941 július 21-én így jellemzi Kvatrnik tábornagy horvát hadügyminiszterrel folytatott tárgyaláson a helyzetet: "A szovjetek egyedüli szövetségesei a tágas tér és az orosz terror, amellyel saját embereiket harcra kényszerítik". Majd elmondta, hogy a Moszkva-Minszk és Moszkva- Kijev-i autópályák építésénél annak idején a németek hiába kerestek munkásszállásokat. Semmi egyebet nem találtak, mint 30 km-ként egy-egy koncentrációs tábort (86).

    A német haderő rendkívüli teljesítményét igazolja az a tény is, hogy az oroszok a részben taktikai visszavonulásuk során olyan nagymennyiségű ember és hadfelszerelési veszteséget szenvedtek, hogy már a háború első szakaszában kénytelen volt Amerika és Anglia utánpótlást szállítani részére. Churchill már a német támadás után egy hónappal 200 Tomahawk repülőgép szállításáról értesíti Sztálint. Két-hárommillió pár csizma szállítását pedig a közeljövőben ígéri, a nagymennyiségű nyersanyagokról nem szólva (nyersgumi, gyapjú, gyapjúruha. ólom, juta. sellak).

    Teszi ezt annak ellenére, hogy Rooseveltet minden áron igyekszik rábírni, hogy a kölcsönbérleti-szerződés keretében elsősorban Anglia részére biztosítsa a hadianyag szállítást, egy esetleges német partraszállás elhárítására, s ne a Szovjetuniónak. Amint tudjuk, Roosevelt nem dőlt be Churchill szónoki fogásainak, szállításainak zöme a Szovjetunióba került.

    Arról a bizonyos kölcsönbérleti szerződésről, amelynek alapján az Egyesült Államok hadfelszerelést szállított kezdetben Angliának, majd többnyire a Szovjetuniónak, érdemes néhány szót szólnunk. Az amerikai kongresszus 1941 március 11-én elfogadja a lend-lease - magyarul kölcsönbérleti-törvényt. Ez a törvény felhatalmazta az Egyesült Államok kormányát, hogy kölcsönbe vagy bérbe adjon más államok honvédelme szempontjából szükséges árukat és anyagokat, ha az Egyesült Államok elnökének megítélése szerint ezeknek az államoknak a védelme létfontosságú az USA szempontjából. Mind a gondolkodásmód, mind a körmönfont elnevezés jól jellemzi a korabeli Amerika vezetőit, különösen elnökét. Nehezen lehet elképzelni, hogy egy tisztességes kölcsönzővállalat ilyesmit tartson készenlétben, s ha mégis, akkor iparbitorlásért nyugodtan be lehet vonni a működési engedélyét, mivel ez a mód az értékesítésnek egy kijátszott formája. Érdekes lenne tudni, hogy Anglia és a Szovjetunió hány repülőgépet, vagy ágyút, esetleg kézi puskát vagy harckocsit adott vissza a háború után, amelyet kölcsön, vagy bérbevett az Egyesült Államoktól. A törvénynek és tartalmának ez a megfogalmazása ugyanazt a célt szolgálta, mint Roosevelt többi nyakatekert találmánya: a valóságos szándék elkendőzését, a kiszemelt ellenség (inkább áldozat) megtévesztését.

    A kölcsönbérleti szerződést első alkalommal Angliának biztosítják, majd 1941 november 7-én, talán a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára szánt ajándékként kiterjesztették a Szovjetunióra is.

    Ez persze nem akadályozta meg Rooseveltet abban, hogy már ezt megelőzően is szállítson az oroszok részére. Roosevelt és Churchill már az Atlanti Charta tárgyalásai során közös üzenetben értesítette Sztálint, hogy "sok hajó megfelelő rakománnyal már elhagyta partjainkat, más hajók a legközelebbi jövőben indulnak útnak."

    A háborús erővonalak gyors kialakulásával, mindenki - aki a politikában a legkisebb mértékben is jártas - kialakította a maga kockázatmentes véleményét. Miszerint a második világháborút az amerikai- orosz-angol szövetség fogja megnyerni. Ennek felismerése egyáltalán nem volt nehéz. A németellenes szövetség 1200-1400 millió embert képviselt. Rendelkezett a világ kereskedelmi és hadihajóinak majdnem az egészével, a légierők háromnegyedével. Parancsnokságuk alatt húszmillió ember harcolt. A német szövetség ,ha ilyen egyáltalán volt, még Japánnal együtt is ennek a népességnek legfeljebb a húsz százalékát tette ki. A németek szövetségesei pedig alig voltak hasznára, sőt egyesek, kifejezetten kárára tevékenykedtek.

    Erőforrásaikat tekintve pedig az arány még sokkal rosszabb. Az addig legyőzött európai országok erőforrásai csak korlátozott mértékben álltak Németország rendelkezésére. Haditermelésbe-vonásuk pedig erős német katonai igazgatást igényeltek. Mindezeken felűt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a háború tervezője és legfőbb koordinátora, az Egyesült Államok területe mind Németország, mind Japán számára elérhetetlen távolságban van. Haditermelése háborítatlanul - szinte békebeli feltételekkel működik.

    Az összes feltételeket mérlegelve a szembenálló felek erőviszonyai legfeljebb 10:1-hez összehasonlítást bírják el a németek és a japánok rovására.

    A három ravasz róka most már egészen biztos lehetett a háború végkimenetelét illetően. Bár a két angolszász hatalom vezetőit - különösen a német-orosz háború első évében - több ízben kerítette hatalmába a félelem, mi lesz, ha az orosz tömegek esetleg összeroppannak az erőteljes német katonai akciók és a sztálini terror együttes és gyakran egy időben jelentkező nyomása alatt? Ilyen kétségüknek többször hangot is adnak. Daviestől több példát is tudunk erről. Alig hagyták maguk mögött a háború első évfordulóját, 1942 július közepén erőteljes német támadás indult Sztálingrád térségében. Az oroszok sorra ürítették ki, Bogucsarit, Millerovot, Vorosilovgrádot, a doni Rosztovot, Novocserkaszkot. Súlyos harcok folytak Kletszk, Cimljanszk, Kotyelnyikovo, valamint Belajaglina körzetében, továbbá számos más ponton a Don alsó folyása mentén. Ezek a német sikerek nagy riadalmat keltettek az imperialista hatalmak körében, de különösen Angliában. Még a beavatott politikusok közül is egyre többen adtak hangot annak a véleményüknek, hogy az oroszok nem tudnak megállni a Volga-mentén. Sőt egyesek Majszkij szerint - tudni vélték, hogy az oroszok máris tárgyalásokat kezdtek Németországgal a különbékéről. Ebbéli meggyőződésükben még azt is felhozták: "Hiszen kötöttek különbékét a bolsevikok 1918-ban a német császárral is!"

    Majszkij 1942 július 24-én vette Sztálin július 23-i keltezésű Churchillnek szóló üzenetét. Nyomban lefordította, majd a címzetthez sietett vele. Sztálin ebben élesen felvetette a hajókaravánok, valamint a második front ügyét. Churchillt éppen a szokásosnál ittasabb állapotban találta. Az üzenet hatását így írja le Majszkij, július 24-i naplóbejegyzésében: "Sztálin üzenete erős hatást gyakorolt a miniszterelnökre. Lesújtott és sértődött volt egyszerre (különösen Sztálin azon vádja miatt, hogy nem teljesítette vállalt kötelezettségét) s mintha felvillant volna benne annak gondolata, hogy a Szovjetunió kiléphet a háborúból."

    Majszkij ugyan nem írja, de biztosak lehetünk abban, hogy ezek után Churchill rögtön ki is józanodott. Minden esetre a második frontra vonatkozóan Sztálin nem a német-orosz háború kitörése utáni szószegésre gondolt.

    Való tény, hogy a szovjet katonák elcsigázottsága, harci morálja, de felkészültsége is - az amerikai-angol szállítások ellenére - szánalmas állapotban volt. Sztálingrádnál harcolt szemtanúktól tudjuk, hogy az orosz védők kilátástalannak tartották a német támadás megállítását feladni készültek a várost. Számos katonai egység megkezdte a visszavonulást. Mögöttük azonban a GPU- egységek helyezkedtek el, és sortűzzel kényszerítették őket a harcra. Sőt olyan szélsőséges becslést is lehetett hallani ugyancsak szemtanúktól, hogy az oroszok Sztálingrádnál több orosz katonát semmisítettek így meg, mint a németek. Csak ilyen módon tudták Sztálingrádot megtartani. Sztálin a háború első tapasztalatai után 1941 szeptember 12-én elrendeli, hogy minden lövészhadosztály szervezzen egy zászlóaljnyi megbízható harcosokból álló záró osztagot, amelynek feladata a pánikba esett katonák menekülésének megállítása, ha kell fegyverhasználat útján. Ezt később kibővítette: minden hadsereg kötelékében 3-5 jól felfegyverzett 200-200 fő záróosztagot szerveztetett a megbízhatatlan hadosztályok hátába. Elrendelte: a pánikkeltőket és a gyávákat a helyszínen végezzék ki. E célra minden hadsereg kötelékében állítsanak fel 5-10 büntetőszázadot ( 150-200 fővel) (88) De még valami segítségükre sietett itt az oroszoknak; mégpedig Paulus német tábornok árulása, amely mindmáig, a második világháború egyik különös rejtélye.

    Ismerve az oroszok ideológiái és személyi kultuszra való fanatizmusát - a "GPU biztatás" - nem elképzelhetetlen. Az oroszoknak ilyesmiben kitűnő gyakorlatuk van. Az emberi életnek az orosz vezetés részére úgyszólván semmi értéke sincs. A II. világháború után Eisenhower tábornok elmondta Zsukovnak az amerikai hadsereg milyen különleges aknatapogató gépekkel végezte az elfoglalt ellenséges területek elaknásításának megszüntetését. Zsukov ismertette az orosz katonai "stratégiát": az aknamezőt úgy lehet a legjobban megtisztítani, hogy áthajtják rajta a gyalogságot. (87) Az 1917-es forradalomban pedig szinte a teljes értelmiségüket szó szerint kiirtották. De békeidőben sem pihentek. Avult ideológiájuk képzelt ellenségeit tűzzel-vassal irtották. Olvassuk csak el Szolzsenyicin: Gulág szigetcsoport című könyvét, tapasztalni fogjuk, hogy a cári szigor a szibériai száműzetések és más megtorlások meg sem közelítették Sztálinék módszereit.


    A JAPÁN TÁMADÁS KIPROVOKÁLÁSA

    A német-orosz fronton az események az amerikai elképzelések szerint kisebb-nagyobb zökkenőkkel bonyolódnak.

    Vessünk most egy pillantást Amerikára, közelről is. Milyen problémákkal küzd ebben az időben az amerikai gazdaság? Az 1929. évi nagy válságon már rég túljutottak. Időközben olyan hatalmas termelési kapacitása alakult ki, amely jóval meghaladja az ország szükségleteit. Előtérbe kerülnek az expanziós törekvések. A piaci gondok növekednek, de veszedelmes konkurens jelentkezik Ázsiában: Japán.

    A japán gazdaság jellemzői érdekes módon szinte pontról pontra megegyezik a német gazdaságéval. Kis terület, nagy népesség, nyersanyag-, és energiahiány, rendkívül dinamikus ipari fejlődés, kitűnően képzett és maximálisan fegyelmezett munkaerő. Egyszóval kicsi az élettér. Népének életszínvonal igénye mindezek ellenére meg sem közelíti egyetlen más fejlett ország lakosainak igényszintjét. Az olcsó munkaerő, valamint, annak magas kvalitása biztosítja az amerikai színvonalú áruk rendkívüli versenyképességét. Ez pedig az amerikai expanzió komoly akadályát képezi.

    Bizonyára a Kedves Olvasó csodálkozva olvassa e sorokat, esetleg azt hiszi, összetévesztettük a jelenlegi japán gazdasági és kereskedelmi állapotokat a második világháború előttivel. Nem, nem erről szó sincs. Sokan azt mondják, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Szilárdan hisszük, hogy igen. Ezen még az időközben bekövetkezett nagyarányú technikai fejlődés sem tudott változtatni.

    Amerika és Japán érdekellentétei éppen természetüknél fogva nem új keletűek, messze az első világháborút megelőző időkre nyúlik vissza. Az Egyesült Államok és Japán kapcsolatairól Lenin 1918-ban így nyilatkozik: A két ország között érlelődő konfliktus esetében nincs támadó, sem védekező fél. A konfliktusért egyaránt felelős Tokió és Washington is. Az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és a moszkvai szovjet együttes ülésén a külpolitikáról szóló előadói beszédében 1918 május 14-én Lenin szó szerint ezeket mondja:

    "Önök tudják, hogy Japán és Amerika háborúja már tény. Ezt a háborút évtizedeken át készítették elő, ez nem véletlen jelenség, a taktika sem függ attól, hogy ki adja le az első lövést." Ezt a bölcsességet Lenin utóda is elmondhatta volna a Szovjetunió és Németország jövendő háborújáról. (Lehet, hogy el is mondta, csak mi nem tudunk róla?)

    Mindezek után nem meglepő, ha Amerika szüntelen azt latolgatta, hogyan tudná elgáncsolni a japán gazdaságot. Egyre világosabbá válik, hogy ez békés úton nem megy. A kor politikai, társadalmi, gazdasági állapota - csakúgy, mint a németek esetében - szükségszerűvé tette a japánok számára is az élettér keresését. A gyarmattartó hatalmak makacssága a békés megoldást a japánok számára sem tette lehetővé. Szomszédja a nagykiterjedésű, akkor még nem olyan nagy népsűrűségű Kína. Vele hagyományos bezárkózottsága miatt szó sem lehetett normális kereskedelmi kapcsolatok kiépítéséről. A kor szokása szerint Japán is háborúval igyekezett magának kínai területeket szerezni, amellyel az iparának szükséges nyersanyagokat legalább részben biztosíthatta.

    Amerika élén rendkívül nagy koncepciójú elnök áll: Roosevelt. Zsidó orientáltsága segíti abban, hogy ne csak a politikában, de gazdasági téren is képes legyen széleskörű koncepciók kidolgozására és megvalósítására. Ez a sok dimenziójú egyéniség képes volt az állam hatalmas termelési kapacitását ügyes politikai tranzakcióval Amerikának nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is világtörténelemben páratlan méretű hasznára organizálni. Elképzeléseiben a kor morális felfogása egyáltalán nem zavarta. A nagy történelmi és kulturális múlttal rendelkező európai államok erkölcsi normáit egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Szabad fogalmazásban úgy is mondhatnánk: felrúgta. Európában a feszültség nőttön-nőtt. A németek az angol és francia gazdaság elevenébe vágtak, amelyet azok úgy sem tesznek zsebre. A kínálkozó alkalmat Amerikának is ki kell használni. Jól tudják, hogy a legutóbbi 1905-ös japán-orosz háborúban az oroszok húzták a rövidebbet. Azt is tudják, hogy az oroszok ezért bosszút esküdtek. Ezek a tények szinte tálcán kínálják az amerikai elnöknek a legkülönbözőbb kombinációkat. Él is velük. Titokban megállapodik Sztálinnal. Európa és a világ nagy része a németek próbálkozásaival van elfoglalva. Eközben a Szovjetunió Kína oldalán 1939-ben hadüzenet nélkül megtámadja a japánokat. Amint tudjuk hasonló cselekményért a németeknek Anglia és Franciaország is, de Dél-Afrika, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is hadat üzent. Ezúttal természetesen ilyesmi még csak eszükbe sem jutott.

    Az amerikai elnök és környezete nagy gazdasági erejének tudatában kidolgozza a világuralomra törő terveit, amelynek megvalósításához hatalmas ipari termelőkapacitása révén megfelelő bázis áll rendelkezésére. Belpolitikai helyzetéből adódóan ez a termelőkapacitás a hadviselés időszaka alatt is megóvható. Ahhoz, hogy a háború utáni világkereskedelem és világgazdaság felosztása Amerika igényei szerint történjék, a háború megnyerésének lehetőségét az amerikai akarattól kell függővé tenni. Nyilvánvaló, hogy ennek érdekében Amerikának is be kell lépnie a hadviselők sorába. Ez pedig nem a legegyszerűbb feladat, de Rooseveltnek nem okoz különösebb gondot. Ördögi tervéért komoly árat kell fizetnie, de végül is megtérül. Az üzletben pedig az a legfontosabb, hogy a befektetett tőke lehetőleg a legnagyobb hozadékot biztosítsa. Ehhez a jelenlegi előfeltételek, s így a kilátások is jók. A történészek hajlanak arra, hogy a japán támadás kiprovokálására Rooseveltnek azért volt szüksége, hogy a szenátus megszavazza a támadó elleni háborúba való belépést. Amerika megtámadásának hiányában ezt elutasítaná. Ez vitathatatlan, bár meg kell jegyeznünk: az a hatalmi szerv, amely egy olyan körmönfont törvényt, mint a lend-lease megszavaz, attól egyéb is kitelik.

    Az amerikai kormány már 1936-ban tervezte a Japán elleni háborút. Ezt aligha tehette a szenátus teljes kikapcsolásával. 1937 tavaszán szenzációs hír hozta lázba az amerikai közvéleményt, nem különben a repülés szakembereit. Amélia Erhardt, amerikai asszony a világon első ízben az egyenlítő mentén földkörüli repülőútra készül. A Purde Egyetem Lockheed Elektra repülő laboratóriumot ajánlott fel neki. A Pan Am Légitársaság pedig Fred J. Noonan navigátort adta kölcsön Amélia mellé. Az indulás 1937 június 2-án történt Miamiból, keleti irányba. A tervek szerint gépük baj nélkül szállt le az Új Guinea-i Lae-ban. A következő 4100 km-es szakasz a Csendes-óceán felett volt kijelölve, az új leszállás helyéül Howland- Island egy kis szigetecskéje volt tervezve, amely teljesen lakatlan, mindössze 3 km hosszú és 1, 5 km széles volt. Az amerikai haditengerészet néhány emberét odavezényelték, hogy leszállópályát építsen, majd olajat és üzemanyagot is a helyszínre szállítottak. A várható érkezés idejére az úszó rádióállomássá alakított Istaca nevű hajót is a sziget partjaihoz küldték.

    Améliáék 1937 július 2-án indultak el Lae-ból, de sohasem érték el következő célpontjukat. Számtalan hajó és repülőgép pásztázta 16 napon át a Csendes-óceánt, hogy megtalálják a repülőgép roncsait, és személyzetét. A költségek 4 millió dollárra rúgtak, minden eredmény nélkül. Majd azzal a végkövetkeztetéssel zárták le az ügyet, hogy a gép a tengerbe zuhant, megtalálása reménytelen.

    Az élénk érdeklődésű amerikai közvéleményben különböző legendák születtek. Annál is inkább, mert az üggyel kapcsolatban a hivatalos körök mély hallgatásba burkolóztak. Két lelkes kutató megkísérelte a titok feltárását. Paul L.Briand kapitány és Fred Goerner rádió- és televízióriporter egymástól függetlenül egy-egy könyvben fejtette ki véleményét. Mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy a világkörüli út csak fedőnév volt. Az igazi feladatuk az volt, hogy figyeljék meg hány repülőtérrel és más hadiflottát kiszolgáló létesítménnyel rendelkeznek a japánok a Turk (Karolina)-szigeteken lévő bázison, továbbá annak felderítése, hogy az Egyesült Államok birtokában lévő egyenlítői szigetek leszállás szempontjából milyen előnyökkel és lehetőségekkel rendelkeznek.

    A kémrepülőt azonban személyzetével együtt a japánok elfogták, de ezt nem hozták nyilvánosságra.

    A háború után J. F. Dulles külügyminiszter környezetéből szivárgott ki a hír, hogy a japán fegyverletétel után a szövetségesek a japán császárt is a háborús bűnösök listájára akarták venni, de ezt éppen Amerika akadályozta meg. A császár ugyanis közölte Truman elnökkel, amennyiben erre a perre sor kerül, nyilvánosságra hozzák a császári légierő főhadiszállásán őrzött Erhardt-dossziét. Sőt azt is közölték, Amrélia Erhardt még életben van, s a foglyuk. - Az eredményt ismerjük. (1)

    A németekhez hasonlóan a japánok is megkísérlik Amerikával békés tárgyalások útján rendezni nyersanyag beszerzési és egyéb nehézségeiket. Az amerikaiak konoksága azonban még az angolokén is túltesz. Roosevelt az Atlanti Charta tárgyalása során megígérte Churchillnek, hogy az amerikai japán tárgyalásokat illetően még legalább három hónapig időt húznak, vagyis, "orruknál fogva vezetik a japánokat." Az amerikai kormány belpolitikai okokból nem tartotta célszerűnek magára vállalni a háború kezdeményezését, ezért úgy döntött, hogy a támadást és időpontjának kiválasztását szűk határokon belül átengedi a japánoknak. Az erre alkalmas helyet azonban ők jelölték ki. Tehették ezt annál is inkább, mert amerikai hírszerzők korábban, már 1940 nyarán megfejtették a japán katonai rejtjelzést és a diplomáciai kódot. Így a japánok minden kártyájába idejében beleláttak.

    Az információkat csak nagyon kevés emberrel közölték. Kizárólag az elnök, külügyminiszter, hadügyminiszter, haditengerészeti miniszter és a fegyveres erők parancsnoka volt beavatva. Még a kormány többi tagjának sem volt tudomása erről a rendkívül fontos forrásról.

    Az amerikai külpolitikának egyébként is van egy jellemző hagyománya, amelynek gyökerei még az óceánon túli köztársaság "alapító őseihez" nyúlnak vissza. Eszerint az Egyesült Államok hasznot húz az európai és ázsiai háborúkból. Voltaképpen ezen nyugszik az USA jóléte. Kormánya nem igyekszik belépni a nagy fegyveres konfliktusokba, hanem megvárja amíg a harcoló felek elgyengülnek és akkor közbelép a maga döntő súlyával. Ezt Japán esetében is nagyon jól alkalmazta, hiszen az Egyesült Államok amerikai területét a japánok nem is veszélyeztették, csupán a Csendes-óceáni szigetbirtokait szállták meg egymás után. Ez viszont alig volt több ártatlan légycsípésnél.

    Japán nyersanyagszükségletének biztosítása érdekében még az 1930-as évek elején elfoglalta Északkelet-Kínát. Ott tíz év alatt jelentős beruházásokat eszközölt. Térnyerését azonban nem tudta "legalizálni". Kína nem volt hajlandó békét kötni. Meg kell itt jegyeznünk, hogy ez a terület nem tudta megoldani a japán ipar nyersanyag és energiaellátását. Nehézségei csak átmenetileg enyhültek. Ipari fejlődése utolérte korábbi problémáinak mértékét. A térség gondjai azonban megoldhatatlanok voltak az Egyesült Államok ellenére, aki már elég nagy súllyal nehezedett a népek nyakára.

    Hosszas huzavona után végre 1941 február közepén megindultak az amerikai japán tárgyalások. Roosevelt és Hull 1941 február 14-én a Fehér Házban fogadta Nomura-t, Japán washingtoni nagykövetét. A beszélgetés tárgyát később Roosevelt nagy humorérzékkel mesélte el baráti körében. Emlékeztetett rá, hogy annak idején "McKinley amerikai elnök mindent elkövetett, hogy elkerülje a háborút Spanyolországgal, de megtörtént egy olyan szörnyű eset, amit incidensnek neveznek. Senki nem tudja, hogy a spanyolok valóban elsüllyesztették-e a Maine-t, de MeKinley és John Nay nem állhattak ellen a háború megindítását követelő amerikai népnek (sóhaj). 1898- ban, Havannában az egyik kikötőhelyen felrobbant a Maine amerikai cirkáló; az Amerikai Egyesült Államok ennek ürügyén üzent hadat Spanyolországnak. Amikor a japánok elsüllyesztették a Panay-t (amerikai ágyúnaszád, amelyet állítólag a japánok 1937-ben süllyesztettek el a Jangcen) a felháborodás hulláma söpört végig az országon. Én , és Hull úr (itt ül velem szemben) nagy nehezen lecsillapítottuk a felháborodás újabb hullámát, és hála Istennek, sikerült (sóhaj). Remélem, Nomura tengernagy továbbítja a kormányának, hogy itt mindent elkövettünk, hogy minden nyugodt legyen, ámde fogytán van az amerikai nép türelme, és ha átszakad a gát (három sóhaj) vége a civilizációnak." Az idézet pedig Amerika legfőbb szövetségese, a Szovjetunió egyik történészétől származik. Jakovlev: Pearl Harbor rejtélye című könyvében került a kelet-európai olvasók elé. Az amerikai-japán tárgyalások természetesen folytatódtak Nomura vezetésével, az elnökkel és külügyminiszterrel. Roosevelték szándékosan olyan homályosan fogalmaztak, hogy a japánok úgy vélhették, van még értelme a tárgyalások folytatásának. Az amerikaiak pedig menetrend szerint húzták az időt és tárgyaltak. Hull emlékirataiban világosan és félreérthetetlenül leírja: "Kezdettől fogva jól tudtam, hogy a tárgyalások sikerének esélye egy a húsz, az ötven, vagy száz ellenében."

    Tulajdonképpen miféle javaslatokat terjesztettek elő a japánok? Elfogadhatatlanok voltak azok Amerika számára? Dehogy! Kérték, hogy járjanak közbe: Kína fogadja el Japán fennhatóságát Északkelet-Kína felett - amit mintegy tíz éven át de facto már elismertek ha ezt Kína nem fogadja el, az Egyesült Államok vonja meg tőle a segítséget, amelyet az éppen Japán ellen használ fel. Roosevelt és Konoje japán miniszterelnök folytasson tanácskozást Honoluluban. A tanácskozásnak tűzzék a napirendjére az Egyesült Államok és Japán kereskedelmi kapcsolatainak helyreállítását, Japán szabad hozzájutását a nyersanyagforrásokhoz, Japán részére történő hitelnyújtás lehetőségét. (Talán nem árt, ha megjegyezzük, hogy Japán problémái napjainkban is hasonlóak, kérdés, mikor lép fel az Egyesült Államok ugyanazokkal a módszerekkel?)

    Az amerikai kormány stratégiája az idő múlásával tervszerűen bonyolódnak. Már 1941 július 25-én megtiltotta a kőolaj kivitelét Japánba és befagyasztotta az Amerikával szemben fennálló, összesen 130 millió dolláros Japán követelést. "Javítás" ürügyén lezárták a Panama-csatornát a japán hajók előtt. Anglia és Holland-India követte az Egyesült Államok példáját, ugyancsak befagyasztotta a japán követeléseket, de a kereskedelmi kapcsolatokat is megszakította. Itt tehát Amerika vezette összehangolt akció folyik Japán ellen. Igaz, később az Egyesült Államok külügyminisztériuma - még nem látta elérkezettnek a kenyértörés idejét - enyhített az embargón, újra engedélyezte a Japánnal való kereskedelmet, de csak oly mértékben, hogy az export értéke azonos legyen az importéval, minthogy a japán követeléseket zárolták.

    A japán kormányban, a Szovjetunió történetírásával és mai napig tartó szüntelen propagandájával ellentétben, csupán Matsuoka külügyminiszter hajlott Oroszország megtámadására egy német szövetség keretében. Igyekezete miatt le is váltották. Az 1941 július 16-án lemondott kormánnyal ő is távozott. Az új kormányban szinte csak ő nem kapott helyet, éppen német orientációja miatt. Japán nem akarta és nem is akarhatta megtámadni a Szovjetuniót. Ez ellentmondott volna minden józan megfontolásnak. Tokió légvonalban nagyon közel van a szovjet Vlagyivosztokhoz, s így szovjet légitámadás ellen védhetetlen volt. Azon kívül egy Szovjetunió elleni hadjárat nem juttathatta volna hozzá Japánt az égetően szükséges nyersanyagokhoz és olajhoz, amelynek forrásai a déli tengerek térségében vannak. Mindezeken felül az Atlanti Charta tárgyalásairól 1941 augusztusban kiadott Roosevelt-Churchill deklarációban figyelmeztették, s egyben provokálták Japánt; amennyiben egy harmadik hatalom válik Japán agressziójának célpontjává, az Egyesült Államok segítséget nyújt neki. Ezt közölték Nomura japán nagykövettel is. De Németország Szovjetunió elleni preventív támadása után néhány nappal is színt vallott Amerika, az oroszok megsegítésének bejelentésével. Japán számára értelmetlen lett volna egy ellenség helyett kettővel küzdeni.

    A Szovjetunió ennek ellenére azt állítja, hogy az amerikai uralkodó körök mindent elkövettek, hogy Japánt Oroszországnak ugrasszák. Ennek pont az ellenkezője igaz! A Szovjetuniót igyekeztek Japánnak ugrasztani. Bizonyításért nem is kell túlságosan messze menni. Daviest is idézhetjük: Brüsszelből 1939 január 18-án kelt levelében, amelyet Harry Hopkinsnak írt, így vélekedik: "közös érdeke a szovjetnek és kormányunknak, hogy - Japán miatt - a két hatalom egymással jó viszonyban álljon." De korábbi esetet is említhetnénk. Davies maga írja le könyvében: amint 1937 április 5-én a Szovjetunióból New Yorkba érkezett, első útja House ezredeshez, Wilson, első világháborús amerikai elnök tanácsadójához vezetett, aki hosszasan fejtegeti: "Amerikai szempontból cseppet sem közömbös, a japán kérdés miatt is fontos, az orosz viszonyok megismerése és értékelése." Arról is tudunk, hogy Churchill a japán támadást követően arra akarta rávenni Rooseveltet, hogy a Szovjetunióval indíttassanak támadást Japán ellen. Meg kell mondanunk, Churchillnek ez a terve nem a Szovjetunió tiltakozásán, vagy a támadás megtagadásán bukott meg. Ennek ellenére Anglia is egyetértett Amerikával abban, hogy nem szabad megengedni, hogy a tengelyhatalmak egenként verjék le ellenfeleiket. Éppen ezért a japánokat nemcsak, hogy nem ugrasztották a Szovjetunió ellen, hanem ennek biztos elkerülése érdekében Amerika vállalta, sőt csábította őket egy saját maga elleni támadásra. A japánok ezt egy ideig igyekeztek elkerülni, de az amerikai kormány mindent elkövetett provokálásukra.

    Az amerikai embargóval természetesen megszakadtak a Japánnal folyó tárgyalások is. Az Atlanti Charta-ügylet megkötéséről hazaérkező Roosevelt már 1941 augusztus 17-én javasolta Nomurának az amerikai japán tárgyalások felújítását. Konoje kormánya kapva kapott Roosevelt ajánlatán. De az amerikaiak - amint arról Churchillt tájékoztatták - csak az időt húzták. Különböző elvi jegyzékeket váltottak, a Roosevelt-Konoje találkozóból nem lett semmi. Grew, az Egyesült Államok nagykövete sem érti kormánya magatartását. Szeptember 29-én figyelmezteti Washingtont, ha nem kerül sor a találkozóra, a japán kormány megbukik és katonai diktatúra kerül hatalomra. Ez pedig az Egyesült Államokkal való összeütközéshez vezethet. (Roosevelt éppen ezt várfal)

    A többszöri sikertelen japán kísérlet után Grew keserűen írja naplójában: "Az a körülmény, hogy Japán miniszterelnöke figyelmen kívül hagy minden példát és hagyományt - márpedig ebben az országban nagyon tisztelik őket - és hajlandó kézben tartott kalappal megjelenni amerikai földön, hogy találkozzék az Egyesült Államok elnökével, önmagában is fokmérője a kormány elszántságának, hogy kiküszöböli azt az óriási kárt, amelyet nagy és potenciálisan felbőszült országunk elidegenítése okozott.°

    A japán kormány azonban hiába mozgatott meg mindent, eredménytelen maradt az a törekvése, hogy Roosevelt találkozzék Konoje-val. Így a japán kormány tekintélye rohamosan csökkent, majd miután Roosevelt október 2-án hivatalosan, de indokolás nélkül elutasította a találkozóra tett javaslatot, október 16-án le is mondott. Amint Roosevelt tudomást szerzett róla, két órán át tanácskozott Hull, Stimson és Knox miniszterekkel, Marshall tábornokkal, Stark tengernagya) és Harry Hopkins-szal. A tanácskozásról semmi sem szivárgott ki. Csupán az a bejegyzés ismeretes, amelyet Stimson írt naplójában: "Kényes probléma áll előttünk, úgy kell irányítani a diplomáciai ügyeket, hogy Japánnak ne legyen igaza, hogy elsőnek ő kövesse el az ostobaságot - tegye meg az első lépést." Ez ugyan elég nehéznek látszik, mivel Japán igen alacsony szinten tartotta haderejét. Már szóltunk Davies 1938 június 6-án kelt, a Szovjetunióról szóló összefoglaló jelentésének idevonatkozó adatairól. Davies szerint - neki pedig igazán elhihetjük - Japán katonai létszáma az idézett időszakban csupán 248.000 fő. Még Románia is megelőzi a maga 266.000 főjével. A Szovjetunió 1.500.000 főt számláló haderejéről nem is beszélve. Ez az állapot 1941-ben sem változhatott lényegesen. Stanley Horubeck, az amerikai külügyminisztérium távolkeleti ügyekkel foglalkozó főtanácsosa 1941 tavaszán jelenti a kormánynak: "Állandóan gondolni kell egy igen fontos tényre - Japán nincs felkészülve az Egyesült Államok elleni háborúra."

    Az amerikai hírszerző hivatal ugyancsak október 16-án egy memorandumot juttatott el a kormányhoz, amelyben kifejtik, a japán kormány bukása logikus következménye annak, hogy Tojeda külügyminiszter nem tudta enyhíteni a Japánra nehezedő amerikai gazdasági nyomást.

    A japán kormány lemondásával az események felgyorsultak. Két nap múlva 18-án Hideko Todzso tábornokot nevezik ki miniszterelnökké, aki a hadügyi és belügyi tárcát is magának tartja fenn. A japán koordinációs bizottság az amerikai kihívásra 1941 októberében már csaknem szünet nélkül ülésezik. Október 23-án arra a megállapításra jutottak, hogy a jelenlegi helyzetből nincs más kiút, csak a háború. De azt is felmérték, hogy az Egyesült Államok katonai potenciálja 7-8-szorosa Japánénak. Ezért semmiféle lehetőséget nem láttak arra, hogy az USA fölé kerekedjenek, akaratukat e megváltozott eszközökkel rájuk kényszerítsék. Végkövetkeztetés: gyors hadjáratot kell indítani korlátozott célokkal. Ennek ellenére a császárnál 1941 november 5-én a titkos tanács által megtartott ülésen úgy döntöttek, még egy utolsó kísérletet kell tenni, vagyis folytatni kell a tárgyalásokat az Egyesült Államokkal. Erre a célra javaslataiknak két változatát dolgozták ki, amelyet "A" és "B" tervnek neveztek el. Ha az USA november 25-ig egyiket sem fogadja el, akkor a koordinációs bizottság konklúziója szerinti háborút meg kell indítani. "A" változat: Japán egyetért azzal az elvvel, hogy a Csendes-óceánon és Kínában a nemzetközi kereskedelemben le kell mondani a megkülönböztetésről, ha ezt az elvet a világ többi részében is elismerik. A japán kormány hajlandó nem bővíteni az önvédelmi övezetét és szeretné elkerülni az európai háború kiterjedését a Csenden- óceánra. Japán és Kína békekötése után a japán csapatok 25 évig Észak-Kínában maradnak Mongólia határán és Hajnan-szigetén.

    Ha az Egyesült Államok elutasítja az "A" tervet, akkor át keli nyújtani a "B" tervet, amely aztán Amerika részéről igazán elfogadható lett volna. Így hangzik: Japán kötelezi magát, hogy tartózkodik minden katonai rendszabálytól annak fejében, hogy a vele folytatott kereskedelemben enyhítik az amerikai korlátozásokat. '"

    Tulajdonképpen itt már a japánok úgyszólván semmit sem kértek, csupán azt, hagyják békében őket. Hiszen a kereskedelmi korlátozások enyhítése - amelyről aligha lehet tagadni, jogos igény volt semmire sem kötelezte Amerikát, legfeljebb egy pillanatnyi gesztusra, ami semmiféle tartalmi értéket sem biztosít. De ha ezt az őket semmire sem kötelező kérést elfogadják, akkor- lehetetlen Japánt háborúba vonni. Erre pedig az amerikai kormánynak okvetlenül szüksége volt.

    A japán külügyminisztérium az "A" és "B" terv tárgyalásának befejezési határidejét 1941 november 25-ben állapította meg. Miután úgy tűnt, hogy a "B" tervvel Amerika esetleg egyetért, a japánok bizakodóbbakká váltak és további négy napot engedélyeztek Nomura nagykövetnek a tárgyalások befejezésére. `Természetesen ezeket a rejtjeles táviratokat még a feladásuk napján megfejtették az amerikai hírszerző tisztek, majd Roosevelt és Hull asztalára tették. Az elnök és külügyminisztérium újabb bizonyítékát kapta, hogy az amerikai választól függ, lesz-e, vagy nem lesz háború a Csendes-óceánon és a Távol-Keleten.

    Hull a japán ,.B" tervet némileg átdolgozta, de csupán néhány lényegtelen módosítással, amelyet Japán minden bizonnyal el is fogadott volna. (Az Indo-Kínában maradó japán csapatok meghatározása.) Ezt a tervet november 22-én ismertette az angol, holland, kínai és ausztrál követtel. Mindannyian egyetértettek vele. Ezek után Hull lehetségesnek tartotta, hogy november 24-én válaszoljanak Japánnak.

    Úgy tűnik Hull időzavarban volt, mert 24-ig nem tudta a tervezetet egyeztetni az illetékes amerikai miniszterekkel és az elnökkel. Csak 25-én reggel került rá sor Hull, Stimson és Knox egyeztetésére. Másfélórás tanácskozás után mindhárman egyetértettek abban, hogy az amerikai javaslatokat át kell adni Japánnak. Délelőtt 1 órakor mindhárman a Fehér Házba siettek, hogy az elnök jóváhagyását is elnyerjék. Roosevelt véleménye és végső utasítása azonban minden bizonnyal hideg zuhanyként érte őket. Az elnöknél tartózkodott Marshall és Stark is. Újabb másfélórás tanácskozás folyt le, amelyről úgyszólván semmi sem került nyilvánosságra. A későbbiekben sem jutottak a történészek egyéb adathoz, mint Stimson kibogozhatatlan naplójegyzete, miszerint Roosevelt az európai háborúban való részvétel terve helyett csupán az amerikai japán viszonnyal foglalkozott. Kijelentette: "valószínűleg megtámadnak bennünket a japánok, lehetséges, hogy ,legkésőbb a következő hétfőig (november 30.) Mit tegyünk? Az a kérdés, hogyan manőverezzünk, hogy az első lövést Japán adja le, de ne sodorjuk magunkat nagy veszélybe. Ez nehéz feladat."

    A naplóbejegyzés rövid szövege nagyon is ellentmondó. Ha Roosevelt olyan biztos abban, hogy a japánok megtámadják, mégpedig várhatóan egy héten belül, ugyan miféle manőverezés szükséges ahhoz, hogy az első lövést a japánok adják le?

    A délelőtti katonai vezetőkkel folytatott tárgyalás után néhány órával Roosevelt és Hull meghozta a háborús döntést. Valószínű, hogy a tényleges döntést egyedül az elnök hozta. Az előzmények ismeretében ez nyilvánvalónak látszik. Az általuk jelentéktelenül módosított japán "B" tervet elvetették. Helyette a külügyminisztériumban nagy sietve egy tíz pontból álló terjedelmes programot állítottak össze. Az Egyesült Államok ebben a lényeget leszűrve azt javasolta, hogy Japán állítsa helyre az 1931 szeptember 18-a előtti helyzetet, vagyis a japán katonai rendszabályok meghozatala előtti állapotot. Mivel egyetlen korábbi amerikai-japán tárgyalás során, de főként az 1941. évi tárgyalások alatt az amerikai kormány ezt soha nem kérte, sőt korábbi feltételeik meg sem közelítették a tíz pontból álló program szigorát - ez tulajdonképpen ultimátum volt a japánok számára.

    Japán tőrbecsalásánál is eredményesen alkalmazta Amerika Japán önfelértékelésének elvét. Itt ugyan nem átmeneti szövetségre léptették vele a Szovjetuniót, amint azt Németország esetében tették, hanem 1941 április 13-án öt évre szóló szovjet japán semlegességi szerződést iratnak alá az oroszokkal. Azzal, hogy a japánok biztosítva érezhették a hátukat a Szovjetunió felől, megnövelték a japánok támadásba vetett bizalmát és bátorságát. Ugyanakkor a Szovjetunió hátát is biztosították egy német-orosz háború esetére, amelynek létrejöttét Amerika, de a rövidlátó Anglia és Franciaország is beleépítette Németország katonai legyőzésének tervébe.

    Az amerikai elnök terve sikerrel járt. Japán 1941 december 7-én megtámadta a csaléteknek feltálalt Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbor-i amerikai támaszpontot. Roosevelt kézhez kapta azt a hőn áhított ürügyet, amellyel az amerikai népet háborús áldozatokra kényszeríthette. A béke híveinek nem maradt semmi érve az elnök háborús terveinek megakadályozására. Roosevelt és a kormány javaslatára az amerikai szenátus és képviselőház másnap 1941 december 8-án jóváhagyta a Japán elleni hadüzenetet. Annak ellenére, hogy már korábban is követtek el háborús cselekményeket Németország ellen, neki nem üzentek hadat. Cordell Hull így emlékezik erről: "Beszéltünk arról is (Roosevelt és a kormány néhány tagja december 7-én este 8 óra 30 perckor a Fehér Házban), ne üzenjünk-e háborút a többi tengelyhatalomnak is. Biztosra vettük azonban, hogy Németország megüzeni a háborút nekünk. Berlin és Tokió táviratváltásából pontosan értesültünk róla, hogy megegyezés történt ebben a kérdésben a két kormány között. Elhatároztuk tehát, hogy átengedjük a kezdeményezést a hadüzenet küldésében Hitlernek és Mussolininak." Íme ismét az a cinikus modor és magatartás, mint amikor a japánokat "orruknál fogva" vezették és bevallottan húzták az időt a japán-amerikai tárgyalások során. A Berlin és Tokió táviratváltásával kapcsolatos Hull visszaemlékezéssel kapcsolatban nagyon furcsának tűnik, hogy Paul Schmidt, Hitler és a német külügyminisztérium vezető tolmácsa nem tud az idézett táviratváltásról, de a berlini japán nagykövettel történt esetleges ilyen irányú megállapodásról sem tesz említést.


    MÉG EGY - EDDIG ALIG EMLÍTETT - OK, AMIÉRT NÉMETORSZÁGNAK PUSZTULNIA KELLETT

    Ez a mellékhatás, de talán nem is olyan mellékes terület a zsidókérdés. Érdekes módon a történészek kezében szinte megmerevedik a toll, amikor a második világháború történetét írják és a németek zsidóellenes lépéseit akarják megvilágítani. A mai napig képtelenek továbblépni a koncentrációs táborokban ecsetelt német barbárság unalomig szajkózott leírásánál. Pedig a zsidó probléma nem ilyen egyszerű. Távol álljon tőlünk, hogy minden áron igazolni akarjuk a németek zsidóság elleni akcióit. Mi is elítéljük a korabeli német vezetést azért, amit ezzel a népcsoporttal tett. De vajon mit tett velük, és miért? Vajon tudunk-e mindent, amit ezzel kapcsolatban tudnunk kell, és ma már tudnunk lehet, hogy Hitler és a német kormány indítékait valamennyire is megértsük?

    Természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy ezt a tabuként kezelt területet mindenki meggyőzésére elégséges módon feltárjuk. Ahhoz, hogy legalább alapvető fogalmunk legyen a zsidóság és Németország viszonyára, nemkülönben a zsidóság második világháborúval kapcsolatos magatartásáról, a nemzetközi zsidóprobléma alapjainál kell kezdenünk.

    Ismeretes, hogy a zsidó nép történelme során gyakran vívott háborút szomszédaival. Ha már más ellenfelet nem tudtak magukra erőltetni, akkor maguk szakadtak két vagy több pártra, és egymást sem kímélték. Ezt a többnyire időszámításunk előtti időszak történetét Flavius Josephus zsidó történész tollából nagyon jól ismerjük. Az örökös ellenségeskedés az időszámításunk utáni 70. évben a Flavius Titus római császár seregeivel vívott háborúban tetőzött. A rómaiak győzelmével az addigi zsidó állam teljesen elvesztette önállóságát. Ezt később a teljes diaszpóra követte, amikor a még megmaradt zsidóság beletörődött a megváltoztathatatlan hazátlanság tudatába, az egész világon szétszóródott. Ez a más, de tehetséges nép könnyen és jól beilleszkedett az őt befogadó államok társadalmába. Vallási szokásait megtartva, különösen a kereskedelmi szférákba ágyazódott be Ezzel lehetővé vált nemzetközi hálózatának kiépítése. Az első időkben tevékenységükkel hasznára voltak új hazájuknak, később azonban anyagi hatalmuk növekedésével nem egyszer kárt okoztak. Ebből fakadt, hogy az utolsó két-három évszázadban több európai államban különböző zsidó pogromok fékezték tevékenységüket. Ezek között nem egy igen drasztikus módon jutott kifejezésre. A zsidók gettóban való elkülönítését több országban alkalmazták.

    Közismert, hogy a lengyelek is nem egyszer voltak kénytelenek tevékenységüket korlátozni. A lengyel kormány sohasem nézte jó szemmel a zsidók káros tevékenységét. Ez jellemző volt a két világháború közötti időszakra is. Lipski berlini lengyel nagykövet, amikor Hitler 1938-ban a zsidókérdés megoldását Lengyelországgal, Magyarországgal, esetleg Romániával egyetértésben, azok valamely gyarmatra (Madagaszkár) való emigrálásával tervezi - örömében így fakad ki: "ha ezt így megoldhatjuk, akkor egy csodaszép szobrot emelünk neki (Hitlernek - a szerző) Varsóban ".

    Ez a rendkívül élelmes, találékony nép most már a nemzetközi zsidóság összefogását is felhasználva azonban mindig talpraesett. Így történhetett meg, hogy mindenütt az őket befogadó államokban a szellemi munkakörök, a kereskedelmi és pénzügyi területek zömét később a sajtót megkaparintották. Hozzájárult ehhez - amit minden kisebbség esetén tapasztalhatunk a többség ellenében - hihetetlen összefogásuk, de kitűnő üzleti érzékük is.

    Hasonlóan alakult a zsidók helyzete Németországban is. Különösen az első világháború utáni zűrzavarban kaparintották magukhoz az üzleti, pénzügyi területet, valamint a szellemi foglalkozások jelentékeny részét. Hitler hatalomra jutása után az új vezetés felé egyre többen panaszolták a németség fokozatos kiszorulását saját országuk ezen területeiről. Hitler a panaszok mibenlétének megvizsgálása érdekében felmérést végeztetett. Az eredmény igazolta, hogy a panaszolt területeken a zsidók számarányuknál jóval nagyobb mértékben találhatók. Hitler és kormánya felszólította a zsidókat, vonuljanak vissza számarányuknak megfelelő mértékre.

    A zsidók azonban ezt elszabotálták, majd a nemzetközi cionizmus ekkor még londoni központja a Cionista Végrehajtó Bizottság biztatására a német gazdaság fejlődését is fékezni próbálta, mintegy bizonyítva nélkülözhetetlenségüket.

    Ehhez a svájci parlament is tálcán kínálta a lehetőséget. Éppen a zsidók német-szabotálása érdekében 1934 őszén megszavazta a híres 47. paragrafust (aligha az ott élő zsidó bankárok szorgalmazása nélkül), amely a legszigorúbb - addig egyedülálló - banktitkot szavatolta a betétek elhelyezésére. A Németországban tevékenykedő zsidó tőkések gyorsan a svájci bankokba menekítették a Németországban szerzett vagyonukat. A svájci bankárok pedig az új törvénnyel takarózva minden információt megtagadtak a német hatóságoktól, függetlenül attól, hogy a zsidó tőke törvényes módon, vagy illegálisan jutott Svájcba.

    Ezek a tranzakciók nyilván komoly károkat okoztak a világháború terheit cipelő és a világgazdasági válságból még éppen csak lábadozó német gazdaságnak.

    Hitleréknek mindezek ellenére nem állt szándékukban a zsidók fizikai megsemmisítése, más úton akartak megszabadulni a kellemetlenné vált emberektől. Tudták, hogy a cionisták régi dédelgetett álma a palesztinai őshaza újbóli birtokba vétele. A cionisták és a nemzeti szocialisták is a fajt és nemzetet tekintették a legfőbb értékmérőnek, érthető, sőt törvényszerű, hogy kapcsolatot találtak egymással. A cionisták éppen a németországi és Kelet-Európai zsidók Palesztinába zsúfolásával akarták a már ott lévő zsidó közösségeket túlsúlyba juttatni és ezzel olyan helyzetet kialakítani, amely igazolja egy zsidó állam létrehozásának szükségességét. Ilyen meggondolások alapján jött létre a haavra (átszállítási egyezmény a Hitler-kormány és a Zsidó Ügynökség között a német és kelet-európai zsidók Németországon át történő kivándorlásának megkönnyítésére). Nem lehet tagadni, hogy ebben az a német számítás is meghúzódott, hogy a tömeges zsidó bevándorlás megnehezíti a gyarmattartó Anglia helyzetét a palesztinai arab nemzeti mozgalommal szemben, mivel akkor Palesztina és a környező arab területek is brit gyarmatok voltak. A haavra egyezmény keretében több ízben is palesztinai küldöttek utaztak Németországba, hogy a már begyűjtött zsidókat palesztinai "pionírok"-nak toborozzák.

    A helyzetre jellemző a német külügyminisztérium 1937 június 22-i körtávirata a külföldi német követségekre: "Ez a német intézkedés, amelyet belpolitikai megfontolások diktáltak, lényegében hozzájárul a judaizmus megszilárdulásához Palesztinában, és gyorsítja a palesztinai zsidó állam kialakulását."

    Érdemes itt megemlíteni, hogy Hjalmar Shacht a Reichsbank elnöke 1938-ban Londonba látogatott, ahol minden bizonnyal tárgyalt a Cionista Végrehajtó Bizottság tagjaival is a zsidók áttelepítéséről. Úgy tűnik ez a zsidó szövetség még pénzelte is a német kormányt, vagyis fedezte a kitelepítés költségeit. Mással ugyanis alig magyarázható Dirksen londoni német nagykövet 1938 december 17-én kelt Wiehl-hez, a német külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztálya főnökéhez írt levelének alábbi mondata: "A zsidók kitelepítésének finanszírozásáról légipostán küldtem sürgönyt." (3)

    Hannah Arendt, a kérdés neves szakértője is rávilágított, hogy a cionista megbízottak és Adolf Eichmann közötti tárgyalások alapján a német kormány átnevelő táborokat hozott létre, amelyeket éppen a cionisták szorgalmaztak. A táborokban a cionisták felkészítették a zsidókat a palesztinai kibucokba (szocialista mezőgazdasági üzem) való alkalmazásukra.

    A haavra- egyezmény nyomán a németek nagymennyiségű árút is szállítottak a palesztinai zsidók részére. A harmincas években azonban az amerikai zsidók komoly erőfeszítéseket tettek a német áruk bojkottjának megszervezésére.

    A cionisták az európai zsidók Palesztinába való titkos kicsempészésére létrehozta a Hágana nevű szervezetet, emberei zsidók kitelepítésénél még az SS segítségét is igénybe vették. Az angol ellenkezésre tekintettel később a németek kikötötték, hogy a cionisták nem hivatkozhatnak a zsidókat szállító hajók palesztinai úticéljára.

    Ezzel kapcsolatban álljon itt egy jellemző eset. A Pátria nevű gőzös 1940 november 25-én 3800 fő németországi zsidó utassal Haifa kikötőjébe érkezett. A brit gyarmati hatóságok az 1939. évi Fehér könyv-re hivatkozva, amely évente mindössze 15.000 zsidó bevándorlását engedélyezte, nem engedték partra szállni a zsidókat, közölték, hogy a hajónak utasaival együtt Mauritius szigetére kell mennie. Erre az utasok "Palesztina, vagy a halál" kiáltásokban törtek ki. A Pátria nevű hajót a brit hadihajók végül is rommá lőtték, amelynek következtében 2875 zsidó elégett. (Nem tudunk róla, hogy ezért az angolok közül bárkit is a nürnbergi bíróság elé állítottak volna.)

    A kristályéjszakaként emlegetett zsidó pogrom idején, 1938 novemberében Németországba érkezett a Hagana vezetői által létrehozott Masszada nevű zsidó szervezet két vezetője: Ginsburg és Mose Averbach azzal a céllal, hogy meggyorsítsák a Palesztinába letelepedni akaró zsidók átszállításának programját. A zsidó ügyeket Heydrich főhadiszállása intézte. Ginsburgék hivatalosan Mexikó úticéllal több transzportot indítottak útnak, akik Bécsből, Susak jugoszláv kikötőbe utaztak, ahol hajóra szálltak és Palesztinába vitték őket. Minél keményebben léptek föl az angolok e transzportok ellen, Heydrich annál nagyobb segítséget nyújtott a szállítások fokozásához, sőt 1939 nyarán még arra is engedélyt adott Ginsburgnak, hogy a hajókat Emdenbe és Hamburgba irányítsa, hogy ezzel is lerövidítse a kitelepítés idejét. Természetesen a Pátria útját is Ginsburg szervezte a német hatóságok hatékony segítségével. De had idézzünk itt még egy nem kevésbé érdekes történetet: Adolf Eichmann 1944 május elején megbeszélést folytatott Joel Brand magyarországi cionista vezetővel. A tárgyalás során Eichmann felajánlotta újabb transzportok Palesztinába való szállítását a németországi lágerekből, amennyiben a cionisták 10000 db teherautót szereznek és juttatnak el a német hadsereg részére. Brand azonnal Isztambulba utazott és közölte az ajánlatot az ott működő Zsidó Ügynökség és a Cionista Világszervezet vezetőjével, akik bele is egyeztek a teherautók keleti frontra való szállításába. A Cionista Világszervezet az ügylet lebonyolításához Churchill brit miniszterelnök segítségét kérte. Churchill azonban némi köntörfalazás után kereken megtagadta a kérés teljesítését. Kétségtelen ez az autó-ember csere nem éppen a legkorrektebb dolog, de nem felejtsük el, 1944 májusát írjuk, amikor a világháború már Németország teljes szétzúzásának befejezéséhez közeledett. A németek élet-halál harcukat vívják, mégpedig egy olyan galád mesterkedés következtében, amelybe akaratuk ellenére kerültek. Majszkij, - aki maga is zsidó - több ízben előszeretettel írja emlékirataiban, hogy a különleges körülmények, különleges eszközök igénybevételét teszik szükségessé, illetve igazolják. Ha Majszkij a Szovjetunió második világháborús szereplése során országa részére igazolva látta azokat a különleges eszközöket, amelyekhez nyúlt, akkor úgy gondoljuk, azonos mércével való mérés mellett senkinek semmi oka sincs Hitlert és a német kormányt a zsidópolitikája miatt elítélni. Ha pedig a mérleg serpenyőivel Amerikát és Angliát is megmérjük, akkor alig lehet vitás, hogy az eredmény a harmadik birodalom vezetőinek erkölcsi fölénye lesz a velük szembenálló hatalmak vezetőivel szemben. Kétségtelen, hogy a világ népeinek nagy része előtt a mintegy négy évtizedes lankadatlan manipuláció következtében ez első hallásra kissé furcsának tűnik, de ez a való tényeken mit sem változtat.

    Lássuk azonban, mi történt a németországi és kelet-európai zsidókkal a háború alatt. Fentiekből egyértelműen kiderül, Hitlerék nem tervezték a zsidók fizikai megsemmisítését, sőt mondhatni, kitűnően együttműködtek a cionista vezetőkkel a Palesztinába való áttelepítést illetően. Amit feltétlenül hangsúlyoznunk kell, ezt nem a németek találták ki, és nem is ők kezdeményezték. A zsidók táborba gyűjtését is a cionista vezetők kérték a németektől az úgynevezett átnevelés céljára. Ebből az "átnevelésből" arra kell következtetnünk, hogy a zsidók nagy része nem akart kivándorolni Palesztinába. Ugyanakkor az is megállja a helyét, hogy az angolok, mint Palesztina gyarmattartói minden erővel akadályozták a zsidók odatelepítését. Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a hitleri vezetés politikájába jól beleillett a zsidók áttelepítése, amellyel a német szellemi elit jogos sérelmét tudta orvosolni.

    Mint tudjuk 1938-39-ben már egyre élesebben kirajzolódtak az angol-német ellentétek. Ebből fakadt, hogy az angolok mindenbe betartottak, ami Németországnak a legkisebb előnyöket is nyújtotta. Nem tudjuk ezek után szabad-e csodálkoznunk, ha a németek is ehhez igazodtak, s ahol lehetett törlesztettek. Ezt történt a zsidókérdés ügyében is. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az angolok valamilyen módon kapcsolatot kerestek és találtak a gettókba gyűjtött zsidókkal, akiket igyekeztek lebeszélni a palesztinai kivándorlásról.

    Az is biztosnak látszik, hogy erre éppen a más érzelmű zsidókat használták fel. Nehezen lehet érvelni azok ellen, akik azt állítják, hogy ezt a népcsoportot mindenre és mindennek az ellenkezőjére is fel lehet használni. Erre a történelem valóban sok példával szolgál. Elég, ha csak egy legutóbbi esetet; Kurt Waldheim osztrák köztársasági elnök megválasztását megelőző, majd az azt követő időszak zsidó szervezetek amerikai megbízásból folytatott kampányát említjük. De erre még visszatérünk. Ennél azonban még furcsább történeteket is mondhatunk: Köztudott, hogy az Auschwitz-i tábor orvosát Dr. Mengele-t a zsidók és nem zsidók fáradtságot nem kímélve keresték. Nem túlzás, az egész világot tűvé tették érte. Mengele halála után derült csak ki, hogy éppen magyar származású zsidók rejtegették Dél- Amerikában.

    Az alábbi eset sem nélkülözheti mosolyunkat: Rákosi Mátyás 1957 február 15-én Kádár befeketítésére Hruscsovhoz írt levelében zsidó létére a következőkre igyekszik a szovjet pártfőtitkár figyelmét irányítani: "Rá kell mutatni a zsidó káderek előtérbe kerülésére, elsősorban a pártközpont apparátusában. Amennyire tudom az ideiglenes KB egyharmada és a szervezőbizottság nagy része, nyilván többsége, belőlük áll. Ugyanígy a Népszabadság főszerkesztője, a kormány tájékoztatási osztályának vezetője, Münnich belügyminisztériumi első helyettese, a politikai rendőrség vezetője, az országos rendőrfőkapitány, a budapesti rendőrfőkapitány."

    A német illetékesek észrevétlenül magukra maradtak a cionista vezetők kérésére gettókba, lágerekbe gyűjtött zsidókkal. Úgy tűnik, még ebben is tőrbe csalták őket. Az sem szorulna nagy bizonyításra, hogy ezek az igazságérzetükben megbántott zsidók kezdetben a lehetőségükhöz képest tiltakoztak a sorsuk ellen. A németek célszerűségből munkatáborokká alakították a zsidó gyűjtőhelyeket. Az is biztos, hogy élelmezésük fokozatos romlást szenvedett, hisz Németország nem agrárország, és a vásárolt élelem zömét a front igényelte. Ennek nyilvánvaló következménye lett, hogy az öregek, gyermekek és nők a gyenge élelmezés és a fokozott megterhelés alatt nagy létszámban pusztultak. Hogy a németek gázkamrákban tömegesen irtották volna a zsidókat, amelyről annyi borzalmas leírás született, igaz-, vagy sem, hitelt érdemlően nyilatkozni nem tudunk. Minden esetre a hetvenes évek második felében akad már olyan "szélsőséges"-nek nevezett vélemény, amely tagadja ezt, sőt ami ennek egyenes következménye, még a gázkamrák létezését is. Sőt szovjet szerzőktől is olvashatunk erre utaló, tőlük megszokott fogalmazást: "A hitleristák, amint a szövetséges csapatok közeledtek, sorra megszüntették a táborokat, hogy eltüntessék bűneik nyomait. Már a táborok kiürítésekor megkezdődtek a tömeges gyilkosságok; a fogolyszállítmányoknak csak jelentéktelen része érkezett meg rendeltetési helyére, a foglyok többsége meghalt útközben.(5) Akárhogy is van, e tagadást több tény is alátámasztani látszik. Mivel Nagy-Britannia még a háború után is erősen korlátozta a zsidók bevándorlását, ugyanúgy Amerika is, 1947-ben még mindig 450.000 a munkatáborokból szélnek eresztett zsidó bolyongott Európában. Ezekből a "haláltáborokból" életben maradt zsidók az emberirtásnak olyan mérhetetlen kapacitásáról számolnak be, amely lehetetlenné tenné ilyen nagy létszámú zsidó életben maradását. A 450.000 főben természetesen nincs benne az a létszám, amely minden demonstráció nélkül visszament háború előtti tartózkodásának helyére. Pedig ha emlékezetünkbe idézzük a háború utáni sztálini éra kelet-európai kópiáját (elég, ha csak a magyarországi Rákosit és kollégáit" említem) ez a szám sem volt kevés.

    Állítólag a reklámot zsidók találták ki, mint a vásárlásra késztető pszichológiai terrort: A lélektani megdolgozás eredményét Georg Brandes egyetlen vulgáris megfogalmazású mondatával igazolja; "A tömegek igaznak hisznek minden hazugságot, amelyet állandóan hangoztatnak előttük."

    Úgy tűnik a zsidóság és a második világháború győzelmének haszonélvezői is ezt a filozófiát lovagolták és lovagolják a mai napig, a hatmilliós elcsigázott zsidó áldozat szuggerálásával. A Hunnia című folyóirat 34. számában: Egy mítosz összeomlik című cikk keretében ismerteti Fred A.Leuchter amerikai mérnök jelentését Auschwitz. Birkenau és Majdanek zsidó táborai törvényszéki vizsgálatáról. A mérnök, aki maga is járatos a gázkamra technológiában, hisz ilyeneket tervezett, megtámadhatatlan bizonyítási eljárással állapította meg, hogy a bemutatott (valóságban létező és a megsemmisítettek tervei) állítólagos gázkamrák ilyen célra való használhatósága kizárt. Ezek csupán hullakamrák voltak, amelyben a nagy fizikai megterhelés és gyenge tápláltság következtében természetes halállal elhalt zsidókat és más táborlakókat tároltak. A ciklon B-t nem gyilkolási célra, hanem fertőtlenítésre használták a németek. A hamvasztó kemencék (krematóriumok) kapacitása pedig nevetségesen alacsony volt több millió ember elhamvasztására. A feltárt hamvasztási pernye pedig erősen kevert volt homokkal. (Nyilván, nem minden cél nélkül)

    Akkor, hát honnan vették a zsidók és amerikai gyámolítóik a németek gázzal való kivégzés-teóriáját? A magyar közmondás azt tartja: ki mint él, úgy ítél! A gázzal való kivégzési mód ugyanis amerikai találmány. Leuchter mérnök jelentéséből az is kitűnik, hogy az Egyesült Államok első kivégző gázkamráját 1920-ban Arizónában építették, amit aztán más amerikai államok is követtek. Leírja; egyes amerikai államban a mai napig is használnak gázkamrát kivégzési célra, bár magas költségére tekintettel több államban már felhagytak vele.

    Nehéz lenne megmagyarázni, hogy a második világháború hatalmas anyagi terhe alatt nyögő Németország a zsidók kivégzésére miért éppen a legdrágább eljárást választotta volna.

    Más tényekkel is igazolhatjuk, hogy emberek gázzal való irtása nem német, hanem amerikai gyakorlat volt. A második Világháború során arra hivatkozva, hogy Hitler állítólag elrendelte "szükség esetén" a nemzetközi megállapodással tiltott gázfegyver bevetését - az Egyesült Államok maga szállított kettőezer M7-A1 egyenként százhúsz fontos mustárgázbombát az olaszországi Bariba. A John Harvey teherhajót és tizennégy testvérhajóját, amely veszélyes terhét éjszaka igyekezett kirakni. Egy rémet felderítő repülő osztag támadása következtében felrobbant és a mustárgázbombák megsemmisültek. A halottak száma kb. ezer főre tehető, amit még ezer fő sebesült is tetézett.(6)

    Hadd idézzünk még egy amerikai gázos sztorit:

    Az amerikai katonai hírszerző hivatal az OSS (a CIA előde) Hitler és Mussolini Brenner-hágói találkozója előtt Dr. Lovell terve alapján azt fontolgatta, hogy Hitler közvetlen környezetében lévő megbízottai pincér szerepben egy már a biztonsági ellenőrzés során megvizsgált virágvázába olyan pirulát ejtene, amely egy újfajta mérges gázt fejleszt, s néhány órán belül a szobában lévők halálát okozná.!

    Megkérjük a Kedves Olvasót, szíveskedjék korabeli naptárára tekinteni. 1940 március 18-át írnak. Amerika Európa ügyeiben semleges. A londoni székhelyű Cionista Végrehajtó Bizottság kérésére Németországban létesített zsidó átnevelő táborokból a haavra átszállítási egyezmény alapján palesztinai küldöttek agitálták a német zsidókat a palesztinai kibucokba. A zsidók önkéntes kiutazása Heydrich és az SS legfelsőbb vezetésének segítségével a londoni cionista központ költségén zavartalanul folyik. A zsidók gázzal történő kivégzése a német vezetőknek még legrosszabb álmukban sem merült fel.

    Ugyanebben az időszakban Goebbels naplójának 1940 október 12-i bejegyzéséből tudjuk, hogy Berlin angol bombázása idején a kevés óvóhely és a nagy légi veszély miatt Hitler magához vett néhány gyermeket. Kommunista "gáncsoskodók" olyan hazugságot terjesztettek, hogy rajtuk próbálja ki a gázt.

    Úgy tűnik a németek gázzal való emberirtását már a háború megkezdése előtt beleszuggerálták a németellenes közvéleménybe. E pszichózis keltésének valószínű célja lehetett a majdani világháború során megakadályozni a német vezetést a gázfegyverek bevetésétől. Hitler és Kormánya becsületére legyen mondva, ettől még élet-halál harcának legutolsó időszakában is tartózkodott. Nem úgy a "kiváló erkölcsű" amerikaiak, akik az emberi történelem legveszélyesebb fegyverét az atombombát is bevetették, amelyhez képest a gázfegyver csupán gyerekjátéknak tekinthető.

    Arra sem kaptunk eddig még kielégítő választ, hogy a Németországot oly szorgalmasan bombázó angol Liberátorok, amelyek százával repültek be a birodalom légterébe, ugyan miért nem szánták rá néhány gép bombaterhét, hiszen egyetlen bombatámadással megsemmisíthették volna az egész auschwitzi, vagy bármely másik úgynevezett "haláltábort". Ezzel legfeljebb az éppen ott lévő zsidók egy része pusztult volna el, de meg lehetett volna menteni a későbbieket. Talán nem tudtak volna ezekről a táborokról? Nem, az nem lehet, hisz különböző leírásokból tudjuk, hogy az első kósza hírek már 1942-ben eljutottak a semleges külföldre, ahonnan nyilván még aznap az érdekelt hatalmak illetékeseihez. Szó esett már különböző publikációban arról is, hogy 1944 április 7-én két szlovák fiatalember megszökött az auschwitzi táborból, majd 30 oldalas jegyzőkönyvben rögzítették a táborban folyó népirtást. Ezeket állítólag szélhámosoknak tartották és nem hitték el az általuk előadottakat (lehet, hogy azok is voltak?). Június elején pedig a pozsonyi pápai nuncius számolt be ezekről az "állapotokról". A jelentés természetesen Washingtonba is eljutott.

    Előbb a Háborús Menekültügyi Hivatalhoz, aki az illetékesek felé "térítette". A hadügyminisztériumot több ízben kérték, hogy bombázások útján semmisítse meg a gázkamrákat és a krematóriumokat. A válasz minden esetben az volt, hogy ezzel a frontról vonnák el a hadianyagot. A frontot pedig mindennel szemben elsőbbség illeti meg.

    Amikor 1944 májusában Magyarországról is megindultak az első zsidó szerelvények, már csak azt kérték a zsidó szervezetek, hogy bombázza az angol és amerikai légierő legalább a Kassa- Eperjes-i vasúti csomópontot, amelyen ezek a szerelvények áthaladnak, mert ezzel meg lehetne akadályozni a magyarországi zsidók deportálását. Az erre vonatkozó táviratot megküldték a Háborús Menekültügyi Hivatal vezetőjének, aki nem volt más, mint Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, mellesleg maga is zsidó. A lényegen azonban ez sem változtatott, így a vasúti csomópont bombázása is elmaradt.

    Majd 1944 szeptember 16-án az amerikai és nemzetközi zsidó szervezetek azzal a kéréssel fordultak Stimson hadügyminiszterhez, hogy európai, még megmaradt zsidók megmentése érdekében figyelmeztessék a német kormányt "a német nép megszállás alatt lévő vezető-személyiségei életükkel és szabadságukkal felelnek a további állati kegyetlenkedésekért és a nemzetközi jog megsértéséért." A válasz önmagáért beszél: "A hadügyminisztérium továbbra is mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy megmentse az üldözötteket és könnyítsen Európában minden, az ellenség üldözésének kitett áldozat sorsán. Mindazonáltal az a nézet alakult ki, hogy semmiféle eredményt nem lehet elérni a német vezetőkhöz intézett figyelmeztetések megismétlésével, amennyiben a megismétlést mint fenyegetést fogalmaznák meg, még károsan befolyásolhatja a német kormány őrizetében lévő amerikai hadifoglyok sorsát."

    A "haláltáborok" bombázásának követelése elől a haderő mindenféle erőltetett magyarázkodással igyekezett kitérni, az akció túl kockázatos útvonalon, 2000 mérföldön ellenséges terület fölött repülve volna csak kivihető, stb. De így volt-e? A "megsemmisítő" táboroktól 8-10 km-re építették föl 1941-től az LG.Farbenindustrie vegyészeti tröszt "Buna" üzemét amelyben elsősorban műbenzint állítottak elő. Az üzemet kizárólag - zsidó munkaerőre - alapozták. Érthetetlen, miért pusztították volna el azt a munkaerőt, amely a háború folytatásához elengedhetetlenül szükséges üzemanyag egy részét állította elő.

    Az üzem éppen stratégiai fontosságánál fogva az angolszász légierő bombázásainak célpontjává vált. Jelentős mennyiségben csak 1944- ben tudtak itt a németek hajtóanyagot előállítani. Ekkor pedig a szövetséges légierő olaszországi támaszpontjai 750, míg az angliai bázis 700 mérföldre voltak a gyártól, vagyis a felderítő és bombázó repülőgépek akkori hatótávolságán belül. 1944 július 7. és november 20. között tíz alkalommal bombázták Auschwitz ipari részlegeit, de csak minimális veszteséggel. Pontosan meggyőződtek a német légelhárítás gyengeségéről. Például 1944. augusztus 20-án 127 repülőerőd 100 Mustang vadászgép kíséretében hajtott végre bombatámadást és mindössze egyetlen bombázógép veszett oda. Ha most azt is figyelembe vesszük, hogy a "Buna"- üzem bombázásához keresztül kellett repülni az Auschwitzba vezető vasútvonalak fölött, a legfelsőbb hadvezetés magatartása több, mint gyanús. Pedig azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy állítólag Roosevelt az Egyesült Államok Elnöké is zsidó volt. Felesége pedig biztosan az volt!

    Ezeknek "haláltáborokat" ismertető emlékiratoknak egyetlen, de igen lényeges hibája van, amely a tárgyilagos Olvasó kételyeit óhatatlanul fokozza. Akik írták, ugyanis mind zsidók, vagy zsidók által fizetett szerzők voltak, illetve a korabeli német vezetésnek olyan antagonisztikus ellenfelei, akiktől elfogulatlan véleményt kapni természetesen nem lehet, de azok a túlzások, amelyekkel az utókort igyekeztek manipulálni, nem kevésbé meghökkentőek, mint a valójában elkövetett német atrocitások.

    Ezek a "tanúk" és "visszaemlékezők" a győztesek politikai vezetésétől kapott "információk" alapján a németek által kivégzett zsidók számát a nemzetközi közvéleménybe 6 millió főre szuggerálták. E nagy számok alapján a mai napig nem győzik sajnáltatni magukat. Talán mondanunk sem kell, a maguk által indukált részvétből már az ötödik évtizede tetemes hasznot húznak.

    Bármilyen hihetetlennek tűnik, Németországban is voltak zsidók, akik nemcsak, hogy koncentrációs táborba nem kerültek, hanem a hatalmi apparátusban is megtartották állásaikat. Goebbels 1945 március 1- i naplóbejegyzésében a kölni zsidó rendőrfőnök árulása miatt dohog. De idézhetjük 1942 május 30-i méltatlankodását is, amikor annak veszélyességéről ír, hogy a birodalom fővárosában "még mindig negyvenezer zsidó van szabadlábon."

    Tulajdonképpen hány zsidót lehet a németek számlájára írni? A Nemzetközi Vöröskereszt 1956-ban kiadott jelentése szerint, - s ez a szervezet aligha vádolható náci szimpátiával - mindössze 300.000 főt, amelyben benne vannak a nem zsidó áldozatok is. A háború során a közvéleménybe oltott 6 millió helyett 1.500.000 fő zsidó pusztult el. Kétségtelen, hogy számarányához képest ez elképesztően nagy szám. Nem lehet azonban szó nélkül hagyni, hogy ebből zsidó megállapítás szerint is (David Berkelman jelentése) 1.200.000 fő a Szovjetuniót terheli. A helyzet tragikomikuma, hogy erről a zsidók alig, akkor is csak szemlesütve szólnak. Ennek aligha lehet más oka, mint a Szovjetunió felelősségének feszegetésével egyre inkább fény derül az Egyesült Államok felelősségére is. Hiszen amit a Szovjetunió a háború alatt a zsidók kárára elkövetett, azt az Egyesült Államok szövetségeseként tette, s aligha az Egyesült Államok vezetésének tudta nélkül. A zsidó gondolkodásban minden bizonnyal megtalálható az az érvelés is, hogy a Szovjetuniótól úgysem remélhetnek semminemű anyagi kárpótlást. Az pedig egyenesen égbekiáltó, hogy a zsidók éppen ennek a Szovjetuniónak a megbízásából tomboltak egész Kelet-Európában - de különösen Magyarországon - a hatmillió áldozatra méretezett visszatorlást.

    A zsidók jellemének értékelésével talán nem lesz felesleges néhány szóval megemlíteni, hogy a zsidó állam katonái csaknem ötven év múltán hogyan bánnak az általa megszállt arab területek lakosságával. Az 1988 első felében zajló gázai palesztin megmozdulások idején például négy palesztint hatalmas buldózerekkel élve temettek a föld alá. Nem jár messze az igazságtól, aki ezúttal is megkockáztatja a magyar közmondást: Ki mint él, úgy ítél.

    Az elmondottak alapján levonható az a következtetés; ha a zsidókat a második világháború során igazságtalanság érte - és ezt vitatni kár lenne - azért elsősorban nem a hitleri Németország a felelős. Első helyen kell Amerika felelősségét megállapítani. Amerika cselezte ki Németországnak azt az állapotát, amelyben ezeket a tőle idegen módszereket volt kénytelen alkalmazni.

    Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy feltételezzem: Az európai zsidóság megsemmisítése valószínű inkább állt érdekében az Amerika és Anglia meggazdagodott zsidóinak, mint a Német Birodalomnak. Aki ebben az időben felnőttként élt; tudja a zsidó kereskedők azért voltak versenyképesek a keresztény kereskedőkkel szemben, mert áruikat olcsóbban adták. Ezt pedig azért tehették, mert a külföldi - főleg amerikai és angol - zsidó nagykereskedőktől bizonyos "szolidaritási" árengedménnyel kapták áruikat. Mármost, ha ezeket a nagykereskedőket nézzük, számukra hitsorstársaik vásárlásai nyilvánvaló profitveszteséggel jártak a keresztény vásárlókkal szemben. Aligha vitatható, számukra éppen előnyös volt e "szegény rokonok"-tól való megszabadulás. Hát nem bosszantó, hogy ennek felelősségét is a németek nyakába varrták!

    Ma már azt is tudjuk, hogy a zsidók elleni energikusabb fellépés a németek részéről 1942-től következett be. Az élethalál harcának vívásába kényszerített német vezetés ezzel is elsősorban az amerikai zsidó lobby által irányított kormányt kívánta befolyásolni a háború befejezésére. A németek, miután Amerika színt vallott, tisztában voltak azzal, hogy a világháborút megnyerni nem tudják. Folytak is titkos puhatolózások a háború valamilyen formában való befejezésére. Próbálkozásaik azonban elsősorban Amerika, de Anglia makacsságán is eredménytelenek maradtak, sőt 1943 januárjában a Casablancában megtartott konferencián Roosevelt Németország és Japán esetére kijelentette, hogy feltétel nélküli kapitulációt akar. Ezzel sikerült is -meghosszabbítania a háborút, ami Németország végkimerítése céljából előnyös volt az imperialista hatalmaknak. De meg is nehezítette, sőt lehetetlenné is tette egy Hitler ellenes ellenzéki erő létrejöttét. Biztosak lehetünk abban, hogy Roosevelt iménti bejelentése mögött igen megalapozott számítás húzódott meg, amely elől a németek egyszerűen nem tudtak kitérni.

    Az amerikai elnök ördögi praktikájának következményei átmenetileg a zsidók hátán csattant. A zsidók második helyen az angol és orosz kormányt tarthatják ügyükben felelősnek, hisz Amerika nélkülük nem lett volna képes Németországot tőrbe csalni. A felelősség maradék - nyugodtan mondhatjuk elenyésző része esik csak a németekre.

    Az imperialista szövetségesekben bízó zsidók - akiknek pedig sorsukat köszönhették - a győztes hatalmak "felszabadítása" után csalódtak a legjobban. Ekkor ébredtek rá, hogy tulajdonképpen nemcsak a németeknek, hanem Németország ellenségeinek sem kellenek. A cionista Végrehajtó Bizottság hiába biztosította már 1939 szeptember 3-án a Németországnak lengyelországi kiprovokált támadása miatt hadat üzenő brit kormányt, hogy a háborúban támogatja Németországgal szemben. Az angol kormány ennek ellenére a háború befejezése után is kitartott a zsidó bevándorlás korlátozása mellett. Amint már érintettük, Európában még 1947-ben is 450.000 zsidó kereste új hazáját, de sehol sem akarták befogadni őket.

    Az angolok zsidógyűlöletére jellemző az alábbi példa: 1947-ben az ENSZ a palesztinai zsidó állam létrehozására UNSCOP (United Nations Special Committee of Palestine - Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottsága) néven egy külön szervezetet hozott létre. A bizottság tagjai éppen Palesztinában tartózkodtak, amikor a franciaországi Seta kikötőjéből indított "Exodus 47" nevű bevándorlóhajó a fedélzetén 4554 fő német munkatáborból áttelepülő zsidóval befutott. A hajót palesztinai vizekre érkeztekor hat angol hadihajó vette körül. Az angol tengerészek felmásztak az Exodus 47 fedélzetére és a bevándorlókat agyba-főbe verték. Hárman meghaltak, százan megsebesültek. Ezután az UNSCOP tagjainak szeme láttára átszállították őket három kisebb hajóra. Visszavitték őket Franciaországba, ahol 130-an menedékjogot kértek, a többiek változatlanul Palesztinába akartak menni. Majd londoni utasításra a hajók Hamburgban kötöttek ki. A zsidókat pedig visszahurcolták a "haláltáborba", ahonnan a franciák "kiszabadították" őket. Brit magyarázat: "Ez az egyetlen brit igazgatás alatt álló terület, ahol ilyen sok embert megfelelő módon és rövid idő alatt lehet elhelyezni és táplálni." Nem hiszem, hogy ezt kommentálni kell, a történet önmagáért beszél.

    A háború alatt Ben Gurion a Cionista Végrehajtó Bizottság tevékenységének súlypontját hiába helyezte át Amerikába, ahol a zsidó diaszpóra nagyszámú és legbefolyásosabb elemei tömörültek. Az Egyesült Államok igyekezett kitérni a zsidó bevándorlók fogadásától. Érdemes megemlíteni, hogy a háború befejezése utáni egy év alatt alig ötezer hazátlan zsidót fogadtak be, de 1945-1948 közötti három év alatt is csupán 35.000 zsidó telepedhetett le Amerikában.

    Mindenképpen méltánytalan dolog, ha Németországra rásütik a zsidók elnyomásának és likvidálásának bélyegét. Németországban jóval a hitleri éra előtt a zsidók nyugodtan élhettek, hisz éppen ez tette lehetővé, hogy számarányuknál nagyobb mértékben üljenek azok nyakára. Hogy állt ez a zsidókat most leghangosabban sirató Oroszország és Anglia esetében?

    A magyar származású Theodor Herzl már a múlt század végén küzdött egy zsidó állam létrehozásáért. A Dreyfus- per hatására könyvet is írt: "Der Judenstaat, Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage (A zsidó állam, kísérlet a zsidó-kérdés modern megoldására) címmel 1896-ban. Herzl 1903-ban terve megvalósítása érdekében ellátogat Pétervárra is, ahol Pléve cári belügyminiszterrel és Witte pénzügyminiszterrel tárgyal. Benyomásait naplójából ismerjük. Íme egy érdekes részlet: "Witte kijelentette: azt mondogattam a néhai boldog emlékezetű III. Sándor cárnak: ha a Fekete-tengerbe lehetne fojtani hat-hétmilliót, teljesen meg lennék elégedve; mivel ez azonban lehetetlen, hát hagyjuk őket élni. Erre én megemlítettem, hogy aktív bátorítást várunk az orosz kormánytól. Witte így felelt: De hát bátorítjuk a zsidókat az emigrálásra - rúgásokkal... "Ha így nyilatkoztak az orosz miniszterek a nemzetközi zsidóság korának legfőbb teoretikusa szemébe, képzeljük el, mi volt a véleményük egymás között."

    Az angolok ebben az időben is éppen csak megtűrik országukban a zsidókat. Ezt is csak azért teszik, mert kevés számuk miatt megtehetik. Jól látja ezt Herzl is. Aligha lehet udvariasságnak tekinteni 1900 augusztusában a londoni 4. cionista kongresszust megnyitó beszédének alábbi részletét: "Az a tény, hogy a zsidók e csodálatos Angliában élvezik az összes szabadságjogokat és polgárjogokat, nem szabad, hogy téves következtetésekre vezessen bennünket. Itteni testvéreink kiváltságos helyzetükkel csak reszketve élhetnek. Ha ez vonzerővé válik, a mi kétségbeesett zsidóink számára, egy ilyesfajta bevándorlás veszélyeztetné az itt letelepedett zsidókat és bevándorlókat egyaránt. Szerény csomagjaikban kétségkívül magukkal hoznák éppen azt, amitől menekülnek - az antiszemitizmust."

    Nézzük, mit mond Herzl a németekről? II. Vilmos császár 1898-ban fogadja. Herzl felajánlja mozgalmát a forradalmi német munkásmozgalommal szemben, amelyet a császár éppen azért utasít vissza, mert a zsidókkal való összefogás miatt nem akarja élezni a német- angol, illetve a német-francia kapcsolatokat. Naplójában 1898. október 19-én ezt írja: "Bülow (német külügyminiszter) azt mondta, hogy a zsidók az utóbbi időben hálátlanok a Hohenzollern házzal szemben, amelynek pedig oly sokat köszönhetnek... mert ott vannak a zsidók az összes ellenzéki pártokban, sőt az antimonarchistákban is." Lám Németországban még ezt is megtehették!

    Az amerikaiak és az oroszok második világháborús zsidóellenes spekulációja húzódik meg Raul Wallenberg svéd diplomata máig rejtélyes sorsában is. Ez a derék ember a háború alatt Svédország budapesti követségén dolgozott. A háború vége felé az amerikai kormány megbízásából és annak költségén épületeket vásárolt Budapesten, amelyek a svéd tulajdonjogra tekintettel diplomáciai védettséget élveztek. Ide gyűjtötte azokat a magyar zsidókat, akiket a deportálás közvetlen veszélye fenyegetett, majd hamis útlevelekkel külföldre juttatta őket. Körülbelül 30.000 zsidót sikerült ezzel a módszerrel védett külföldi területre juttatnia.

    Ha igaznak fogadnánk el azokat a rémtörténeteket, amelyeket a zsidók németek általi "kiirtásról" publikáltak, akkor azt kellene hinnünk, hogy elsősorban Magyarországon, de Amerikában, Oroszországban, sőt Izraelben továbbá Svédországban is emelet nagyságú szobrot emeltek neki és a kivételes hősök kultusza alakult ki személye körül.

    Lássuk mi történt vele? Az orosz hadsereg 1945-ben Budapesten - aligha véletlenül - letartóztatta és a Szovjetunióba deportálta. Számos tiltakozás és kiadatási kérelem jutott el a szovjet kormányhoz Wallenberg szabadon bocsátása érdekében. Az oroszok, a tőlük megszokott módon tagadták, hogy fogságukban lenne. A szovjet börtönökből különböző módon nyugatra jutott személyek pedig makacsul állították, hogy együtt raboskodtak vele. Tizennégy év múlva, 1959-ben a kormány nevében Gromikó közölte, hogy egy szovjet börtönben 1947-ben meghalt. Bizonyára megdöbbenti a Kedves Olvasót, hogy állítólagos halála után 12 évvel - feladva korábbi tagadásukat - közlik ezt a rájuk nézve nem éppen dicséretes dolgot. Csakhogy Gromikó bejelentése ugyan olyan valótlannak látszik, mint korábbi tagadása. A hetvenes években nyugatra került egykori szovjet börtönlakók továbbra is állítják, hogy Wallenberg még mindig él, pontos információkat szolgáltattak, hol és mikor találkoztak vele. Enyhülési korszak ide, európai együttműködés oda, de Amerika még komoly próbálkozást sem tett Wallenberg kiszabadítására. Pedig titokban, de sok egymás országában elfogott veszedelmes kémet és egyéb érdemtelen embert cserélt ki 1945 óta! Úgy látszik azonban Wallenbergre valami oknál fogva sem Amerikának, sem a zsidóknak nincs szüksége. Ugyan mit véthetett? Mit csinált rosszul, talán nem azokat a zsidókat mentette meg, akikre megbízása kiterjedt? Vagy valami olyan dolgok tudója, ami még most is tabu, ami nem illik bele a második világháború történetének hivatalos verziójába? Minden bizonnyal ez lehet a bűne, s ami ezt még súlyosbítja, valószínű, hogy ezt valahol el is kotyogta. Ilyen veszélyes embernek pedig - legyenek bármilyen érdemei is - nincs helye a nap alatt.

    Annyi bizonyos, az útból való félreállítását az amerikai kormány jó kezekre bízta.

    Úgy tűnik azonban, a svéd kormány sem meri ezt az ügyet bolygatni. Wallenberg nevét már több alkalommal emlegették a béke Nobel-díj esélyesei között. Mivel a Nobel-díj odaítélés a svéd akadémiától, vagyis maguktól a svédektől függ, nehezen hihető, hogy ebben saját kormányuk akarata ellen döntenének.

    Mivel Wallenberg mind a mai napig nem kapta meg a Nobel-díjat, ezt alig lehet másként értékelni, mint a svéd kormánynak az üggyel kapcsolatos elutasító véleményét. Nem lehet elfogadni, hogy Wallenberg kevésbé érdemelné meg a béke Nobel-díjat, mint például Anvar Szadat.

    Vagy nézzük meg, hogyan becsülte meg az 1945 után Magyarországon hatalomra került kormány Wallenberg emlékét? Amint tudjuk Rákosi vezetésével egy zsidó klikk ült 1956-ig csaknem tíz éven át a magyar nép nyakára. Rákosi maga is zsidó, akinek 1953-ban még Hruscsov is szemébe mondja, hogy bizonyára a zsidók királyának érzi magát. Alaposan megkésve, csaknem negyven év múlva a História című folyóirat 1984 VI. évfolyam 1. száma tudósítja olvasóit Wallenberg budapesti szobrának kálváriájáról.

    Pátzai Pál minden bizonnyal zsidó és nem zsidó polgárok közadakozásából elkészíti szobrát, amelynek felállításához az akkori ugyancsak zsidó polgármester Vas Zoltán 1945 november 17-én hozzájárul. Helyét a Szent István park és a Pozsonyi út közé eső térre jelölik ki. Ezzel aztán elkezdődik a huza-vona, hogy a szobor a Dunára nézzen, majd asszimetrikus elhelyezést javasolnak. A közadakozásból a talpazatra már nem futja. A Wallenberg-Bizottság kéri a polgármestert, pótolja a költségeket. Nem tudni mi módon, de a pénz végül is összejött, és a szobor most, már 1948 végére teljes egészében elkészült. A polgármester ugyanis közli, hogy a város évi költségvetéséből nem tud támogatást adni.

    Úgy tűnik, a szobor felállításának egyéb akadálya is lehet, mert az időhúzás tovább folyik. Most a polgármesteri hivatal "szakvéleményt" kér a Fővárosi Képtártól. Pogány Ö. Gábor pedig politikailag unalmas, érdektelen, közepes műnek tartja. Állítólag a szobor felállítása 1949 áprilisában mégis megtörtént. Felavatására azonban nem került sor, mert egyesek szerint a felavatást megelőző éjjel "eltüntették", mások szerint ledöntötték. Akár hogy is volt, az emlékmű ihletője sorsára jutott: örökre eltűnt. Mi sem természetesebb, minthogy az 1949-56 közötti kizárólagos zsidó uralom alatt meg sem kísérelték újbóli felállítását és a hálájukat leróni akaró megmenekült zsidók sem keresték a szobrot (bizonyára tudták, hogy hol van). A kígyóölő férfi szimbólumot végül is 1953-ban a debreceni gyógyszertár mellett, egy kisebb mását "kígyóölő" címmel a budapesti radiológiai klinika előtt állítják fel, megfosztva minden Wallenbergre való emlékezéstől, vagy akárcsak arra való legkisebb utalástól.

    Állítólag Hitler végrendeletében leírta, hogy ő a háborút sohasem akarta, abba Anglia és a mögötte álló nemzetközi zsidóság kényszerítette. Higgyük el neki! A titkos irattárak okmányai nélkül is sok epizód látszik ezt igazolni. Majszkij, - aki a Szovjetunió londoni nagykövete volt, Hitler hatalomra jutása után a háború kellős közepéig - vaskos kötetben írta meg erről az időről szóló emlékiratait. Több olyan eseményt is leír, amely már súrolja, sőt egyesek bizonyítják is a Szovjetunió álnok politikáját Németországgal szemben (néhányat idézünk is belőle). Egyetlen szót sem ír azonban az ez időben Londonban székelő Cionista Végrehajtó Bizottsággal - a Cionista Világszervezet legfőbb operatív szervével - folytatott tárgyalásairól. Talán szóba sem állt ezzel a Hitler által is fontosnak tartott szervezettel? Azt hiszem ezt senki sem feltételezi, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Majszkij maga is zsidó volt. Arról sem igen esik szó, hogy Sztálin legfőbb tanácsadója Kaganovics Lázár Mojsevics ugyancsak zsidó volt. Ebben a minőségben pedig igen nagy, ha ugyan nem döntő befolyása volt a második világháborúval kapcsolatos orosz politika alakulására. De zsidó volt Litvinov is valamint Molotov felesége. Nem volt üres fecsegés, amikor Hitler azt mondta: akik uralkodnak Washingtonban, azok uralkodnak Moszkvában is.

    Ne higgyük, hogy Hitler és kormánya csupán azért nem szerette a zsidókat, mert azok zsidók voltak. Nyilván ezt senki sem hiszi. Hogy Hitlernek a zsidókkal kapcsolatos ellenszenvét megértsük, vissza kell nyúlnunk hatalomra kerülését megelőző időszakhoz, a nemzeti szocialista párt kezdeti szervező munkájához. Magától Hitlertől tudjuk, hogy a müncheni sörkocsmákban tartott gyűléseiket igen gyakran zavarták meg a "marxisták". Nem egyszer verekedésre is sor került a két párt hívei között. Nem volt titok, hogy a marxisták vezetése zsidó kezekben összpontosult, ami éppenséggel nem csodálható, hisz ideológiájuk zsidó gondolkodás eredménye.

    Hitler gondolatvilágában ezek az epizódok hatalomra jutása után már nem bírtak jelentőséggel. Annál inkább a zsidók érzésvilágában. Úgy tűnik nem bocsátották meg neki, hogy hatalmi ambícióikat meghiúsította. Gyűlöletüket tetézte, hogy a hitleri vezetés a német szellemi tevékenységek területéről visszavonulásra szólította fel őket. Felhasználva nemzetközi kapcsolataikat és befolyásukat, ahol csak tudtak ártottak a német vezetésnek. Nem kímélték az övön aluli ütésektől sem. Napjainkban egyre több második világháborús kém emlékiratait veheti kezébe az Olvasó. Ezekből nem kevesebb derül ki, minthogy a Németország elleni kémek nagy része zsidó volt már a háború kitörését megelőző években is. A Németország elleni kémkedést Rockefeller amerikai zsidó bankár több millió dollárral támogatta. (9) Még a híres, vagy inkább hírhedt Albert Einstein is angol kém volt. A zsidó kémszervezetek titkos okmányokat hamisítottak, amelyeket a német hírszerzők részére "megszerezhetővé" tettek. (!)

    Manapság a zsidók tele torokkal tiltakoznak, ha a zsidók és a kommunisták közé egyenlőségi jelet tesznek. Pedig akik ezt állítják, nem teszik alaptalanul. A kommunista Szovjetunióban a harmincas évek elején a zsidók - zsidó vélemény szerint is - nagy kiváltságokat élveztek. A zsidó Leopold Trepper (ugyancsak hírhedt kém) így vall erről: "Azért lettem kommunista, mert zsidó vagyok." (13)

    A zsidók nemzetközi összefogásának, még inkább az amerikai politikai vezetés zsidó befolyásának igen figyelemreméltó példáját adja az amerikai képviselőház 1911 decemberében hozott határozata. Zsidók nyomására egyetlen ellenszavazattal törölte az Oroszországgal 1832 óta érvényben lévő kereskedelmi szerződést. Indok: ott nem bántak elég liberálisan a zsidókkal. (14)

    Hitler véleményét a zsidóság sorsának második világháború utáni alakulása és magatartása is igazolja. A sors iróniája; a hitleri vezetés elképzelése, hogy a zsidókat őshazájukba, Palesztinába kell áttelepíteni és állammá szervezni, hogy ezzel a közép-európai népek faji összetételét javítsa, a zsidók pedig élősködjenek egymáson, ne pedig más népeken, Anglia makacs és fondorlatos gáncsoskodása ellenére megvalósult. Ez a tény is azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok, a Szovjetunióval nemcsak Németországot, hanem angol szövetségesét és Franciaországot is legyőzte a második világháborúval. Amerika és a Szovjetunió a háború befejezése után létrehoznak egy Egyesült Nemzetek Szervezete nevű intézményt, amelynek működési szabályait eleve úgy alakítják ki, hogy az - csakúgy, mint annak idején a Népszövetség az angolok és franciák számára - biztosítsa a világ népeinek akaratuk szerinti elnyomását és kizsákmányolását. Most már ennek a szervezetnek az álarca mögé bújva kényszerítik rá akaratukat a világra. A világ két táborra való osztásával teszik ezt úgy, mintha a népek többségének akarata lenne.

    Az ENSZ 1947 november 29-i határozata alapján Palesztina brit mandátum területének egy részén 1948 május 14-én létrehozzák Izrael államot 14.000 km2 területtel. Mondanunk sem kell, hogy ez a lépés annyira nem vette figyelembe a két szuperhatalom azóta is unalomig szajkózott "népek önrendelkezési jogát", hogy a térség országai: Egyiptom, Irak, Libanon, Szaúd- Arábia, Szíria, Transzjordánia, már másnap, május 15-én háborút indított az új, kreált állam ellen, amelyben csupán 600.000 zsidó élt, a többsége, vagyis 859.000 fő arab volt. Ez azonban a nagyvonalú szervezőket egyáltalán nem zavarta.

    Amerikai közreműködés eredményeképpen az ENSZ közvetítésével 1949 tavaszán fegyverszünet jött létre. A háború során Izrael a területét 20.6002 km -re növelte, területéhez csatolta Nyugat- Galileát, Közép-Palesztinát és Jeruzsálem újvárosi részét. A megnagyobbodott Izrael területén a háború előtt 859.000 arab élt. A háború során 726.000 a szomszédos arab államokba menekült. Az ember joggal kérdezhetné, hogy engedhette ezt az Izraelt körülvevő több, mint százmillió arab? Az amerikaiak itt jól alkalmazták az "oszd meg és uralkodj" elvét. Az egykori 26.000 km2 területű Palesztina Izraelen kívül részét most már alig több, mint 5.000 km2-t, az angolok nem kis bosszúságára, átjátszották Egyiptom és Transzjordánia (jelenleg Jordánia) részére. Így aztán a kedélyek átmenetileg, ha nem is tökéletesen, de lecsillapodtak.

    A soron következő feladat igen nagy. Izraelt alaposan fel kell fegyverezni, hiszen már most biztosra vehető, hogy az arab országok előbb-utóbb ismét háborút fognak indítani ellene. Ugyanakkor a lázongásra hajlamos zsidóság életszínvonalát is az arabokénál magasabbra kell emelni. Ez pedig a még mindig kicsi Izrael esetében is igen sok pénzt igényel. Amerika ezt a problémát is rá jellemző módon, de számára minden esetre nagyon praktikusan oldotta meg. Soha nem létezett új és bonyolult jogi kreációkkal arra kényszerítene Nyugat-Németországot 1952-ben, hogy úgynevezett "Jóvátételi egyezményt" kössön Izraellel. Hosszú évekig ez képezte Izrael állam legfőbb bevételi forrását. A "jóvátétel" a Harmadik Birodalomnak a második világháború során zsidó vallású személyek ellen elkövetett atrocitásait volt hivatva kártéríteni. Mint az amerikaiak több más nyakatekert okoskodása, ez is nélkülöz minden nemzetközileg elfogadott jogi alapot.

    Az 1952 szeptember 10-én aláírt úgynevezett luxemburgi egyezmény szerint 3,45 milliárd márka jóvátétel, 3,4 milliárd márka az elrabolt zsidó vagyonért illette meg Izraelt. Ezen felül a Nyugat- Német állammal 23,3 milliárd márka egyéni kártérítést is fizettettek az egész világ zsidóinak. Szeretnénk tudni, hogy a hitleri Németország hogyan követhetett el károkozást egy olyan állammal szemben, amely az adott időszakban egyáltalán nem is létezett? Ugyanakkor nem tudunk arról, hogy Kelet-Németország is fizetett volna ilyen jóvátételt Izraelnek, pedig számarányának megfelelően ugyanolyan jogutódja a világháború előtti Németországnak, mint Nyugat-Németország. Ez az egyszerű tény is jelzi, hogy csakúgy, mint a két világháború minden fontos eseménye mesterséges, kiváltása az Egyesült Államok jól átgondolt cselszövésén alapszik.

    Iránnal, aki ebben az időben köztudottan Amerika közel-keleti csendőre. Izrael 1961 decemberében katonai szerződést köt. Alig néhány ingatag békeév és az új zsidó állam 1967-ben újabb háborút robbant ki, az úgynevezett hatnapos arab-izraeli háborút. Érdemes itt egy pillanatra időznünk, és a háború kitörésének módját közelebbről is szemügyre venni, annál is inkább, mert az egész elv nagyon jellemző az amerikaiak módszerére.

    Kétségtelen, boy Izrael szomszédai Egyiptom és Szíria nem szimpatizáltak újdonsült szomszédjukkal, mivel a területéről elűzött palesztinok náluk kerestek menedéket.

    Izrael pedig elérkezettnek látta az időt újabb országgyarapításra. Amint már az 1947-49-es háború esetén is láttuk, az Egyesült Államok segítségével a helyzetét a lehető legügyesebben használta ki. Ez a háború területnövekedést hozott, ugyanakkor az állam létezését holott addig tudni sem akartak róla - már nem is vitatták a felbőszült szomszédok. Igaz ugyan, hogy a területnövekedést még de jure nem ismerték el, de egy új háború esetén azt már meg sem kérdőjeleznék, hanem az új hódításokon vitatkoznának.

    Izrael 1967 nyarára már teljesen felkészült az új háborúra, valósággal ugrásra készen állt, de az amerikai kormány még nem adott zöld utat a támadásnak. Ekkor nagyon érdekes esemény zajlik le. Washington biztatására Husszein jordániai király 1967 május 31-én váratlanul Kairóba látogat és katonai egyezményt köt Egyiptommal. Íme megszületett az ürügy a támadásra, illetve annak megindítására, mondván: "minden oldalról be vagyunk kerítve." A katonai egyezmény "hatására" aztán Johnson elnök elküldte az izraeli kormánynak az akció megindítását engedélyező táviratot. A további események filmszerűen peregtek le, amelyet mindenkinek módjában állt megismerni. A Szovjetunió és vazallusai természetesen éles hangon tiltakoztak, sőt a diplomáciai kapcsolatokat is Románia kivételével megszakították Izraellel. De ez nem volt igazi tiltakozás, csupán azt volt hivatva illusztrálni, amit a két szuperhatalommá nőtt Amerika és a Szovjetunió a világ népei előtt elkendőzi igyekezik. Nevezetesen a világpolitika kulisszái mögötti együtt működésük tényét.

    Amerika és a Szovjetunió érdekképviselete - az ENSZ - 1967 november 2-án az arab-izraeli háború "békés rendezésére" meghozta ugyan a híres, vagy inkább hírhedt 242. sz. határozatát, amely igen kitűnő lehetőségét nyújtja az akár több évtizedre is elnyújtható vitának. A határozat ugyan elítéli az agresszor Izraelt, de ugyanakkor az izraeli Status quo-t is kimondja. Mondanunk sem kell, hogy ezt a határozatot maradék nélkül a szembenálló felek egyike sem fogadta el. Izrael ezúttal is - minden eddiginél nagyobb - területeket foglal el. Nyugodtan teheti, hisz Amerika és az általa inspirált NATO-szövetségesei a legmodernebb fegyverekkel látta el, míg az ellenfelet aligha véletlenül - a Szovjetunió szerelte fel - a "legkorszerűbb" fegyverekkel.

    Hat év múlva újabb háború tör ki, ezúttal lehetővé tették Egyiptomnak, hogy elkerülje a további megaláztatást, néhány modernebb fegyvert is kapott az oroszoktól, így a hadműveletek kiegyenlítődtek, de a helyzet alapjában véve nem változott. Izrael a megszállt területeken zsidó településeket hozott létre, ezzel is jelezve, hogy az amerikaiak által támogatott háborújával szerzett területet állama szerves részének tekinti és nem hajlandó visszaadni. Amerika ez ellen sem tesz semmit. A Szovjetunió is csak azt hajtogatja, hogy a közel-keleti rendezés csak a saját közreműködésével valósítható meg, "igazságosan".

    Egyiptom 1967 utáni új elnöke, Anvar Szadat a hetvenes évek vége felé felismeri a két szuperhatalom arabellenes manővereit. Rájön, hogy Izrael ellenére semmit sem tud elérni vele szemben. Igazságos háborít ide, vagy oda, (ezt a nyakatekert fogalmat is az oroszok találták ki). Izraelt és a mögötte álló imperializmust senki sem tudja a területek visszaadására kényszeríteni. Más lehetőséget nem látva 1979-ben hajlandónak mutatkozik Izrael elismerésére, majd 1979 március 26-án J. Carter amerikai elnök közvetítésével különbékét köt a zsidó állammal.

    Amerika azóta is állandóan ellátja Izraelt a legmodernebb fegyverekkel. Ezzel biztosítja az arab államok feletti hatalmának érvényesülését.

    Miután az 1967-es háborúval szerzett területei - az egyiptomi területek kivételével - már eléggé konzerválódtak - elérkezettnek látta az időt a palesztin mozgalom megsemmisítésére, de legalább is egységének nagyarányú fellazítására. A cél elérése érdekében - ismét Amerika jóváhagyásával - 1982-ben a palesztin erők fő bázisa, Jordánia ellen támad, annak nagy részét elfoglalja. Amerikai közvetítéssel a háborút csak akkor szünteti be, amikor a rosszul felfegyverzett palesztin erők vállalják a Jordániából való szabad elvonulást. Ekkor azonban a világot komoly meglepetés éri. Az amerikai mesterkedésektől való félelem miatt egyetlen arab állam sem mutatkozik hajlandónak befogadni őket. További közvetítő tárgyalások eredményeként több arab államban osztódnak szét, mivel azok csak kisebb csoportokat hajlandóak még ezek után is letelepíteni. Ezzel az egykor egységes, számarányához képest viszonylag erős palesztin katonai erő úgyszólván megsemmisül.

    Amerika és a Szovjetunió elégedett lehet, Izrael étvágya legalább egy évtizedre ki van elégítve, addig tovább lehet konzerválni a megszállva tartott arab területeket.

    A második világháború kitörése idején Magyarországon mintegy 700.000 zsidó él teljes jogú állampolgárként, minden hátrányos megkülönböztetéstől mentesen. Nagy többségük itt is a pénzügyi és kereskedelmi területen a sajtóban dolgozik. De megtalálhatók az állam alkotmányos intézményeiben is.

    Hitler követelésére megalkotják ugyan a zsidóellenes törvényeket, de nem élnek vele. A helyzetre jellemző: Hitler 1943 április 22-én Tiso szlovák elnökkel folytatott tárgyalásán való kifakadása; ha a magyar külügyi bizottságba négy zsidót, a pénzügyi bizottságba pedig két zsidót be lehetett választani, akkor Magyarország zsidópolitikája megállapíthatóan messze elmarad minden más államé mögött, még Franciaországot is beleértve. (15)

    A Kleissheim-ben tartott 1943 április 16-i tárgyalás során pedig Ribbentrop magának Horthynak mondta a szemébe, hogy a magyar felsőházba ismét beválasztottak két fajzsidót. (16)

    Minden esetre a magyar kormány egészen az 1944 március 19-i német megszállásig úgyszólván semmit sem tett az országban élő zsidók ellen, sőt a hitleri megszállás alá került területekről is ide menekültek az ott lévő zsidók. Nem véletlen, hogy Hitler ezért Európa gettójának nevezte Magyarországot.

    A Magyar kormány azt is megengedte, hogy német segédlettel a vagyonos zsidók nem csak magukat de értékeiket is kivigyék az országból. Újpéteri Elemér lisszaboni magyar követtől tudjuk, hogy 1944 június 26-án 30 gazdag magyarországi zsidó (Weis, Chorin, Kornfeld és Mauthner család)-miután magyarországi gyáraikat, bányáikat, bankjaikat eladták a németeknek a Lufthansa különgépén Lisszabonba érkeztek. Magukkal hoztak több mint ezer kiló aranyat, amelynek vámdíját is kifizették a portugál hatóságok részére.

    Tudott dolog, hogy az amerikai kormány nyílt németellenes második világháborús színvallása után a magyar kormány egyre intenzívebben kereste annak lehetőségét; hogyan tudna a körülményekhez képest tisztességes módon kilépni a háborúból. Különösen erőteljessé vált ez a törekvés 1942 áprilisától, amikor a miniszterelnöki hivatalt Kállai Miklós vette át. Az angol kormány többszöri magyar próbálkozás ellenére - azonban semmiféle érdeklődést nem mutatott a magyar készség iránt. Eleinte a németek elárulására biztatta, később pedig az oroszokhoz irányították a magyar vezetést. Tudván, ebben időben a Szovjetunió képtelen lett volna de facto a magyar kormányt segíteni.

    Kállaiék értetlenül álltak az angol diplomácia köntörfalazásai előtt, annál is inkább, mert a háború kitörése előtt a kormánynak is, de vezető politikusainknak is igen jó angol kapcsolatai voltak.

    Máig tartó dilemmánkat segít feloldani Kovách G. István: Fasiszta nemzet? Antiszemita magyarság? című cikke, amelyet a Hunnia című folyóirat 1991 évi 25. száma közöl. A szerző kutatásai során a londoni könyvtárban bukkant az 1943 október 14. keltezésű: C 12035 és 1943 október 15-i F.O. 371/34498 jelzetű okmányra, amelyek főbbek között Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezik ki a német szövetségből idő előtti esetleges magyar kiugrás miatt. Szerinte Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való magyar kilépés, vagy annak kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot, miáltal a zsidók biztonsága nem volna szavatolható.

    Az F.O. 371 /34498 sz. irat, amely a zsidók helyzete Magyarországon címet viseli, többek között az alábbi részletet tartalmazza: "Randall úr azt mondta, hogy ezt már ajánlották, mint okot s amiért Magyarország ne álljon át a szövetségesek oldalára". Íme a megoldott talány! A magyar zsidók biztonságáért kellett főbb százezer magyar katonának életét áldoznia az orosz fronton. Tulajdonképpen a zsidók védelmének számlájára írható a 2. magyar hadsereg doni pusztulása is. A háború befejezése után ez a magyar vérrel megmentett zsidóság tíz éves irtóhadjáratot indított a kollektív bűnösség elve alapján az egész magyar nemzet ellen. További csaknem negyven éven át pedig nemcsak kifosztotta, hanem a külföldi kölcsönfelvételekkel úgy elzálogosította, amelyre történelme ezer évén át nem volt példa.

    Magyarországnak a második világháborúba rángatásában sem maradt tétlen a hazai zsidóság. Marschalkó Lajostól tudjuk: "Teleki öngyilkossága után kétségbe esetten rohantak Horthy Miklós kormányzóhoz, hogy ne maradjunk ki a háborúból, mert akkor a németek megszállták az országot, elhurcolják az immár 800.000 főnyi zsidóságot. Ezt a tényt 1946-ban megerősítette Ravasz László püspök is."

    Ma még nincs kellően feltárva hogy a második világháborús magyar külpolitika milyen mértékben alapult magyar megfontolásokon, német nyomás kényszerén, illetve hazai és nemzetközi zsidóság titkos tanácsán.

    Megállapítható a zsidók hálátlanok a magyar nemzettel szemben. Horthy Miklós kormányzó csaknem életével fizetett a zsidók mentéséért. Földi maradványainak 1993 évi hazahozatala és újratemetése idején mégis olyan hisztériát keltettek, ami még egyes zsidók szerint is méltatlan volt a kormányzó személyéhez. Annál is inkább csodálható, hogy e a fontos tényeket nemcsak hogy nem írták a háború utáni Magyarország javára, hanem az ő nyakára ültették a világ leggonoszabb zsidóklikkjét: Rákosit és társait. (Lehet, hogy éppen zsidópártolásának megbüntetéséért?) Ez a maroknyi elvetemült zsidó a magyar nép és a magyar kereszténység ellen indított irtó hadjáratával igazolta Hitler ellenük felhozott összes érveit. Csoda-e, ha 1956-ban népünk fegyveres harccal döntötte meg uralmukat?

    A magyarországi zsidóságnak - bármilyen hisztériát keltenek is magyarság ellen - el kell számolnia a nemzet előtt az 1945 után csaknem félévszázados szenvedéséért megalázásért és kirablásáért. Minél előbb teszik ezt, annál inkább enyhíthetnek a megítélés szigorán. Politikai rövidlátásra vall, ha kivárják amíg egy olyan kormány kerül hatalomra, amely erre kötelezni fogja őket. Az ország lakossága tudni akarja, hogyan oszlik meg a felelősség a zsidóság és az őket felhasználó nagyhatalmak között. Ameddig ezt nem tárják a nemzet elé, addig kénytelen kizárólagos felelősségüket megállapítani.


    AZ EGÉSZ VILÁG IMPERIALISTÁI NÉMETORSZÁG ELLEN

    Miután Roosevelt cselszövései sorra bejöttek, sorolni lehetett a beugratott államok teljes szétzúzásának ütemét. Churchillt természetesen a legnagyobb örömmel töltötte el a Szovjetuniót ért német preventív támadás. Joggal érezhette úgy, hogy ez a saját diplomáciai sikere, hiszen Stafford Cripps útján az eseményeket ebbe az irányba terelgette. Ugyanakkor nem vette észre, hogy az ő cselekményeit a nálánál is ravaszabb Roosevelt által kiépített kényszerpálya irányítja. Mindamellett a német csapatok kezdeti sikerei az oroszok ellen, egyben aggasztja is. Úgy érzi, még mindig nem múlt el egy angliai német partraszállás veszélye. Bár a moszkvai csata után ezt írja: "Országunk felől annyira távolodott az invázió veszélye, amennyire a német csapatok belekényszerültek egy élet-halál harcba keleten." Aggodalma ennek ellenére alig csökken. Az 1941 december 22-i washingtoni megbeszélése: erőteljesen sürgeti Rooseveltet, hogy kölcsönbérleti szállításoknál részesítse előnyben a Szovjetunióval szemben. Ennek fejében még azt is felajánlja, hogy fordítsák az orosz csapatok egy részét Japán ellen, hogy ezzel az amerikai haderőt kivonhassák a közvetlen harcokból. Inkább orosz vér folyjon, mint angolszász. Abban igaza van a háború utáni orosz állításnak, miszerint Churchill ravasz politikájával - a németek mellett- az oroszok maximális katonai és gazdasági legyengítésére törekedett. Roosevelt azonban átlátott a szitán. Neki nem állott érdekében az oroszok elgyengítése, sőt az állott feltétlen érdekében, hogy bizonyos katonai kondícióval a háború befejezésének pillanatában is rendelkezzen. Hosszútávú együttműködést tervez az oroszokkal, felismerve, hogy ezzel háború után az egész világot katonailag és gazdaságilag ellenőrzése alá vonhatja. Sajnos Rooseveltnek ez a számítása is bejött.

    A japán erők komolyabb mértékű lekötését a korábban oroszokkal közösen pénzelt Kína végzi. Efelől Rooseveltnek még kételyei sem lehetnek, hisz - feltehetően korábbi amerikai-kínai megállapodást végrehajtva - már a Pearl-Harbor-i akció másnapján, december 8- án Kína hadat üzen Japánnak, s hogy ne legyen olyan feltűnő, mindjárt Németországnak és Olaszországnak is. Sőt - bizonyára Churchill unszolására - néhány nap múlva India is hadat üzen Japánnak. Amerika és Anglia kérésére pedig már 1942 január 2-án kínai csapatok érkeznek Burmába a japánok ellen.

    Roosevelt minden célját elérte. A kongresszus 1941 december 17- én rendkívüli hatalommal ruházta fel. Most már nyílt sisakkal űzheti játékait. Amint látni fogjuk élni is fog a lehetőséggel.

    Míg a kitűnően szervezett és rendkívül fegyelmezett német csapatok iszonyú csapást mérnek a nagytömegű, de rosszul vezetett orosz haderőre, Sztálin megkezdi szövetségesei zsarolását. Egyre idegesebben és egyre hangosabban követeli a második front megnyitását Európában. Erről azonban sem Churchill, sem Roosevelt nem akar hallani. Nem azért bérelték ki a Vörös Hadsereget, hogy maguk harcoljanak. Erre majd akkor kerül sor, ha a német erők ereje annyira megtört, hogy a kockázat minimálisra csökken. Az osztozkodás idejére majd odaérnek. Ám Sztálint sem tudják, de nem is merik teljesen elutasítani. Különösen Churchill fél attól, hogy kilátástalan helyzetbe kerülve esetleg békét köt Németországgal. Hiába kötik meg a német támadást megelőzően kidolgozott egyezményt már 1941 július 12-én, 1942 május 26-án kénytelen új kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötni az oroszokkal, nyilvánvalóan növelve ezzel a Szovjetuniónak nyújtott "segély"-t. Úgy látszik azonban Sztálint ez sem elégítette ki. Annak ellenére, hogy június 11-én Sztálin Amerikát is újabb segélynyújtási egyezmény megkötésére bírja, Anglia június 29-én, vagyis alig több mint egy hónap múlva, újabb szövetségi szerződést kénytelen kötni a Szovjetunióval. A hadfelszerelés tehát szinte korlátlan mennyiségben ömlik az orosz csapatok részére. Mindezek ellenére az oroszok nehezen tudják katonai fölényüket kivívni a németekkel szemben. Sztálingrádnál hatalmas orosz ember és hadianyag veszteség után nagy nehezen meg tudják törni a német haderő addigi fölényét. A német nép ellen összeesküdött országok örömujjongásba törnek ki.

    Ezzel megkezdődik a német csapatok lassú visszaszorítása Oroszországból, de ezért még igen nagy árat kénytelenek fizetni. A német csapatok még számos meglepetéssel szolgálnak, iszonyú veszteséget okozva ezzel orosz ellenfeleiknek. A tendencia azonban az oroszok lassú, de biztos felülkerekedése. Ezen aligha csodálkozhatunk.

    Miközben az oroszok számára mértékegységben szinte ki sem fejezhető mennyiségben érkezik a hadianyag és egyéb utánpótlás, addig az angol-amerikai légierő nap, mint nap bombázza a német hadiipari létesítményeket, valamint közlekedési vonalaikat. A németek számára egyre nehezebbé válik a háború folytatásához szükséges eszközutánpótlás biztosítása.

    A helyzet romlását még csak fokozni fogja az olasz szövetséges közeli árulása, amelyre a németeknek számítaniuk kellett. Hisz nagyon jól ismerték az olaszok mentalitását. Hitler is több alkalommal fakadt ki ellenük, de vesztére Mussolinit nem azonosította az olasz típussal, benne mindvégig megbízott, pedig ismeretes, hogy a Lengyelország ellen tervezett német lépések támogatása ügyében Mussolini negatív válasza miatt az olasz nagykövet eltávozása után Hitler szinte üvöltötte: "Az olaszok ugyanúgy viselkednek, mint 1914- ben. Schmidt szerint órákig visszhangzott a kancellária a hűtlen tengely partnert elítélő megjegyzésektől. Úgy tűnik, az a dühe is lecsillapodott már, amelybe az anschluss idején gurul. A németek az osztrák külügyminisztérium irattárában ugyanis kétségtelen bizonyítékot találtak, miszerint 1938 március 13-a előtt Mussolini ösztönözte Schuschniggot, hogy védekezzék a németek ellen. Aligha lehet véletlen, amikor Rommelt megkérdezték; kiket tart az olasz tisztek közül megbízhatónak, Rommel azt válaszolta: "olyan nincs."

    Ilyen megváltozott körülmények között került sor 1943 január 14-én a Casablanca-i konferenciára, amelyen Roosevelt és Churchill is részt vesz. A konferencia résztvevői itt egyeztették a szicíliai invázió tervét, majd összebékítették De Gaulle-t Girand tábornokkal. Elliott Roosevelt, az elnök fia visszaemlékezésében igen nagy teret szentel De Gaulle megszelídítésének. Roosevelt úgy vélte - és volt is némi igaza -, hogy Churchill bátorítja annak Amerika-ellenes magatartását. Az elnök úgy vélte, hogy Churchillt és De Gaulle-t közös érdek köti össze, nevezetesen, hogy mindkettő szeretné a háború után is fenntartani uralmát a gyarmatokon. Ezért Churchill hajlandó De Gaulle segítségére lenni abban, hogy a maga gyarmatain megmaradjon korábbi hatalma. Ez valóban logikusan hangzik, de a valóságban ez nem egészen így történt. De Gaulle emlékirataiból, de államfői megnyilvánulásaiból is tudjuk, mindent elkövetett az angolok háború alatti franciaellenes viselkedésének megtorlására. Gondoljunk csak arra, hányszor vétózta meg Közös Piachoz való csatlakozási kérelmét.

    Az igazság az, hogy Anglia látván különösen az amerikai és ázsiai féltekén lévő gyarmatainak megtarthatatlanságát, úgy gondolta Afrikában esetleg a franciák kiszorulásával átveheti a franciák addigi gyarmattartó szerepét. Ennek érdekében nem riadt vissza a fegyveres beavatkozástól sem, több esetről tudunk, hogy az arabokat a franciák ellen fellázította. A De Gaulle által vezetett Szabad Franciaország csapatait pedig nem hogy segítette volna, hanem éppenséggel akadályozta gyarmatai felszabadításában. Ezzel akaratán kívül nem saját, hanem az amerikaiak malmára hajtotta a vizet.

    Ami pedig a Roosevelt által vélt Churchill-i szolidaritást illeti, De Gaulle mellett ezt semmi egyéb nem motiválta, mint a Roosevelt által gyámolított Girand ellensúlyozása. Churchill úgy gondolta, nem azért biztosította Londonban De Gaulle részére Franciaország emigráns kormányzásának ilyen vagy olyan feltételeit, hogy a háború után Franciaország élére amerikai zsoldban álló személy kerüljön és Franciaország .felszabadításából" eredő minden hasznot Amerika zsebeljen be. Franciaország bukásának haszonélvezője ő akart lenni, s úgy gondolta - nem is egészen alaptalanul - De Gaulle hatalomra segítésével ez a lehetőség elsősorban Anglia számára nyílik meg. Churchill ezúttal is igen rövidlátónak bizonyult. Azt hitte, a szorult helyzetben lévő De Gaulle nem figyel ravasz játékaira, amelyet a francia gyarmatok átvétele körül űzött. Úgy gondolta Roosevelt és De Gaulle torzsalkodásának gyümölcse valami módon a saját ölébe hull. Akárcsak a háború eredményét illetően, ebben is csalódnia kellett. Amikor ugyanis 1944 őszén De Gaulle meghívására Churchill Párizsba utazott, óvatos kísérletet tett arra, hogy a konok franciát meggyőzze, a háború utáni osztozkodásnál a franciák bízzák ügyük képviseletét rá. Csak természetes, hogy De Gaulle ilyesmiről hallani sem akart. A naiv Churchill még így építette fel ekkor a kelet-európai államok jövőjére vonatkozó terveit: "Romániában - mondotta Churchill - az oroszoknak 90 %-os befolyása lesz, nekünk angoloknak 10 %-os. Bulgáriában nekik 75 %-os lesz, nekünk 25 %-os. De Görögországban nekünk lesz 90 %-os, nekik pedig 10 %-os. Magyarországon és Jugoszláviában egyenlő arányban oszlik meg befolyásunk." A később létrejött valóságot sajnos ismerjük. Ebből is láthatjuk Churchillt az amerikaiak nem igen kérdezték, de még kevésbé hallgatták meg.

    A Casablanca-i konferencián még egy igen fontos döntés is megszületett, amely a legnagyobb befolyással volt a háború és a pusztítás idejének elhúzódásában. Ez pedig az ugyancsak Roosevelt által kitalált "feltétel nélküli megadás". vagyis Németország és Japán részéről semmiféle békeajánlatot nem fogadnak el, csak a feltétel nélküli megadást. Ez pedig ebben az időpontban még túl szigorúnak tűnt. De Roosevelt elérte vele a célját. Gondolatmenete világos; ha a németek felismerik az egyébként senki által sem vitatott tényt, hogy a háborút nem nyerhetik meg, bizonyára keresnek valami megoldást - esetleg Hitler és kormánya megdöntésével is - a háború lehető legkisebb veszteség árán való befejezésére. Ebben az esetben pedig törvényszerűen felbomlik a háromhatalmi egyezmény is. Nem lehet vitás, hogy a japánok is békekötést kezdeményeznének, de mindenképpen leállítanák az amerikai birtokok ellen viselt háborújukat. Amerika pedig még távolról sem érte el célját; az egész világ kisebb nagyobb mértékű leigázását kizárólag a Szovjetunióval való szövetségben. Az sem biztos, hogy ebben az esetben érvényt tudna szerezni az Atlanti Chartának. Nem valószínű, hogy az angolok szépszerével lemondanának gyarmataikról, a franciákról nem is beszélve. Az érintett hatalmak még messze nem gyengültek meg oly mértékben, hogy felettük Amerika kénye-kedve szerint rendelkezhetne, egyszóval, minden lehetőséget ki kell iktatni a háború esetleges befejezésére. Erre pedig ez a feltétel a legjobb garancia.

    Paul Schmidt írja: "Rövidesen kétségbeesetten fordítottam le a konferencián elhangzott, súlyos következményekkel járó nyilatkozatot: a nyugati hatalmak Németország feltétel-nélküli kapitulációját követelték. Azonnal felismertem, hogy ez a körülmény rendkívül megerősíti Hitler pozícióját a német nép és szövetségesei körében, ugyanakkor gyengíti a politikájával szembenálló ellenzéket, mint ezt Cianótól már december vége felé is hallottam. Azzal is tisztában voltam, hogy a németek feltétel nélküli kapitulációjának követelésével a legnagyobb csapás talán Hitler Németországon belüli ellenzékét éri."

    Nem kétséges, hogy a nyilatkozat után Németország és Japán háborúja élet-halál harccá alakult. A háború után sok történetíró elismeri a követelés helytelen voltát és igyekszik kizárólag Roosevelt nyakába varrni érte a felelősséget. Ezzel egyet is érthetünk. Indokolásukkal azonban nem.

    Pau1 Schmidt idézi Cordell Hull emlékiratait: "Bennünket éppúgy meglepett, mint Mr. Churchill-t, amikor az elnök (Roosevelt) a Casablancai konferencián 1943-ban az angol miniszterelnök jelenlétében váratlanul ezt a követelést állította fel egy sajtóértekezleten.

    Az angol miniszterelnöknek egyszeriben elállt a szava - jelentették nekem."

    Churchillt az angol alsóházban erősen támadták a nyilatkozatért, mire ő így védekezett: ,

    - Ezt a formulát (a feltétel nélküli kapitulációt) első ízben akkor hallottam, amikor Roosevelt elnök a nyilatkozatot tette. Roosevelt elnök anélkül nyilatkozott, hogy velem azt előbb megtanácskozta volna. A legcsekélyebb kétségem sincs aziránt, hogy tanulmányozása esetén a formulát a brit kormány alkalmasint ellenezte volna, de mivel egy nagy szövetségbe tömörülve az óceánon túli nagy lojális és hatalmas baráttal együttműködtünk, alkalmazkodnunk kellett.

    Schmidt ugyancsak Hull feljegyzéseire utalva írja nemcsak az amerikai külügyminiszter és külügyminisztérium, hanem Churchill és Eden is ellenezték a feltétel nélküli kapitulációra vonatkozó követelést, de nem értett vele egyet tanácsadója, Eisenhower tábornok, sőt Sztálin sem. Utóbbi állítólag kijelentette a teheráni konferencián 1943 decemberében, hogy a feltétel nélküli kapituláció követelése helytelen taktika Németországgal szemben.

    Így próbálta magát utólag igazolni Churchill, de hogy történt a valóságban? Mi az igazság a feltétel nélküli megadás dogmájának kinyilatkoztatása körül? Lássuk mit ír erről Elliott Roosevelt az elnök fia aki jelen volt a kinyilatkoztatás megszületésénél. Előadása forrásértékű még akkor is, ha Roosevelt fia, s így vita esetén érdekeltnek tekinthető. A történetet ugyanis oly jellemzően írja le, amely már önmagában igazolni látszik hitelességét. Íme: "A löncsnél délután csak Harry, Churchill, apám meg én voltunk ott. Ennél a löncsasztalnál született meg ez a kifejezés feltétel nélküli megadás. Érdemes feljegyezni, hogy apámnak a kifejezése volt, s hogy Harry rögtön és erősen megkedvelte, s hogy Churchill miközben teli szájjal lassan evett, a homlokát ráncolva töprengett rajta, míg végűt elmosolyodott s azután kijelentette, hogy tökéletes. - Mintha máris hallanám Goebbels és bandája hogy üvölt majd fel, ha megtudja."

    Az előadás hitelessége mellett szól az is, hogy Elliott nem köntörfalaz, mint Churchill az alsóházi vitában, sőt büszkén jegyzi meg; a kifejezés az apjától származik. Elliott emlékiratai abban az időben jelentek meg, amikor apja már meghalt, de a negyedik résztvevő még élt, így Harry kiigazíthatta volna, ha valótlant állít, hiszen az elnöktől való függése már nem állott fenn. Ilyenről azonban nem tudunk, de Churchill és Sztálin sem cáfolták.

    Hull azt állítja, hogy Sztálin Teheránban egyet nem értését nyilvánította ebben az ügyben. Ez nem bizonyítható, sőt az ugyancsak Elliott által leírt ottani hangulat, továbbá az a tény, hogy Roosevelt Churchill rosszallása ellenére éppen a szovjet követségen szállt meg, valamint Roosevelt és Sztálin összefogása Churchill ellen - ezt nem is teszi valószínűvé. Ha így lett volna erről Elliott biztosan említést tesz, amint a casablancai konferenciáról is idézi apjának Sztálin várható véleményét a kinyilatkoztatásra vonatkozóan.

    "Az oroszoknak persze éppen megfelel. Jobbat nem is kívánhatnak. Feltétel nélküli kapituláció - ismételte elgondolkozva s fogát szívta - Olyan, mintha Józsi bácsi maga csinálta volna."

    Churchill ártatlanságának tehát semmi alapja. Sőt Elliott azt is elmondja, hogy a sajtó részére kiadandó kommüniké első változatának többszöri átdolgozásában Churchill is részt vett. A végleges szöveg megszerkesztése után éjfél után fél három óra tájt köszöntőre emelte "mindig kész poharát."

    Feltétel nélküli megadás" - mondta, s valamennyien ittak. Éppen a casablancai konferenciával kapcsolatban kell megemlíteni egy igen fontos tényezőt, amely jellemző a három nagy csaló mentalitására a történelmi hitelességet és a tőlük származó adatokat illetően.

    A már hivatkozott kommüniké többszöri átszövegezése 1943 január 23-án este vacsora után történt. Egyidejűleg szövegezték a Sztálinnak küldendő kábeltáviratot is, amelyben részt vett Murphy és Mac Millan is. Elliott külön kiemeli, ők csak addig tartózkodtak amíg ötleteiket közölték a kommüniké francia politikai részleteivel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a francia politikai helyzetről Sztálint is tájékoztatták a hivatkozott kábeltáviratban.

    A Szovjetunió külügyminisztériuma a háború után okmánygyűjteményt tett közzé: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 címmel. Ebben közlik az 1943 január 27-i érkezéssel a hivatkozott kábeltávirat szövegét (már amit közölnek belőle). Ebben azonban egyetlen szó sem esik a francia politikai helyzetről, de még a tervezett szicíliai invázióról sem, pedig ez alapvető fontosságú katonai döntés, holott sok más, másod-, és harmadrendű katonai vonatkozású elhatározások bőven szerepelnek benne. De meg kell mondani, mint minden egyéb ez is csak általánosságban. A feltétel nélküli kapituláció elvéhez való csatlakozás kérése sem szerepel benne, pedig ha igaz lenne Hull feltevése, vagy Churchill ellenvéleménye, ez aligha maradhatott volna ki. Ezek szerint Sztálin is csak a világ nyilvánossága elé tárt kommünikéből értesült volna róla? Nem elképzelhetetlen, bár igen hihetetlennek tűnik az üzenetváltásokról készült két vaskos kötet láttán. Akárhogy is volt, nincs tudomásunk Sztálin ezzel kapcsolatos ellenvéleményének valóságáról hitelt érdemlő forrásból.

    A casablancai konferencia elképzeléseinek megfelelően 1943 május 13-án az olaszok árulásának első lépéseként az I. olasz hadsereg Afrikában leteszi a szövetségesek előtt a fegyvert, akik 291.000 foglyot ejtenek. Ezzel be is fejeződik a tengelyhatalmak afrikai háborúja. Az olasz hitszegés második lépése, úgyszólván ellenállás nélkül tűrik a szövetségesek szicíliai partraszállását. Ezt a folyamatot tetőzi be Mussolini július 24-i megbuktatása.

    Az olaszok magatartására jellemző, hogy a fegyverszünet megkötése előtt igyekeztek minél több német hadosztályt az országba csalogatni, hogy kiszolgáltassák ellenségeinek. Megállapodtak az angol- amerikai illetékesekkel, hogy ők maguk vágják majd el a német utánpótlás vonalait az Alpok hágóin, s alkalmat adnak az angolszászoknak a Szicíliában álló német páncélos hadosztály elvágására. Hitler a Romániában beszerzett olaj tekintélyes részét átadta Olaszországnak a háború energia szükségletének biztosítására. Ugyanakkor az olasz hadsereg - alig hihető, hogy Mussolini tudta nélkül- tartalékolta, s éppen az olaj hiányával igyekeztek a sikertelenségekért Hitler szemrehányásait kivédeni. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy néhány hónap múlva november 13-án a szövetségesek közös hadviselő félnek ismerik el Olaszországot. A németek mindent elkövetnek hűtlen olasz szövetségesük visszaszerzésére, megszállják az ország egy részét, kiszabadítják Mussolinit börtönéből, de már nem tudnak az árulók fölé kerekedni.

    Időközben Roosevelt és Churchill több alkalommal közös konferencián irányítja Európa leigázását. 1943 május 11- én Washingtonban, 1943 augusztus 17-24-ig Quebec-ben, 1943 november 22-28-ig Kairóban. Itt a háború után csaknem kisemmizett Csang-Kajsek tábornagyot, Kína vezetőjét is bevonják. Majd az amerikai angol és orosz külügyminiszter október 19-től 30-ig tartó alapos előkészítése alapján 1943 november 28-december 1-ig terjedő napokban a három nagy kalóz megtartja első közös értekezletét Teheránban. Roosevelt és Sztálin most találkozik első ízben személyesen. A találkozás tovább rontja Churchill pozícióját a hármas szövetségben. Természetesen Sztálin előnye ezzel egyenes arányban nő. Nem véletlen, hogy Roosevelt így nyilatkozik fia előtt egyik teheráni esti beszélgetés alkalmával: "Baj, hogy Churchill túlságosan sokat gondol a háború utánra s Anglia jövendő helyzetére. Fél, hogy az oroszok erősebbek lesznek, mint ő szeretné. Valóban meglehet, hogy az oroszok nagyon megerősödnek Európában. Hogy ez rossz-e, az sok tényezőtől függ".

    Már a "sok tényező" - amelyet azonban Roosevelt nem részletez jelzi, hogy véleménye szerint az oroszok nagyarányú európai megerősödése amerikai nézőpontból kívánatos. Ne felejtsük el Rooseveltnek a maga szempontjából igaza volt, s a mindenkori amerikai kormány pártállásra való tekintet nélkül a mai napig érvényes vezérfonalnak tartja Rooseveltnek ezt a gondolatmenetét.

    Talán nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogy Roosevelt nemcsak gyarmataitól való megfosztásával igyekezett Anglia pozícióit gyengíteni, hanem a második világháború menetrendjét is úgy alakította ki Sztálinnal, hogy lehetetlenné tegye Anglia számára a legkisebb befolyást is Európában a háború után. Churchill nem kis erőfeszítése ellenére Roosevelt mindvégig megtorpedózza azt a tervét, hogy a Dél-Franciaország elözönlésére szánt erőkkel a Balkánra vonuljanak be az Adria irányába, elfoglalva Bécset és esetleg Budapestet is. Roosevelt tudta, hogy Churchill szeretné megalapozni a későbbi Duna-medencei befolyását, ezért az oroszok javára elhántotta minden próbálkozását.

    Churchill számára a teheráni konferencia már a legelején rosszul indul. Az amerikai követség elég távol volt az angol és orosz követségtől, míg az utóbbiakat pedig csak egy keskeny utca választotta el, Churchill meghívta Roosevelt-t lakjék a konferencia idején az angol követségen. Roosevelt ezt elhántotta azzal, hogy függetlenebb, ha nem vendége senkinek. De Sztálin meghívását némi tessék-lássék húzódozás után, megismételve természetesen a Churchill-t elutasító érveket, szívesen elfogadta, hiszen még Harriman az elnök moszkvai követe is ezt tanácsolta. Sztálin pedig egy kisebb melléképületben húzódott meg Rooseveltnek hagyva a központi szállást. Roosevelt fia emlékirataiban - érezvén a helyzet fonákságát - indignálódva magyarázkodik: "De a kényelem és ami még fontosabb, a biztonság végül mégis a meghívás elfogadására késztette."

    Roosevelt a teheráni orosz követségen tehát nagyobb biztonságban érezte magát, mint az angol követségen. A helyzet értelmezése, kommentálása teljesen felesleges.

    Valószínű, hogy Roosevelt közvetlen munkatársai közül is többen bírálhatták, amiért nem az angol, hanem az orosz követségen szállt meg. Washingtonba való visszatérése után 1943 december 17-én a sajtókonferencián is magyarázkodni kényszerült. Berezskov Sztálin tolmácsa így ír erről: "Sztálin marsall tudomásomra hozta, hogy a németek valószínűleg összeesküvést fognak szervezni azzal a céllal, hogy merényletet kövessenek el a konferencia résztvevői ellen." Kijelentette továbbá, hogy Teherán körül valószínűleg mintegy száz német kém tartózkodott. Állítólag Otto Skorzeny azt a feladatot kapta, hogy rabolja el Rooseveltet. Ezért az amerikai elnök biztonsági őrizetét az oroszok látták el.

    Már ez az előadás is egy sor ellentmondást hordoz magában. Az oroszok ugyanis ugyanúgy elláthatták volna ezt a biztonsági őrzést az angol követségen is, hiszen az angol küldöttség biztonságára is ők vigyáztak. Teheránt és környékét ugyanis szovjet csapatok tartották megszállva ebben az időben. Aki pedig az oroszokat ismeri, nehezen tudja elképzelni, hogy ott száz fő ellenséges kém bújhatott meg.

    Az igazság egészen más. Az amerikaiak az Atlanti Charta egyezmény Churchill, vagy az angolok által való háború utáni végrehajtását mindenképpen biztosítani akarták. Azt is tudták, hogy az angolok erre önként szerződésük ellenére nem lesznek hajlandók. A gyarmatok feladásának kikényszerítésére, mint megbízható eszközt, a Szovjetuniót akarták felhasználni, természetesen úgy, hogy ők a háttérben maradva irányítsák az oroszok ezirányú munkáját. Éppen ezért az ebben való megállapodást nem lehet a diplomatákra bízni, ebben mindkét oldalon a legmagasabb szinten kell megállapodni. Ennek érdekében Roosevelt szükségesnek tartotta a Sztálinnal való személyes kapcsolat felvételét, természetesen Churchill nélkül. Ez nem látszott a legegyszerűbb feladatnak. Ezért személyes jó barátját és bizalmasát Daviest már 1943 májusában Moszkvába küldte a találkozó előkészítésére. Davies magával vitte az elnök üzenetét, amelyet Berezskov jóvoltából - legalábbis részben - ismerünk. A rövid, ismert rész is nagyon tanulságos. Roosevelt maga leplezi le összeesküvését Sztálinnal az egész világ ellen. Érthető, hogy terveit még bizalmasai előtt is titokban tartja. Íme a levél ismert részlete:

    "Ezt a személyes levelet régi barátommal, Joseph E. Davies-el küldöm Önnek. Csak egy kérdésről van benne szó, amelyről szerintem könnyebben tárgyalhatunk közös barátunk közvetítésével... (vajon mi hiányzik innen, amit a szovjet szerző nem akart, vagy nem mert közreadni?) El akarom kerülni a népes konferenciákkal és diplomáciai tárgyalásokkal járó nehézségeket. Ezért az elképzelhető legegyszerűbb és legcélravezetőbb módszer az volna, ha mi ketten néhány napra nem hivatalosan és minden formaság nélkül találkozhatnánk." Az idézet a továbbiakban az oroszok "történelmi jelentőségű védelmi harcá"-nak várható eredményéről beszél általánosságban, majd így folytatja: "A másik - a találkozás helye. Afrikáról nyáron aligha lehet szó, emellett Khartoum brit terület. Izland nekem nem tetszik, mert Önnek is, nekem is meglehetősen fáradságos repülőutat jelent, s mert - egészen őszintén szólva - ebben az esetben nehezen lehetne elkerülni Churchill miniszterelnök egyidejű meghívását." "Később így folytatja: "Davies úr nem ismeri sem katonai helyzetünket, sem kormányunknak a háború utáni időszakra vonatkozó terveit, s kizárólag azért küldöm Önhöz, hogy találkozónkat megbeszélje... "

    Mindenesetre a levél tartalmából megállapítható, nem első alkalommal merül fel közöttük a Churchill háta mögötti egyezkedés amelyről pontos tudomása lehetett. Nem véletlenül dohogott, hogy az amerikai elnök "szerelmes pillantásokat vetett" az angol domíniumokon található olajlelőhelyek némelyikére. (52)

    Hull, az 1943 őszi moszkvai külügyminiszteri konferencián ügyesen igyekszik Eden gyanúját eloszlatni az amerikai-orosz egy-húron-pendülés felől:

    "Nagyon fontos - mondta Hull Edennek -, hogy a szovjet félnek ne legyen az a benyomása, mintha a brit és amerikai csoport összebeszélt volna, és egységfrontba lépne fel Oroszországgal szemben."

    A nők azt mondják, némely ember büszkén viseli szarvát. Azt hiszem Edent is ide lehet sorolni, mert Hull érvelésével teljesen egyetértett.

    A amerikaiak ilyetén érvelése pedig nem lehetett egyedi eset. Churchill 1945 május 11-i levelében azt javasolja Trumannak, hívjanak össze háromhatalmi értekezletet Németország ügyében. Truman válasza szerint azt szeretné, ha erre Sztálin tenne javaslatot majd kijelentette: külön-külön kellene a találkozóra utazniok, nehogy abba a gyanúba keveredjenek, hogy "összeszűrik a levet". Ezen ugyan Churchill némileg megsértődött, de végül is kénytelen volt sajátmagát "meggyőzni" a dolgok ilyetén alakulásának helyességéről.

    Az oroszokkal való tárgyalások a hivatalos diplomácia megkerülésével úgy látszik Amerikában elnöki szokás. Wendell Willkee a Republikánus Párt vezére és elnökjelöltje Roosevelttel szemben 1942 szeptember 17-én ellátogatott a Szovjetunióba. Közölte Molotovval, hogy szeretne találkozni Sztálinnal. Amikor Molotov - a Sztálinnal történt egyeztetés után - közölte vele a kedvező választ, Willkee nem tájékoztatta arról Standley nagykövetet. Standley valahogyan mégis tudomást szerzett róla, majd megkérdezte Willkee- től, úgy értse-e, hogy nem kell elkísérnie őt Sztálinhoz. Willkee kertelés nélkül azt felelte, pontosan úgy kell érteni.

    Rooseveltet beköltözése után már délután felkereste Sztálin a lakosztályában és titkos tárgyalást folytatott vele. Roosevelt még tolmácsot sem vett magához, kiszolgáltatta magát Sztálin tolmácsának. A megbeszélés tehát Sztálin tolmácsát leszámítva, négyszemközt történt. Másnap Roosevelt fia - úgy látszik maga is furcsának tartotta apja eljárását - megkérdezte, hogy Charles Bohlen, a külügyi hivatal orosz szakértője sem volt jelen a megbeszélésen? Hallgassuk csak Rooseveltet:

    "- Hát - mosolygott apa - ajánlották, hogy itt legyen. De úgy éreztem, bizalmamnak és gyanakvásmentességemnek jele lesz, ha csak az ő tolmácsa lesz jelen." Így is lehet mondani! Az igazság azonban merőben más. Roosevelt bizonyára meg akart győződni mennyiben számíthat Sztálinra az angolok elleni közös fellépésében. Nem csalódott! A kalózok egymás ellen is összefogtak.

    Minden esetre ez a találkozás rendkívüli fontossággal bírt a két államfő részéről. Roosevelt fia, amikor megkérdezte apját, miről beszéltek, Roosevelt csupán az udvarias ismerkedést említette. Ahogy ő mondta "udvarias szalmacséplés." Elliott azt írja, hogy a beszélgetés csupán néhány percig tartott, azután Molotov is belépett.

    Vagy az egyik Roosevelt, vagy a másik (a fia) ezúttal sem mondott igazat. Berezskov, Sztálin tolmácsa, aki kettőjükön kívül jelen volt, emlékirataiban azt írja, hogy a megbeszélés ebéd után tizennégy órakor kezdődött. Befejezésének időpontját ugyan nem említi, de így ír: "Roosevelt az órájára pillantott. Nem sok idő maradt a konferencia hivatalos megnyitásáig, amelyet 16 órára tűztek ki."

    Elliott közlésével ellentétben Berezskov leírja, hogy a megbeszélésen egész sor témát érintettek. A legtöbbjükről általánosságban beszél, de némelyről külön is említést tesz. Így a háború utáni együttműködésről, Indokína jövőjéről, sőt India jövőjéről is. Roosevelt sokat beszélt arról, hogy a háború után új módon kell közelíteni a gyarmati és függő országok problémáját.

    Nemcsak az angol, hanem az európai kapitalista országok gyarmatbirodalmának helyzetét is érintette. Roosevelt figyelmeztette Sztálint, hogy Churchill előtt jobb lesz hallgatni ezekről a kérdésekről.

    Fentiekből nemcsak a beszélgetések időtartamára lehet következtetni, hanem arra is, hogy itt esküdtek össze konkrétan nemcsak Németország és kényszerszövetségesei ellen, hanem Anglia és Franciaország, valamint az egész világ népei ellen is.

    Úgy látszik, már Hitler is jól sejtette, hogy az oroszok figyelmét India felé kell fordítani. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a második világháború előtt India még angol gyarmat volt, de a háború után is a Brit Nemzetközösség tagja, s mindennek ellenére jelenleg az oroszoknak nagyobb befolyásuk van az indiai politikára, mint az angoloknak, akkor az itteni beszélgetés lefolyását jó közelítéssel könnyen kikövetkeztethetjük. Volkogonov - igaz, csak 1989-ben megerősíti Indiával kapcsolatos gyanúnkat. Elmondja: "Roosevelt váratlanul kijelentette, hogy Indiában inkább valamiféle szovjet rendszert kellene létrehozni, alulról fölfelé építkezve, nem pedig föntről le. Talán ez volna a szovjet rendszer." Ahhoz, hogy itt nagyon fontos megbeszélés volt, ma már semmi kétség nem fér. Jellemzően árulkodik erről Berezskov, amikor a tárgyalást megelőző percek történetét írja le. Sztálin és tolmácsa néhány perccel korábban érkezett a találkozó színhelyére (szobájába) mint Roosevelt.

    "Sztálin lassú léptekkel fel-alá járkált a szobában, s közben rágyújtott egy cigarettára. Rám nézett, hunyorított a szemével, majd megkérdezte: Nem fáradt el nagyon az úton? Kész a tolmácsolásra? Rendkívül fontos beszélgetésünk lesz...Sztálin újra járkálni kezdett a szobában, lassú léptekkel, s gondolataiba mélyedt. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és a Fülöp-szigeti szolga kocsin betolta a mosolygó Roosevelt-et..." ( 11 )

    A beszélgetés végig hat szem között folyt. Befejezésekor Berezskov ment át a szomszéd szobába, hogy behívja Roosevelt szolgáját, aki a lakosztályába tolta az elnököt. Sztálin pedig átment a másik szobába, ahol Molotov és Vorosilov várt rá. (l 2)

    Roosevelt beszámol fiának a teheráni konferencia egyik vacsoráján történt megállapodásról is. A vacsora után a három politikus ismét csak egy tolmácsot maguk mellett tartva este 11 óráig együtt maradt. A tárgyalás témái- már amit Elliott közöl- igen érdekesek, annál is inkább, mert itt állapodtak meg azokban a háború után alapelvekben, amelyek világunkat a mai napig jellemzik.

    Amikor Elliott megkérdezte, milyen politikai kérdéseket tárgyaltak meg, apja így válaszolt:

    " - Mindent, ami csak eszünkbe jutott - Beszélt a háború utáni békevilágról, a három nemzet struktúrájáról, amelynek a békét fenn kell tartani, arról, hogy kimondott megállapodásuk értelmében a béke ettől a három nemzettől függ, amelynek egységesen kell eljárnia - annyira, hogy valamely fontos kérdésben egyikük vétója elég legyen ahhoz, hogy az indítványt levegyék a napirendről."

    Magyarul, ők bármit tehetnek a világ népeivel, de azt azok a majdan felállítandó Egyesült Nemzetek Szervezetében - amely állítólag azok érdekvédelmére is szolgál - még csak nem is észrevételezhetik. Lehetetlen nem felismerni a sötét középkor "piacet - non piacet" (tetszik- nem tetszik) elvét. Ha ugyanis a három állam egyikének nem tetszik valamely határozati javaslat, - mindegy, hogy a többség egyetértésével találkozik vagy sem - megvétózhatja és máris leveszik a napirendről.

    "- Fő célunk - mondotta Roosevelt - annak a megállapítása volt, hogy a háború utáni világban melyek képezik majd az egyes országok számára a biztonsági övezeteket." Nem tudom Roosevelt miért beszélt itt többes számban, hiszen biztonsági övezetet egyértelműen csak a Szovjetunió számára adtak, mint ahogy területi gyarapodást is csak neki tették lehetővé. Egész sor szomszédállamát tették vazallusává. És ebben még arra sem voltak tekintettel, hogy az illető szomszéd szövetségese volt-e ellenfelének, vagy sem. Lengyelország esete ezt fényesen bizonyítja. Igaz, Roosevelt könnyen adta azt, ami amúgy sem volt az övé.

    - Megállapodtunk, hogy ha kell, erőszakkal is megóvjuk a békét." Így Roosevelt. Hogy aztán mit neveznek ők a béke megóvásának, azt nyilván saját maguk döntik el. A Szovjetunió élt is ennek a megállapodásnak a lehetőségével Kelet-Berlinben, Magyarország ellen 1956-ban, majd Csehszlovákiában 1968-ban, ezúttal még vazallusait is kényszerítette, mert a béke megvédése így internacionalistábbnak "látszott". Ezt követően 1979 végén Afganisztánban. Pedig ez nem is viselt hadat a második világháborúban a Szovjetunióval szemben. A béke nyilván veszélyben lehetett, mert Amerika is Anglia is (pedig neki egykor gyarmata volt) hagyták, hogy az oroszok "megóvják."

    Roosevelt és Sztálin összefogásáról a teheráni konferencián Elliott még egy történetet ad közre, amely egyébként jellemző a két államfő lelkületére. Az egyik vacsorán, amelyet Sztálin rendezett a tárgyaló küldöttségek részére, Sztálin a jellemének leginkább megfelelő pohárköszöntőt mondott:

    "Emelem poharamat arra, hogy a német háborús bűnösök minél gyorsabban az igazságszolgáltatás kezére és a kivégző osztag elé kerüljenek. Ürítem poharamat arra, hogy egyetértésben küldjük őket a másvilágra, minél többüket, de legalább ötvenezret." Churchill, aki már nyilván jócskán a konyak hatása alatt volt, erre gyorsan talpra ugrott.

    "Az ilyen magatartás - kiáltotta - ellenkezik a mi brit igazságérzetünkkel! Az angol nép sohasem működnék közre az ilyen tömeggyilkosságnál. Felhasználom ezt az alkalmat, hogy megmondjam, senkit, akár náci, akár nem, nem lehet szabályos tárgyalás nélkül kivégző osztag elé állítani. akármilyen tények és bizonyítékok szólnak is ellene!" Azt mondják a részeg ember és a gyermek mondja ki az igazságot. Ez azonban Churchillre nem áll. Nehezen hihető ugyanis, hogy ilyen hamar megfeledkezett volna az amerikai, angol és orosz külügyminiszteri értekezlet befejezése után 1943 november 2-án nyilvánosságra hozott "a háromhatalmi nyilatkozat a kegyetlenkedésekről" című kommünikéről, amelyen első helyen aláíróként éppen az ő neve állott, amelyet Roosevelt- é, majd Sztáliné követett. Ebben pedig nemcsak az általuk háborús bűnösnek nevezettek felelősségre vonásáról volt szó, hanem minden atrocitást elkövető német katona, valamint náci párttag megbüntetését is kilátásba helyezték. Karsai Elek pedig - nyilván nem minden alap nélkül - ezt írja: "Dönitz flensburgi kormányát az angolok 1945 május 23-án feloszlatták, s az egész társaságot az OKW főtisztjeivel együtt, szigorú őrizettel biztos helyre szállították, hogy az 1943-as londoni egyezmény értelmében háborús bűnösökként majd feleljenek véres tetteikért."

    Nehéz megállapítani miféle " 1943-as londoni egyezményre" hivatkoznak, de ezek szerint nagy a valószínűsége, hogy a háborús bűnösök elméletének Churchill egyáltalán nem lehetett ellenzője sőt az sem kizárt, hogy éppen Rooseveltnek kedvében járandó, ő találta ki. Ha figyelembe veszők az e témával kapcsolatban a Jaltában történteket, akkor gyanúnk már be is igazolódott. De erről később még részletesen beszámolunk.

    Megerősít bennünket Churchill 1941 május 13-án kelt Rudolf Hess ügyében Eden külügyminiszter számára írt utasítása is "...Ez az ember, akárcsak a többi náci vezető, potenciálisan háborús bűnös, őt és bűntársait a háború végeztével törvényen kívül kell helyezni..." Churchill a Hess-ügyről 1941 május 17-én Roosevelt-et hosszú levélben tájékoztatja. Ezúttal is nyomatékosan kifejti "...Nem szabad elfelednünk, hogy osztoznia kell Hitler minden bűnének felelősségében, hogy potenciális háborús bűnös, akinek sorsát végső soron a szövetséges kormányoknak kell eldönteniök... " (13)

    Amint látjuk a háborús bűnös teória már a Szovjetunió megtámadása előtt készen állt. Churchill fentebb idézett leveléből egyértelműen kitűnik, kettőjük között ez nem akkor került első ízben szóba. Az időpontot érdemes megjegyezni. Még jóval az Atlanti Charta aláírása előtt vagyunk! Nem kizárt, ebben még a világháború kitörése előtt megállapodtak.

    Inkább hihető tehát, hogy Churchill az ital hatása alatt kalóz társainak az ő háta mögötti összejátszása feletti mérgében fakadt ki ellenük.

    A konferencia során Churchill fanatikus németgyűlölete ezúttal is kifejezésre jutott. Már a konferencia megnyitásának napján vacsora után Eden és Molotov jelenlétében bizalmas beszélgetést folytat Sztálinnal. A téma nem is lehet más, mint Németország háború utáni élet-lehetőségeinek még a versaillesi békediktátumot is túllicitáló beszűkítése. Betegesen fél Németország háború utáni talpraállásától és semmitől sem riad vissza, hogy ezt megakadályozza, vagy legalábbis minél távolabbi jövőbe tolja ki. Mivel a beszélgetést Churchill kezdeményezi, rögtön bele is vág aggályai közepébe. Megkérdezi Sztálint, mi a véleménye, mennyi idő kell Németországnak, hogy egy új háború megindításához elegendő erőt gyűjtsön? Sztálin válasza szerint tizenöt-húsz év. Ő is kifejti, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák Németországot egy új háború kirobbantásában. Utal arra, hogy a németek a versaillesi békeszerződés után igen gyorsan új erőre kaptak. Churchill úgy érezte magát, mintha mézzel kenegetnék, befejezésül - lehet, hogy az elfogyasztott konyak mennyisége is segítségére volt - felülkerekedett benne igazi énje. Úgy folyt belőle a németek megfojtásának gátlástalan terve, mint a vízfolyás:

    "Meg kell tiltani a németeknek mindenfajta repülést, katonait és polgárit egyaránt, fel kell számolni a német nagyvezérkar szisztémát. Jelentős területi változtatásokkal, Németország lefegyverzésével, az újra felfegyverzés megakadályozásával, a német gyáripar ellenőrzésével legalább ötven évre biztonságot kell szerezni a világnak."

    Hol vannak akkor még a nyolcvanas évek, amikor - igaz nem Anglia - Amerika éppen arra igyekszik mindenáron rákényszeríteni az ellenőrzése alatt álló nyugat-német kormányt, hogy fokozza katonai kiadásait és növelje országa védelmi képességét.

    A teheráni konferencián már elég sokat ittak a róka bőrére, bár ez úttal kétségtelen a biztos róka bőrére. Több esetben volt a tárgyalásoknak olyan légköre, mintha háború vége már csupán néhány hét múlva bekövetkezne. Churchill is Sztálin is igyekezett a majdani koncból a maga számára minél többet biztosítani. Rooseveltnek ebben az volt az érdeke, hogy az oroszok malmára hajtsa a vizet. Sztálin alaposan ki is használta ezt. Amint a jaltai és potsdami konferencia idején látni fogjuk, Churchillel szemben minden vitatott követelését biztosítani tudta Oroszország számára. Ebben nemcsak Roosevelt, hanem utódja - az oroszok mai beállítása ellenére - Truman elnök is támogatta. Churchill Németország területének szétszaggatása érdekében azt javasolta, Poroszországot izolálni kell. Bajorországból, Ausztriából, Magyarországból konföderációt kell létrehozni. Állítólag Roosevelt Németország öt részre való felosztását javasolta. De Sztálinnak más elképzelése volt, amely meg is valósult. Itt el kell mondanunk, Sztálin azzal utasította el Churchill tervét, hogy Ausztriát nem akarja belevonni semmiféle kombinációba, egyébként is véleménye szerint Ausztriának is és Magyarországnak is függetlennek kell lennie. (Bizonyára hozzágondolta még: Angliától.) Mi magyarok igazán nem panaszkodhatunk, mi valóban függetlenek lettünk mindenkitől, kivéve természetesen a nagy Szovjetuniót.

    A lengyel kérdés megtárgyalásánál Sztálin nem kertel, kereken megmondja: elhatárolják magukat a londoni emigráns kormánytól. Churchill, aki kiprovokáltatta a lengyelekkel a németek katonai akcióját, hogy ennek ürügyén a franciákkal együtt hadat üzenhessen Németországnak, még csak nem is tiltakozik. Egyetlen szava sincs egykori védence érdekében. Csupán a sztálini tervek részleteiről kér tájékoztatást, de nem azért, hogy esetleg alkudjék abból a lengyelek javára, hanem - és ezt érdemes szó szerint idézni: "- Készek lennénk közölni a lengyelekkel, hogy ez jó terv, s hogy ennél jobbat nem várhatnak." Megerősíti továbbá, hogy Lengyelországot mindenképpen Németország rovására kell kielégíteni.

    Churchill gondolkodására jellemző a következő idézet is: "Miért ne szövegezzük meg úgy, hogy körülbelül ezt mondhassam a lengyeleknek: Nem tudom hozzájárulnak-e az oroszok, de azt hiszem ki tudom harcolni nektek. Láthatjátok, hogy szívünkön viseljük az érdekeiteket. Azt persze sohasem érjük meg, hogy a lengyelek azt mondták, hogy meg vannak elégedve. A lengyeleknek semmi sem elég."(14)

    Sztálin nem rejti véka alá a részleteket sem: "Arról van szó, hogy az ukrán területeknek Ukrajnához, a belorusz területeknek pedig Belorussziához kell kerülniük, vagyis köztük és Lengyelország között a szovjet alkotmányban rögzített 1939-es határoknak kell fennállniuk. A szovjet kormány e határok mellett foglal állást, mert ezt tartja helyesnek." Ez magyarul annyit jelent, hogy a Szovjetunió sem ismeri el az országától elcsatolt területek két háború közötti status quo-ját, ő is igazságtalannak tartotta az első világháború utáni imperialista rendezést a Szovjetunió számára, továbbá nem hajlandó eltérni azoktól a határoktól, amelyet éppen Hitlerrel közösen határoztak meg Lengyelország rovására. Ezzel kapcsolatban Churchill így ír emlékirataiban: "az amerikaiakat és az angolokat rendkívül kellemesen érintette, hogy az adott pillanatban. 1943 végén a hatalmas Szovjetunió milyen messzemenő megértést tanúsított Európa jövendő határainak megvonásában." Nem tudom akad-e valaki, aki Churchill iménti eljárását korrektnek és igazságosnak képes elfogadni.

    Végül a teheráni konferencián határozzák meg az oroszok által e régen sürgetett második európai front megnyitását. 1944 május elsejében állapodnak meg, hogy az amerikai-angol haderő megkezdi az úgynevezett Overlord-terv végrehajtását, a normandiai partraszállást. Jellemző, hogy még ezt a valóban elég távoli határidőt sem képesek tartani, mert a partraszállásra végül is egy hónap késéssel, június 6-án kerül sor.

    Az 1944-es év, már az első negyedében kellemetlen eseménnyel sújtja Magyarországot, amely baj után további bajt hoz az országra. Március 19-én a német csapatok megszállják az országot.

    A magyar kormány vezetői - ellentétben minden polgárjogot nyert állásponttal - Amerika hadbalépésével világosan látták, hogy a tengelyhatalmak a második világháborút nem nyerhetik meg. Szinte állandó jelleggel keresték annak lehetőségét, hogyan lehetne békés és a körülményekhez képest korrekt módon kilépni a háborúból. Különösen felerősödtek ezek a kísérletek Kállai Miklós miniszterelnöksége idején. Horthyék titkos tárgyalásokat folytattak angol és amerikai tényezőkkel. Sajnos azok az oroszok felé terelgették a magyar megbízottakat.

    Az oroszok véleménye pedig ismert volt a kormány előtt. Ők ugyanis nemcsak azt követelték, hogy hagyjon fel Magyarország Szovjetunió elleni hadműveletekkel, amelyben amúgy sem játszott jelentős szerepet, hanem azt is, hogy egyidejűleg támadja meg a német csapatokat. A magyar alkat azonban sokkal korrektebb annál, hogy egyszerűen hátba támadja iménti barátját, szövetségesét Az ilyesmi alapvetően keleti jellemvonás. A magyar népben pedig nyugat-európai kultúra gyökerei sokkal erősebbek annál, hogy ilyen galádságra képes legyen. Az ugyancsak a háborúból való kilépési Isztambulban titokban tárgyaló Szent-Györgyi Albert professzornak az angolok azt ajánlották: "adja őszinteségének tanúbizonyságát információk folyamatos szolgáltatásával." (15)

    A tapogatózó tárgyalások így annyira elnyúltak, hogy a német hírszerzés azokról óhatatlanul tudomást szerzett. Hitler és kormánya gyors döntést hozott, csapataival elözönlötte az országot. Az akció végrehajtásának módja ugyan nem válik a németek dicsőségére, de ha figyelembe vesszük, hogy élet-halál harcukhoz a magyar élelmiszer nem kevésbé volt fontos mint a román olaj, háborús körülmények között talán megérthető. Nagyon változik a német megszállás optikája akkor, ha magunk elé idézzük, hogy békeidőben 1956-ban az oroszok milyen módszert alkalmaztak Magyarország katonai megszállásának kiterjesztéséhez, a magyar forradalmi tárgyalóküldöttség tőrbecsalásával. Ehhez hasonlót csak a törökök követtek el a középkorban a magyarok ellen.

    Mi magyarok nem hallgathatjuk el Hitler nagyfokú következetlenségét sem, amellyel magyar szövetségesével szemben viselkedett. Az első világháborúban, mint az Osztrák- Magyar Monarchia társországa a magyarok Németország legmegbízhatóbb szövetségesének bizonyultak. Különösen kitűnik ez, ha figyelembe vesszük, hogy a második világháborúban "kedvenc" Románia 1917 augusztus 27-én üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchiának, s ezzel a szövetséges hatalmaknak. Az sem zavarta, hogy szövetséges egyezmény kötötte azokhoz. Pontosan akkor támadta hátba szövetségeseit, amikor azok a legnehezebb helyzetbe kerültek. Olaszország első világháborús hasonló magatartása ugyancsak közismert.

    Tudjuk, hogy Magyarországot az első világháború után még a németeknél is jobban megkárosították a háborúban győztes antant hatalmak.

    Mindezek ellenére Hitler sem az első, sem a második bécsi döntés során - bár céljául a Versailles előtti állapotok visszaállítását tűzte ki Magyarország részére nem adta vissza a versaillesi rendezés során tőle igazságtalanul elcsatolt területeket. A Jugoszláviához csatolt területeket pedig meg is ígérte, hogy a jugoszláv árulás megtorlására megnyerje a magyar kormány részvételét. Ma már senki előtt sem titok, hogy ennek érdekében a magyarok milyen erőszakot követtek el saját lelkiismeretük ellen. - Ezúttal az olaszokra volt tekintettel Magyarország hátrányára. Inkább hozott létre egy önálló horvát államot, amelytől nemcsak hogy segítséget nem kapott, hanem folyamatos védelméről is gondoskodnia kellett.

    Szlovákiában hasonló volt a helyzet. Itt sem adta vissza az első világháború előtt Magyarországhoz tartozó területeket. Pedig itt még annyi oka sem volt rá, mint Jugoszlávia esetében. Amikor Tiso és Durcansky szlovák politikusok 1939 március 13-án vonakodtak a német akarat elfogadásától, Hitler választás elé állította őket: vagy kikiáltják Szlovákia függetlenségét, vagy Szlovákia területét Magyarországnak engedi át.

    Úgy látszik ez az egyedüli helyes lépés büntető szankcióként kapott helyet elképzeléseiben. De a későbbiekben sem igazolták Tiso-ék Hitler várakozását. Az 1943 április 22-i tárgyalásukon maga Tiso hozza szóba Hitlernek azt a gyanúját, hogy a szlovák csapatok kapcsolatban álltak a partizánokkal. Tagadása ellenére ma már éppen a partizánoktól tudjuk, hogy Hitler gyanúja nem volt alaptalan. Sőt a szlovák nemzeti felkelés előkészületeiben a Tiso kormány és a közigazgatás tagjai is részt vettek. (18)

    Végül vessünk egy pillantást az annyi sóhajunkkal megszentelt Erdélyre. Itt a háború olajszükségletének biztosítása érdekében csalt meg bennünket. Pedig az innen kapott olaj biztosításának más módja is lett volna, például ha a ploiesti olajvidéket közvetlen katonai igazgatása alá vonja. Ez esetben minden bizonnyal több olajhoz is jut. Antonescu tábornok igen jól játszotta a hű szövetségest. Pedig aligha tudtán kívül - Gafencu volt moszkvai román nagykövet, aki ez időben svájci emigrációban él, a háború ideje alatt szinte naponként megfordul a berni román követségen. Helyesen állapítja meg Zismanov bolgár külügyminiszter 1943 november 5-i tárgyalásukon Hitler előtt, hogy Románia "két asztalon játszik" (19) A román király 1943 január 1-én beszédében már fellelhetőek német ellenes elemek. Hitler már 1943 április 12-én kénytelen Antonescu előtt nyilatkozni a román kormány német ellenes megnyilatkozásairól. Kezében ugyanis egyre gyűltek az erre vonatkozó jelentések.(20)

    Talán megbocsátható, hogy ezzel kapcsolatban emlékeztetünk Horthy kormányzó nyilatkozatára, amelyet 1943 április 16-i tárgyaláson tett az őt hasonló vádakkal ostorozó Hitler előtt: Előrebocsátotta, nem áskálódni kíván Románia ellen, de felolvas egy részletet Erdély román igazgatású területéről magyarországi címre érkezett levélből.

    Eszerint a román király egy nyilatkozatában kijelentette, hogy mindaz, ami eddig történt, és ami még történni fog, Antonescu számlájára megy. A király a háttérben marad. De eljön a pillanat, amikor majd ő vezeti az országot természetes érzéseinek irányába.(21)

    A levél tartalmát a történelem igazolta.

    Ha mindezeket mérlegre tesszük, Hitlernek nem volt oka második világháború alatti magyar szövetséges magatartása ellen kifogást emelni. A történtek után dőreség volt az várni, hogy a magyarok teljes erőbedobással fogják a német érdekeket szolgálni. Nem vitás, hogy a német-magyar szövetségben a magyarok többet adtak, mint amennyit kaptak. Fájdalom, de a vesztett háború következményeként is jobban károsodtak, mint maguk a németek.

    Mindenesetre a magyar kormány szabad cselekvőképessége megszűnt. Mégis, amikor a világháború befejezésével a bécsi döntéssel visszacsatolt Erdélyt ismét Romániának adták, azzal indokolták, hogy a románok előbb léptek ki a háborúból, mint a magyarok, ezért Erdélyt visszakapják. Ez a magyarázkodás nem egyéb álszent csalásnál - ami az egész háború kirobbantását jellemzi - míg a magyarok 1944 március 19-től elvesztették minden önállóságukat és minden lehetőségüket a háborúból való kilépéshez, addig a románok ezzel mindvégig rendelkeztek, mégis csak mintegy félévvel később 1944 augusztus 24-én lépnek ki a háborúból, annak ellenére, hogy a szovjet csapatok közelsége miatt már korábban is sokkal védettebb helyzetben voltak egy német megszállással szemben, mint Magyarország. Jelzi ezt az is, hogy már augusztus 31-én a szovjet csapatok be tudnak vonulni Bukarestbe. Ha pedig a magyar és a román csapatok orosz fronton tanúsított szovjet nép iránti lojalitását tekintjük a kisebb atrocitások ellenére - a magyarok megközelítően sem okoztak annyi kárt, mint a románok. Talán helyénvaló itt arra is hivatkozni, hogy a román csapatok a németekkel egy időben támadták meg Oroszországot, míg a magyarok csak később, és kisebb mértékben kapcsolódtak be. Talán az sem véletlen, hogy - igazságtalanul - Hitler (Paul Schmidtől tudjuk) gyűlölte a magyarokat, ugyanakkor a román Antonescu tábornok bizalmasa volt, néha még katonai ügyekben is kikérte tanácsát. Nem lehetetlen, hogy számos oroszellenes megtorló intézkedését éppen román sugallatra hozta meg.

    Goebbels naplójából tudjuk; a Szovjetunió elleni német készülődésről Antonescu többet tudott, mint Mussolini.

    A 4. pont pedig kimondja azt a mindenki által tudott igazságot: A kommunista világmozgalom irányítása és ellenőrzése egy idegen ország kommunista diktatúrája kezében van."

    Ha hisszük, ha nem, ez a kommunistaellenes amerikai elnök megvétózta ezt a törvényjavaslatot. A kongresszus azonban Truman ellenére is törvényerőre emelte.

    Végülis július 24-én a plenáris ülés után adódott alkalom, hogy Truman közölje a " jó hírt" Sztálinnal. Ennek lefolyását pontosan ismerjük. Roberto Battaglia Churchill emlékiratait idézi, aki kb. öt lépésnyire állhatott a beszélgetőktől és hallgatózott: "Úgy látszott, Sztálin örömmel fogadja a hírt. Egy új bomba! Rendkívül hatásos! Valószínűleg döntő az egész japán elleni háború kimenetelében! Nagyszerű!

    Ez volt a benyomásom akkor, és biztos voltam afelől, hogy fogalma sincs, annak a horderejéről, amit hallott."

    Zsukov,- bár emlékirataiból nem tűnik ki pontosan, hogy szemtanúja volt-e a beszélgetésnek - nem említi Sztálin szóbeli reagálását Churchill figyelőpontjáról való hallgatózását azonban ő is megerősíti. Elmondja viszont, hogy Sztálin az ülésről visszatérve tájékoztatta Molotovot a Trumannal folytatott beszélgetésük lényegéről. Molotov azonnal így válaszolt: "Felverik az árukat!" Sztálin elnevette magát, majd így szól: "Had verjék. Beszélni kell Kurcsatovval, hogy gyorsítsa meg munkánk ütemét."

    Zsukov ebből értette meg, hogy az atombombáról van szó:

    Mit is lehet erre mondani? Egy biztos, ebben az időben laboratóriumi szinten a Szovjetunióban még nem folyhatott atomkísérlet, hisz erre a költséges eljárásra az oroszoknak akkor pénzük, de a megfelelő anyagaik és anyag előállítási lehetőségük sem volt. Biztos azonban, hogy az Egyesült Államok által átadott adatok alapján elméleti kutatásokkal foglalkoztak. Ennek azonban még nagyon a kezdeténél tartottak. Erre következtethetünk Molotov reagálásából is. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az amerikai elméleti ismeretek átadása mellett is csak 1949 szeptember 25-én tudták első atomszerkezetüket felrobbantani. Meg kell mondanunk, a be nem avatottakat így is meglepte az egyébként korainak látszó orosz atomrobbantás. A Szovjetuniónak ezt a bejelentését valósággal blöffnek tartották. A kétkedés és a megfejthetetlennek látszó dilemma olyan nagy volt, hogy az Egyesült Államok gyanúba került az atomtitok átadását illetően. Ugyanakkor a mesterségesen szított, népeket félrevezető hidegháború lángjai már elég magasan csapkodtak. Az amerikai kormány kényelmetlen helyzetbe került. Kénytelen volt valamilyen magyarázatot Végülis a Rosenberg házaspár feláldozásával nyugtatták meg a gyanakvókat. Bizonyítékokat kreáltak miszerint elárulta az atomtitkot a Szovjetuniónak. Nem lehetetlen, hogy elnöki utasításra valóban éppen ők végezték az oroszok informálását. Tudjuk, hogy gyermekei a mai napig tagadják szüleik árulását és bűnösségét. Lehet, hogy igazuk van?

    Nyilván ők is tudtak Byrnes moszkvai küldetéséről, ahol a hivatalos verzió szerint arról a lehetőségről tárgyalt, hogy az atombombát Amerika az Egyesült Nemzetek ellenőrzése alá helyezi. Márpedig, ha az atomtitok ebben az időben kizárólag amerikai monopólium, némi angol-elméleti ismeretek mellett, akkor az oroszok hozzájárulására nincs szükség, sőt az ENSZ ellenőrzésére sem.

    Truman utasította a hadvezetőséget, hogy az atombombát minél előbb dobják le Japánra, de erre a legkorábban csak akkor kerülhet sor, amikor ő már elhagyta Potsdamot. Valószínű az időpont ilyetén meghatározása bizonyos célt takar, mégpedig nem is akármilyent. Truman joggal tartott attól, hogy otthon szemére vetik a Szovjetunió részére tett, szinte megmagyarázhatatlan engedményeit. Különösen áll ez a Japán elleni támadásban való részvétel lehetővé tételére. Való igaz, hogy a Fehér- Ház mértékadó körei már Roosevelt idejében sem nézték jó szemmel a Szovjetunió felhasználásával az egész világgal való szembenállást. Az elnök személyében történt változást, az atombomba létrehozását joggal tekintették olyan tényezőknek, amellyel ezt az amerikai nép előtt egyébként is ellenszenves együttműködést új alapokra helyezzék. Byrnes külügyminiszter ugyancsak szembe nézett a washingtoni diplomatákkal, akiknek túlnyomó többsége az egész világháború során ellenségesen viselkedett Roosevelt és Hull külügyminiszter feltétel nélküli szovjetbarátságával szemben.

    Truman és külügyminisztere így azzal védekezhetett, hogy a puding próbája, hogy megeszik. Vagyis, igaz, hogy van atombombájuk, de az a bevetési próbának még nem lett alávetve. Így annak hatása csak elméleti. Elméleti hipotézisek alapján pedig nem bölcs dolog megbízható, kipróbált szövetségesét mellőzni.

    A legfelső hadvezetés eleget tett Truman utasításának és első ízben augusztus 6-án dobtak le egy atombombát Hiroshimára. Az oroszok két nap múlva a Roosevelt-tel, majd Trumannal kötött megegyezéshez híven augusztus 8-án minden ok nélkül hadat üzennek Japánnak. Másnap azonnal meg is indítja csapatait és megtámadja a haláltusáját vívó szerencsétlen népet. Ugyanezen a napon dobják le az amerikaiak a második atombombájukat, ezúttal Nagaszakira. Roosevelt ördögi feltételeit, miszerint ettől csak a feltétel nélküli kapitulációt fogadja el, Japánra is kiterjesztették. Csak természetes, hogy ezt Truman is magáévá tette, és körömszakadtáig ragaszkodott hozzá. Amikor a második atombomba is elvégezte hatalmas pusztítását, augusztus 10-én a japán kormány kábeltáviratban értesítve Stockholm és Bern útján az amerikai kormányt az ország megadásáról azzal, hogy a császár előjogait nem korlátozzák. Az amerikaiak ezt a feltételt két nap múlva el is fogadták, de kihangsúlyozták, hogy a "megadás" kifejezést "feltétlen megadássá" változtatják a trón meghagyásával.

    E munkának nem célja, hogy a két atombomba által okozott pusztítás méreteit, embertelenségeit leírja, hisz ezt már sokan megtették. Annyit azonban feltétlenül meg kell mondanunk, az atombomba bevetésének elrendelése a mai napig páratlan bűntett az emberiség ellen, amelynek jóvátételétől az Egyesült Államok nem szabadulhat.


    NÜRNBERG

    Roosevelt ördögi találmánya a feltétel nélküli kapituláció, beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Lehetetlenné tette az egészséges gondolkodású németek számára, hogy félreállítsák a háború elvesztésének tudata, alatt, szellemileg egyre inkább leépülő Hitlert, ennek következtében pedig a háborút ésszerű megállapodás alapján befejezzék. Meg kell ismételjük, hogy a Szovjetunió ellen indított preventív támadást követő angol-amerikai nyílt színvallás után a német vezetők többsége világosan látta és tudta - és ezt nem is volt olyan nehéz kiszámítani, hogy Németország ezt a háborút nem nyerheti meg. Ezt Hitler és kormánya éppúgy tudta, mint bárki más. Hogy miért folytatta mégis a háborút? Ennek okait már a preventív háború megindítása előtti döntés-elemzés során elmondtuk.

    Hitlerék joggal bíztak abban, hogy a német hadsereg gyors és átütő sikerei láttán az angolok - a franciákat már nem volt fontos számításba venni - esetleg hajlandóak lesznek Versailles revíziójára és az első világháború igazságtalanságait jóvátéve helyreállítják Németország 1914 előtti jogait. Nem is akartak mást. Céljuk kizárólag ez volt. Az a világuralomra törésről szóló különböző mese, amelyet most nem győznek bizonygatni a német vezetésnek, propagandája ellenére nem volt célja. Nem is lehetett, hiszen a németek számaránya a világ népeihez - s elég ha itt csak az iparilag magához hasonló színvonalon álló országok népeit említjük - ezt egyáltalán nem tette volna lehetővé. Ezt pedig ők is nagyon jól tudták. Világuralomra törő tervei a második világháborúval kapcsolatban csak két hatalomnak volt, sajnos elképzeléseik valóra is váltak. Ezek pedig az Egyesült Államok és a Szovjetunió.

    A háborút a németek - csakúgy, mint a japánok - az amerikai- szovjet összeesküvés következtében teljes megsemmisülésükig kénytelenek folytatni. Ez 1945 május 8-cal bekövetkezett.

    A feltétel nélküli kapitulációval a Németország elleni háború azonban nem fejeződött be, hanem más módszerekkel tovább folyt, de ebben a győztesek már veszteség nélkül folytathatták gyilkosságaikat. Ellenállással, vagy ellentámadással nem kellett számolniuk.

    Ennek a háborúnak, a német nép vezetőinek a legyilkolása volt az egyik célja, amelynek a "háborús bűnösök felelősségre vonása" tetszetős fedőnevet adták. Soha az emberiség története során az ellenfelek vezetőinek ebben a formában való legyilkolására még nem volt példa. Különböző történelmi korokból íratlanul is kialakultak a hadviselésnek bizonyos szabályai, amelyet a harcoló felek többé-kevésbé betartottak. Csak természetes, hogy az emberi kultúra fejlődésével ezekben egyre szabályosabb formák és talán humánusabb meghatározások nyilvánultak meg. Századunkban az első világháborút megelőzően az 1907 évi Hágai Konvenció fektetett le háborúval kapcsolatos alapelveket. Az első világháború tapasztalatait leszűrve az antant hatalmak 1929-ben az úgynevezett Genfi Egyezményben rögzítették a hadviselés szabályait. Aligha lehet kétséges már ezt is egy későbbi Németországgal vívandó háború esetére a saját előnyük biztosítására készítették. Ha jogi alapon vizsgáljuk a háborús bűnöket, akkor a második világháború eseményeihez egyértelműen és vitathatatlanul az 1907. évi Hágai Konvenció előírásai lehetnek irányadók, de még ha el is fogadjuk az angolok és franciák igénye szerint fogalmazott Genfi Egyezményt háborús bűnök meghatározása, a bűnösség

    megállapítása és a büntetés végrehajtása annak az ország bíróságainak feladata, amelynek állampolgára azt elkövette. Nyilvánvaló, hisz az ellenfél erkölcsi és anyagi kártérítéssel (jóvátétel) az illető állam kormánya tartozik. Ám a második világháború ötödik évében 1943 október 30- án Moszkvában az Egyesült Államok, Anglia, Szovjetunió és Kína kormányainak képviselői nyilatkozatot adnak ki, amelyben a világ tudomására hozzák, hogy minden eddigi szokást vagy egyezményt félretéve a Német Birodalom és a Nemzeti Szocialista Párt vezetőinek felelősségre vonása a szövetséges kormányok közös döntése alapján fog megtörténni. Innen "eredezteti" jogát 1945 augusztus 8-án az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió képviselőiből Londonban összeülő bizottság az európai tengelyhatalmak háborús bűnöseinek megbüntetésére vonatkozó egyezmény létrehozására. Hogy mit szólnak ehhez a németek, japánok és ezek szövetségesei, vagy akár a nem kevés, a második világháborúban részt nem vevő állam közvéleménye?

    Ez számukra teljesen közömbös. Maguk is átveszik Hitlernek az annyit bírált szállóigéjét, miszerint a "győzteseket senki sem vonhatja felelősségre."

    A német és japán vezetők legyilkolására vonatkozó általuk kreált jogot az ENSZ alapokmányába is beszerkesztik. Tehetik! Ez sem inkorrektebb, mint a győzteseknek a vétó jog privilégiuma.

    Ne gondoljuk azonban, hogy ezek a "humánus vívmányok", amelyek szerint az ellenfél vezetőit egy maguk kreálta bíróság elé állítják, azok pedig a parancsnak megfelelően halálra ítélik és kivégzik őket.

    Roosevelt, Churchill és Sztálin szemében természetesnek tűntek. Ma már több visszaemlékezés és egyéb publikáció révén tudjuk (legalább is részben), hogy a három "Nagy" és közvetlen környezete még ezt is feleslegesnek tartotta.

    Berezskov írja, hogy Cordell Hull amerikai külügyminiszter már 1943-ban úgy vélekedett, hogy nem szabad egy büntetőeljárással alkalmat adni e vádlottaknak a védekezésre, hanem a háborús bűnösöket minden eljárás nélkül fel kell akasztani. Tervét Roosevelt, Churchill és Eden előtt is kifejti. Az 1943 októberében Moszkvában megtartott külügyminiszteri értekezleten is így beszél: "Ha kedvem szerint tehetnék, akkor Hitlerrel, Mussolinivel, Tozsóval és fő cinkosaikkal nem sokat teketóriáznék, hanem rögtönítélő bíróság elé állítanám őket. És másnap virradatkor bekövetkezne egy történelmi közjáték."

    Cordell Hull bizonyára tudta, hogy miért ellenzi az általuk háborús bűnösöknek nevezett vezetők részére adandó lehetőséget egy bíróság (bármilyen is legyen) előtti védekezésre. Ma már mi is tudjuk: nehogy a győztesek bűnei kiderülhessenek. Ha pedig a győztesek a bűnösök (ma már semmi kétség nem fér hozzá) akkor nyilván az általuk bűnösnek kikiáltott német és japán vezetők ártatlanok. Ebből iszonyú dolgok következhetnek be. A világ népei meghasonlanak, elveszítik bizalmukat az "igazságos győztesek" iránt. Ez pedig nem tenné lehetővé a háborúval megszerzett előnyök hasznosítását.

    Az ellenfél vezetőinek tehát pusztulniok kell, mielőtt még megszólalhatnának. Ha a dolog nem is egészen Hull kedve szerint bonyolódott le, arról mindenesetre gondoskodtak, hogy a "vádlottak" védekezése ne kerüljön nyilvánosságra.

    Talán nem lesz felesleges itt megemlíteni, hogy az 1945 november 20-tól 1946 október 1-ig tartó "per"-ben a "Nemzetközi Katonai Törvényszék" 218 ülést tartott, 240 tanút hallgatott ki, 300 esküvel hitelesített írásbeli vallomást tanulmányozott. A vádlók 26530, a védők 2700 dokumentumot nyújtottak be. A jegyzőkönyvek 16.000 oldalon 4 millió szót tartalmaznak. De mennyi lehet az, amely ugyan elhangzott, de nem jegyeztek fel? És a nyilvánosság mit ismer ebből? A propaganda szólamokon kívül nem sokat, úgyszólván semmit. Az amerikai biztonsági szolgálat emberei Andrus ezredes utasítására Nürnbergben még a papírkosarak tartalmát is kiválogatták, nehogy esetleg a legkisebb kellemetlen részlet is kiszivárogjon.

    Az 1943 október 30-i Roosevelt, Churchill és Sztálin által aláírt nyilatkozat nem ad egyértelmű állásfoglalást a "helyhez kötött háborús bűncselekmények" feletti ítélkezés módjáról, hanem azt a szövetségesek egy későbbi közös döntésére bízza. Ez természetesen még nem jelenti Hull külügyminiszter "megoldásának elvetését. Bizonyítja ezt az a tény, hogy egy évvel később az amerikai kormány egy másik tagja, a zsidó vallású Morgenthau pénzügyminiszter hasonló javaslattal hozakodik elő. Ajánlata így hanglik: "Össze kell állítani a német háborús főbűnösök listáját, amelyen azok szerepelnek, akinek nyilvánvaló bűnösségét az Egyesült Nemzetek megállapította, és azonosításuk után nyomban agyon kell lőni ezeket."

    Roosevelt is egyetért Morgenthauval. A katonák azonban Stimson akkori külügyminiszterrel együtt ellenzik ezt a barbár módszert. Az úgynevezett Németországgal foglalkozó Kormánybizottság ki is szivárogtatja a német vezetők meggyilkolására vonatkozó elképzelést, azt remélve, hogy közvélemény egyetértésével találkozik. A nép felháborodva utasítja el a pénzügyminiszter tervét.

    A kilencvenes évek elején nyilvánosságra került, hogy a nürnbergi per megrendezése a zsidók egyre erőteljesebb követelésére történt.

    Mindezek ellenére 1945 február 4-én kezdődő jaltai konferencián Morgenthau terve ismét terítékre került. Igaz ezúttal Churchill indítványként. Rendelkezésünkre áll a jaltai értekezlet hatodik üléséről készített jegyzőkönyv egy idevonatkozó részlete. Olvassuk csak:

    Churchill: (visszautalva az 1943-as moszkvai konferenciára) Az említett nyilatkozatban van egy utalás a háborús főbűnösökre is, akiknek bűntetteik nincsenek földrajzi helyhez kötve. Mi legyen ezekkel a főbűnösökkel? Churchill véleménye szerint először is össze kellene állítani az ilyen személyek névjegyzékét, fenntartva a későbbi kiegészítések jogát. (Nyilván aki a háború utáni rendezés során német érdekre való hivatkozást mer megkockáztatni, azzal a "névjegyzék kiegészíthető).

    Ez elszigetelné őket népüktől. Churchill úgy véli, hogy a főbűnösöket legjobb lenne főbe lőni, mihelyt kézre kerítik őket. Sztálin: (félve a kiskapuktól, amelyen a német vezetők esetleg kicsúszhatnak) megkérdezi, hogy mi lesz azokkal a bűnösökkel, akiket már elfogtak; mi lesz például Hess-szel? Ezeket is felveszik a Churchill által javasolt névjegyzékre? Kerülhetnek-e háborús bűnösök listájára hadifoglyok? Eddig az volt a felfogás, hogy hadifoglyokat nem lehet bíróság elé állítani.

    Churchill: (nagyon meglepődik Sztálin kérdésén, de nem jön zavarba) azt válaszolja, hogy azokat a hadifoglyokat, akik megszegték a törvényeket (de milyen törvényeket?) természetesen bíróság elé lehet állítani. Különben a háborús bűnösök igyekeznek hadifogságba jutni, hogy megmeneküljenek a büntetéstől.

    Ő, Churchill úgy értette Sztálin marsall szavait, hogy a főbűnösök ellen kivégzésük előtt bírósági eljárást kell lefolytatni. (Neki ez a színjáték estébe sem jutott, pedig tudja Sztálinról, hogy milyen kitűnő kirakat-per rendező)

    Sztálin: megerősíti.

    Churchill megkérdezi, milyen bírósági eljárásról lenne itt szó, jogi, vagy politikai jellegűről? (Churchill nehezen érti, hogyan lehet fából vaskarikát csinálni.)

    ROOSEVELT: megállapítja, hogy az eljárásnak nem kell túlságosan jogi jellegűnek lennie. Minden esetre a bírósági tárgyalásra nem kell bebocsátani az újságírókat és a fotoriportereket (nehogy kikotyogják a német vezetők leleplezéseit az amerikai-orosz világméretű összeesküvésről.)

    CHURCHILL: véleménye szerint a háborús főbűnösök elleni bírósági eljárásnak politikai, nem pedig jogi aktusnak kell lennie. A három nagyhatalomnak tisztáznia kell a nézeteit ebben a kérdésben. A dologról azonban nem szabad semmit nyilvánosságra hozni, nehogy a főbűnösök előre bosszút álljanak a szövetséges hadifoglyokon.

    A javaslatot elfogadják.

    Churchill utal arra a mindenki által tudott tényre, hogy a német koncentrációs táborok, amelyekbe a zsidókat gyűjtötték be, tulajdonképpen az angol zsidóság Németország elleni háborús uszításának része volt. Különös tekintettel arra, hogy hatásukra Roosevelt amerikai elnök országa teljes súlyával és erejével a Németország elleni összeesküvés élére állt, amellyel egyben el is döntötte a világháború sorsát.

    Úgy látszik Churchill lelkiismerete továbbra is zaklatott, mert a jaltai megállapodás ellenére még 1945 április 23-án is küld az angol kormány egy szóbeli jegyzéket Washingtonba, amelyben ismét azt javasolja, előnybe kell részesíteni a per nélküli kivégzést. Hol vagyunk már attól, amikor Sztálin ötvenezer német vezető kivégzésére emelt pohara miatt Churchill "felhördült". Az amerikai és a szovjet kormány azzal is igyekszik megnyugtatni Churchillt, hogy Londont jelölik ki a "nemzetközi bírói testület" létrehozására. Úgy látszik még így sem lehetett ez egyszerű dolog, hiszen 1945 június 26-tól augusztus 8-ig elhúzódott. A bíróság létrehozásának indokolásánál valószínű, hogy a konzervativizmusukról híres angol jogászok több erőszakot is magukra kényszerítettek. Hivatkoznak az ENSZ alapokmányára is, amely ugyan a második világháború kitörésekor még nem is létezett. Arról nem is beszélve, hogy az ENSZ alapokmányát a maguk védelmére tulajdonképpen saját maguk hozták létre. Ebben aztán egyoldalúan "megtiltották" az évszázadok óta fennálló, mindenki által elfogadott és eladdig érvényesülő jus ad bellum, vagyis a háborúhoz való jog alkalmazását. Jó szokásukhoz híven az érvényét több évre visszamenően értelmezték. Az angol jogászok aggályait Róbert H. Jackson az amerikai kormány nürnbergi fővádlója, kézlegyintéssel intézi el. Roosevelt halála utáni napon egy előadása keretében úgy nyilatkozott: Én nem csinálok magamnak nagy gondot, mint ahogyan némelyek csinálni látszanak, olyan problémákból, mint a háborús bűnösök fölötti bíráskodás illetékessége vagy olyan fennálló, vagy elismert jog keresése, amely mércéül szolgálhat bűneik megállapítására." Ez legalább világos beszéd! Nincs szükség semmiféle jogalapra, vagy annak hangsúlyozására, súlyozására, a német nép vezetőit közönségesen le lehet, sőt le kell gyilkolni. A jogi csűr-csavarás felesleges időpocsékolás.

    Az egészre jellemző, hogy az ENSZ-szel is igazolni próbálják a nürnbergi gyilkosságokat, holott a háborús bűntettek általuk kitalált frazeológiát az ENSZ közgyűlése, amely akkor még kizárólag a győztesekből állt, csak 1946 február 13-án kelt 3/I, majd 1946 december 11- én kelt 95/I. számú határozataival fogadta el. Ekkor azonban a per javában folyt majd be is fejeződött.

    Jól emlékezünk még, hogy Roosevelt a Pearl Harbor-i japán támadását követően 1942 februárjában 9066 szám alatt külön rendeletet adott ki az Egyesült Államokban élő mintegy 120.000 japán származású amerikai állampolgár deportálására. Ezeket az államrenddel egyébként lojális embereket, megfosztották vagyonuktól, s csupán kézipoggyászaikat vihették magukkal Kalifornia, Arizóna, Idaho, Wayoming, Coloradó, Utah és Arkanzas istenhátamögötti területekre. A táborok amelyekbe kényszerítették őket, a lehető legprimitívebbek voltak, s még az egészségügyi berendezések is hiányoztak belőlük.

    Csak a hadiszerencse javukra fordultával engedték szabadon őket. Rooseveltnek erről a szégyenteljes lépéséről csak harmincnyolc évvel a második világháború után hozott egy amerikai kormánybizottság olyan döntést, amely elismerte az internálás jogtalan voltát. Kártérítésük azonban a mai napig sem történt meg. Amit kaptak, alig éri el az elkobzott javak értékének tíz százalékát.

    Az elszenvedett fizikai megpróbáltatásokról és a nagyon jelentős erkölcsi kárról nem is beszélhetünk. Dewitt tábornok, aki annak idején Amerika Nyugati partjainak védelméért volt felelős, híven fejezte ki az amerikai kormány véleményét: "a japán faj ellenséges faj, s az amerikai állampolgár japánok, még azok is, akik másod, vagy harmadik generációsok, megőrzik faji jegyeiket." Bizony ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy a fajelméletet Hitler tanulta-e az amerikaiaktól vagy az amerikaiak Hitlertől. Minden esetre a módszereik annyira megegyeztek, hogy nincs mit egymás szemére vetni.

    A "háborús bűnösök"- nek nem is ez volt a "főbűnük . Ezt csak a legutolsó sorban említették. Igazolja ezt az a tény, hogy a hadsereg vezetőit is kivégezték, pedig ők bizonyára nem ártották bele magukat

    A zsidók ügyeibe. Még Eisenhower tábornok Roosevelt elnök jó barátja is háborog: "Meg voltam döbbenve, amiért a bírák olyan könnyen lehetségesnek tartották a katonák elítélését." Akkor hát mi volt a bűnük? Tulajdonképpen semmi egyéb, minthogy németek voltak. De nemcsak emberek felett ítélkeztek itt, hanem Németország szervezetei és intézményei, egyszóval Németország felett is.

    Nézzük a "vádpontokat" (már amelyeket ismerünk)

    1. Összeesküvés... a Németország feletti totális hatalom megszerzésére... A náci hatalom felhasználása idegen országok elleni agressziókra...
    2. Bűncselekmények a béke ellen... nemzetközi szerződések, egyezmények és biztosítékok megsértése... támadó agresszív háború kezdeményezése.
    3. Háborús bűncselekmények... a polgári lakosság, hadifoglyok és túszok elleni gyilkosságok...
    4. Az emberiség elleni bűntettek... gyilkosságok, népirtás, deportálások... politikai és faji alapon való üldözés...

    Ezeket a vádakat Rooseveltre, Churchillre és Sztálinra is minden nehézség nélkül bizonyítani lehetett volna. Számtalan példát lehetne erre felhozni, de ez egy külön könyv feladata. Hadd álljon azért itt néhány jellemző eset.

    Közvetlenül 1945 után a magyar konszolidáció idején, amikor Rákosi Mátyás a magyar kommunista párt vezetője sehogy sem tudta törvényes látszat fenntartásával a magyar társadalmat "szocializálni", a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg - aligha a szovjet vezetők tudta nélkül - a Szovjetunióba hurcolta Kovács Béla kisgazdapárti politikust, a magyar politikai élet kimagasló vezetőjét, aki 1956-ig ott raboskodott. Az 1956-os magyar szabadságharc leverése idején pedig vagonszámra szállították a hazájuk felszabadításáért harcoló fiatalokat a Szovjetunióba. Lehet, hogy aki él, még ma is ott szenved. Raul Wallenbergről mindenki tud, akit ugyancsak az orosz haderő fogott el Budapesten - mit sem törődve azzal, hogy egy semleges állam diplomatája - és deportált a Szovjetunióba, ahonnan sohasem szabadult. Az orosz haderő a Katyni erdőben egyetlen alkalommal több, mint tizenötezer lengyel tisztet mészárolt le az 1939 szeptember - 1940 június közötti időszakban. Nem beszélve arról, hogy az oroszok 1.680.000 lengyelt és ukránt szállítottak el Oroszország belsejébe. Ezt Göring a nürnbergi tárgyalás során szemére is vetette Rugyenko orosz főügyésznek, aki zavarában csak ennyit tudott válaszolni: "ne hivatkozzék itt szovjet akciókra." (Ha ők csinálják akkor "akció", ha a németek, akkor népellenes és háborús bűncselekmény.) 1988 októberében magában a Szovjetunióban hoztak nyilvánosságra egy megdöbbentő esetet; Belorussziában egy 102.000 főt számláló tömegsírt találtak. Megállapították, hogy a halottak a sztálini önkény áldozatai voltak. (Csoda, hagy ezt nem a német hadseregre fogták.) Ezek csupán egy részét képezik annak, amit tudunk a győztesek dolgairól.

    A győztesek, hogy a német népet oly mélységesen megalázó gyilkosságsorozatot legalább saját népük előtt igazolni próbálják, azt a nyakatekert frazeológiát találják ki, hogy ezek az ítéletek előkészítik az igazi nemzetközi együttműködést, kizárja a háborúhoz való folyamodást. Az ítélet biztosítéka lesz a jövő békéjének. Valóban? Az emberiségre ráköszöntött az örök béke? Aligha hihető, hogy ezt a nevetséges idealizmust bárki osztotta volna velük. Ma már elmondhatjuk a tények sem igazolták.

    A második világháború óta 1980-ig több, mint 120 helyi háborút vívtak. A halottak száma meghaladja a 25 milliót. Csak az amerikai hírszerző hivatal az utóbbi 35 "béke év" alatt titkos akciói során egymillió ember haláláért felelős. Ezek a számok ugyancsak nagy felelősséget sejtetnek, de vajon találtak-e? Vagy kerestek-e háborús bűnösöket? Hitlerrel mondatják, pedig a saját felfogásuk, hogy a győzteseket senki sem vonhatja felelősségre. Nürnberg kizárólag a németek megalázásának gőgös megnyilvánulása volt melyet még azzal is fokoztak, hogy ezt a komédiát éppen Nürnbergben játszották el, ahol a német nemzeti szocialista párt a német nép által oly lelkesen ünnepelt évenkénti pártnapját tartotta. Talán még emlékezünk a Paul Schmidt által leírtakra: "lenyűgöző volt, ahogy az, embertömeg Hitlert extázisba esve ünnepelte. Újból és újból feltűnt nekem, hogy emberek szinte vallásos odaadással, mint az őrültek és megigézettek bámultak Hitlerre. Mintha a hosszú úton véges végig ezrek és tízezrek Hitler láttán tömeg kábulatba estek volna. Szinte önkívületi állapotban nyújtották karjukat Hitler felé, hangosan kiáltozva és heil köszöntéseket üvöltve."

    Semmi kétségünk sincs afelől, hogy ezek az öntudatos németek a nürnbergi gyilkosság idején, ha tömegkábulatba nem is estek, de ökölbe szorítva imádkoztak, hogy mielőbb megszabaduljanak nemzetük megkínzóitól. El fog jönni ez az idő.

    A győztesek is tisztában voltak a német nép érzelmeivel. A kivégzett vezetők tetemeit nem merték nyilvánosan eltemettetni. Helyette a legnagyobb titokban Münchenbe szállítják. Az amerikai katonai kormányzat erre az alkalomra saját kezelésébe veszi a krematóriumot, a német alkalmazottakat pedig esküvel kötelezi, hogy a látottakról hallgassanak. A hivatalos közleményben arról adnak csak számot hogy a "kivégzett háborús főbűnösök hamvait valahol Németországban egy folyóba szórták." A helyet pedig örök időkre titokban fogják tartani, nehogy "egykor majd ezen a helyen emlékművet emelhessenek. Ez a módszer már önmagában sem tisztességes eljárásra, hanem körmönfont gyilkosokra vall.

    Ne higgyük, hogy ezzel szadista hajlamuk kielégülést nyert, az amerikai katonai bíróságok Nürnbergben és Dachauban a háború utáni első években további 1814, főleg katonai személyt ítéltek el "háborús bűntettekért". A nyugati megszálló hatalmak még 806 halálos ítéletet hoznak, amelyből 486-ot végre is hajtanak. Minden esetre ennyit tudunk. Hogy valóságban hány németet gyilkoltak le, azt talán maguk sem tudják.

    A német vezetők "perbe fogása" majd "elítélése" bármilyen hihetetlen - már ami az ítéleteket illeti - sok mindent elárul az utókornak. Nem véletlen, hogy Churchill és amerikai kollégái, a minden teketória nélküli kivégzést szorgalmazták.

    Az elítélteket három csoportra oszthatjuk. Úgy, mint a halálraítélteket és ide kell sorolni az életfogytiglani börtönre ítélt Hess-t is. A következő csoportot a kitölthető börtönbüntetésre ítéltek, majd a harmadikat a felmentettek képviselik.

    Az első csoportba azok kerültek, akik tagjai voltak a legbelsőbb kabinetnek, akik ismerték a legfelsőbb vezetés cselekvéseinek minden indítékát. Köznyelven, betekintésük volt az ország külpolitikájának műhelyébe. Ezek tudtak azokról a még ma is titkolt tárgyalásokról, ígéretekről, áruló magatartásokról, cselszövésről, és minden egyébről, amellyel a német vezetést az angol és amerikai kormány beleugratta a háborúba, vagyis amelyekkel kiprovokálták a német kormány akcióit, hogy többé ne szabadulhasson a neki állított csapdából. Csák találgatni lehet, hogy a német vezetés a háború legutolsó időszakában miért nem fedte fel az ellene folytatott üzelmeket. Ha pedig Hitlerék diszkréciója megkímélte őket a világ népei, s nem utolsósorban saját népük megvetésétől, a legegyszerűbb az erről tudókat kivégezni, ahol pedig ez túlságosan átlátszó lenne, ott életfogytiglani börtönbüntetést kell kiszabni. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve, hiszen így sem lesz módja soha felfedni mindazt, ami a győztesek hitelét ronthatná. Ha ez nem így volna, akkor teljességgel érthetetlenné válik az agg Rudolf Hess több, mint negyvenéves, haláláig tartó fogva tartása s állítólagos meggyilkolása. Nyilván úgy okoskodtak fogvatartói, ez a ravasz német amnéziát színlel, hogy kiszabadulhasson. Szabadlábon pedig egyszeriben visszatérne az emlékező tehetsége, s kikürtölné mindazt, amit eddig olyan jól sikerült elkendőzni.

    Ha ez nem így volna, akkor teljességgel érthetetlenné válik az agg Rudolf Hess több, mint negyvenéves, haláláig tartó fogva tartása s állítólagos meggyilkolása. Nyilván úgy okoskodtak fogvatartói, ez a ravasz német amnéziát színlel, hogy kiszabadulhasson. Szabadlábon pedig egyszeriben visszatérne az emlékező tehetsége, s kikürtölné mindazt, amit eddig olyan jól sikerült elkendőzni.

    Semmi kétség, a "törvénykezők" nem számítottak arra, hogy Hess ilyen magas kort érhet meg, különben kicsit jobban megerőltetik magukat, hogy kimondhassák a halálos ítéletet.

    A második csoportba a letölthető börtönbüntetésre kizárólag azokat ítélték, akikről meggyőződtek, hogy nem rendelkeznek a háborút kiváltó események részleteinek ismeretével, de a hitleri hierarchiában magas állásokat töltöttek be.

    Van még egy harmadik csoport is, akiket felmentettek. Ezek Franz von Papen, Hans Fritzsche és Hjalmar Schacht. Papen-en nincs mit csodálkozni. Ő Hitler előtt egy rövid ideig Németország kancellárja volt.

    Helyét éppen Hitler részére kellett átadnia, s emiatt érthető, hogy nem válhatott az új vezetés megbízható emberévé. Csupán nagyköveti minőségben vették igénybe szolgálatait. Ezek után igen nehéz lett volna ezt a "kifutó fiút" felelőssé tenni az áruház csődjéért. A győztesek cselszövéseit nem ismerte, nem is ismerhette. Felmentése pedig a bíróság "igazságos" eljárását bizonyíthatta.

    Hans Fritzsche rádiókommentátor volt, s csupán a propagandaügyi minisztérium főmunkatársa, ugyancsak nagyon kis hal ahhoz hogy a német birodalom komolyabb ügyeinek intézésébe bevonják.

    Nagyon ki is lógott a nagyok sorából. Felmentése ugyancsak meggyőzően hatott.

    A harmadik, akit nem találtak bűnösnek, már más fajta ember.

    Hjalmar Schacht viszont tagja volt a legfelsőbb német vezetés titkos tanácsának. Paradox, de ő éppen ennek köszönhette életét és szabadságát. Róla nem lehet elmondani, hogy nem ismerte a győztesek Németország elleni cselszövéseit, sőt a többieknél, még Hitlernél is jobban ismerte. Nagy a valószínűsége, hogy kisebb-nagyobb mértékben még irányította, de legalább is tanácsolta azokat. Ő volt ugyanis e titkos tanácsnak a júdása.

    Próbáljuk meg összefoglalni, mit is tudunk jelenleg a német népnek e szemérmetlen árulójáról, és üzelmeiről.

    Tagadhatatlan, hogy korának kitűnő közgazdásza volt, akit az üzelmeiről mit sem sejtők, Hitler pénzügyi varázslójának neveztek, bár lehet, hogy nem is ő volt a varázsló.

    Schacht amerikai kapcsolatai igen koraiak. Még jóval a háború kitörése előtt egy ideig Németország washingtoni nagykövete volt.

    Ugyancsak a háború kitörése előtt Davies árulkodik gyanús kapcsolatukról. A német-orosz háború kellős közepén megjelent Moszkvai jelentés című könyvében leírja, hogy 1937 január közepén, amikor

    Moszkvába utazott nagyköveti hivatalának elfoglalására, Berlint is útba ejtette és néhány napot a berlini amerikai nagykövetségen töltött.

    Már az első 1937 január 16-án este a tiszteletére adott löncsre is meghívták, ahol az orosz nagykövet, feleségével és a lengyel nagykövet is hivatalos volt. Davies naplójában leírja, hogy megbeszélte Schacht-tal, hogy fel fogja keresni hivatalában a Birodalmi Bankban, amelynek ebben az időben elnöke volt. Szinte feltűnően jegyzi meg, hogy Schacht úgy rendezte ezt a találkozót, hogy senki se zavarhassa meg beszélgetésüket, amely teljes két órán át tartott. Elmondja, hogy Rooseveltről Schacht a legnagyobb csodálattal nyilatkozott.

    Davies 1937 január 20-án az államtitkárnak küldött jelentésébe még egyszer említést tesz a beszélgetésről:

    "A beszélgetések tárgyáról már korábban beszámoltam egy rejtjeles levélben, amelyben dr. Schacht mondanivalóit is közöltem." Davies 1937 június 20-án Washingtonból Moszkvába való visszautazása alkalmával magánbeszélgetés céljából ismét felkeresi Schacht-ot.

    Ezek bizony - különösen ezekben a vészterhes időkben - eléggé gyanúsak. Ezeket a találkozókat Schacht az ellene Nürnbergben lefolytatott eljárás során a Nemzetközi Katonai Bíróság előtt is saját védelmére hozta fel. Annak ellenére, hogy Hitlert hízelgéseinek minden jelével elhalmozta, részt vett az ellene 1944-ben szőtt összeesküvésben. Részvételét azonban a rá jellemző kétszínűséggel biztosította. Így ezúttal is megúszta. Freisler bírósága is csak börtönbüntetésre ítélte.

    A nürnbergi tárgyalás során Gilbert szerint az összes vádlott társa megállapította, hogy egy szó sem igaz abból, amit oly fennen hangoztatott: miszerint Hitlerrel már hatalomra jutása idején szemben állt és nem értett egyet Németország újra felfegyverzésével. Még az igen óvatos Raeder vezértengernagyot is kihozta sodrából arcátlansága. Ma már tudjuk azonban, hogy Schacht igazat mondott, csak annak idején kitűnően tudta palástolni meggyőződését. Ahelyett, hogy véleményét, meggyőződését őszintén feltárta volna, s akaratának amennyiben ez a németek véleménytöbbségével megegyezik - szemtől szembe nyilvánosságot ad, ha pedig kisebbségben marad, akkor félreáll, s nem vesz részt egy olyan organizációban, amelynek célkitűzéseivel nem ért egyet, inkább elárulta egész nemzetét és segédkezet nyújtott hazája ellenségeink, hogy országát tönkrezúzzák, népét megalázzák.

    Védekezésében elmondotta, - amiben nem is kételkedhetünk semmiféle támogatást nem tudott szerezni a német értelmiségiek körében, a katonatisztek pedig az utolsó pillanatban mindig cserbenhagyták.

    Az igazság az, hogy Schacht sértődött volt, amiért minden igyekezete ellenére nem tudott a német hierarchiában Göring elé kerülni. Schacht hiú ember volt. Az elfogott német vezetők legtöbbje tudott arról, hogy nagyon szereteti volna államelnök lenni. Bántotta, hogy Hitler az érdekében tett erőfeszítéseit nem méltatta kellő figyelemre. Mindent megtett, hogy Hitler figyelmét magára vonja.

    Már a hatalomra segítésében is a kezére játszott. Von Papen nürnbergi zárkájában bizalmasan elmondta Gilbertnek: "Schacht, aki tevékenysége számára teret és alkalmat kereső üzletember volt, 1931- ben felkereste őt és közölte vele, le kell mondania a birodalmi kancellári tisztségéről, hogy átadja helyét Hitlernek" "Göring szerint két kézzel szorította meg Hitler kezét a Reichstagban. A per során bizonyítékok kerültek elő arról is, hogy az arany pártjelvény megszerzése után évente ezer márkát fizetett be a párt pénztárába. Von Schirach zárkájában elmesélte Gilbertnek: "Emlékszem például egy fogadásra, amelyet a birodalmi kancelláriában rendeztek, amelyen részt vett az én feleségem, továbbá Schacht felesége és sok más személyiség. Tudja kérem, mit viselt Schacht felesége? Egy hatalmas, gyémánttal kirakott horogkeresztet, amit a férjétől kapott ajándékba. Nagyon stílszerűtlen dolog volt, senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ilyesmit viseljen egy hivatalos fogadáson. Még a náci funkcionáriusok sem használták fel a feleségüket ilyen ízléstelen demonstrációra. Mindannyian megmosolyogtuk - és szerfölött mulatságosnak találtuk, hogy Schacht, mint legnácibb szupernáci szeretne kitűnni a tömegből."

    Május 1-i kihallgatása során Schacht azt mondta, ha tudta volna, hogy Hitler fegyverkezésre fogja felhasználni a pénzt, akkor soha nem folyósította volna a szóban forgó összegeket. Göring hangos nevetésbe fakadt ki, Raeder pedig így szól: "Ki hiszi ezt el?"

    Úgy látszik a "Nemzetközi Katonai Törvényszék" bírái elhitték, hiszen felmentették, bár Jackson amerikai vádló megkérdezte, hogyan tudta összeegyeztetni Hitler iránti rajongó nyilatkozatait a Führerrel szemben táplált állítólagos ellenérzésével. Schacht nem jött zavarba, ártatlanul így válaszolt: magától értetődően álarcot kellett viselnie, hegy elvégezhesse feladatát.!

    Helyben vagyunk tehát! Nézzük csak meg, mi is volt az a "feladat", amelyet ilyen veszélyes álarc mögött kellett megoldania?

    Donovan tábornok az amerikai Stratégiai Szolgálat Hivatalának vezetője már a per elején 1945 október 15-én saját kezűleg írt feljegyzést juttat el Jackson amerikai fővádlóhoz, amelyben azt javasolja Schacht-ot használják fel Göring elleni tanúvallomásra, s ennek fejében hozzanak számára felmentő ítéletet. Az agresszív Jackson kezdetben hallani sem akar erről. Donovan azonban nem hagyja cserben az amerikai külügyminisztérium e fontos informátorát. Az 1945 november 14-i levélben már nyíltan közli Jacksonnal, hogy Schacht kapcsolatban állon Donald Heath, az Egyesült Államok berlini követségének első titkárával, akinek útján az amerikai külügy minisztériummal, az Oroszország ellen indítandó német támadásról Heath-en keresztül ő adott tájékoztatást.

    Ebben a példátlan aljasságban még Jackson is kételkedik, 1946 március 29-én személyes találkozót beszél meg Heath-el, hogy e közlés mibenlétét ellenőrizze. Heath igazolja Donovan tábornokot, s közli, hogy Schacht 1941 június 6-a táján kb. két héttel korábban jelentette: Hitler elszánta magát, s várhatóan június 20-a körül támadást indít a Szovjetunió ellen. Sőt a Hollandiába történő német bevonulásról is egy héttel korábban tájékoztatta. Heath a kapott információkat természetesen nyomban továbbította az amerikai külügyminisztériumba.

    Semmi kétségünk Heath minden Schacht-tól kapott információról tájékoztatta Jacksont. Ezek nagy részét még nem hozták nyilvánosságra, de bizonyos hogy az utókor előbb-utóbb megismeri őket.

    Nem lehetetlen, hogy Jacksont az amerikai titkosszolgálat szívóskodásáért meg is fenyegette. Bárhogy is volt Jacksont minden esetre meggyőzték. A Nemzetközi Katonai Bíróság ügyészeinek 1946 április 5-én megtartott értekezletén már valószínűnek tartja Schacht felmentését. "Jóslata" valóban teljesült. Schacht-ot felmentették. Tették ezt annak ellenére, hogy utódát (vagy alárendeltjét) a birodalmi bank elnöki tisztében Walter Funkot életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik. Még Willy Brandt volt német kancellár is annak a véleményének adott kifejezést 1981-ben egy budapesti interjú során, hogy akit különösen bűnösnek tartott, mint például Schacht-ot, végül is szabadon engedték.

    Felmentése után egy német nácitlanító bíróság Schacht-ot nyolcévi szabadságvesztésre ítéli, de - minden bizonnyal az amerikai titkosszolgálat beavatkozására - az ítéletet már 1949 június 13-án érvénytelenítik. Mivel Schacht a német birodalom pénzügyi műveleteinek, a háborút megelőző időszaktól egészen a Hitler elleni merényletig, a legfőbb irányítója, feltétlenül említést érdemel a Schröder-féle bankház is. A bankház már a háború kitörését megelőzően New-York-i leányintézetet tartott fenn. Igazgatója pedig abban az időben Allen Dulles volt, az amerikai Hírszerző Hivatal későbbi vezetője, valamint fivére John Foster Dulles-nek az Egyesült Államok későbbi külügyminiszterének. Dulles a második világháború idején az amerikai titkosszolgálat svájci központjának volt a főnöke. Cselszövéseit pedig Roosevelt közvetlen utasításaival irányította. Ez a bank, hogy finoman fogalmazzunk, még a világháború kitörése után is messzemenően figyelembe vette a Hitler-kormány érdekeit, és ebben erőteljesen segítették svájci és angliai képviseletei is. Lehet,

    Hogy az Egyesült Államok olyan pokoli játszmát folytatott, hogy a Szovjetuniónak és Angliának biztosított lend-lease ellensúlyozásaként a közös érdekeltségű bankok útján segítette finanszírozni a németek háborúját is? Lehet, hogy Schacht így vált Hitler pénzügyi varázslójává? Nincs kizárva egy olyan hatalomtól, aki a második világháborút ilyen ördögi módon kitervelte, még ilyesmi is kitelik. Rossz üzletnek ez sem bizonyult, a beinvesztált tőkét ha más módon nem, jóvátétel címén visszavehette. Minden esetre a történtek igazolni látszanak Mónus Áron véleményét miszerint a szabadkőműves Hjalmar Schacht a New York-i szabadkőműves zsidó bankárok pénzét bocsátotta Hitler rendelkezésére. Jó ha tudjuk, 1933 januárjában Kurt von Shröder bankár házában döntötték el Hitler hatalomra juttatását.

    Japán legyőzése után, annak vezetőit az amerikaiak ugyancsak háborús bűnösökké kiáltották ki, s ugyanolyan galádul gyilkolták le, mint a németeket.

    A Berlin- Róma-Tokió tengely harmadik tagjának vezetői azonban megúszták. Mussolinit maguk az olasz partizánok gyilkolták le, de a kormány többi vezetőjét nem állították a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé. Ugyan mi lehet ennek a magyarázata? Már az is gyanúsnak tűnik, hogy tőlük elfogadtak egy nem egészen "feltétel nélküli kapitulációt", pedig amint Japán esetében tapasztalhattuk, kínosan ügyeltek a fogalomnak még a szó szerinti kifejezésére is. Sőt a potsdami konferencia után már az ENSZ-be is felveszik. Hogy ehhez a Szovjetunió is "hozzájáruljon", cserébe megengedik, hogy uralma alá hajthassa a második világháború kiprovokálásához eszközül felhasznált Lengyelországot. Nem tagadhatjuk az alku méltó volt a megállapodókhoz.

    Az olaszok történelme már korábban is bővelkedett a kétkulacsosságban. Az első világháború esetén például figyelmen kívül hagyta az 1882-ben megkötött Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország úgynevezett hármas szövetségét, 1915-ben egykori szövetségeseivel szemben lépett be a háborúba. Paul Schmidt- től tudjuk, hogy Mussolini már az 1940 január 4-én kelt levelében - feltételezhetően Anglia súgására - Hitler figyelmét Oroszország felé irányította. "Élettérproblémájának megoldását Oroszországban keresse, sehol másutt."- írja a német-orosz szerződést akkor még nagyon is korrektül tartó Hitlernek. Aligha lehet véletlen, hogy a levélre Hitler csak két hónap múlva válaszolt. Sok egyéb tény is igazolni látszik, hogy az olasz királyi ház is részt vett abban a cselszövés sorozatban, amely Németországot belerángatta a háborúba. Erre a legalkalmasabb eszköznek Mussolini bizonyult. Több jel arra mutat, hogy erről maga Mussolini is tudott.

    A németek második világháborúba való belerángatásában - amint már rámutattunk - a nemzetközi zsidóság Londonban székelő központi szerve, csakúgy mint a zsidóság soraiból kikerült Németország ellen működő zsidó kémek özöne, eddig még kellően fel nem tárt, nagy szerepet játszott. Mussolini szerepét vizsgálandó nem szabad megfeledkezni arról, hogy Edda leányának anyja orosz származású zsidónő volt. De zsidó volt Guidó Jung, Mussolini egyik főtanácsadója is 1932-ben, aki később pénzügyminiszter lett.

    Litvinov már 1938-ban kijelentette Davies előtt: "a történelem valószínűleg most is megismétlődik. Itália szorult helyzetében Németországgal barátkozik, azzal a hátsó gondolattal, hogy mihelyt opportunus lesz, majd cserbenhagyja - akárcsak a múlt világháborúban. Itália ugyanis - tette hozzá - egyáltalán nincsen szilárdan beágyazva a Hitler- féle tengelybe." Mussolini a megbuktatásával végződő 1943 július 24-i fasiszta nagytanács ülésén kijelentette, sohasem kereste vagy kívánta a király megbízását a fegyveres erők főparancsnoki tisztére. Az intézkedést Badoglio tábornagy kezdeményezte. Bizonyítandó, felolvasta Badoglio 1940 május 3-án kelt 5372 sz. e tárgyban írt levelét. Ha figyelembe vesszük, hogy Mussolininek a fasiszta nagytanács által történt megbuktatása után a király nem közülük nevezi ki utódját, hanem meglepetésükre éppen Badogliót, a helyzet kezd gyanússá válni. De még gyanúsabb lesz, - s itt már az angol-francia diplomácia is gyanúba kerül, ha figyelembe vesszük Hitlernek azt az állítását, miszerint olyan dokumentum birtokába jutott, amely bizonyítja, hogy a francia kormány már a háború kitörésekor Badogliót ötvenezer lírával megvesztegette. Mussolini kivégzésének körülményei még az oroszokat is gyanússá teszi. Badoglio és az amerikai csapatok között megkötött fegyverszüneti szerződés 29. szakasza előírja, "Mussolinit, továbbá legfőbb fasiszta munkatársait és minden háborús bűnnel gyanúsítható személyt azonnal le kell tartóztatni és az Egyesült Nemzetek erőinek kiszolgáltatni."

    Lássuk, ezek után mi történt? Az Olasz Nemzeti Felszabadítási Bizottság (akik Mussolinit elfogták) két kommunista javaslatára úgy döntött - miután utasítást kaptak elöljáró parancsnokságuktól, hogy az amerikai hatóságoknak való kiszolgáltatás céljából Mussolinit Milánóba kell szállítani, - hogy Mussolinit holtan kell Milánóba hozni. Másnap reggel az alábbi táviratot intézték a szövetséges főhadiszálláshoz: "A Nemzeti Felszabadítási Bizottság sajnálja, hogy nincs módjában kiszolgáltatni Mussolinit, akit egy népbíróság ítélete alapján ugyanazon a helyen lőtték főbe, ahol a fasiszták tizenöt hazafit kivégeztek.

    Egy biztos, a Duce gyors kivégzése a kommunisták műve volt, s ne higgyük, hogy Moszkvától függetlenül. Togliatti, miniszterelnök helyettes az OKP főtitkára a Rómában megjelenő Risorgimentó Liberalé- ben

    1947 március 14-én megjelent cikkében teljes mértékben a kivégzést végrehajtó Valerió mellé állt. Érdemes ehelyütt ismét felidézni Mussolini korai próbálkozását Hitler figyelmének Oroszország felé fordítására.

    Galbiati a milícia főnöke felajánlja: "Duce, ha parancsot ad, azonnal letartóztatom ezeket az árulókat mind." Mussolini azonban nem reagált. (Vajon miért nem?) Így is csak a nagytanács ülésének másnapján a király fogadása után tartóztatták le. Ha Mussolini hű szövetségese lett volna Hitlernek, akkor a hozzá hű milíciával nemcsak a nagytanács tagjait, hanem akár a királyi ház tagjait is letartóztathatta volna.

    A németek által történt kiszabadítása után 1943 szeptember 14- én Münchenben fogadja a jelenlévő fasiszta vezetőket. Pavolini arra kérte álljon az újonnan megalakítandó fasiszta mozgalom élére.

    Mussolini azonban nemet mond.

    Hitler pedig arról igyekszik meggyőzni, hogy a fasizmust újjá teremheti, de ehhez elengedhetetlen az árulók elleni megtorlás. Mussolini ettől is vonakodott. Hitlert alaposan kiábrándította a Duce magatartása. Tegyük hozzá, joggal. Hitler ugyanis pályája csúcsán, nem egyszer saját meggyőződése ellenére és mások rovására minden logikának ellentmondó engedményeket tett számára.

    Jól tudjuk, hogy a magyar délvidék visszacsatolásánál is éppen Mussolini kívánságára helyezte háttérbe a magyar érdekeket holott korábban egész Horvátország visszacsatolását kilátásba helyezte.

    Sőt még a történtek után is 1943 november 5-én Bozsilov bolgár miniszterelnök albániai határkiigazítási javaslatát éppen Mussolinira való tekintettel utasítja el. De már a háború kezdetén a lengyel válság idején játszott szerepe sem a legtisztább. Szerződéses kötelezettsége ellenére az utolsó pillanatban kijelentette, hogy nem vesz részt a közös akcióban. Két órával ezután köti meg a brit kabinet a a segítségnyújtási egyezményt Lengyelországgal.

    A későbbiek során Mussolini nemcsak Olaszországban, hanem az általa meg szállt területeken sem hajtotta végre a Hitler által sürgetett zsidókorlátozó intézkedéseket. Hitler ebben annak a feltevésének igazolását látta, hogy Edda lánya Mussolininek egy orosz zsidónővel való viszonyából származik.

    Biztosak lehetünk abban, hogy akár Mussolini tudtával, vagy háta mögött, de komoly államtitkokat ismerő szervezetek kapcsolatban és szolgáltattak értékes információkat Németország ellenségeinek, az egész olasz-német szövetség ideje alatt.

    Az olaszoknak ez a nem éppen korrekt módszere a második világháború utáni években is uralkodó a saját országukban. Nehéz elhinni, hogy a napjainkban működő olasz vörös brigádokkal ne lenne meg az olasz hatóságoknak a kapcsolata. Ami az olaszoknál megtörténhet, arra a világ más országaiban alig találunk példát, esetleg az Egyesült Államokban. Ha egy emberrel törvényes eszközökkel már nem tudnak elbánni, de a hatalmon lévők különböző csoportjainak érdekeit keresztezi, a maffiával tetetik el az útból. Ez a megoldás számára még jobb is, mert sokkal gyorsabb, és megbízhatóbb, mint az igazságszolgáltatás végeláthatatlan törvényes huzavonája. Nagyon jellemző erre a második világháború során Olaszország német megszállását követő a római Biztonsági Rendőrség főnökének, Herbert Kapplernek az ügye. A háború befejezése előtt az olaszok elfogták és életfogytiglani börtönre ítélték. A hetvenes évek második felében már a súlyos beteg rab, halálát érezve nagyon szeretett volna hazájában, Németországban örök nyugalomra térni. Többször kérte az olasz hatóságokat betegségének súlyosságára tekintettel, tegyék lehetővé hazatérését. Kizárólag humanitárius elvektől vezérelve a Német Szövetségi Köztársaság vezető politikusai is szót emeltek Kappler szabadon bocsátása érdekében. 1976 júniusában a Bundestag 232 képviselője kérelmet juttat el Leone olasz államelnökhöz, hogy ajándékozza meg Kapplert a szabadsággal.

    1976 november 13-án egy római katonai bíróság úgy határoz, hogy egészségi állapotára tekintettel Kapplert szabadon bocsátja. Két nap múlva a kommunisták és szocialisták nagy tiltakozó tüntetést szerveznek a Celio katonai kórház előtt, ahol Kappler súlyos betegen fekszik. Erre megkezdődik a bíróság huzavonája. Az ügyész fellebbezést jelent be, a döntést visszautalják az alsó fokú bíróság elé, az idő pedig múlik. Mivel az olasz kormánynak nagy szüksége van a Nyugat- Német állammal való együttműködésre, valamit tenni kell. Kappler szabadonbocsátásának más romantikusabb módját választja. Lehetővé teszi, hogy felesége 1977 augusztus 14-ről 15-re virradó éjszakát Kappler betegszobájában töltse, és a már csont és bőrré aszott embert egy FIAT-132-es gépkocsiba csempéssze, és - bár kissé hihetetlen - illegálisan a Német Szövetségi Köztársaságba vigye.

    Vajon akad-e olyan ember, aki elhiszi, hogy az olaszok közreműködése nélkül ez lehetséges?

    Nem kevésbé érdekes Dozier amerikai tábornoknak a vörös brigádok által történt elrablása és szabadságának visszaszerzése sem. A nyolcvanas évek elején a vörös brigádok - miután több magasrangú politikust elraboltak és kivégeztek - elfogták az olaszországi szolgálatát teljesítő Dozier amerikai tábornokot.

    Az olasz rendőrség intenzív nyomozásba kezdett, de hetek múltak eredmény nélkül. Akkor ezen a közvélemény nem igen csodálkozott a vörös brigádok fogságából valamire való politikus élve még nem került ki.

    Egy idő után szenzációs hír járta be a világot. Az olasz hatóságok rábukkantak az amerikai tábornokot őrző rejtekhelyre és kiszabadították. Alig lehet másképpen elképzelni az egész esetet, minthogy az amerikai kormány erélyesen figyelmeztethette az olasz kormányt a tábornok előkerítésére. Nyilván kioktatták őket, Amerika mit sem törődik azzal, hogy az olaszok hogyan likvidálják az egyes hatalmi csoportoknak kellemetlenné vált saját politikusaikat, de amerikai hatalmi tényezők esetében még alacsonyabb szinteken sem hajlandók ezt tudomásul venni. Amennyiben Dozier meghatározott időn belül élve nem kerül elő, Olaszország a legkomolyabb következményekkel számolhat. Nyilvánvaló, hogy az a feltevés meg sem fordult az amerikaiak fejében, hogy a vörös brigádokat kommunista vonalról irányítják.


    A "HIDEGHÁBORÚ"

    A nürnbergi perek lezajlása után hazánk nagy költője ismét elmondhatná; Európa megint csendes, újra csendes... - Németországra és a Szovjetunió "biztonsági" övezetekként annak vazallusaivá rendelt kelet-európai államokra ráborult a sötét középkor. A győztes államok - bár maguk is elismerik a versaillesi rendezés igazságtalanságait - az első világháború utáni balkezes rendezésből semmit sem tanultak. De Gaulle, aki jól látta, hogy Amerika a második világháború ürügyén az oroszokkal nemcsak Németországot verette le Európában, hanem Angliát és Franciaországot is erősen visszavetette. Lassan, de biztosan megfosztja az anyaországon kívüli birtokaitól. Ennek ellenére maga is megkísérli a németek minél nagyobb mértékű kifosztását. Teszi mindezt annak ellenére, hogy sejti, de talán tudja is, hogy Amerika és a Szovjetunió hogyan játszotta ki a németeket. Erre Paul Schmidt is utal. Az internálótáborból 1945 augusztusában egy francia tiszt Párizsba kísérte, ahol tanúként akarták kihallgatni. Pétain perében, aki azonban időközben meghalt. Ettől függetlenül tíz napig ott tartották. Ez idő alatt nem hivatalos formában, több a második világháború során folytatott tárgyalásokról kérdezgették. Schmidt így nyilatkozik erről: "De Gaulle, Franciaország akkori kormányelnökének munkatársai viszont élénken érdeklődtek, más általam ismert dolgok felől, mindenek előtt a Molotov és Hitler között lefolyt beszélgetésekről." Majd minden átmenet nélkül - bizonyára nem minden konzekvencia nélkül - keserűen jegyzi meg: "Azt hittem álmodom, amikor az elpusztított Németország internálótáborából a majdnem tejesen érintetlen Párizsba kerültem, ahol egyetlen törött ablakot sem láttam."

    De Gaulle mindezek ellenére 1944 december elején Moszkvában Sztálin előtt az alábbiakban fejti ki hogyan képzeli el Németország sorsának háború utáni szabályozását. Íme: ,.a Rajna bal partján megszűnik a német központi állam szuverenitása; az ott elcsatolt területek megőrzik német jellegüket, de autonómiát kapnak és gazdaságilag a nyugati övezethez tartoznak; a Ruhr-vidék nemzetközi ellenőrzés alá kerül, keleten az Odera és a Neisse vonala alkotja a német határt. Sajnáljuk, hogy Oroszország e feltételek alapján jelenleg nem óhajt Franciaországgal megállapodást kötni, amelyet azután Angliának és az Egyesült Államoknak is javasolni lehetne. Álláspontunkat azonban emiatt nem fogjuk módosítani."

    De Gaulle, Franciaország első világháború utáni rendezés balfogásain is túl tesz, pontosabban tenne, ha rábíznák. Emlékirataiban amelyből fenti állásfoglalását idéztük - szenvedélyesen ostorozza Amerikát, Angliát és a Szovjetuniót, a franciákkal szemben a háború során tanúsított magatartásáért, már minthogy nem tekintették őket az angolokkal egyenrangú szövetségesüknek. Nem hívták meg őket a teheráni, jaltai, de a potsdami osztozkodásra sem. Lépten-nyomon szapulja Lengyelország eladását a Szovjetuniónak, a Szovjetunió területszerzését stb. De amint a fenti Sztálinnak tett javaslatából kitűnik, mindezeket maga is elfogadta volna, csupán azért duzzog, hogy nem kérték a hozzájárulását. Igazolja ezt az is, hogy amikor felajánlották neki, tartsa ő is megszállva Németország egyik zónáját, ahelyett, hogy a méltatlan szerepet elutasította volna, örömmel tett eleget annak.

    De Gaulle végülis rájön arra, amire a franciáknak már az első világháború előtt rá kellett volna jönniük. Mégpedig, hogy nekik nem az angolokkal kell összefogni, hanem a legfőbb ellenségének tartott Németországgal. Ennek lett következménye az 1951-ben megkötött Európai Szén és Acélközösséget létrehozó szerződés, amely közös piaccá bővülve minden eddiginél nagyobb gazdasági fellendülést biztosított Franciaország és a közös piachoz csatlakozó többi állam részére.

    A háború befejezése a győztesek részére is felvetette a maga problémáit. Hogyan tovább? Elképzelésekben nem volt hiány, hiszen a háború utáni rendezésről már úgyszólván a háború kitörése óta, sőt minden bizonnyal már korábban is elkezdtek egyezkedni. Jellemző erre az alábbi eset. Lord Beaverbrook és Harriman a német preventív támadás után 1941 szeptember végén Moszkvába utazik, hogy az orosz vezetőkkel a háború folytatásához szükséges anyagok szállításáról tárgyaljon. Tulajdonképpen ez volt az első háromhatalmi konferencia az újdonsült szövetségesek között. Amint tudjuk Sztálin gyorsan felsorolta mire van szüksége, mégpedig minél előbb. Ezek után rátértek a háború utáni rendezés megtárgyalására. Semmi kétség, hogy itt elsősorban a háború utáni területjuttatásokról esett szó. Sztálin már itt erősködött, hogy a németeknek meg kell téríteniük a háborúval okozott károkat. Még Beaverbrook-ból is ellenérzést váltott ki ez a gátlástalan magabiztosság, amellyel ebben a nagyon korai időszakban ittak a medve bőrére. Meg is jegyezte keserűen: "előbb meg kell nyerni a háborút."

    Úgy tűnik azonban, hogy a háború után olyan helyzet alakult ki, hogy a világ népeinek "igazgatására" új, eddig nem elemzett módszerek (vagy ki tudja) látszanak célszerűnek. Amerika és a Szovjetunió különös együttműködése során ugyanis a háború végén csupán ők maradtak igazán erejük teljében. Nyilván az igazi győzteseknek is őket lehet és kell tekinteni. Churchill amikor kényszeredetten aláírta az Atlanti Chartát, úgy gondolta - de az egész háború alatt ez lebegett szeme előtt - ki tudja, hogy alakulnak a dolgok addig? Ugyan ki kényszerítheti a hatalmas Brit- Birodalmat, hogy feladja az évszázadok során megszerzett birtokait és a világ kereskedelmében magának fenntartott privilégiumait'? Hisz egy világméretű háború nemcsak a veszteseket, hanem a győzteseket is kimeríti.

    Bizony alaposan elszámította magát! Pedig eszébe juthatott volna. s ha előbb nem, Jalta után egész biztosan rá is jött, hogy aki ilyen kiváló eszköz a németek leverésére, azt Anglia ellen is fel lehet használni. Úgy látszik még nem ismerte eléggé az orosz alkatot. Ő mindig az erősebb szövetségese a gyengébb ellen. Ebben a szituációban -,pedig Amerikával szemben Anglia a gyengébb.. Ami Sztálint illeti, kétségtelen kitűnő gyakorlati érzékkel bír. Nagyon jól tudja, hogy a gyengébbel összefogni egy erős hatalom ellen kockázatos vállalkozás. Sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az erősebbel fellépni a gyengébb ellen.

    A háború végén Churchill ráébred, hogy könnyelmű ígéretét behajtják rajta, ez elöl nem térhet ki. Az új amerikai elnök Truman mit sem változtat elődjének elképzelésén. Új cselhez folyamodik, hogy legalább a látszatát fenntartsa Anglia egykori nagyságának. Hatalma, hivatala ugyan már nincs, de magánemberként 1946 március elején az Egyesült Államokba utazik, ahol háborús miniszterelnöki tekintélyének utolsó sugárfoszlányaival sütteti magát. Trumannal is találkozott. Régi szokásához híven ismét igyekezett befeketíteni új riválisát a Szovjetuniót. Azzal traktálta, hogy - egyébként egyetértésével - a Szovjetunióhoz rendelt "biztonsági övezet" ütköző államai köré az oroszok vasfüggönyt húztak. Ez a tény pedig indokolttá teszi, hogy Amerika és Anglia, mint két hatalmas birodalom akinek egymással rokon a társadalmi rendszere, új szövetséget kössön és a közös biztonság érdekében továbbra is tartsák fenn a katonai együttműködésüket. Közösen használják országaik tengeri és légi támaszpontjait, a világ minden részében.

    Úgy gondolta ez is egy módja, hogy egykori birtokain továbbra is saját csapatai állomásozzanak. Egy - akár mesterségesen fenntartott - feszültséggel tele politikai légkör nem kedvező alkalom a gyarmatok felszabadítására. A Szovjetunióval való ideológiai szembenállás időtartamát pedig akár több emberöltőre is ki lehet terjeszteni. Ezzel a gyarmatok feladásának a határideje a végtelenbe nyújtható. Elképzeléseibe belekalkulálta az amerikai nép természetes oroszellenességét is, s ezzel biztosra is vette terve sikerét. Úgy gondolta, ilyen érvet Truman és kormánya nem háríthat el kézlegyintéssel, mert akkor a közvélemény széles rétegeivel találná magát szembe.

    Ilyen gondolatok jegyében vetette papírra a máig oly sokat emlegetett fultoni beszédének szövegét. A mai napig ezt, Churchillnek 1946 március 5-én az amerikai Westminster főiskoláján elmondott beszédét tartják a hidegháború kiinduló pontjának, tegyük hozzá, joggal. Valóban ez a beszéd volt az, amely a "nagy szövetséges" Szovjetuniót ismét a nevén nevezi és nyíltan szembeszáll vele. Nyíltan bírálja világuralmi törekvéseit. Churchill beszéde valóban új színfoltot jelentett a világpolitikában. Mindenki elhűlve hallgatta, s alig hitt a fülének, hogy az eladdig agyon dicsért hős Szovjetunióból az egyik napról a másikra egy világuralomra törő ateista, felforgató, minden emberi értéket sárba tipró zsarnoki hatalom lett. Az oroszok ócsárlásában Churchill semmivel sem maradt el Hitler mögött. Nagy aggodalommal tanulmányozta Attlee miniszterelnök és Bevin külügyminiszter is a washingtoni nagykövetségükről érkező rejtjeles táviratokat 1946 március 7-én. Már kútba esve láttak minden remélt amerikai segítséget, amely az ország rendkívüli nehéz helyzetén kellett volna, hogy enyhítsen, hiszen Angliában még szigorúan jegyre adagolták a kenyeret, húst és cigarettát. Éppen azon tanakodtak, hogyan határolja el magát az angol kormány volt miniszterelnökétől, aki az utóbbi időben éppen a legnagyobb tétjeit veszíti el.

    A két munkáspárti politikusnak azonban alkalma lesz egyik ámulatból a másikba esnie. Rövidesen magától Churchilltől kapnak táviratot, amelyből nem kevesebbet tudhatnak meg, minthogy a fultoni beszéd nem érte váratlanul Trumant. Már az ünnepségre utaztában a vonaton elolvasta s kedvezően nyilatkozott róla: "Azt mondta nekem, hogy véleménye szerint a gondolat csodálatos, és nagyon jó hatása lesz, bár egy kis felfordulást fog okozni." De lelkesedett érte Byrnes külügyminiszter és Leahy admirális is. Aki ne feledjük el hosszú időn keresztül volt Roosevelt elnök legközelebbi tanácsadója. Byrnes ugyancsak Roosevelt bizalmi emberei közé tartozott.

    A háború utáni idők történelmét manipulálandó, igyekeznek e két amerikai politikust úgy beállítani, mint megrögzött szovjetellenes személyeket. Valóban azok voltak? Éppen Elliott Roosevelttől tudjuk, hogy Byrnes külügyminiszter - amíg a félrevezető szovjetellenes teóriát ki nem találták - személyesen utazott Moszkvába, hogy megállapodjon az oroszokkal az atomtitok ENSZ hatáskörébe utalásáról. Arról az atomtitokról van szó, amelyet Amerika osztott meg az oroszokkal. Vagy talán Leahynak oroszellenes múltja van? Még jól emlékszünk a Dumbarton Oaks-ban az ENSZ szervezeti felépítésére vonatkozó háromhatalmi tárgyalásokra. A szavazási rend elfogadása körül nézeteltérés merült fel. Az oroszok az angolszászokkal szemben azt kívánták, hogy az alapító nagyhatalmak akkor is részt vehessenek a szavazásban és érvényesíthessék vétójogukat, amikor ők maguk képezik a szavazás tárgyát. Az ezzel kapcsolatos huzavona során Leahy admirális levélben fordult Roosevelt elnökhöz. éppen az orosz érdekek védelmében. A levél egy részletét Berezskov révén ismerjük. Igen érdekes, érdemes idézni: "Tökéletesen nyilvánvaló, hogy lehetetlen elképzelni a jövőben olyan világháborút, vagy egyáltalán olyan nagyobb háborút, amelyben ne venne részt egy vagy több nagyhatalom ezen, vagy azon az oldalon. A most folyó háború befejeződése után csak három ilyen hatalom marad belátható idő: belül: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország. Olyan körülmények között támad majd minden világméretű konfliktus, hogy Nagy-Britannia és Oroszország az ellenséges táborba fog kerülni. Oroszország megmutatta, milyen hatalmas katonai és gazdasági erőforrásai vannak. Ami Angliát illeti, úgy tűnik, hogy az ország alaposan meggyengülve kerül majd ki ebből a háborúból. Következésképpen, ha konfliktus támad e között a két hatalom között, s figyelembe vesszük az erők és a katonai lehetőségek közötti egyenlőtlenséget, aligha leszünk képesek még mi is tenni valamit, ha belépünk az ügybe Nagy-Britannia oldalán. A hadi tényezők, többek között a gazdasági és emberi erőforrások, a földrajzi tényezők s különösen a mi lehetőségeink figyelembevételével, hogy át tudunk dobni csapatokat az óceánon, természetesen elég sikeresen tudjuk majd védelmezni Angliát, de a fennálló körülmények között nem tudjuk legyőzni Oroszországot. Más szóval, olyan háborúba keveredünk majd, amelyet nem leszünk képesek megnyerni."

    Ha figyelembe vesszük, hogy fenti levél kelte és a "Churchill terve között alig több, mint másfél év telt el, semmiképpen sem hihetjük, hogy Leahy elfelejtette volna - egyébként helytálló - okfejtését. Következésképpen Leahy nem válhatott igazán szovjetellenessé. Ha ezt a látszatot keltette akkor azzal más - Amerikától már megszokott ravasz tervet fedezett. Ez pedig nem volt más, mint az Egyesült Államok háború utáni globális stratégiája a legyőzött államok, nem különben az egész világ népeinek félrevezetése.

    Truman nagyon jól tudta, hogy Amerika népének nagyobb része természeténél fogva szovjetellenes, ez a felfogása még a közösen viselt háború időszakában sem változott meg.

    A kormánytól lefelé a hivatali apparátus is osztja a szovjet ellenesség nézetét. Ha Churchill békeidőben propaganda keresztes háborút hirdet meg a Szovjetunió ellen, azt az újságok többsége felkapja, terjesztése megakadályozhatatlan. Ha a kormány, élen az elnökkel ezzel szemben foglal állást még a választások előtt nagy valószínűséggel megbukik. Truman pedig nemcsak öröklés útján, hanem megválasztása szerint is szeretett volna is szeretett volna Amerika elnöke lenni. Rókalelkű környezetével rögtön felismerte Churchill dühöngésében rejlő lehetőségeket. Gyorsan hozzáláttak kiaknázásához. Elképzeléseiket késedelem nélkül egyeztették az oroszokkal - feltehetően Gromikó nagykövet útján - s kidolgozták elméletét. Ez a gyakorlat a mai napig tart. Voltak időszakok amikor "éle" kissé tompult (Hruscsov éra; Nixon-Kissinger éra) alapvető jellege azonban sohasem szűnt meg.

    Azzal egy percig sem kellett számolni az amerikai tervezőknek, hogy az oroszok esetleg elleneznének ilyen "különös együttműködést", hisz mások félrevezetése az orosz alkat alapjelleme.

    Draganov bolgár követ az 1940 november 23-án Hitlerrel folytatott tárgyalása során - noha maga is szláv - figyelmezteti az akkor a német-orosz szövetségben bízó Hitlert, hogy az orosz fondorlatos nép. De sokkal korábbi megállapításra is hivatkozhatunk. Helwald Frigyes több, mint száz évvel ezelőtt, 1879-ben kiadott: A föld és népei című könyvében így ír az orosz ember természetrajzáról:

    "Az orosz előkelők élénk felfogásúak, de szeszélyesek, s hirtelen fellobbannak; egy pillanatban rendkívül pazarlók, máskor fösvények, s bizalmatlanok. Általában szeretnek hazudni s ravaszkodni, idegenekhez simulnak s nyelvüket könnyen megtanulják. Kalandos tervekre a nagyorosz mindég hajlandó, de a komoly munkára még eddig csak kivételképp."

    Aki háború oltárán huszonhétmillió emberét képes volt feláldozni, annak ez igazán kellemes szórakozás. Meg is indítják egymás ellen a "hidegháborút". Mi más érvük lehetne, mint a két ideológiát - kapitalista- szocialista - szembeállítják egymással. Természetesen mindegyik a másikra fogja, hogy az a megsemmisítésére tör és világuralmat igyekszik megkaparintani.

    Fájdalom, de a világ népeinek nagy része sajnos nem ismeri fel ezt az ostoba trükköt. Pedig ennek legfőbb célja nemcsak Churchill vitorlájából kifogni a szelet, hanem sokkal több annál. Ezzel a praktikával sikerül a világ népeinek nagy részét két táborra osztani, amely felett az Egyesült Államok gyakorolhat ellenőrzést. A kapitalista oldalon közvetlenül a "szocialista tábor" felett pedig közvetetten a Szovjetunión keresztül. Ezzel képes megakadályozni, hogy a második világháború két legnagyobb haszonélvezőjével szemben egységes erő foghasson össze, vagy egyáltalán létre jöhessen. Erről Amerika más módon is gondoskodik. Míg kezdetben a háborúban legyőzött államoknak megtiltja a fegyverkezést, addig a Szovjetunió erőltetett fegyverkezését módszeresen segíti- Talán egyszer megtudja a világ; a háború befejezése után, a hidegháborús időszak alatt mekkora összeggel segítette az Egyesült Államok a szovjet haditechnológia kifejlesztését: Titokban - igaz megfelelő késéssel - átadja részére az általa kifejlesztett modern fegyverkezési technológiákat. Ezáltal a Szovjetunió fegyveres erejét olyan szintre emeli, hogy azt bármikor egy esetleges új háborúban ismét ütőképes eszközként felhasználhassa. Az oroszok a hosszú békeidőszak idején fenntartás nélkül vállalják megnövekedett országuk és szocialista vazallusaik erőforrásainak, a kapitalista érdekek védelme érdekében, fegyverkezésre való felhasználását.

    Valljuk meg őszintén, az amerikai kormány többszörösen nyert a szovjetellenes felállással. Nemcsak az amerikai nép, hanem a világ népeinek nagy része - ha ugyan nem a teljes egésze - jólesően hallgatta, valósággal megnyugtatta őket, az orosz hatalmi és népelnyomó módszerek kíméletlen ostorozása. Mindezek egyébként igazak voltak, nem volt azokban semmi túlzás. Az első és második világháború során nagyon sokan szenvedtek különböző orosz hadifogolytáborokban, s így saját tapasztalataikból is igazolhatták a propaganda állításait. A leigázott népek titokban hallgatták a nyugati rádióadásokat, amelyből úgy vélték az igazságot hallhatják. Kevesen elmélkedtek azon, hogy tulajdonképpen részigazságokat hallanak, mert a legnagyobb igazság az amerikai-orosz különös együttműködés ott is tabu mind a mai napig. Mindenki, még az elnyomott hatalmas orosz tömegek is Amerikában reménykednek, mint új messiásban, aki rabságukból előbb-utóbb meg fogja őket szabadítani.

    Churchillnek keserűen kellett később rájönnie, hogy a hidegháborús teóriával nem sikerült az Egyesült Államok kormányát az oroszok ellen hangolnia. Így hát nem lehet mást tenni, mint ehhez is jó képet mutatni. Jobb híján maga is rááll a játékra. Bár az ő hidegháborús szitkozódásában bizonyára nem kevés őszinteség is lehetett.

    Ha nem így lett volna, akkor megmagyarázhatatlan lenne az angol kormány és személyesen Churchill magatartása a Katyni tömegsír feltárása és a gyilkosság németekre való ráfogásában. Az angol sajtó és Churchill, de az angol kormány is átvette a Szovjetunió vádaskodásait a németek ellen.

    1988 nyarán az angol sajtó bizonyítékokat tárt a nyilvánosság elé; miszerint Churchill már a Katyni tömegmészárlást követően tudott arról, hogy azt az oroszok követték el. Újdonsült szövetségesére való tekintettel azonban ezt eltitkolta.

    Egy kis erőszakot magunkra erőltetve afölött még csak elsiklanánk, hogy a háború idején erről hallgatott. De azt már nehéz megmagyarázni a hidegháborús években, amikor személyét az oroszok ország-világ előtt csak a vén háborús uszító jelzővel említették, miért nem tárta fel az igazságot. Azaz csak nehéz lenne, ha valódi szembenállás lett volna közöttük, nem pedig más államokat félrevezető manőver. Hogy egymást útszéli módon mindenféle gengszternek elátkozták? Ez úgy látszik hozzátartozott az efféle úriemberek háború utáni etikájához.

    A Szovjetunió vezetői élvezik az új helyzetet. Sztálin új lehetőséget kap, hogy honfitársain kiélje szadista hajlamait. Aki kételkedni mer, megtudja, hogy az amerikai imperializmus kémének szegődött, mint ilyen még örülhet is, ha a büntetése csupán halál. Ilyen vádak alapján gyorsan sikerül feltölteni a kényszermunka táborokat.

    De a világ népei előtt is - úgy gondolják - előkelőnek tűnik ez a szerep. Akinek ugyanis nagy ellenségei vannak, az maga is nagy hatalom bármennyire is idegenkednek ezt tudomásul venni és elfogadni.

    Mert, ha a világ minden olyan hatalma, aki valamit is számít, ellenségesen viseltetik iránta, az egyben azt is jelenti, hogy fél tőle. Az ember csak azokra haragszik, akiktől fél. Aki nem képvisel vele szemben potenciális erőt, annak intrikáit kézlegyintéssel intézi el. Vegyünk csak példát Albániáról. Mindenki megmosolyogja politikai hitvallásukat, pedig nem kevés az igazság abban, amit mondanak.

    Az oroszok úgy érzik, végre erős nagyhatalommá léptek elő, akit már nem lehet a világ dolgainak intézése során mellőzni. Amerika a maga módszerével segíti ennek az elméletnek a terjesztését. Amint látni fogjuk, három-négy évtized során ügyes taktikájukkal ezt sikerült is elérni. Bizonyítja ezt Arbatov akadémikusnak 1990-ben a következő kijelentése is. Eszerint az ötvenes évek elején az amerikai hírszerzés messze túlbecsülte a szovjet atomerőt. Amikor az Egyesült Államoknak ezer atomfegyvere volt, a Szovjetuniónak csak 20- 30 hordozó eszköz nélkül. Nem tudom akad-e valaki, aki ezt a "túlbecsülést akárcsak feltételezi is. Hisz jó közelítő számítással a korabeli ismeretek alapján is könnyen feltárhatták a valóságot. De akkor az éppen Amerika által átadott atomtechnológiai ismeretek közrejátszásáról még nem is szóltunk. Ez alatt az idő alatt Amerika módszeres segédletével a Szovjetunió a világ legszegényebb államából a világ második legerősebb katonai hatalmává növekszik.

    Ha figyelembe vesszük, hogy mindez a fejletlen államkapitalista gazdálkodás és a mindenki által jól ismert gyenge orosz munkaszervezetlenség mellett következett be, akkor aligha kételkedünk abban, hogy itt ismét Amerika segítő kezeit kell keresni.

    Helyénvaló itt egy fontos definíció rögzítése: Egy nemzet nagyságát nem száma és fegyveres ereje, hanem szorgalma és tehetsége jellemzi.

    Ugyan mi oka volna Amerikának, hogy a Szovjetunióval konfrontációra vigye a dolgot. A Szovjetunió termelése - figyelemmel államkapitalista szervezetére- sohasem fogja veszélyeztetni Amerika piacait. Vagy milyen okok miatt határozna el valaha is a Szovjetunió egy Amerika ellenes háborút mindaddig, amíg a világ rajta kívüli részét uralma alá nem hajtotta? Nagyon jól tudja, hogy fejlett ipari technológiát saját szellemi és ipari eszközállományából évszázadokig sem lesz képes létrehozni. Katonai vonatkozásban ezt éppen Amerikától készen kapja. Az oroszoknak pedig köztudottan a fegyverkezés volt és lesz a jövőben is a legfőbb életelemük. A békés termelés csak tizedrangú szerepet játszik náluk. Az ehhez szükséges jelentéktelen technológia a hadiiparból adaptálható, vagy pedig a fejlettebb vazallusaitól (Kelet-Németország, Magyarország, Csehszlovákia) "baráti" módon átvehető.

    Meg kell állapítanunk; a két ország természetes szövetségese egymásnak. Ahogy a bűnügyi rendőrszakértők mondanák, "nincs indító ok", az egymással való szembenállásra.

    Igazol ebben bennünket Kennan is. Megállapítja: "A szovjet vezetés szerint Amerika és a Szovjetunió eltérő politikai érdekeiben nincs semmi olyan, amely a háborút egymás iránt szükségessé tenné, vagy igazolná

    De hivatkozhatunk Hopkins véleményére is: "Tudjuk, vagy legalábbis hisszük, hogy az oroszok belátható időn belül nem engedhetik meg maguknak, hogy valamilyen külpolitikai kérdésben komoly nézeteltérésre kerüljön sor közöttük és közöttünk." Igaza volt Hopkinsnak! Nem is került ilyesmire sor.

    A háború már nemcsak Európában, hanem Ázsiában is véget ért. A két fő ipari konkurenstől hosszú időre sikerült megszabadulni. Itt az ideje, hogy meghatározzák Németország kifosztásának ütemét is. A szerencsétlen országok képviselőit 1946 július 27-re Párizsba rendelték, hogy a "béketárgyalásokon" vegyenek részt. Ezek a tárgyalások kegyetlenségükben egyáltalán nem maradtak el a versaillesi megoldásoktól, sőt amint látni fogjuk a Szovjetunió érdekeit onnan kiemelve, az új békeszerződések alapelvévé tették. Boldizsár Iván, aki a magyar delegáció tagja - valamint a magyar információs szolgálat vezetőjeként részt vett a párizsi tárgyalásokon, leírja hogy az United Press európai főszerkesztője, már a tárgyalások első napján barátilag közölte vele: "Egyetlen biztos dolog van, Trianon marad." Sajnos neki lett igaza. Pedig Révai József közvetlenül a béketárgyalások előtt azzal a jó hírrel tért haza Moszkvából, hogy Erdély magyarlakta területeinek egy részénél tekintetbe fogják venni a népességi elvet. Hiába küldte ki a magyar kormány Gerő Ernő közlekedési minisztert, hogy majd ő szót ért az "elvtársakkal". Boldizsár Iván keserűen jegyzi meg: ugyanazt a választ kapta Manuilszki-től, a szovjet delegáció harmadik emberétől, mint ő az egyszerű újságíró, pedig titkára volt a Kominternben. Az Atlanti Carta nemes szólamai a népek önrendelkezéséről? Boldizsár Iván szerint ez a kizárólag magyar újságírók cikkeiben fordult elő.

    Érdekes módon éppen a Párttörténeti Intézet igazgatójától kell megtudnunk a Reform hírmagazin 1988 november 18-i számában interjúból, hogy Sztálin már 1941-ben táviratilag közölte Churchillel; miszerint ő egész Erdélyt Romániának szánja. Érdemes itt néhány mondat erejéig időzni. Balogh Sándor nem közli, hogy Sztálin ezt 1941 június 22 előtt, vagy után közölte Churchillel. Pedig ez lényeges. Ha a német preventív támadás előtti közlésről van - mivel ezt nyilván Romániával is közölték - akkor Románia vette át a Szovjetunió szerepét a német szövetségi rendszer önfelértékelésében. Ha pedig a támadás utánra datálódik, akkor Románia Németországnak nem szövetségese, még csak nem is látszatszövetségese, hanem egyenesen kéme. A román hadsereg vezetői folyamatos árulásával segítette az orosz haderő -így is nagy áldozatokat követelő - hadműveleteit.

    Meg kell itt említenünk, hogy az oroszok a magyar kormánynak is küldtek egy táviratot Molotov aláírásával, amelyben azt hozzák a magyar kormány tudomására; ha nem vesz részt a Szovjetunió elleni hadműveletekben Németország oldalán, úgy megtarthatja a bécsi döntéssel Magyarországnak visszaadott erdélyi részt. Itt fel sem merülhet az a feltételezés, hogy Sztálin nem tudott Molotov táviratáról, vagy fordítva. Ez a módszer jellemző a mindenkori orosz politikára. Nem lesz felesleges, ha elmondjuk; a Kossuth Könyvkiadó és a Kárpáti Könyvkiadó közös kiadásában 1981-ben már második kiadásban megjelent: "A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy Britannia kormányfőinek üzenetváltása 1941-1945" című két kötetes kiadványában az idézett Churchillnek szóló üzenet nem szerepel.

    A béketárgyalásokon, de inkább nevezhetjük a győztesek értekezletének, tulajdonképpen nem sokat beszéltek a békéről. Annál többet a háborúról. A hidegháborús teóriát, a legyőzött népek félrevezetésére ide is magukkal hozták. Nagy a valószínűsége, hogy egyik-másik delegáció megfélemlítésére is szánták. Ez a beteges hisztéria Boldizsár Iván szerint is különösen a Luxemburg-palota környékét (az értekezlet helye - a szerző) öntötte el. Preventív háborúról beszéltek.

    Természetesnek tartották, hogy Amerika nem várhatja meg, amíg a Szovjetuniónak is lesz atombombája. A vidéki amerikai lapok olyan hírverést rendeztek, hogy azt hihette a nyájas olvasó: az amerikai nép várja és valósággal óhajtja a háborús leszámolást tegnapi szövetségesével a Szovjetunióval." Byrnes amerikai külügyminiszter stuttgarti beszéde nyílt hadüzenet volt az oroszok felé. Wallace ugyancsak amerikai miniszter egy beszédében bírálta Byrnes Szovjetunió elleni kirohanását. Meg is fizetett érte! Lemondásra kényszerítették. De figyeljük csak mi történt? Sztálin is nyilatkozik. Kijelenti: " Nem akarunk háborút!" Boldizsár Iván szerint ez a nyilatkozat fordulópontot jelentett. Molotov is beszédet mondott. Ezt követően Byrnes rádióbeszédet mondott a békekonferencia eredményéről. Többek között kijelentette: "Az amerikai nép baráti kezet nyújt a szovjet népnek."

    A mi Boldizsár Ivánunk is gyanút fog. Catroux tábornok szeptember 9-i beszéde közben keserűen állapítja meg: "Oktalanság a nagyhatalmak közötti ellentétekről írni. Íme most milyen nagyfene egyetértés van közöttük. Harriman után Bogomolov, Bogomolov után Jebb, Jebb után Catroux: mind-mind egyetértenek a trianoni román-magyar határ ügyében."

    A párizsi tárgyalások során az alábbi megkülönböztetést tették Németország volt szövetségesei között: Olaszország, Románia, Bulgária "részt vett a németek elleni harcban." Finnország kitűnőn teljesítette a fegyverszüneti szerződést. Magyarország csak fegyverszünetet kötött. Csehszlovákia, csakúgy mint Lengyelország győztes állam. Lengyelország esetében ez rendben van, de Csehszlovákia? Maga ez a tény is igazolja, hogy Csehszlovákia nem Hitler nyomásának engedve rendelte az országot Németország protektorátusává, hanem az angolok, franciák, s az oroszok trójai falova volt.

    Minden esetre a csehek ki is használták "különleges" státuszukat. Elérték, hogy újabb magyar földdarabbal bővítsék országukat. Kis híján sikerült rávenniük a döntőbírákat, hogy járuljanak hozzá 200.000 magyar lakos áttelepítéséhez az ezeréves Magyarország területéről a tovább csonkított országba. A csehek magatartása miatt a magyar békeszerződés szövege még Párizs után is csak tervezet maradt. Csak a négy külügyminiszter novemberi találkozója után vált véglegessé. Érvényre pedig csak akkor emelkedett, amikor az Egyesült Államok a Szovjetunió Anglia és Franciaország parlamentje által megerősített szöveg a szovjet külügyminisztériumban letétbe kerül (Vajon miért éppen oda?). Az eredeti szöveget ma is ott őrzik. Az aláíró hatalmak csak hiteles másolatot kaptak róla.

    A győztesekre jellemző, a magyar békeszerződés érvényességéhez a magyar kormány - akivel állítólag szerződést kötöttek - aláírása nem volt szükséges. Ezek után nehéz megérteni, hogy a magyar külügyminiszter miért írta alá 1947 február 10-én ezt a méltatlan iratot, amely a magyar határon kívül élő nagyszámú kisebbség jogainak biztosítására a szükséges rendelkezéseket még csak formailag sem tartalmazza. Joggal jegyezte meg De Gasperi olasz fődelegátus, a nagyhatalmak nem a volt ellenséges államokkal kötnek békét hanem egymással. Meg kell hagyni - minden ellenkező híreszteléssel szemben - ezen a téren valóban jó munkát végeztek. Bevin angol külügyminiszter Churchill hidegháborúja ellenére elutazása percében így nyilatkozik a Queen Elisabeth hajóhídján: A négy külügyminiszter nagyrészt eltakarította az útból a meg nem értés és szenvedély törmelékeit, most áttérhetünk a tartós béke alapjainak megvetésére."

    Molotov is elégedett. Valóban nyoma sincs a szembenállásnak. Így nyugtázza Párizst: "A négy külügyminiszter által elért eredmények éppen olyan kielégítőek a szovjet delegáció számára, mint a többi delegáció számára.

    A háború befejezése után azonban Amerika kénytelen volt a hatalmas háborús termelési kapacitásra kifejlesztett hadiiparát átszervezni. Nagy részét a békés termelési területekre kellett átállítani. Ennek az lett a következménye, hogy a hosszúra nyúlt második világháború során elszegényedett vesztes és győztes államok piacait megszerezhette. Ennek ellenére már 1948-ban komoly értékesítési problémák jelentkeztek. Sem a legyőzött országok, de a győztesek sem bizonyultak fizetőképes vásárlóknak. A Szovjetunió csak háborúban bizonyult jó partnernek. Elnyomott, igénytelen népe számára szükségtelennek bizonyult az amerikai termelés befogadása. De a fizetés felől sem lehetett az amerikai kereskedőknek vérmes reménye, hiszen nemcsak a kölcsönbérleti szállítások kiegyenlítését igyekeztek az oroszok kerülgetni, de még az első világháborús adósságok sem kerültek kifizetésre, pedig erre Sztálinék ígéretet tettek Daviesnek.

    Meg kellett tehát keresni a hatalmas méretű termelés, nemkülönben az amerikai tőke expanziójának a lehetséges formáját. Érdekes módon erre nem a bankárok és külkereskedők, hanem éppen Marshall tábornok dolgozott ki egy segélytervet, amely a második világháborúban legyengült államok talpra állítását volt hivatott megsegíteni. Legalábbis a propaganda szóhasználatában. A valóságban nem volt más, mint az amerikai tőke behatolása és a felvevő piac biztosítása az érintett országokban, de legfőképpen ezek gazdaságainak alávetése Amerika számára.

    A megalázott országok népük szorgalma révén gyorsan talpra álltak. Ezt elősegítette az a tény is, hogy a fegyverkezéstől eltiltva, a teljes jövedelmüket iparuk fejlesztésére fordíthatták. A teljesen letarolt német gyárak helyén új, az adott időben a legkorszerűbb termelő üzemek épültek. Nem csoda, hogy egy-kettőre komoly versenytársává váltak legyőzőiknek.

    Japán is gyorsan visszanyerte ipari teljesítőképességét, sőt fejlődése úgyszólván robbanásszerű volt. Régi szövetségese, Korea, kettészakítása ellenére is egyre jobban igyekezett a Japán termelési láncba bekapcsolódni. Érdekes módon még az orosz befolyás alatt álló Észak-Korea is, mintha mi sem történt volna a japán ipari kooperáció felé vonzódott. Pechjére! A titokban szövetséges Amerika és Oroszország megtalálta a módját, hogy ennek útját állja. Ezt szolgálta az ötvenes évek első felében kirobbantott koreai háború, ahol látszólag az amerikaiak és az oroszok egymás ellen harcoltak; a valóságban azonban mindkét hatalom közvetlenül a koreaiak, közvetetten pedig Japán ellen viselt háborút, mégpedig közös érdekképviseleti szervük az ENSZ égisze alatt.

    A két atombomba bevetése következtében Japán feltétel nélküli kapitulációja kissé váratlanul érte az amerikaiakat. A Japán elleni háborút is annak végkimerüléséig, országuk teljes romba dőléséig szerették volna folytatni. Mivel a japán császár ezt a számításukat keresztülhúzta, Amerika új problémával találta magát szembe. A Japán tönkrezúzásához legyártott hatalmas fegyverkészletek feleslegesnek bizonyultak. A gazdaság minden területén komoly problémát okoz a nagy árukészlet. Ennek közgazdasági hátrányait itt felesleges bizonygatni. Úgy tűnik azonban, lesz még egy hely, ahol el lehet a megmaradt fegyvereket majd sózni, ez pedig Kína. Epstein is megjegyzi, 1946 áprilisában az amerikaiak olyan hadianyagot szállítottak Kínába, amelyet eredetileg Japán megostromlására tartalékoltak. Mandzsúria orosz megszállásával felerősödtek ezen a területen is a kommunista gerillák térhódításai.

    Az orosz "marxista" magyarázat, amellyel az 1945 utáni Mandzsu ipar leszerelését és a Szovjetunióba telepítését indokolták: "...a kínai nép érdekében történt, mert csak így tudták megakadályozni, hogy Csang Kaj-sek az ipari potenciált a polgárháborúban saját népe ellen bevesse." Túl naiv azonban az, aki azt hiszi, hogy Sztálin felforgató munkája ezzel vette kezdetét Kínában. Ha a cári vasútépítési behatolást nem vizsgáljuk, akkor is a világháború megkezdésének időpontja előtt kezdődött, amikor a Japán elleni háborújához fegyvereket szállított Kínának. Ezek a szállítások meglehetősen nagyméretűek voltak, amíg a Szovjetunió maga is be nem lépett az európai háborúba. Hiszen emlékezünk még a franciák nem tetszésére, mivel attól féltek, hogy a Szovjetunió saját haderejének felszereltsége meggyengül. Arra intették az oroszokat, hogy felszerelésüket a majdani németek elleni háborúra tartalékolják. Érthető, hogy a kínai vezetésben, de az alsóbb néprétegekben is fokozatos orosz szimpátiát alakított ki az oroszok "segítőkészsége". A kínai japán háború során, amely hosszú ideje folyt, az amúgy is gyenge kínai gazdaság teljesen elszegényedett. Így az orosz szállítások még inkább felértékelődtek. Nem csoda, ha a kommunista párt úgy megerősödött, hogy a hatalomból is előbb-utóbb részt kért. Csang-Kaj-sek azonban ezekre a törekvésekre eleinte ügyet sem vetett. Ennek az lett a következménye, hogy a kínai kommunisták gerillaharcba is bocsátkoztak a törvényes hatalommal.

    Csang Kaj-sek csak akkor lepődött meg, amikor 1943 november első kairói értekezleten Roosevelt segítségét kérte annak megakadályozására, hogy az angolok a háború után területen kívüliségüket visszaszerezhessék. A háború előtt ugyanis Hongkongban, Sanghaiban, Kantonban az angolok területen kívüli jogokat élveztek. Roosevelt erre csak annak fejében tett ígéretet, ha Csang-Kaj-sek még a háború alatt új egységkormányt alakít, amelybe a yenani kommunistákat is bevonja. Csang keserűen ébredt rá, hogy Amerika kijátszotta őt. Azt is átlátta, - és ez nem is volt nehéz - hogy "barátainak " harapófogójából már nem szabadulhat. Mit tehetett, - talán még menthető valami - néhány feltétel teljesítése mellett megígérte. Ezek közül a legfontosabb volt, hogy a Szovjetunió tiszteletben tartja Mandzsúria határait. Ennek fejében még azt az ígéretet is kicsikarta Roosevelt, hogy a háború befejezése után biztosítja a "demokratikus választásokat Kínában.

    Roosevelt ezzel megnyitotta az utat Sztálin előtt Kínába. Nehezen hihető, hogy a teheráni konferencián - legalábbis azon a hírhedt négyszemközti megbeszélésen - nem állapodtak meg abban, hogy a

    A háború után az oroszok egész Kínát érdekszférájukba vonhatják. Amint látni fogjuk, ennek érdekében milyen érdekes módon segítették győzelemre az úgynevezett kínai forradalmat 1949-ben.

    Okkal merül fel a kérdés, mi oka lehetett Rooseveltnek, hogy a gyenge kapitalista kínai vezetés helyett a kommunista kínai gerillákat támogassa? Roosevelt 1942-ben Stilwell tábornokot küldte Kínába, hogy Csang-Kaj-sek Japán elleni akcióit tanácsadói minőségben "segítse". Stilwell az elnök utasításait megvalósítandó, természetesen a Japán elleni harcot tartotta fő feladatának. Hamarosan kénytelen volt tapasztalni, hogy Csang-Kaj-sek és a Kuomintang nem volt hajlandó harcolni a japánok ellen. Ők a legfontosabb feladatuknak a gerillák elleni harcot tartották. Mao Ce-tung és a kínai viszont a legnagyobb hajlandóságot mutatták a japánok elleni harchoz. Ez pedig kétségtelen nagyon is tetsző dolog volt az amerikai vezetés számára. Így érthető, hogy az amerikai tanácsadók, különböző missziók (Wallace, Semic stb.), akik Kínába érkeztek, érdemi tárgyalásokat már csak a yenani kommunistákkal

    folytattak, akik azt is felajánlották; hogy Japán ellen hajlandók amerikai parancsnokság alatt harcolni. Csang-Kaj-sek erre sohasem volt hajlandó.

    Az amerikai kongresszus hatalmas összegeket szavazott meg Csang polgárháborúja számára. Négy és fél milliárd dollár értékben szállítottak részére fegyvert, lőszert, repülőgépet és egyéb hadfelszerelést. Ez mintegy hatszor akkora volt, mint amit az egész második világháború alatt kapott. Ugyanakkor Csang-Kaj-sek hadügyminisztériumában és hadseregében sok ezer amerikai tanácsadó dolgozott. Számos történész és újságíró nem győzi bizonygatni, hogy nem találták nyomát annak, hogy az oroszok fegyverekkel látták volna el a kínai kommunista gerillákat. Bármilyen hihetetlen Sztálinnak nem állott olyan mértékben érdekében a kínai kommunista párt hatalomra jutása, mint az Egyesült Államoknak. Gondoljunk csak a Japán legyőzése fejében kialkudott kedvezményekre, amelyek jelentős része Kína kárára történt. Sztálinnak az sem állt érdekében, hogy a kommunista világban magához mérhető riválisa legyen. Így érthető, hogy fegyverrel nem támogatta a kínai forradalom győzelmét. Ennek ellenére ez a rendkívül jól felszerelt, amerikai tanácsadók által irányított kínai hadsereg egyre-másra szenvedi el a vereségeket a csaknem fegyvertelen gerilláktól.

    Jensen írja a Kína győz című könyvében: a kínai vörös hadsereg minden katonájának volt egy japán, vagy amerikai puskája, minden századnak voltak gépfegyverei és gránátvetői, nehéz és könnyű tüzérséggel is rendelkeztek. A fegyverek a Kuomintangon keresztül kerültek Washingtonból az új hadsereg kezébe. Epstein pedig azt írja, hogy "a felszabadított körzetekben (már 1946 végén) hat olyan hadosztály küzdött, amelyet tetőtől talpig az ellenségnek (Kuomintangnak - a szerző) küldött amerikai fegyverekkel szereltek fel."

    Legfőbb koronatanúnk ebben éppen az amerikai Marshall tábornok, akit az amerikai kormány ,,békeközvetítőnek" küldött Kínába. A tábornok Washingtonban bevallotta, hogy egyedül 1948 első három hónapjában a "néphadsereg" kétszázhetvenezer amerikai puskát, harmincnégyezer gépfegyvert, tizennégyezer automata-fegyvert zsákmányolt. A.T. Steele a New York Herald Tribune tudósítója, aki szemtanúja volt a kínai vörös hadsereg pekingi bevonulásának, 1949 február 3-án így ír: "A felvonulásban sokszáz amerikai katonai teherautót láttam, amelyet a Kuamingtantól zsákmányoltak... Ezeket az amerikai tüzérségi felszerelés egész özöne követte. Egész csomó amerikai légelhárító ágyú, nehéz géppuska és automatafegyver következett..."

    Epstein könyvében azt állítja, - bizonyára nem is alaptalanul - politikai álláspontjára való tekintet nélkül mindenki elismerte, hogy a " felszabadított területek" százharmincmillió lakosa olyan mértékben javította életszínvonalát és jövendő kilátásait, amire még nem volt példa történelmében."

    Feltétlenül idekívánkozik az a kérdés: ugyan miből? A kínai nép nem termelt, hanem harcolt. De ha termelhetett volna erre, akkor a békeidőben sem volt képes a korszerűtlen mezőgazdaság termelése a legutóbbi időkig Kína lakosságának maradéktalan ellátására. A Szovjetunió ebben egyáltalán nem segélyezhette,

    Hiszen ő sem képes még békeidőben sem saját lakosságát ellátni. Aligha jöhet tehát számításba más, mint Amerika.

    A kínai kommunisták és az amerikai vezetők kapcsolatáról ma európai történészek is elárulnak egyet-mást. Gömöri Endre írja: "Mao-Ce-tung és a kínai kommunista mozgalom más vezetői már jóval korábban, 1941 és 1947 között is olyan típusú közvetlen kapcsolatba kerültek az amerikai politikával, amely mindmáig ismeretlen és egyedülálló a nemzetközi kommunista mozgalom történetében.

    Ha közelebbről megvizsgáljuk Marshall tábornok kínai szerepét, akit kormánya azzal a céllal küldött oda, hogy "közvetítsen" a Kuomitang és a kommunisták között. Nem is titkolva azt a hivatalos amerikai felfogást, hogy a Kínának nyújtandó amerikai segítség attól függ, hogy belépnek-e a kommunisták a kormányba, vagy sem - az amerikai tanácsadók tevékenysége több, mint gyanús!

    A helyzet kulcsát azonban igen illetékes személytől, Dean Acheson államtitkár-helyettes, későbbi amerikai külügyminisztertől kapjuk. 1946 május 2-án: "Amerikának az a szándéka, hogy előmozdítsa Korea és Kína egységét, és gazdasági fejlődését; ugyanakkor biztosítani akarjuk e két ország gazdasági függetlenségét Japántól."

    Ha figyelembe vesszük, hogy az összetett mondat súlyos ellentmondást takar, megállapíthatjuk a mondat első része nem állhat Amerika érdekében. Így nyilvánvaló, csak a mondat második része fejezi ki az amerikai politika igazi célját és érdekét. Egyébként is nevetséges dolog komolyan venni, hogy a kommunista hatalomátvétel, ha úgy tetszik a forradalom győzelme, Amerika ellenére történt. Ennek pont az ellenkezője igaz. Amerikának pontosan az volt és ma is az az érdeke, hogy a világ legnépesebb állama ne fejlődhessen, ipara és egész gazdasága elmaradott és gyenge maradjon. Az elmaradottság konzerválására sőt még egy fejlett gazdasági színvonal visszafejlesztésére kizárólag a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági struktúra alkalmas, mégpedig annál jobban, minél inkább átveszi az orosz emberi és társadalmi alkat jellegzetességét. Kína pedig - maga is keleti nép - ebben bebizonyította alkalmasságát. Elég, ha csak a kulturális forradalmat említjük, ami önmagában nagyobb kárt okozott a kínai népnek, mint a több évre nyúló japán háború.

    Képzeljük csak el, ha Kínában a háború után egy erősen iparosodó, kapitalista társadalmú állam fejlődik, amely a feudális mezőgazdasági termelést is óhatatlanul modernizálja. Ez pedig a "szocializmusra" való áttérés nélkül kisebb-nagyobb mértékben mindenképpen bekövetkezett volna. Ne feledjük el, minden nyugat-európai államban végbement egy ilyen folyamat. Mindez pedig egy robbanékony fejlődésű Japán szomszédságában.

    Kína kapitalista fejlődése nem nélkülözhette volna a japán iparral való kooperációt. Ennek érdekében korábbi ellenséges előítéleteiket előbb-utóbb feladják. Elég, ha itt a nyugat-német és a francia gazdasági összefogásra hivatkozunk. Ebben az esetben pedig - nyilvánvaló, hogy Japán vezetésével - egy olyan hatalmas és fejlett ipari termelési kapacitás, későbbi következményeként esetleg katonai erő jön létre, amellyel Amerika nagyon nehezen, esetleg egyáltalán nem tudott volna versenyben maradni. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy esetleg a Szovjetunió és Nyugat-Németország között is létrejöhetett volna egy gazdasági integráció, - amely egyébként az oroszoknak valódi érdeke lenne - az Amerika vezette angolszász gazdasági és katonai világhegemónia ki sem alakulhat.

    E problémára figyelmeztet Hopkins is, még a japán kapituláció előtt: "Ha meg kellene jelölnöm azt az országot, amelynek sorsában az Egyesült Államok politikai és gazdasági szempontból a leginkább érdekelt lesz az elkövetkező száz évben, habozás nélkül a Kínai Köztársaságot választanám. Ha Japánt legyőzzük, ezzel Kínából a világ egyik legnagyobb szárazföldi hatalma lesz." Érthető, hogy utódai mindent elkövettek ennek megakadályozására, de legalább is minél hosszabb idejű késleltetésére.

    A szovjet- nyugat-német gazdasági összefogás a háború után pedig egész komoly formában felmerült, amelyet azonban Amerikának sikerült megtorpedóznia. De erről Hruscsov politikájának tárgyalásakor még szólunk.

    Alig fejeződik be a kínai hatalomátvétel, a két nagyhatalom újabb mesterkedésbe kezd. Az oroszok Amerikával egyeztetett biztatására az észak-koreai csapatok 1950 június 25-én megindultak dél-koreai testvéreik ellen azzal a céllal, hogy a két hatalom által mesterségesen kettészakított országukat egyesítsék. Mivel az egyesítéssel a délkoreaiak is egyetértettek, az északiak szinte ellenállás nélkül nyomultak be az "amerikai zónába". Amerika és a Szovjetunió azonban a idegháború segítségével nevetséges komédiába kezdett. Sürgősen összehívatták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amelyben - amint tudjuk - a háborúban győztes államoknak, így a Szovjetuniónak is vétójoga van. A Biztonsági Tanáccsal megszavaztatták, hogy az északkoreai csapatok ellen - mivel a déliek nem voltak hajlandók testvérháborút folytatni - ENSZ csapatokat vessenek be. Az ENSZ csapatok parancsnoka természetesen amerikai tábornok Mac Artur. Joggal kérdezhetné bárki, ma már hosszú távon is ismerve a Szovjetunió ENSZ-beli magatartását, miért nem vétózták meg az oroszok a Biztonsági Tanács idevonatkozó határozatát? Aki nem ismeri ennek az időszaknak a történetét, el sem fogja hinni. Az oroszok - amelyre az ENSZ negyvenéves történetében még nem volt példa -"nem vettek részt" a szavazáson. Így elkerülhették a titkos szövetségesük elleni szavazást.

    Nem tudom akad-e még valaki, aki elhiszi, hogy a Szovjetunió távol marad a Biztonsági Tanács üléséről, különösen, ha a saját érdekszférájába tartozó területről történő "ellenséges" katonai rendszabályok megszavazásáról van szó!

    Sajnos nem követte ezt a jó példát 1956-ban, amikor a magyarországi beavatkozása értékeléséről döntött a Biztonsági Tanács. Pedig itt nem terveztek olyan határozatot hozni, - bár a törvényes magyar kormány kérte, hogy ENSZ csapatok állják útját a szovjet agressziónak.

    Ha igaz volna, amit az orosz propaganda az ENSZ égisze alatt saját egyetértése nélküli amerikai agresszióról állított, akkor nehéz lenne elképzelni, hogy a Szovjetunió a maga érdekterületén ezt cselekvés nélkül eltűrje. Az oroszok ugyanis propaganda hadjáratukon és az ájulásból éledező Kína beugratásán kívül semmit sem tettek. Valódi hidegháború, nem pedig a népek háta mögötti összejátszás esetén a Szovjetuniónak hadat kellett volna üzennie az ENSZ zászlaja alatt agressziót elkövető államoknak, majd saját katonai erejével meg kellett volna védenie Észak-Koreát. Kelet-Németországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de még Afganisztánban is minden külföldi támadás nélkül bevetette saját katonai erejét.

    A szovjet propaganda az amerikaiak borzalmasnál, borzalmasabb kegyetlenkedéseiről igyekszik a népeket meggyőzni. Talán nem árt néhányat szó szerint is idézni.

    "Ezeket az áldozatokat teherautón szállították el és a szomszéd hegyen ölték meg. A mészárlás öt napig tartott. A bekerített amerikaiak vonalaik elé asszonyokat és gyermekeket kötöztek, hogy ezáltal megakadályozzák a koreai egységeket a tüzelésben... Tankokban, amelyeket a hóhérok elhagytak, mert a harc helyett a futást választották, fiatal lányok holttestét találták, akik a bántalmazásoktól pusztultak el." Majd Kim Sza Rjan állítólagos íróval a következőket mondatják: "Szörnyű gaztetteket láttam. Az amerikaiak gyalázatos módon megcsonkítják a koreai foglyokat kiszúrják a szemüket, levágják tagjaikat, felvágják hasukat, kitépik nyelvüket és a szétdarabolt hullákat otthagyják az utak mellett, hogy ezzel megrémítsék a néphadsereg harcosait." A sort így fejezi be: "A fasizmus arculata mindenütt egyforma. De állítjuk, hogy az amerikaiak Koreában - ha lehet - még gyalázatosabban viselkednek, mint a németek a Szovjetunióban vagy Lengyelországban... a haláltáborokról, ahová a hitleri táborokhoz hasonlóan több, mint 300.000 koreai hazafit zsúfoltak be az amerikaiak, a borzalmak - ha lehetséges - még túlszárnyalták Auschwitz vagy Dachau borzalmait. Krematórium nincs, hanem villanyárammal folyik a kivégzés."

    Ezek után kézenfekvő lenne, hogy a Szovjetunió az ENSZ-ben javasolja egy új nemzetközi bíróság felállítását e háborús bűnök kivizsgálására, majd a háborús bűnösök feletti ítélkezésre. Hiszen olyan " jó" határozatokat szavaztak meg erre a németek ellen. Jogi alap immár van, mégpedig olyan, amelyet az agresszió megindítása előtt iktattak az ENSZ "törvényei" közé. Nem tudunk róla, hogy Sztálin ezúttal bárkivel is koccintott volna "legalább ötvenezer háborús bűnös kivégzésére". Churchill sem javasolta a tárgyalás nélküli kivégzéseket. Pedig az orosz propaganda szerint ezek a bűnök még a németekre összehordott hazugságokat is felülmúlják.

    Az oroszok azonban adósok maradtak egy ilyen határozati javaslattal.

    Az amerikai sajtó és propaganda természetesen ugyanilyen nevetséges módon vádolta az oroszokat. A szenvedő alany azonban a koreai nép maradt, amelynek gazdasági bázisait a gyors japán kapituláció következtében a második világháború többé-kevésbé megkímélte- valahogyan csak tönkre kell tenni!

    A kínai "önkéntesek" részvétele miatt a Washington Post követelte, dobjanak le atombombát Kínára. A hadműveleteket irányító Mac Arthur amerikai tábornok aki egyben a japán alcsászár is ugyancsak javasolta kormányának, hogy egyidejűleg végezzenek a kínai kommunista rendszerrel is, mert erre kedvező az alkalom. Hiába volt valamikor pártjának elnökjelöltje, az amerikai politika műhelytitkait nem ismerte. Különben ilyent nem javasol. Gyorsan le is váltották mielőtt még "elrontana" valamit.

    A koreai háború, mindkét országrész területének alapos letarolása után befejeződött A végeredmény természetesen ugyanaz maradt, a 38. szélességi fok menti kettéosztottság.

    A Szovjetunió és Amerika nem is akart ezen változtatni. Az oroszok csak hitegették az egyesítés lehetőségével az Észak- Koreai népet A háborúval mindkét nagyhatalom keményebb módszerekkel adta a koreaiak értésére, hogy a második világháború után nem Japán, hanem amerikai és orosz befolyási övezethez tartoznak. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor azt kell mondanunk, hogy Korea a háború előtti japán testvérnéppel való gazdasági integrációjából Amerika és a Szovjetunió gazdasági alávetettségé került, ugyanakkor elvesztette az ország függetlenségét is.


    JUGOSZLÁVIA

    A párizsi "békeszerződés" után több politikusban is felébredt a gyanú Amerika és a Szovjetunió hidegháborús szembenállása felől. Úgy tűnik, létét komolyabb érdekekkel kell bizonyítani. Ebben Jugoszlávia ismét komoly szerephez jut. Alkalmas is rá. Ehhez feltétlenül tudni kell, hogy a nagyhatalmak első verziói szerint abban egyeztek meg, hogy Magyarország két övezetre lesz osztva: egy nyugatira és egy keletire. Jugoszlávia ugyanígy nyugati és keleti övezetre bontandó. Az oroszok azonban Magyarországban a legkisebb mértékben sem bíztak. Annál inkább régi, kipróbált eszközükben a szláv többségű Jugoszláviában. Azt javasolták - amelyre Amerika áldását adta - Jugoszláviát teljes egészében "kiengedi" befolyási övezetéből, helyette Magyarországot teljes egészében adják át hatalmi övezetébe. Biztos volt ugyanis abban, hogy Jugoszlávia népei hivatalosan akár befolyási övezetébe tartoznak, akár nem - a Szovjetunió leghűbb szövetségese marad. Ezt az első, majd a második világháborúban játszott szerepe mindennél jobban bizonyítja.

    Magyarország pedig - s ezt az Ausztriával való több évszázados viszonya ugyancsak meggyőzően igazolja - különleges képességekkel rendelkezik leigázóinak kijátszására. Ezzel a lépésükkel az oroszok mind Jugoszlávia, mind Magyarország maguk oldalára állítására a legjobb megoldást alkalmazták. Jugoszlávia népei ugyanis évszázadok óta nyíltan vagy titokban az orosz hatalmi központ önkéntes vazallusai.

    Sztálin Titóban teljes mértékben megbízott. Joggal tette, hiszen már 1915-bon az oroszok fogságába "esik", s 1917 októberében az elsők között lép be a vörös gárdába és Kolcsak hadai ellen harcol a bolsevik forradalom győzelméért. Az első világháború után hazatér, de kommunista tevékenységéért 1928-tól 1934-ig börtönben üI. Szabadulása után emigrációba vonul. Bécsből hamarosan Moszkvába megy, ahol a Kommunista Internacionálé jugoszláv szekciójának politikai referense. Az oroszok azonban oly tehetséges és megbízható kommunistának ismerik meg, hogy már 1936-ban mint a jugoszláv kommunista párt szervező titkárát küldik haza Jugoszláviába. Titó azonnal átveszi a párt irányítását, s 1937-ban már a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. E tisztséget egészen 1966-ig megtartotta. Sztálin hívására 1944 szeptember második felében titokban egy orosz repülőgépen Moszkvába repült, ahol minden bizonnyal megállapodtak a háború utáni együttműködésről. Titó itt ismét tanújelét adta, hogy az orosz politika feltétlen híve, minden kísértéssel szemben is. Jutalma nem is maradt el, látogatását követően Sztálin Oroszország nagy szükségletei ellenére az amerikai "kölcsönbérletből" növelte Titó anyagi és katonai segélyezését.

    Titó hírtelen "eltűnése" felébresztette a Vis szigetén lévő angol misszió gyanúját. Fitzroy MacLean amint tudomást szerzett róla, azonnal Titó főparancsnokságára sietett és egyenesen követelte,- azonnal tájékoztassák, hova repült Titó. Úgy tűnik Titó társai - bármivel vezették is félre - nem tudták kételyeit eloszlatni, mert Churchill egyik későbbi találkozásuk alkalmával még Sztálint is megkérdezte, hol volt az adott időpontban Titó. Itt állapodnak meg a szovjet csapatok jugoszláv területen folytatandó németek elleni hadműveleteiről is. Az oroszok szinte azonnal - 1944 szeptember 28-ára - jugoszláv területre lépnek. Alig egy hónap múlva Titó csapataival karöltve elfoglalják Belgrádot is. Csakúgy mint Lengyelországnak Jugoszláviának is emigráns kormánya van Londonban. Nem lehet a véletlen számlájára írni, hogy sorsa is ugyanaz lesz, mint a lengyel emigráns kormányé. Az 1945 februárban megtartott krími konferencián a Szovjetunió követelésére Roosevelt és Churchill elfogadta Sztálin "ajánlását", melynek alapján a jugoszláv emigráns kormányt feloszlatták.

    Titó a háború befejezése után is méltó maradt Sztálin és az oroszok bizalmára. Jugoszláviát - az orosz igényeknek megfelelően 1945 november 29-én a Szovjetunió, Amerika és Anglia szinte azonnal elismeri. 1946-ban kivégezteti az angolok bizalmát is élvező egyébként ízig-vérig antifasiszta Mihajlovics tábornokot, aki tulajdonképpen többet és jobban harcolt a németek ellen, mint ő maga. Vladimir Dedier Titó életrajzírója szerint még a németekkel is tárgyalt, kérve azok segítségét Mihajlovics csetnikjeinek leverésére. A volt londoni emigráns kormány tagjait pedig börtönbe záratta. Sztálin nem csalódott. Csapatait annak rendje szerint nyugodtan kivonhatja Jugoszláviából.

    Még De Gaulle is megjegyzi háborús emlékirataiban, hogy Mihajlovics igen becsületesen harcolt a németek ellen. Hiszen nem is az volt a bűne - a mai szovjet és jugoszláv manipuláció ellenére - hogy németbarát árulóvá lett. Mi módon volna ez összeegyeztethető azzal, hogy az angolok a háború végéig fegyverrel és hadianyaggal támogatták. Ha a hitleri erőkkel együtt harcol saját honfitársai ellen, Churchill ezt aligha tette volna.

    Tulajdonképpen Mihajlovics volt a "hidegháború" első áldozata, akit később számos kommunista is követ szerte a világon, köztük a magyar Rajk László. Ha durván akarunk fogalmazni, akkor az egész Mihajlovics- ügyet röviden így összegezhetjük: Titó orosz szimpatizáns, aki az eseményekből megsejti a háború utáni európai erőviszonyok Anglia oldaláról az oroszok oldalára való nagyarányú eltolódását. Bizony jobb lóra tett. Mihajlovics viszont angol hívő. Meg is fizetett érte. Szláv létére, németellenességének dacára az ősi rokonok, az oroszok helyett az angolokban bízni, csakugyan nagyfokú rövidlátásra vall.

    Jugoszlávia vezetői, a "szocialista táboron" belül a leghűségesebben hajtják végre Sztálin minden akaratát, 1945-48 között elkobozták a földbirtokot, az egyházi birtokokat, létrehozzák a szovjet mintájú félelmetes diktatúrát, egyszóval energikusan ültetik át a "kipróbált orosz módszereket" az állam és a párt tejes gépezetére. Elég az állam címerére nézni, amely akár a Szovjetunió címere is lehetne. A sok nemzetiség ellenére egyetlen nemzeti szimbólum sem található benne. E téren is felülmúlta Moszkva-hűségében az összes "szocialista" országot.

    Különösen szembeötlő volt ez a Szovjetunió felbomlását követően. A vazallus kelet-európai államok lakossága az első szabad többpárti választások idején a kommunista-ellenes programmal induló pártokra adta szavazatának többségét. A magát kommunistának mondott, de a szuperhatalmak attrakciója következtében a kommunista táborból látszólag kitaszított Jugoszlávia lesz az egyetlen, amelynek lakossága a magát szocialista pártra átkeresztelt kommunista pártra adja szavaztatnak jelentős többségét. Ez még kétszer meg is ismétlődik.

    Az 1993 decemberi választások során a szerb kormány által indított polgárháború harmadik évében még javuló tendenciát is mutat, pedig a lakosság mintegy 70-80 %-ának életszínvonala elképesztő szintre csökkent. Jelentős hányada szószerint éhezik. A havi munkabér 15-30 német márka, a nyugdíjak 3-10 német márka vásárlóértékére zuhannak. A lakosság nagy többsége mégsem tagadja meg a kommunista hitvallását, pedig a nagy rokon Oroszországban már a kommunista pártot is betiltották.

    Éppen ezért érthetetlen nemcsak a nyugati világ, hanem még a "népi demokráciák" kommunistái számára is a kommunista és munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948 júniusában hozott elítélő határozata a "jugoszláviai helyzetről", 1949-ben pedig a kapcsolatok is megszakadtak a szovjet kommunista párt és a jugoszláv kommunista párt között.

    Valóban megszakadtak? Nem, csak rendkívül zártkörű és nagyon rejtett formában folytatódtak. Ha ugyanis az imperializmus "bérenceivé" válnak, amint azt a harsogó propaganda állította, egyszerűen értelmezhetetlen, hogy Titóék miért utasították el a Marshall-segélyt, annál is inkább, mert később - hidegháborús szerepének befejezése után- a szocialista országok közül ők vették fel legkorábban a legnagyobb kapitalista kölcsönt. Az ország létszámarányát tekintve még Lengyelországot is megelőzték. Igénybe vették ezt, és Nyugat-Európában dolgozó magas létszámú vendégmunkásaik révén könnyebben és nagyobb mértékben jutottak valutához mint bármely szocialistának nevezett ország. A kapitalisták biztatására adták a pénzt. Hiába az első és második világháborús szerepüket, amit a német nyelvterületű tömb ellen eljátszottak meg kellett végre fizetni. Mivel az oroszoknak nem volt miből, "megengedték", hogy a részükről esedékes számlát a kapitalisták fizessék meg, ezzel biztosítva a háború utáni jugoszláv jólétet és magas életszínvonalat. Ne fogadjuk el a sors iróniájaként, hogy e számla legnagyobb részét éppen a németek fizették.

    A magyarországi Rákosi-rendszer hivatalos propagandája minden sztálini vazallust, sőt még az oroszokat is messze túlharsogva szidalmazta az "imperialisták láncos kutyáját", amely alatt Titót és társait kell érteni.

    Mindennek ellenére egyetlen szóval sem vetette Titó és társai szemére, hogy a háború befejezése után 40.000 magyart egyszerűen legyilkoltak. Pedig erről nemcsak Rákosi, hanem az oroszok és a többi csatlós állam vezetői is tudtak. Ez önmagában is igazolja a Titóval szembeni acsarkodás hamis voltát.

    A durva szidalmakat a jugoszláv hivatalos fórumok természetesen viszonozták. A jámbor polgárok mindkét országban úgy érezték, a két kormány kibékíthetetlen ellensége egymásnak. Pedig nem volt az!

    Szabó Miklós kisgazdapárti vezető 1949-ben Péter Gábor ÁVÓ-sai elől az őt rejtegető barátai segítségével sikeresen átszökött Titó birodalmába. Címet is kapott tőlük, akik ott segítségére lehetnek. A megadott címet Alsólendván meg is találta. Este 10 óra körül ért oda és szándékában állt jelentkezni a jugoszláv hatóságoknál, bízva az ellenséges állam segítségében. Azonban kínos meglepetés érte. A háziasszony csak a sötét előszobába engedte be. Közölte vele, hogy ott most minden magyar megbízhatatlan. Hiába érvelt, hogy ő jó barát aki harcolt a fasiszták és Rákosi ellen. Az asszony közölte, ez számít semmit. Elmondta, hogy Belső Gyula kisgazdapárti vezető is ott volt. Elvitték Mariborba, majd átadták a magyar hatóságoknak. Szabó Miklós gyorsan felmérte a helyzetet és visszaszökött Magyarországra. Amikor pedig Rákosi rendszere 1956-ban megbukott, érdekes módon az oroszok után éppen Titó tett a legtöbbet a megmentése érdekében. Ma már jól tudjuk, hogy a sietve odarepült Hruscsovot teljes mértékben támogatta a magyar szabadságharc leverésében. Éppen Hruscsov 1957 január 10-i Titóhoz írt leveléből tudjuk; Titó 1956 november 18-án Brioniban a szovjet küldöttség előtt kijelentette: ha szovjet egységeket nem használtak volna fel a felkelés elfojtására, akkor jugoszláv egységeket küldtek volna Magyarországra. Ezek már abban az időben a jugoszláv-magyar határ felé meneteltek. Ne higgyük el, hogy azért tette, mert néhány felelőtlen, semmiképpen sem kompetens egyén - állítólag olyan jelszót is hangoztatott volna, mint "mindent vissza"! "Le Trianonnal"! Az igazsághoz tartozik, ilyen jelszót senki sem hangoztatott, ez csak utólagos kitaláció. Titónak a magyar ügyben tanúsított magatartása kizárólag a szláv szolidaritásából adódott. Ezúttal se felejtsük el, hogy ez a nép már évszázadok óta az oroszok önkéntes vazallusa.

    A többnyire német kölcsönökből egész Jugoszlávia-szerte hatalmas, még az idegenforgalmi célokra is felhasználandó, emlékműveket emelnek, amellyel Jugoszlávia második világháborús győzelmét dicsőítik. Egyes német "békeharcosok" bizonyára elérzékenyülve tekintenek e monumentális "antifasiszta" kreációkra, melyet a saját pénzükön, s éppen ő ellenük, az ő meggyalázásukra állítottak fel. A nyugat-német kormány pedig - mi sem természetesebb ennél- elfogadja a jugoszláv kormány által felajánlott több tízezer vendégmunkást. Tűri, hogy az országot kényük- kedvük szerint kikémleljék, amellyel értékes szolgálatot tehetnek a nagy szláv testvéreknek a következő háborúhoz.

    Titó halálával azonban Jugoszlávia második világháborús "érdemei" némileg halványulni látszanak a nyugat-európai hatalmak előtt. Igaz, addig az adósságállomány is alaposan felgyülemlett. Az eddigi pénzkölcsönzők hirtelen kételkedni kezdtek a jugoszláv gazdaság teljesítőképességében. Meggyőződésükben erősíti őket a világgazdaság válsághelyzete is. A valutakölcsönök elapadnak, s egyre több szó esik a törlesztések átütemezéséről. A kormány kénytelen drasztikus életszínvonal romboló intézkedéseket tenni. 1983-84-ben már jegyre adják a magán gépkocsikhoz a benzint, annak ellenére, hogy az energiaválságok ideje már a múlté. Kávét, mosóport és sok olyan árut, amelyben nyugatról beszerzett alapanyagok találhatók, sokszor hónapokig sem lehet kapni.

    A jugoszlávok magabiztossága - amely az 5-6 évvel ezelőtti - életszínvonaluk következtében csak úgy áradt belőlük, némileg alább hagyott. A bekövetkezett események ékesszólóan bizonyították, hogy a korábbi nyugati nívójú életszínvonalat nem a jugoszláv gazdaság teljesítményének eredményéből, hanem a nyugati kölcsönökből biztosították. A nagy szláv testvér nem tudta pótolni a nyugat-európai valutakölcsönöket, legalábbis messze nem olyan mértékben, mint amilyenre szükség lett volna. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az oroszok, ahol tudták erejükön felül is támogatták megbízható rokonaikat. A hetvenes évek olajválságai idején a többi vazallusai rovására nagymennyiségű olajszállítmányokkal segítette ezt az ellenzéki szocialista országot". Korábbi szóhasználattal az "imperialisták láncos kutyáját". Szerencsétlen Magyarország, akit éppen az energia béklyóval kötöttek az oroszok magukhoz, ámulva tapasztalta hogy a barátság olajvezetékben egyre vékonyabban csordogál. A magyarok méltatlankodását az oroszok sajátos, a rájuk jellemző intézték el - leváltották Fock Jenő miniszterelnököt.

    Az egymás ellenzékét megjátszó két szláv hatalom az 1956-os magyar szabadságharc idején a világtörténelemben páratlan módon játszottak egymás kezére. A forradalom idején a jugoszláv kormány- óvatosan ugyan, - de egyetért a magyar nép felkelésével elnyomói ellen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában - minthogy ellenzi az idegen csapatok beavatkozását - kommunista módra még sem a Szovjetuniót elítélő határozat mellett szavaz, hanem tartózkodik. Ezt követően Titó személyes levelében támogatja a forradalmat és sok sikert kíván Kádár János elvtárs vezette Magyar Dolgozók Pártja elnökének és a Nagy Imre elvtárs vezette kormánynak erőfeszítéseihez. Ugyanakkor nem elhanyagolható segítséget nyújt az oroszoknak a magyar szabadságharc katonai leverésére. Ma már Micsunovics Jugoszlávia volt moszkvai nagykövete emlékirataiból tudjuk, hogy Hruscsov és Malenkov 1956 november 2-án titokban a többi csatlós állam után Jugoszláviába repült. Titót tájékoztatták, hogy a magyarországi eseményeket katonai beavatkozással kívánják a moszkvai mederbe visszaterelni. Hruscsov közölte, hogy Kína és a többi szocialista ország is egyetért a katonai megoldással. Titót nemigen kellett meggyőzni, ő is egyetértett a szovjet intervencióval, de bizonyos politikai előkészítést javasolt. Hruscsov tájékoztatta a jugoszláv vezetőket, hogy ez már meg is történt, Münnich Ferenc és Kádár János útban vannak Moszkva felé. Münnich lesz a párt, Kádár pedig a kormány vezetője. Titó politikai szempontból Kádárt javasolta pártvezetőnek. Véleménye szerint a magyarok jobban bíznának a Rákosi börtönét megjárt Kádárban, mint a volt moszkvai nagykövetben. Hruscsov eleinte hallani sem akart az akkor 44 éves Kádárról, túlságosan ifjoncnak tartotta. Úgy látszik Titó végül is meggyőzte.

    Az oroszok dolgát megkönnyítendő, Szabó Zoltánt, a kommunista párt egyik vezetőjét - aki hajdan Moszkvában az egész pártnak volt a vezetője - 1956 november 3-ról 4-re virradó éjszaka sürgősen behívják a budapesti jugoszláv nagykövetségre. Szoldatics nagykövet közölte vele: értesítést kapott Belgrádból, miszerint a szovjet csapatok újabb támadása Budapest ellen bármely percben bekövetkezhet. Ezért a jugoszláv kormány úgy határozott, hogy menedékjogot biztosít Nagy Imrének, a pártvezetőség tagjainak és mindazoknak, akiket a pártvezetőség erre méltónak tart. Mivel a szovjet tankok dübörgése már az országházba is behallatszott, nem sok idő volt a mérlegelésre. Különben is Nagy Imre és társai nem voltak forradalmárok, a szocialista elveket egy pillanatra sem vetették el. Kapitalista restaurációt nemcsak, hogy nem ígértek, de mindvégig a leghatározottabban elutasították még a gondolatát is, mindenkit a szocialista vívmányok megőrzésére és megvédésére hívott fel. A "szocialista vívmányok" pedig nem egyebek, mint Moszkva hatalmi bázisai. Nagy Imre okulva korábbi csalódásain, a párt keretekben való mozgásra mindvégig kínosan ügyelt. A szovjet csapatok kivonásával, az országnak a varsói szerződésből való kilépését, a többpártrendszer bevezetését, kihirdetése előtt a Budapesten tartózkodó Mikojannal és Szuszlovval egyeztette, amit azok jóváhagytak. Jugoszlávia pedig "szocialista állam", hisz nemrég rendezték az oroszok velük a hosszú ideig "hűvösen" tartott kapcsolataikat.

    Az ajánlat a legjobbkor jött. Nagy Imre és társai nem sokat vesztegették az időt, családjaikkal együtt elfogadták a "szíves invitálást". A legnehezebb időben vezetés nélkül magára hagyták a forradalom tüzében égő magyar népet. Nem tagadjuk, nem is tagadhatjuk, hogy a tízmilliós maroknyi magyar hős a legszilárdabb vezetés mellett sem tudott volna eredményesen megbirkózni a kétszáznyolcvan-milliós hatalom haderejével. De azt alaposan állíthatjuk, hogy masszív és jó ellenállással az oroszok hadműveletei hosszabb időre leköthetők lettek volna.

    Ebben az esetben pedig könnyen előfordulhat, hogy az ugyancsak forradalmi robbanás szélén álló több, mint harmincmilliós lengyel nép szilárdabb elhatározásra jut, és katonai felkeléssel megnehezíti az oroszok helyzetét. Nem kizárt, hogy ennek bekövetkezése a többi "szocialista" vazallus nép láncreakcióját is kiválthatja. Hiszen tudjuk, milyen jajveszékelve sürgették a román, bolgár, csehszlovák, de még a kelet-német vezetők is az oroszokat a magyar forradalom sürgős elfojtására, ami nem meglepő, hiszen valamennyien egy szunnyadó vulkán tetején ültek, amelyből a halkan morajló láva könnyen kitörhet.

    Ez pedig a Szovjetunióra beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Egy ilyen esetben az egyik óráról a másikra változó kínai politikusok magatartását sem lehet teljes bizonyossággal kiszámítani. Minden bizonnyal nem elégednek meg az atomtitok átadásának ígérgetésével, hanem azonnal követelik azt. De az is lehet, hogy megszerzésének más módja mellett döntenek. Ez pedig a Szovjetuniót katasztrofális helyzetbe hozhatta volna. Nehezebb helyzetbe jut, mint a második világháborúban. Neki nem állt volna módjában egy erős idegen hadsereget kölcsönbérbe venni, mint ahogy Amerikának világháborúban ez a vörös hadsereg személyében rendelkezésére állt.

    Bárhogyan is alakult volna a kínaiak fondorlata az atomtechnológia megszerzésére, - ismerve az akkori kínai vezetők világégető terveit - ez már a Szovjetunió titkos szövetségesét, Amerikát is érzékenyen érinti, s nincs kizárva, hogy más belátásra bírja az oroszokat. Mindezt végig gondolják a Kremlben is. Éppen ezért gyorsan kiosztják a szerepet Titónak. A menedékjog felkínálásával bénítsa meg a magyar forradalom vezetését, így zökkenő mentesebbé teheti annak gyors felszámolását. Ezzel ugyanazt a - korábbi gyakorlatban olyan jól bevált - látszatot keltheti, mintha a szovjet érdekek ellen lépne fel, ugyanakkor fel sem mérhető értékű szolgálatot tesz a nagy szláv testvérnek. Titóék pedig - mint a jugoszlávok a történelem során bármikor - ezúttal is méltók maradnak Moszkva bizalmára.

    Az első napokban a legteljesebb oltalmukról biztosították Nagy Imrééket. Ámde Hruscsov már két nap múlva, november 6-án kiadatásukat követelte. A jugoszlávok élesen tiltakoztak. Mindennek ellenére Titó november 11-én (egy héttel a menedékjog megadása után) Pulában nagyobb beszéd keretében úgy nyilatkozott, hogy a magyar forradalom leveréséért Nagy Imre kormánya a felelős. Nem volt elég erélyes, nem lépett fel határozottan a zűrzavar ellen, eltűrte, hogy reakciósok kommunistákat gyilkoltak. Ha erélyesebben szembeszáll a reakcióval, nem került volna sor az oroszok beavatkozására, amelynek következtében Nagy Imre megszökött, s új kormány alakult. A Kádár kormánynak pedig minden támogatást megígért. Nagyék keserűen ébredtek rá, hogy "elvbarátaiknál" hosszú tartózkodásra nem rendezkedhetnek be, s a legsoványabb ajánlatot is el kell fogadni a távozásra. Azt persze még nem tudhatták, hogy Titó beavatott cinkosa a kormányuk megdöntése érdekében indított szovjet intervenciónak. Nem is tudhatták, hiszen a jugoszlávok Titó beszéde ellenére is úgy tettek, mintha szívügyük volna Nagy Imréék oltalma. Még az utókor is csupán huszonegy év múlva értesült erről a hihetetlennek tűnő galádságról, Jugoszlávia volt moszkvai nagykövetének, Vejko Micsunovnak Moszkvai évek 1956-1958 címen 1977-ben megjelent emlékirataiból. Micsunovics pedig kétségtelenül autentikus személy, hiszen részt vett azon az 1956. november 2-án Brioniban lefolytatott megbeszélésen, ahol Hruscsov, Malenkov és jugoszláv cinkosai: Titó, Kardelj és Rankovics megtárgyalták a Magyarország elleni intervenció menetrendjét.

    Titóék az orosz érdekek védelmében súlyos bűnt követtek el a magyar nemzet ellen. A magyar nép ilyen galád eljárásra okot nem adott.

    Ha valaki még ezek után is vitatná, hogy Jugoszlávia a hidegháború idején az oroszokkal szemben csupán a Moszkva által osztott szerepet játszotta, az most igen kínos helyzetbe kerül. Hiszen Hruscsov alig egy éve járt kanosszát Belgrádban (már ahogy a be nem avatottak erről értesülhettek). Hét év durva mocskolódását ezzel a látogatással vajon feledtetni lehet? Ilyen esetben minden józan államférfi egyszerűen elhatárolta volna magát egy ilyen terv támogatásától, egyáltalán! Ezzel a cselekedetükkel Titóék letépték a kitűnően illesztett álarcukat. Pedig a szerepjátszás valósághitele érdekében hány becsületesnek hitt - ha ilyenről egyáltalán beszélni lehet - kommunistát áldoztak fel a párt oltárán az egész "szocialista" táborban! A karma tanai szerint karakterével mindenki meghatározza halálának módját. A senkinek sem ártó, jólelkű emberek könnyen, kínoktól mentesen halnak el. Akinek lelkiismeretét életének sok bűnös cselekedete terheli, keservesen tud megválni földi porhüvelyétől. Titó hosszú agóniája mindenesetre megerősíti e törvény igazát.


    MAGYARORSZÁG

    A potsdami konferencián a "győztesek" felosztották a háborúba csalt országok maradék anyagi javait, nem különben állami szuverenitását. E kifosztottak közé tartozik Magyarország, Németország legkorrektebb szövetségese is. Előre kell bocsátanunk, Magyarország modern gyarmati sorba való kényszerítésében nem játszott szerepet az a tény, hogy a német birodalom süllyedő hajójáról utolsónak menekült el. Ugyanez a sors jutott a Németország tőrbecsalásához eszközként felhasznált Lengyelországnak és Csehszlovákiának is.

    Nem kerülték el sorsukat a ravasz románok, de az óvatos bolgárok sem. Az oroszok már a világháború megkezdése előtt "kialkudták" e független államok gyarmati státusát. Amerika és Anglia némi látszólagos húzódozás után, s nevetséges formaságok mellett, rendelkezésére bocsátotta. A legfőbb formaságok egyike a szabad választások voltak. Nem kívánták ők, hogy ezek a választások makulátlanok legyenek, csupán azt a szerepet szánták neki, hogy elhitesse a világgal; ezek az országok nem ezért kerültek kommunista uralom alá, mintha Amerika többek között ezzel fizette volna meg a vörös hadsereg kölcsönbérleti díját, hanem szabad akaratukból választották ezt a társadalmi formát. Nem vizsgálja, nem is érdekli, hogyan hamisítják meg a kommunisták az úgynevezett kékcédulákkal a választások eredményét, azzal sem törődik, hogy reakciósnak bélyegezve több mint kettőszázezer - a kommunistákkal nyilvánvalóan szembenálló - állampolgárt egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Az ellen sem lép fel, hogy a magyar nép nagy többségének bizalmát élvező Független Kisgazda Párt főtitkárát; Kovács Bélát a Magyarországon állomásozó orosz haderő letartóztatja és a Szovjetunióba hurcolja. Értésére adva ezzel a magyarság pártjainak; értelmetlen dolog a kommunista párt hatalomra jutása ellen bármit is tenniük. Itt szó sem lehet demokratikus pluralizmusról, vagy a magyar függetlenség megtartásáról. E cél érdekében kifejtett tevékenységükkel csak személyes szabadságukat veszélyeztetik. Sajnos ez történelmi tény, s ezen nem változtathat sem a korabeli, sem a későbbi nyakatekert érvelések özöne. Később Kovács Béla letartóztatását azzal indokolták, hogy az oroszok a négyhatalmi ellenőrző szerepükben jogosan jártak el ellene. Ha így történt, akkor Amerika felelőssége még nyilvánvalóbb, hisz az ilyen minőségben foganatosított eljárásról előre tudott, azt egyetértőleg jóváhagyta.

    Tarthatatlan az amerikai vezetők demagógiája, miszerint ők nem adták el a kelet-európai államokat az oroszoknak. A kommunista párt- amelynek legfőbb vezetői a Szovjetunióból érkeztek vissza ezekbe az országokba, s életük tekintélyes részét is ott élték le - valamennyi országban azonos menetrend szerint ragadták magukhoz a hatalmat. Ez pedig minden kétséget kizáróan bizonyítja, a forgatókönyvet Moszkvában írták.

    Vajon tett-e ez ellen valamit is Amerika? Pedig ha az események akarata ellenére alakulnak, úgy azt módjában állt volna megváltoztatni, mint ahogy Görögországban meg is tette.

    Különösen nevetségessé válik az Egyesült Államok politikája 1955 május 15-én. Ekkor kötik meg ugyanis az osztrák államszerződést. Egy nappal korábban pedig a Szovjetunió kelet-európai vazallusaival aláíratta az úgynevezett varsói szerződést, aligha az amerikai kormányzat tudta nélkül. Ha már most elővesszük a "Társult Hatalmakkal" - amelynek a Szovjetunió mellett természetesen az Egyesült Államok a legfontosabb tagja volt - "kötött" második világháború utáni magyar békeszerződést, meglepődve olvashatjuk a 11. rész 22. cikk 1. pontját: "A jelen szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezetei való közlekedési vonalait fenntartsa."

    Ez a jog az osztrák államszerződés megkötésével - amelynek alapján a Szovjetunió kivonta csapatait Ausztriából - nyilvánvalóan megszűnt. A szovjet csapatok magyarországi állomásoztatására tehát más jogcímet kellett keresni. Erre szolgált a varsói szerződés. Az amerikai politikusok vajon ilyen naivak lettek volna, hogy ez a nevetséges trükk elkerülte volna a figyelmüket? A két időpont ilyen gyanús közelsége önmagában is igazolja; Amerika hozzájárult a Szovjetunió e körmönfont megoldásához pedig a "hidegháború" jege még korántsem olvadt meg ekkor! Sőt az is biztosra vehető, hogy a forgatókönyv lehetséges alternatíváiban már Potsdamban megállapodtak. Mással aligha magyarázható, hogy Amerika a helsinki egyezményben a kelet-európai szovjet csapatok állomásoztatása ellen a legárnyaltabb kifogást sem emelte. Ha mindez akarata ellen történik, érthetetlen a bekövetkezett események szentesítése.

    Meg kell még itt említeni; a május 14, illetve 15-i keltezés is hamis, amely csak az említett szerződések dátuma. A valóságban mindkét szerződést május 14-én, vagy 15-én írták alá. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy a varsói szerződés került előbb aláírásra, nem pedig fordítva. Hegedűs András Magyarország akkori miniszterelnöke, aki hazánkat "képviselte" a következőket idézi Sík Endre volt külügyminiszter Bem rakparti évek című életrajzi kötetéből: "délben született a varsói szerződés, ennek aláírása után kikísértük Molotovot a repülőtérre aki aznap délután aláírta Bécsben az államszerződést.

    Mindenesetre a polgári pártok megfélemlítésével, a szociáldemokraták beolvasztásával a moszkovita Rákosi-klikk 1949-ben formálisan is átveszi a hatalmat. Magyarországon úrrá lesz a középkori inkvizíció. Rákosiék a Moszkvából hazaszabadított maroknyi zsidó klikk kivételével, mindenkiben ellenséget kerestek. Még a kommunistákat kímélték. Rövid uralmuk alatt alig volt az országban olyan család amelynek valamely tagja ne szenvedett volna valamilyen módon hatóságai önkényétől. A magyar nép ellen valóságos irtóhadjáratot indítottak. A török 150 éves uralma alatt sem alázta meg úgy és úgy és annyit, mint ez a pokolból szabadult gonosztevő társaság. A magyar nép ezúttal igazolva látta mindazt a rosszat, amit a szovjet rendszerről addig hallott. Most már elhitte mindazokat a rémtetteket, amelyekben addig kételkedett. Most ismerte fel, nem demagógia az, amit Hitler a zsidókról mondott. Rákosiék felülmúlták Hitler minden képzeletét. Csoda-e, ha a magyar nép a gyűlölt rendszer legelső fellazulását és zavarát kihasználva megpróbálta lerázni magáról ezeket a vörösre festett gonosztevőket.

    Alig szilárdították meg hatalmukat, máris megkezdték a szegényparasztság ezeréves földéhségét enyhítő földosztással juttatott földek visszavételét. Erőszakos kolhozosításba kezdtek. Az újdonsült gazdáknak még arra sem maradt idejük, hogy a kiosztott földet megköszönjék, meghálálják. Olyan begyűjtési kötelezettséget akasztottak a nyakukba, hogy örültek, ha valami módon megszabadulhattak földjüktől. Az újdonsült szocialista rendszer jobban kizsákmányolta munkaerejüket, mint a régi földbirtokos. Ha saját disznóját engedély nélkül levágta, udvarában vagy földjén sorvadásnak indult fáját kivágta, börtönbe zárták. Padlását lesöpörték. Az új gazdáknak még kenyerük is alig maradt.

    Nem járt jobban az ipari munkásság sem. Az állandó normarendezéssel olyan feszített feladat elé állították, amelyet már teljesíteni sem tudtak. A nehézipar erőltetett fejlesztésével a Szovjetunió és titkos szövetségese érdekében a nemzeti jövedelem 45-50 %-át fegyverkezésre költötték. Az ipari munkás bére alig fedezte alapvető szükségleteit. A kolhozok szervezése kiváltotta a parasztság ellenállását, ennek lett a következménye, hogy a szervezés módszerei egyre jobban eldurvultak. Nem ment ritkaságszámba a fizikai erőszak sem.

    Úgy látszik nem ment ez másképp hajdan Oroszországban sem. Tudjuk Sztálin Churchillel való beszélgetése során elmondta; a kolhozosítás nagyobb küzdelmet igényelt, mint a Hitler elleni háború. Éppen ezért Sztálinék alaposan kiképezték - párt-zsargonnal mondva - ideológiailag felkészítették a magyarországi helytartótanácsot a nehéz szülés minden eshetőségére. "Népünk bölcs vezetői" csaknem két évtizedet töltöttek el a Szovjetunióban, tehát bőven volt idejük a felkészülésre. Akár százszor is kielemezhettek minden variációt. Bőven meríthettek a szovjet tapasztalatokból és megtanulhatták a kipróbált "élenjáró" módszereket is, amely a fizikai kínzástól az éhhalálig mindent magában foglalt. Úgy tűnik számbavették a nép erős ellenállása esetén egy időhúzás céljára alkalmazott esetleges kormányválságot is.

    Mégpedig egy praktikus kormányválságot. Nem olyant, mint amilyen a polgári demokráciákban van, hanem "szocialista kormányválságot". Már a moszkvai emigrációban kijelölik a hatalom megszilárdulása után létrehozandó párton belüli ellenzék vezetőjét. Nyilvánvaló ez csak olyan politikus lehet, aki látszólag a mérsékeltebb módszerek híve, aki a nép ellenállását tapasztalva finom ideológiai árnyalatokkal némileg eltér a hivatalos irányvonal népszerűsítésétől, fokozatosan megszerezve ezzel az oppozícióba került nép szimpátiáját. Válság esetén a békés, vagy feldühödött ellenzék nem a magyar politikát folytató és bebörtönzött más párt vezetőit, vagy vezetőjét követeli vezetőjének, hanem a mesterségesen és látszólag félreállított kommunistát fogják kérni. A hatalom tehát házon belül marad, néhány évig az ellenzett politikai elemet félreteszik, a politikai légkör megnyugvásával, amint a feltételek kedvezőbbé válnak, ismét előveszik. Így a kivitele legfeljebb csak késik, de nem marad el.

    A magyar kommunista vezetők közül e feltételeknek leginkább Nagy Imre felel meg. Tizenhat évet töltött el a Szovjetunióban, megúszta az 1937-38 évi nagy sztálini tisztogatási hadjáratot, ami önmagában is bizonyítja abszolút megbízhatóságát a szovjet, pontosabban az orosz politika számára. Megbízhatóságát és kitűnő alkalmazkodóképességét igazolja, hogy az a maroknyi zsidó csoport amely már Moszkvában az élére verekedte magát az emigrációban működő Magyar Kommunista Pártnak, teljes moszkvai tartózkodása alatt nem zsidó létére megtűrte maga között. Nehezen hihető el, hogy a politika miatt pont itthon, ahol annak minden előnyt élvezheti, összekülönbözzön velük.

    Az erőszakos kolhozosítás idején nagyon jól játssza kiosztott szerepét. Látszólag ellenzi Rákosi erőszakos módszereit. Ezért 1949-ben leváltják politikai bizottsági tagságából. Helyénvaló itt a kérdés: miért nem Nagy Imrét áldozta fel Rákosi 1949-ben Rajk helyett a hidegháború oltárán? Hiszen köztudott, hogy Rajk sohasem ellenkezett Rákosival. Vakon végrehajtotta Rákosi minden utasítását. Azt is tudjuk, Rákosi és a "négyes fogat" nem tűrt ellentmondást senkitől, még legközvetlenebb környezetétől sem. Jogos a következtetés: Nagy Imre nem is ellenezte az erőszakos szövetkezeti módszereket, csupán ilyen szerepet kapott. A hatalomból eltávolítják, de gondoskodnak róla, hogy "tudományos munkásságát" kifejthesse, s így anyagiakban nem kell azért szűkölködnie. Tagja a Tudományos Akadémiának amelynek jövedelme jólétét biztosítja. Pestiesen szólva talonba teszik. Ne. higgyük, hogy ezt a módszert csak a magyar elvtársakra alkalmazták. Ez minden hatalmon lévő kommunista pártban meg van szervezve, hogy csak a fontosabbakat említsük, akiknek a talonból való előhúzására szükség volt: a lengyel Gomulka, a szlovák Husak. Mindketten hűek maradtak az orosz politika érdekeihez, s méltók voltak Moszkva bizalmára.

    Rákosiék már a hatalom megszerzése előtt - mögöttük az országban állomásozó szovjet haderővel és titkosrendőrséggel - megkezdik potenciális ellenfeleik félreállítását, megsemmisítését. Nagy Ferenc, kisgazdapárti miniszterelnöknek svájci hivatalos tárgyalására kiüzenik, ha hazajön letartóztatják. Ismerve koalíciós partnerét, annak számarányánál sokkal nagyobb hatalmát, de különösen eszközeit, az emigráció mellett döntött. Számos első és második vonalbeli vezetőt megfosztottak szabadságától. 1948-ban bekövetkezik az úgynevezett "fordulat éve", s a hatalmat a szociáldemokraták beolvasztásával magukhoz ragadják. A Rákosi-klikk most már nyíltan megkezdi, s folytatja szadista hajlamainak teljes kiélését. Szeptember 6-án belügyminiszteri rendelet jelenik meg arról a hírhedt Államvédelmi Hatóság felállításáról, amelynek megszervezésével az ugyancsak zsidó Péter Gábort, a Magyar Kommunista Párt 1945 január 19-i első legális központi vezetőségi ülésén megbízták. Nem véletlen tehát, hogy ő lett az ÁVH első vezetője. Hogy ő volt erre a posztra a "legalkalmasabb", azt a következő három és félévi működésével alaposan bebizonyította.

    Megkezdik a kirakatperek rendezését. Legelsőnek a vallási vezetőket veszik célba. Mindszenti József esztergomi, majd Grősz József kalocsai érsek vallják magukat bűnösnek.

    A világ népeinek gyanúját elterelendő, a hidegháborús szembenállás bizonyítására a legmegbízhatóbb vazallusra, Jugoszláviára kiosztják Júdás szerepét. Harsogó propaganda kíséretében kizárják a közös akolból. A kitalált mese hitelesebbé tételéhez természetesen bűnösökre is szükség van, mégpedig nem is akármilyenre! A kelet- európai kommunista pártvezérek Sztálin utasítására első vonalbeli kommunista vezetőket áldoznak fel. Rákosi ezt is praktikusan oldja meg. Lehetséges pártbeli ellenfelét, Rajk Lászlót teszi az ügy oltárára, - Rajk ugyanis a második világháború idején - amíg Rákosi és klikkje háborítatlanul éltek Moszkvában - Magyarországon illegalitásban volt a párt vezetője. Ennélfogva a legkisebb válság esetén őt választanák a párt főtitkárává, amelynek következtében a moszkvai emigrációs hatalmi csoport nyilván a háttérbe szorulna az illegalitásban érdemeket szerzett kommunistákkal szemben. Ezt pedig nem engedhetik meg. Nekik erre az eshetőségre megvan a maguk eszköze és jelöltje: Nagy Imre.

    Hegedűs András, aki 1956 előtt Magyarország miniszterelnöke is volt, 1985-ben interjú formájában írta meg - természetesen nyugaton - Élet egy eszme árnyékában című könyvét. Ebben elmondja, hogy, Sztálin 1949-ben az új "népi demokráciák" pártfőtitkárainak utasítást ad, egy párton belüli tisztogatásra a legfelsőbb vezetők között. Bár Hegedűs nem említi, de az időpontból és a Rajk- per vádjaiból világosan kiderül, hogy ezt Jugoszláv ellenes éllel kell végrehajtani.

    A párt tisztaságáért felelős bizottság, amelynek tagjai Rákosi, Gerő, Révai, Farkas erre Rajk Lászlót szemeli ki. A nyomozást Rákosi, Péter Gábor és a szovjet titkosrendőrség délkelet-európai főparancsnoka - akit Sztálin közvetlenül irányít - végzik.

    Az nem jelent problémát, hogy a vádlott ország-világ előtt magára vállalja azokat a jugoszláv kommunista vezetőkkel tervezett párt-, és szocializmus ellen elkövetett és elkövetni szánt bűnöket, amelyek a Jugoszlávia elleni kampányba jól beleillenek. Rákosi magát Kádár Jánost, aki az illegalitásban Rajk letartóztatásakor és börtönbüntetésének letöltése idején őt a párt élén helyettesíti, küldi be a börtönbe, hogy értesse meg Rajkkal, ez csak látszat per, a pártnak most erre van szüksége, ne féljen semmit, vallja be amit tőle kérnek.

    Az ítélet is csak formai lesz, amely a világ közvéleményének manipulálására kell. Őt magát nem fogják kivégezni, hanem magas nyugdíjjal a világtól elvonulva anyagi bőségben élheti le életét. Rajk nehezen ugyan, de kötélnek áll, belátva, hogy jobbat úgy sem tehet. Rákosi ördögi módszereihez tartozik, hogy Rajk és Kádár erre vonatkozó beszélgetését a börtönben titokban elhelyezett mikrofonok útján rögzíti, s ezzel Kádárt is kezében tartja, ha bármikor szükség lesz rá, az egész Rajk- ügyet a nyakába varrhatja. Élni is fog vele, a központi vezetőség előtt 1955-ben lejátszatja a hanganyagot.

    Rajk azonban csak kötéllel a nyakában eszmélt rá, hogy csúnyán rászedték. A kivégzését Rákosi parancsára végignéző Kádár arcába kiáltotta: "János becsaptál!"

    Kopácsi Sándor írja - aki maga is részt vett Rajk László 1956 október 6-i, rehabilitációs újra temetésén "Amikor a nagyrészt Rákosi- féle politikai bizottság tagjai álltak a koporsó mellé (díszőrséget) tomboló szélvihar tört ki. A drapériákat tépte a szél, a szónokok hangját elnyomta a vihar. Mindenki felfigyelt a rendkívüli tüneményre.

    Rajk letartóztatása felett a magyar nép kárörömöt érzett mondván, a kommunisták irtsák csak egymást, legalább korábban elfogynak. A kommunisták azonban megijedtek, valamennyien úgy gondolták, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Egyikük sem érezte magát biztonságban. Személyi szabadsága megtartásáért bármilyen ördögi feladat elvégzésére is képesek. Nem egy közülük saját szüleit is ÁVO-s kézre adta. A nép elleni terror ennek következtében olyan méreteket öltött, mint Magyarország ezeréves története során még soha. Ne higgyük, hogy államvédelmi hatóság embereinek minden családban való befészkelődése kizárólag a "szocialista" államszervezés újdonsült eszköze. Ez jellegzetes orosz praktika. Már a cári időkben is bevált módszerek. Hallgassuk csak meg Jókai Mórt, aki jóval az 1917-es forradalom előtt meglepő pontossággal definiálja az orosz rendszert.

    "Ez orosz rendszer: én elárullak téged, hogy te ne árulj el engem. A főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felől és az altisztek elöljáróikról: egyik a másik kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy édesanya elárulja tulajdon gyermekét."

    Az emberi indulatok népünk körében, hogy szabadulhattak el egymás ellen ilyen mértékben, az több tanulmányt is megérdemel. Népünkre ez a lelkület nem jellemző. Ezt nem lehet sem forradalmi ideológiával, sem osztályharccal igazolni. Ha durván akarnánk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk, ez a nemzetközi zsidóság támadása volt a magyar kereszténység ellen, amelyben a hóhérmunkát ideológiai hókuszpókusz keretében éppen az áldozatokkal végeztette el. Azok a misztikus hívők, akiknek fantáziája a pokol titkait kutatta, most elevenen odakerültek. Személyes tapasztalatot szerezhetett annak összes borzalmairól. Ha valóban van pokol, akkor az ottani viszonyok bizonyára könnyebbek ennél.

    Istennek legyen hála, történelmi léptékkel mérve ezt a szerencsétlen időszakot, népünk múló rosszullétének tekinthetjük.

    Öt év múlva már kezd magához térni, s újabb három év elég ahhoz, hogy visszanyerje nemzeti öntudatát és elégtételt vegyen minden gyalázatért. De addig még sok minden történik.

    A gyarmati igába kényszerített kelet-európai népek keserű pohara csordultig megtelt, amikor 1953 márciusában meghal a világtörténelem legnagyobb hóhéra Sztálin. Az elnyomott népek fellélegeznek, sorsuk végre változás elé érkezett. A változás pedig már rosszabbat nem hozhat, következésképp jobbnak kell jönnie. Az új szocialista gyarmatokra telepített nagykövetségek tekintélyes hírszerző apparátust irányítanak, amelynek útján a népek hangulatáról a valóságnak megfelelő információt kapnak. A magyar nép háborgását aggasztónak találják. Úgy érzik, a magyar vezetésben történő változás nem tűr további halasztást. Már tettek célzást Rákosinak, hogy célszerű lenne a miniszterelnöki teendőktől megválnia és más politikusnak átadni, de Rákosi nem reagál. Tehát kényszeríteni kell rá, mégpedig azonnal, hiszen Csepelről már korábban is érkeztek hírek vad sztrájkokról.

    1953 június 12-én Moszkvába rendelik a magyar párt-, és kormányküldöttséget, amelynek tagjait is ők maguk jelölik ki. Így kerül a küldöttség tagjai sorába Nagy Imre is, akit átmeneti mellőzés után már 1951 elején ismét bevontak a párt politikai bizottságába, és miniszterelnök helyettesnek is kinevezték. Ismerve a legszűkebb Rákosi-Gerő-Farkas- Révai zsidó-klikk legfelső vezetési monopóliumát, valószínű, hogy a legfontosabb döntések meghozatalában nem vett részt, de a tényleges legfelsőbb vezető testületnek a párt politikai bizottságának ismételt tagsága révén mindazokról tudott, s az is biztos, hogy jó kommunista létére támogatta és egyet is értett e szervezetben hozott határozatokkal. Formailag valóban a többé-kevésbé mellőzött vezető szerepét játszotta.

    Most azonban elérkezett az idő, hogy elővegyék a talonból mint "reformer kommunistát". Az egész Kelet-Európában kellemetlen helyzetbe került kommunista pártok magyarországi szervezetének szüksége volt rá. Úgy tűnik, vele lehet leszerelni az elgyötört lázongó parasztokat és munkásokat. Ami pedig legfontosabb, a hatalom a kommunista párt kezében marad, továbbra sem kell abban osztozkodnia senkivel.

    Rákosit Molotov, Hruscsov, Malenkov, Berija, Mikoján a szovjet párt prezídiumában durva kirohanásokkal rótta meg, amiért olyan buzgón végrehajtotta a korábban tőlük kapott utasításokat, s most már egyenesen utasították, hogy adja át a miniszterelnöki széket Nagy Imrének. A független magyar nép tehát megválasztotta új miniszterelnökét. Hiába a hűbérúr és hűbéres közötti viszony módszerei ilyenek.

    A szovjet pártideológusok által az ilyen esetre kidolgozott tervének magyarországi végrehajtása valóban meghozta a várt eredményt. A parasztok most már nem a párt elleni elégedetlenségük fölött vitatkoztak, hanem az erőszakosan összetákolt termelőszövetkezetekből való gyors szabadulás foglalta le gondolataikat. . Ugyanúgy a munkások is a feszített normák feloldásáért küzdöttek, s el is felejtették, hogy az azokat bevezető párt ellen kellene fellépniük. Mi sem természetesebb, amint a nép hangulata lecsillapodik, s látszólag a párttal is megbékélt, Rákosiék hamarosan elérkezettnek látták az időt korábbi párt és hatalmi gyakorlat visszaállítására. Nagy Imre rövid NEP- korszaka idején megszüntetett kuláklistára célozva Rákosi már fennen hirdette: a kulák kulák marad akár listával, akár anélkül. Hogy mit szóltak ehhez a moszkvai prezídium elvtársai? Semmit, hagyták Rákosit, sőt azt is eltűrték, hogy Nagy Imrét ismét a talonba tegye. Mór megtette kötelességét, Mór elmehet. Majd ha megint politikai válság lesz, ismét előveszik.

    Ha Nagy Imrének már a Magyar Kommunista Párt hatalomra jutásakor nem a biztonsági szelep szerepét szánták volna - mégpedig Moszkvában - nehezen lenne hihető, hogy megengedik Rákosinak, hogy őt ismét félreállítva visszatérjen a korábbi hatalmi módszereihez. Annál is inkább nem, mert a desztalinizáció még távolról sem ért végett a Szovjetunióban, amelynek jegyében Rákosit utasították a hatalom Nagy Imrével való megosztására. Bár Rákosi nem vonta ismét magához a miniszterelnöki hivatalt, de - minden bizonnyal a szovjet vezetőkkel történt egyeztetés után - azt olyan jelentéktelen politikussal töltötte be, hogy gyakorlatilag ő maga irányította a kormány munkáját is. Nem vitás, hogy a szovjet vezetők nagyon is egyetértettek Rákosi politikai és gazdasági tevékenységével Nagy Imre 1953-as közbeiktatása előtt és utána is. Csupán a felgyülemlett népharag lecsendesítésének idejére tartották szükségesnek módszerei felfüggesztését. Legjobban bizonyítja az a tény, hogy 1956-os bukása után ahelyett, hogy az új Kádár- féle hatalmi gépezetnek kiadja, békés emigrációt biztosít számára a Szovjetunióban, haláláig. Pedig a józan politikai logika ezt nagyon is megkívánta. Rákosi kiadása és magyarországi elítélése sokkal inkább csillapítólag hatott volna a feldühödött tömegre, mint bármi más. A forradalom utáni konszolidáció is sokkal gyorsabb, következésképp sokkal olcsóbb is lett volna, mint ennek hiányában. Úgy látszik az oroszoknak így is megérte hiszen Rákosi hosszú éveken át szinte elszámolás nélkül szállította a magyar nép verejtékével megtermelt javait moszkvai gazdái számára.

    A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után azonban a magyar nép átlátott az oroszok és magyarországi helytartóik mesterkedésein. Már nemcsak az agyonhajszolt és kifosztott néptömegek, hanem a rendszer kisebb-nagyobb előnyeit élvező értelmisége, de hadserege, sőt a párttagok nagy része is felismerte, hogy a szocializmus magasztos eszméi nem egyebek, mint az orosz területszerzés és gyarmatosítás új eszköze, olcsó trükkje. A marxizmus csupán az orosz imperializmus legújabb álarca. Ez jó lehet az elmaradt és igénytelen orosz tömegek nagy terrorral ötvözött igazgatására, de fejlettebb szinten álló népünk nem kér belőle. Neki nem kell a párt, amely nem egyéb, mint fejlődésünk fékje. Az események 1956 nyarán rendkívül felgyorsulnak. Rákosit Moszkvából utasítják Rajk László és társai rehabilitálására, amelyet az késlekedve és igen kelletlenül hajt végre. Népünk látja zsarnokai zavarát és határozatlanságát. Mindezt kihasználva frontális támadást intéz ellene. Rákosi leváltása után helyére állított Gerő cinikus modora és arroganciája nyomán a keserű pohár kicsordul. A rendszer legfőbb támasza az ÁVH a tüntetők közé lő, amelynek következtében kirobban a rendszer elleni fegyveres harc.

    Az 1956 utáni politikai hatalom minden erővel igyekszik az első lövés leadását a forradalmi népre hárítani. A vita mai napig tart, hogy ki, vagy kik adták le az első lövést. Annak ellenére, hogy nyugaton élő autentikus személyek ezt kellően feltárták, a magyarországi rendszer vezetői kitartanak valótlan állításuk mellett, hogy a forradalmárok lőttek először.

    De vajon fontos-e ez? Egyáltalán nem! A lényeg az, hogy népünk a legteljesebb egységbe forrva fegyveres forradalommal megdöntötte a gyűlölt rendszert, s annak minden intézményét. Népünk ilyen egységes ezeréves történelme során még sohasem volt. Olyan egyedülálló forradalmi teljesítményt nyújtott, amilyenre egyetlen orosz elnyomás alatt lévő nép sem volt képes.

    Tízmilliós magyar nép győztes forradalmára azonban kezet emelt a 280 milliós állig felfegyverzett Szovjetunió. Kezdetben úgy tett, mintha teljesítené népünk követelését és ígéretet tett haderejének kivonására. Meg is kezdődtek a tárgyalások a forradalmi honvédelmi miniszter által vezetett magyar delegáció és a Magyarországon állomásozó szovjet haderő vezetői között. 1956 november 3-án délelőtt az országházban kerül sor az első tárgyalásra. Maléter Pál a magyar küldöttség vezetője elégedett volt a tárgyalás eredményével. A kölcsönösség alapján a szovjet küldöttség azonban estére Tököli főhadiszállására hívta meg a magyar delegációt. Kérdésre válaszolva Maléter közölte indulása előtt, hogy a vitatott témák már csak jelentéktelen apróságok, mint a kivonulás időrendje, milyen katonazenét játszanak, milyen legyen a búcsúbeszéd és egyéb formaságok. Úgy tűnik a fő kérdésben, hogy az oroszok kivonulnak-e Magyarországról, tulajdonképpen már megállapodtak. Az eredmény olyan szép, hogy szebb nem is lehet. Éppen ezért nehéz megérteni Nagy Imre gyanúját. Utasította ugyanis Maléter Pált, hogy bizonyos időközönként telefonon jelentkezzen nála, hogy beszámoljon a tárgyalások állásáról. Maléter két alkalommal jelentkezett is, de többször nem. A kapcsolat helyreállítására egy tankot küldtek Tökölre de amint beérkezett a főhadiszállásra, az ő rádiója is elnémult. Az oroszok tehát tőrbe csalták a magyar katonai küldöttséget. Ne higyjük el, hogy a terembe lépő Szerov tábornok a szovjet küldöttségvezető vezérezredes előzetes tudta nélkül váratlanul szakította félbe a tárgyalásokat, hogy a magyar küldöttséget letartóztassa. Az egész csak szereposztás volt.

    Ilyen galádul magyar vezetőket csak a törökök csaltak a kalitkájukba. De ez még a középkorban történt.

    Úgy látszik náluk ez a divat. Hogy miért volt erre a módszerre szükségük az oroszoknak, nehéz lenne megmondani, hiszen enélkül is félkézzel leverhették volna a magyar nemzetet. Csak keleti szélsőséges alkatukkal magyarázható.

    Okkal merül fel a kérdés, az oroszok kedvező hajlandósága ellenére, Nagy Imre hogy sejthette meg, hogy a magyar tárgyaló küldöttség veszélyes helyzetbe kerülhet a szovjet főhadiszálláson? Különösen azután, hogy október 30-án Mikojántól való elbúcsúzása után kitűnő hangulatban Kopácsi és Kádár előtt úgy vélekedett: "Talán fordulóponthoz érkeztünk. A Szovjetunió két megbízottja, Szuszlov és Mikoján magáévá tette a magyarok fő követeléseit: a szovjet csapatok kivonását és a rendszer demokratizálását." A függetlenség megadásáról tehát szó sem volt.

    Nagy Imre tökéletesen együttműködött az oroszokkal, azt Hegedűs András volt miniszterelnök is megerősíti. Elmondja, hogy 1956 október 28-án Nagy Imre Andropov nagykövettel közösen azt javasolták Gerőnek, Piros Lászlónak, Bata Istvánnak, és neki, hogy ideiglenesen emigráljanak a Szovjetunióba, ahol biztonságban átvészelhetik a forradalmi időszakot. Meg is fogadták a jó tanácsot.

    Az orosz alkat tökéletes ismerete ehhez nem bizonyul elegendőnek. Inkább hihető, hogy ismerte a forradalom leverésének forgatókönyvét, s gyanújának azért adott kifejezést, hogy összekuszálja szerepét az utókor előtt? Meglehet, sőt nagyon valószínű. Amint tudomást szerzett a küldöttség elfogatásáról, határozottan közölte Király Béla vezérőrnaggyal: "Fegyveres ellenállásra nem vagyok hajlandó parancsot adni. Ne higyjük, hogy a magyar katonák életének megmentése érdekében tette. Jól tudta, hogy a forradalom leverése után a féktelen tenor következtében sem lesz kevesebb a magyar nép vesztesége. Intézkedésével az oroszok kezére játszott. Ha ugyanis a fegyveres harc ideje elhúzódik, ez forradalmi felkelésre bátorítja a többi vazallusállamot is. Ennek következményei pedig az oroszokra nézve biztosan kedvezőtlenebbek lettek volna. Ennek esélyét pedig nem lehet kizárni, hiszen tudjuk, a lengyelek, a csehek, a kelet-németek az elkeseredésben alig voltak jobb helyzetben nálunk

    Az országba a forradalom idején folyamatosan özönlő szovjet haderő 1956 november 4.-kén kora hajnalban megindította támadását a törvényes magyar kormány és az ország intézményeinek megdöntésére. Nem sokkal később a szolnoki rádió-adó bejelentette, hogy Kádár János vezetésével nyolctagú forradalmi Munkás-Paraszt kormány alakult, felkérte a Szovjetuniót, hogy a Vörös Hadsereg egységei nyújtsanak segítséget a szocialista vívmányok megmentésére. Már ez az első bejelentés is valótlan. Ez a kormány csupán két tagból alakult - valószínű azoknak sem saját akaratából - Kádár Jánosból és Münnich Ferencből. Maga Kádár tanúsítja: "A kormánylistára olyan is felkerült, aki nem is tudott róla. Meg olyan is, akiről mi sem tudtuk pontosan, hol tartózkodik. ,.Eszerint ezek sem tudtak róla, hogy időközben miniszterré léptek elő." Ha a szovjet beavatkozást e kormány kérése alapján vizsgáljuk, akkor nemcsak azért kell törvénytelennek tekinteni, mert nem a parlament, nem is az államfő nevezte ki, hanem azért is, mert ez a két fő a legszűkebb kabinet létszámával sem rendelkezett. Ezt a kormányt Moszkvában nevezték ki.

    A pártnak sem volt semmi bázisa. Hallgassuk meg magát Kádár Jánost: ,.A Szolnokon gyülekező vezetők november 6-ára éjjel indultak szovjet harckocsikon Budapestre. December 2-ára (csaknem egy hónap múlva!) ülésezett először a Magyar Szocialista Munkás Párt 23 fős ideiglenes központi bizottsága. Ki választotta ezt a testületet? Nyilvánvalóan önmaga. Más megoldás ebben a helyzetben nem volt lehetséges. "

    Kádár fenti ténykedése a mai napig is vitatott. Köztudott, két nappal korábban a parlamentben Andropov nagykövet előtt hadonászva indulatosan kijelentette; amennyiben a szovjet csapatok visszajönnének Budapestre, lemegy az utcára és puszta kézzel száll velük szembe. A politikában ugyan minden előfordulhat, de ekkora pálfordulás párját ritkítja.

    Akárhogy is volt, egészen biztos a három nap alatt egy alkalommal súlyos erőszakot vett magán. Mindkét eset mellett és ellen súlyos érvek vonultathatók fel. Ha figyelembe vesszük, hogy később Andropovhoz szívélyes jó barátság fűzte, amely megmaradt még akkor is, amikor Andropov a szovjet kommunista párt főtitkára lett, s első ténykedésükként magas érdemrendekkel tüntették ki egymást. A hruscsovi éra alatt hozzá is meghitt barátság kötötte, úgy tűnik november 1-jén a parlamentben színészkedett. Ez a kétarcúság azonban szláv jellegzetesség, a magyar karaktertől idegen. Inkább hihető; az oroszok a maguk módján megértették vele, mi között választhat. Mivel módszereiket ismerte, inkább a magával szembeni erőszakot választotta.

    A nyomasztó körülmények kétségtelenül alaposan megnövelték Kádár kompromisszumra való hajlamát. Meg kell azonban mondjuk őszintén magatartásában keresve sem leljük fel a bátor és bölcs kommunista jellem ismérveit. Ha már ebbe a - feltehetően neki sem szimpatikus - szituációba került, népünk joggal várhatta el tőle, szerepe eljátszásáért nagyobb politikai engedményeket kérjen. Ennek elmulasztását Titó is bizonyítja, aki biztatta: követeljen nagyobb engedményeket az oroszoktól.

    Úgy tűnik Kádár az oroszok minden feltételét ellenvetés nélkül elfogadta. Még az 1953 előtti törvénytelenségek feltárását sem engedték meg neki. Azt is el kellett tűrnie, hogy az őt megalázó ÁVH-s vezetők országában "békés polgárokként' magas jövedelmű állásokban éljenek. Saját meghurcolását sem tárhatta a nyilvánosság elé, pedig ezt az egész magyar nép várta.

    A Nagy Imre per idején közbenjárt Hruscsovnál Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány életének megmentése érdekében, mivel az egy korábbi Rákosi támadás kivédésében annak idején segítséget nyújtott neki. Az életfogytiglani börtönre ítélt barátot 1963-ban általános amnesztia keretében szabadlábra helyezte, majd a hetvenes évek elején Kanadába való kivándorlását is engedélyezte. Kopácsi Kanadában kiadta emlékiratait az 1956-os eseményekről. Nehezen hihető, hogy Kádár előzetes tudta nélkül, sőt nagyon valószínű egyes rejtett mondanivalóját konzultálták is. Kopácsi egyes finom utalásai, mintha még igazolni is látszanának Kádár szerepvállalására vonatkozó döntését. A volt rendőrfőnök leírja, hogy az ő kihallgatását elfogatása után a budapesti szovjet nagykövetség épületének alagsorában Karliszov ezredes kezdte meg. Ebben nem volt semmi különös, hisz az 1956-os szabadságharc vezetőit egytől-egyig az oroszok fogták el és kihallatásukat is ők végezték, csak nem sokkal a tárgyalás előtt adták át a "magyar igazságügyi szerveknek". Csakhogy Kopácsi azt is megírja, hogy ez a Karliszov már jóval korábban is az egyes Szovjetunióbeli népcsoportok tömeges deportálásával foglalkozott. A nemzetiségi kérdések nagy szakértője nemrégiben szakkülönítmény élén - érkezett Magyarországra. Ha ezt kiegészítjük azzal a közszájon forgó információval, miszerint Hruscsov állítólag annak idején kijelentette; Magyarország csupán vagonkérdés, akkor nem nehéz felismerni Kádár hírhedt döntésének indokolását. Egészen biztos, hogy az esetleg vonakodó Kádár előtt az oroszok felvillanthattak egy ilyen alternatívát. Közvetett bizonyítékként értékelhetjük azt a tényt is, hogy Kádár a Gyurkó László által megírt életrajzában nemcsak hogy nem támadja Kopácsit és emlékiratát, hanem jóindulattal emlékezik meg róla. Az emlékirataiban leírtakkal nem száll vitába, hanem mindössze ennyivel intézi el: "...a legenyhébb kifejezés, hogy nem éppen tényszerű."

    A Kopácsi- féle emlékirattal kapcsolatban egy fontos tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni; csak Kádár halála után jelent meg magyar nyelven! Előtte csak franciául és németül. Ennek okát pedig fordítási gondokkal nyilván nem lehet magyarázni. A szerző egészen biztos, hogy a könyvet anyanyelvén írta meg. Kanadában pedig éppen kéznél volt a Vörösváry Könyvkiadó, aki többek között Horthy Miklós emlékiratait is kiadta magyar nyelven. Akkor hát mi oka lehetett, hogy a nagyon fontos üzenet éppen a címzettjéhez, a magyar néphez nem juthatott el, még azon a szűk ösvényen sem, amelyen a magyarok útlevelük kockáztatásával hozhatnák be. Ennek csak egy magyarázata lehet; az üzenet nem neki szól, hanem a kapitalista tőke előtt kívánja Kádárt és hatalmi gépezetét szalonképessé tenni.

    Hogy mi a teljes igazság, azt természetesen nem tudhatjuk. Ezt csak Kádár mondhatta volna meg, de ő hallgatni kényszerült. Nem lehet eléggé sajnálni, hogy életének utolsó évében, szellemi képessége gyors leépülésével még elvbarátai körében is olyan bizalmas barát nélkül maradt, akivel az 1956 november 1. utáni események személyével kapcsolatos titkait megoszthatta volna.

    Bár az 1989-es év második felében lezajlott kelet-európai csendes és véres forradalmak valószínűtlenné teszik, hogy a szovjet csapatokat Kádár önszántából hívta be. Ő maga e verzió mellett a nyilvánosság előtt mindvégig kitartott.

    Újkori történelmünkben orosz haderő alig több mint száz éven belül másodszor fojtja vérbe a magyar nép szabadságharcát. Oldalunk természeténél, alapvető szemléleténél fogva nem nélkülözhetjük, hogy röviden ne emlékezzünk meg az 1849-es forradalmunk orosz csizmák által történt eltiprásáról.

    Az Európa Könyvkiadó (becsületére legyen mondva) 1984-ben adta a magyar nagyközönség kezébe: Scserbatov: Paszkevics Magyarországon című könyvét, amely feketén-fehéren igazolja az orosz hadsereg bérharcos szerepét. Sztálin is megtartotta ezt a nemzeti hagyományt,

    Amint az osztrák hadsereg gyengeségének első jelei mutatkoztak, a magyar szabadságharc erőivel szemben, Miklós cár azonnal felajánlja csapatait az osztrák birodalom megmentésére.

    Az osztrákok 1849 januárjában még elutasították az orosz haderő "kölcsönbérbe" vételét. Március végén azonban nélkülözhetetlennek tartották az orosz segítséget. Az osztrák haderő vesztésre állt. A katonai helyzet megfordítására külső segítség nélkül már esélye sem volt, Medem gróf, bécsi orosz nagykövet Paszkevics közvetítésével Pétervárra juttatja Schwarczenberg herceg miniszterelnök levelét, amelyben kéri, hogy orosz haderő szállja meg Erdélyt.

    Paszkievics ellenzi a kérés teljesítését. Helytelennek tartja 85.000 katona bevetését egy számukra idegen ügy érdekében. Az 1849. április 13-án Paszkevicshez írt levelében még a cár is inkább hajlik az elutasítására. Így ír: "Más volna a helyzet, ha az osztrákok idejében kérnek tőlünk segítséget, mert mi erre régóta készen állunk, s ezt fel is ajánlottam Buol grófnak. Most, amikor már mindent elrontottak, butaság volna, ha én orosz vér feláldozásával tenném jóvá a hibákat."

    Később azonban mégsem engedte a kitűnő alkalmat" kihasználatlanul hagyni. Alig három hét múlva, április 30-án már azt írja Paszkevicsnek: "Minden esetre tudják meg (a magyarok - a szerző), hogy a jogtalan háború kezdeményezőjének velem gyűlik meg a baja." (Pedig azt hittük, hogy az igazságos és igazságtalan háború definíciója a "szocialista" orosz hatalom találmánya!)

    A magyarok ebben az időben már Bécshez közelednek. Az osztrákoknak az orosz haderő kölcsönbérbe vétele élet-halál kérdésévé vált. Május elején Caboga gróf altábornagy zsebében Schwarczenberg levelével Varsóba érkezett. Könnyezve térdelt Paszkevics elé, akinek kezét csókolgatva esedezett: mentse meg Ausztriát. Május 21-én maga Ferenc József osztrák császár is Varsóba érkezik, ahol Miklós cárnak ő is kezet csókol, majd megállapodnak a kölcsönbérleti feltételekben, valamint a tervezett orosz hadjárat alapelveiben: Mint a bajbajutott, Ferenc József is mindent megígér, élelmet, takarmányt előfogatokat, lőszert. Paszkevics megbízásából Zalter orosz ezredes Galíciába utazik, hogy az osztrák hadtápraktárak készletéről személyesen meggyőződjön. Csalódottan tapasztalta, hogy tartalékraktárai az osztrákoknak egyáltalán nincsenek, s aligha van remény gyors pótlásukra. Paszkevics kénytelen volt saját tartalékraktárat magával vinni, amelyet 200.000 mérő gabonával és a legfontosabb orosz stratégiai eszközzel: 14.000 vödör pálinkával töltött fel. A hadműveletek megkezdése előtt a tábornagy parancsba adta; hogy minden alakulat vásároljon tíz napra elegendő pálinkát.

    Azt a tényt, hogy a magyarok szabadságharcukkal ki akarják vívni függetlenségüket, az orosz cár így értékeli: "Magyarország pedig ostoba pimaszsággal kihasználva, s a végsőkig fokozva a birodalom helyzetét, úgy tűnik a teljes elszakadásra törekszik." Az oroszok 180.000 fő jól kiképzett és felfegyverzett haderővel rontottak a magyar szabadságharcosokra. További 60.000 fő ugrásra készen állt. Másik oldalról 175.000 fő ugyancsak jó kiképzésű és fegyverzetű osztrák haderő állt szemben a 150.000 fő szinte kiképzetlen, alig felfegyverzett szabadságharcossal.

    Úgy tűnik az osztrákok jól ismerték megmentőjük fondorlatait, mert a szabadságharc leverése után nyomban javasolják, ejtsék meg az elszámolást, pedig jól tudták, a birodalom aligha van most fizetőképes állapotban. A cár 1849 november 17-én kelt levelében az alábbiakban tájékoztatja Paszkevics herceg tábornagyot: "Az osztrákok javaslata, hogy ejtsük meg az elszámolást, akármilyen titkos szándék húzódjon is meg e javaslat mögött, számunkra nagyon is hasznos, természetesen én is elfogadom. Azt akarom, hogy a későbbiekben semmiféle utólagos követelésről után-, és visszafizetésről ne legyen szó, ezért megfelelőnek látszó kerek összeget határoznék meg, például Lüders hadtestét is figyelembe véve négy és félmillió ezüstöt."

    Íme az orosz haderő kölcsönbérleti díja!

    A magyar nép 1956-os szabadságharcát a rövidlátó angol és francia kormány is igyekszik a maga javára kihasználni. Úgy gondolta, a felkorbácsolt világközvélemény az amerikai kormány dilemmája, az oroszok magyarországi intervenciója, alkalmas terepet kínál elveszett szuezi kiváltságaik visszaszerzésére. Az amerikai kormány semlegesítése céljából Izraelt is bevonva, fegyveres támadást intéznek Egyiptom ellen.

    A világ népeit azonban érdekes meglepetés éri. A politikában jártasabbak megsejtik, hogy az Egyesült Államok esetleg a legközömbösebb marad az oroszok magyarországi vérengzésével szemben, mert a jaltai, potsdami egyezményekben Amerika - tagadása ellenére Kelet-Európát mégiscsak az oroszok befolyási övezetének adta. De Egyiptom az más, nem tartozik a szovjet befolyás alá. Anglia és Franciaország Amerika NATO-szövetsége. Éppen ezért a "kommunistaellenes" Eisenhower elnök titokban az oroszok veszi ismét "kölcsönbérbe". Az orosz vezetők intéznek erélyes felszólítást az angol és francia kormányhoz a hadműveletek azonnali beszüntetésére, ellenkező esetben kilátásba helyezve az orosz katonai ellenlépést. A világ népei lélegzetvisszafojtva várják Amerika közbelépését az oroszok megleckéztetésére. De ebből semmi sem lesz. Még csak szóban sem támogatja az akciót, hanem maga is azt javasolja szövetségeseinek; fogadják el az oroszok intelmeit és vitájukra keressenek békés megoldást, különben világháború törhet ki. Érdekes módon a magyar ügyet még másodízben is csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitték ahol az oroszoknak vétójoguk van, addig a szuezi válság ügyét és egyből a közgyűlés elé terjesztették, nehogy az angolok és franciák megvétózhassák.

    Az elnök választás után Eisenhower első beszédében ugyan elítéli a Magyarország elleni intervenciója miatt, de szükségesnek tartja hozzátenni: "mi sohasem biztattuk a rabságban élő népeket, hogy fegyveresen fellázadjanak."

    A világ két csendőréről lehullik a hidegháborús álarc. Az úgynevezett "felszabadítási doktrína" apostolai lelepleződtek. A maroknyi hős nép nyílt színvallásra kényszerítette őket. Az eseményeket követő 30 év múltán az 1956 november 4-i szovjet katonai intervencióval kapcsolatban nyugaton publikálták a két nagyhatalom diplomáciája közötti szóbeli megállapodást, miszerint az , Egyesült Államok nemcsak tudomásul vette, hanem szorgalmazta is a szovjet katonai intervenciót Magyarország ellen a status quo megtartása érdekében. Ha ezt a tényt abból az aspektusból vizsgáljuk, hogy az Egyesült Államok akkori elnöke Eisenhower ezt megelőzően alkotta meg a felszabadítási doktrínát és az amerikai kormány hozta létre és finanszírozta az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádiót, amelyek biztatásukra valósággal uszították az általuk szovjet érdekszférába adott nemzeteket, köztük a magyar népet is igájuk levetésére, és az 1956-os magyar-ügy éppen amerikai javaslatra került az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, akkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborúval álcázott titkos szövetsége bizonyított tényként kezelhető.

    Sajnos népünk ekkor még nem ismerhette a két hatalom összeesküvésének titkait. Talán még nem is pontosították teljességgel az oroszok igájába juttatott nemzetek és országok sorát, amikor a felállítandó ENSZ működési szabályzatába is belefoglalják az ilyen megoldáshoz való jogokat". Berezskov írja "Az ENSZ bölcsőjénél" című 1976- ban kiadott könyvében: "Amikor a béke fenntartására irányuló akciók kerültek sorra, Gromikó megjegyezte: egyes esetekben fenn kell tartani a nagyhatalmak számára azt a lehetőséget, hogy kizárólag saját erőik igénybevételével foganatosítsanak intézkedéseket. Ezzel valamennyien egyetértettek." Amerika és az oroszok csak maguknak biztosították e lehetőséget. Angliától és Franciaországtól Szueznél megvonták. A magyar nép - felismerve Amerika cinkosságát - józanul értékelve látta, egyedül nem győzheti le harmincszoros túlerőben lévő ellenségét. Nem is szólva arról, hogy többi vazallusával túlerejét még tovább növelheti, hiszen az elrabolt magyar területek valósággal vártak egy ilyen alkalomra. A románok elsőként és önként jelentkeztek. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a forradalom legfőbb vezetőit is éppen Romániába deportálták. Nem lehetett mást tenni, mint némi engedmények fejében, visszavonulni. Népünk valódi érzelmeit több hónapos sztrájkjával fejezte ki.

    A magyar szabadságharc vezetőit Titó kiszolgáltatja az oroszoknak. Kádárék eleinte büntetlenséget ígértek mindenkinek. Azonban a konszolidációval egyenes arányban mind nagyobb hajszát indítanak a nemzet hősei ellen. Megtorlás elől rövid időn belül több, mint kettőszázezer ember menekül el az országból, népünk ezeréves történetének legnagyobb exodusa. Hősi harcunk vértanúit pedig 1958 nyarán az oroszok utasítására kivégezték. Akik Nagy Imrét is mártírok közé sorolják bizony tévednek.

    Ezúttal sem szabad elfelejteni: szerepét nem a magyar nép, hanem az oroszok kívánságára vállalta.

    Ő nem szabad Magyarországot akart, hanem ú.n. marxista szocializmust. Ma már tudjuk, hogy minden intézkedését az októberi események során az orosz vezetők egyetértésével hozta. Mikojan és Szuszlov a kritikus napokban majdnem végig Budapesten tartózkodtak. Még október 30.- án is azzal búcsúzott Mikojan Nagy Imrétől " Nagy elvtárs mentse, ami menthető"

    Nem volt hajlandó visszahívni Magyarország szovjet állampolgárságú ENSZ nagykövetét sem. Tűrte, hogy ez a Lev Konduktorov Kós Péter néven képviselje a magyar érdekeket a Szovjetunió elleni panaszában.

    Ha valamire, akkor erre igazán ráillik, hogy kutyára bízta a hájat. Amikor barátja és politikai tanácsadója Gimes Miklós azt javasolta: engedélyezzék a nem kommunista pártok szabad szervezkedését, Nagy Imre így fakadt ki: ,Szó sem lehet róla, ameddig én vagyok a miniszterelnök." Halála órájáig nem magyar, hanem kommunista maradt. Az októberi magyar szabadságharc orosz vérbefojtása után ugyanis a kettő együtt már nem képzelhető el. Még az utolsó szó jogán is állítólag így beszél: "Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét a Duna völgyében... Ha most az én életemre van szükség, azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem mind a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom." Szó sincs itt arról, hogy nemzetért, hazájáért küzdött és halt meg.

    Okkal merül fel a kérdés, ha még a legkritikusabb időben is vállalta menteni a menthetőt, az oroszok miért végezették ki? Hisz Rákosinak, akinek az egész válságot köszönhették, menedékjogot adtak és háborítatlanul élhette le az orosz paradicsomban hátralévő éveit. Magyarországon tartja magát az a hír, hogy az oroszok később kényszerítették Kádárt, hogy engedélyezze gyógykezelésre Magyarországra való beutazását is.

    Akkor Nagy Imrétől miért tagadták meg azt a néhány évet, amelyet még megélhetett volna. Feláldozták volna a bolsevizmus oltárán, mint Rajk Lászlót? Lehet! Bár Nagy Imre Rajk Lászlóval ellentétben moszkovita volt. Ez pedig egy vezető kommunista értékelésénél nagy súllyal esik latba. Lehet, hogy valójában ki sem végezték, hanem a Szovjetunió valamely eldugott zugában élte le utolsó éveit? Lehet, hogy neki megadták azt, amit Rajk Lászlónak Kádár útján csak megígértek? Annyi bizonyos, hogy jóval nagyobb és veszélyesebb szolgálatot tett az oroszoknak, mint Rajk. Nem lehetetlen! Hiteles fényképről, vagy filmfelvételről nem tudunk, amely kivégzését bizonyíthatná. Feleségének a kivégzése után hazaküldött ruhái közül két fontos használati tárgy hiányzott: a szemüvege és a karikagyűrűje. Ehelyett egy sárgaréz másolatot helyeztek a csomagba. Lehet, hogy ezzel próbálta feleségének megüzenni, hogy nem halt meg? Nem lehet kizárni. Tudjuk, hogy az oroszok milyen szélsőségesek. Hol nagylelkűek, hol pedig kegyetlenek.

    Egy bizonyos, a szabadságharc vérbefojtása után néhány évig Magyarországot ismét hatalmába kerítette a sötét középkor. Aki a szabadságharcban bármilyen mértékben részt vett, vagy azzal akár csak gyanúsítható személyek ellen indított hajszához képest a spanyol inkvizíció csupán ártatlan szórakozás volt. Elég volt, ha valakiről haragosa - akár minden alap nélkül - besúgta, hogy részt vett a forradalomban, arról már senki sem mosta le többé.

    Személyesen találkoztam a későbbi amnesztia után olyan személlyel, akinek perét 11 fő szabadságharcossal együtt tárgyalták. Az ő fejére mint koronatanú egy, a megyei pártbizottságon dolgozó nő olvasta a marxista zsargonnal megfogalmazott rágalmak özönét. A vádakat természetesen nem volt szükség bizonyítani. A vádak valótlanságát pedig nemcsak hogy nem lehetett, de a védőügyvédeknek nem is igen volt tanácsos bizonygatni. Fenti esetben a védő nagyon ügyes módszert választott. Megkérte a tanút, szíveskedjék kiválasztani a 12 vádlott közül azt, akinek bűnössége mellett oly meggyőzően tanúskodott. Ma már komikusnak tűnik, de a tanú nem tudta a vádlott személyét azonosítani. A bíróságot azonban ez cseppet sem zavarta, a koronatanú vallomása alapján a bűnösséget megállapította és ítéletet hozott.

    Jellegzetes orosz módszer! Ismerjük a koncepciós perekből, nemkülönben az orosz fogságba esett hadifogoly tisztek ítéleteiből. 1956 után Kádár kormánya rendkívül erős szovjet ellenőrzés alá került. Úgy tűnik azonban az oroszok minden erőszakos követelésével maga is egyetért. Különben megmagyarázhatatlannak látszik az 1959-60-as, még a Rákosi módszereit is túllicitáló erőszakos kolhozosítás.

    Parasztságunk szolidáris volt az 1956-os szabadságharcban a városi munkássággal és önzetlenül élelmezte a nehéz napokban. Magam is több élelmiszergyűjtésben vettem részt, amelyet ingyen adományoztak a hegyekben elrejtőzve még harcoló szabadságharcosoknak a novemberi orosz intervenciót követően is. A parasztság e nemes önfeláldozásáról nem csak Kádár és "kormánya" tudott, de nem maradt rejtve az orosz vezetés előtt sem. Ezért utasították Kádárékat, hogy az orosz haderő és a - személyes érdekükben mindenre kapható - maroknyi áruló félelmetes terrorját kihasználva szó szerint tűzzel-vassal hajtsa bele a magyar parasztságot a szovjet mintájú "termelőszövetkezetekbe." Fizikai erőszakkal kényszerítsék, hogy egy évezred óta legdrágább kincsét, a földet "önként" adja állami tulajdonba. Vajon csodálható-e, hogy többen közülük nagy fájdalmukba beleőrültek. Saját előnyükért mindenre felhasználható pártagitátorok lepték el a falvakat, hogy összehangolt cselvetéseikkel a párt által felkínált fejpénzért erőszakkal e "szövetkezetekbe" tereljék öntudatos parasztságunkat.

    A legtöbb kolhozban évekig jószerével ingyen dolgozott az egész család. Évközben csupán annyi előleget kaptak, ami az éhenhalástól éppen csak megmentette őket. Minden családból legalább egy fő kénytelen volt az iparban munkát vállalni, mert zárszámadáskor sok esetben az évközben felvett megélhetési előleg egy részét még vissza is kellett fizetni. A hatvanas évek végétől hiába emelte a kormányzat a munkásság rovására, valamint a külföldi kölcsönök felhasználásával jelentősen a parasztság életszínvonalát, a megelőző szenvedést és a nagyon jelentős erkölcsi kárt nem tudta kiegyenlíteni. Az oroszok és a magyarországi pártvezetés a termelőszövetkezetek szervezésével abban reménykedtek, hogy az ország lakosságának élelmezését teljes egészében kezükbe kaparintják, egy újabb politikai krízis esetén elég lesz az élelmiszerüzletek bezárása, vagy utánpótlásának megszüntetése. A városi lakosság élelmiszertartaléka legfeljebb egy-két hétre elegendő, így a gyomrán keresztül politikai ereje a legkönnyebben megtörhető. Lehet, hogy az orosz tömegek esetében ez a módszer meghozza a kívánt eredményt, hisz tudjuk, a húszas-harmincas évékben Sztálinnak sikerült több millió alattvalóját szó szerint éhhalálra kényszerítenie. De népünk esetében ezt a rövidlátó számítást nagyfokú naivitás jellemzi. A hatalomnak módjában állt meggyőződnie 1956-ban, hogy a honvédség és a rendőrség is rövid idő alatt szolidárissá vált népünkkel és fegyvereit is átadta. A hatalomnak semmiféle támasza nem maradt. Uralmának megmentése nyilvánvaló csak idegen csapatok által volt biztosítható.

    Kádár és elvtelen barátai minden probléma megoldását megígérte népünknek a szocializmus további építésének fejében, amely tudva levő nem más mint a párt egyeduralmának fenntartása. Az ország katonai megszállásának és a védőszárnyai alatt meghúzódó kíméletlen belső terror fizikai letörésére népünk nyilván nem vállalkozhatott. Eredményesen nyúlt azonban régi bevált fegyveréhez rezisztenciához. Látszólag azonosította magát a párt idegen jelszavaival, szervezte a "szocialista munkaversenyeket", "kommunista szombatokat" - csak éppen nem dolgozott, csupán imitálta olyan mértékben, hogy kizsákmányolóit félrevezesse. Okosan nagy hozzáértéssel játszotta ki a nyakára erőltetett pártoligarchákat.

    Az életszínvonal emelését a hazai gazdaság teljesítményéből a totális hatalom ígérete ellenére a szabadságharc leverése után több, mint egy évtized múltán sem volt képes biztosítani. 1967-ben a párt új gazdaságirányítási módszerek bevezetéséhez kénytelen a szovjet vezetés hozzájárulását kérni. A NEP- korszak bevezetésével ideológiai kötéltánc kezdődik. A moszkvai vezetésben úrrá lesz a gyanakvás. Mit akarnak már megint Budapesten? Miféle új trükk ez? Mi bajuk az élenjáró marxista gazdaság-filozófiával? Dohogják északon, keleten sőt még a távol-keleten is.

    Az orosz vezetés csak nagyon nyakatekert retorikával - amelyet inkább lehet nem- nek, mint igennek értelmezni - járul hozzá a piacgazdaság felé való elmozduláshoz. A moszkvai ideológusok árgus szemekkel és egyre idegesebben figyelik a magyar kormány minden intézkedését. Valósággal pánikba esnek, s vízióikban egyre gyakrabban jelenik meg a magyar rekapitalizálódás veszélye. Nem csoda, ha az eredményekkel kecsegtető gazdaságirányítási reformot már az első ütem befejezése előtt a hetvenes évek legelején leállítják. Az oroszok ekkor még álmukban sem mernének arra gondolni, alig több, mint egy évtized múlva ők is a magyar reformok útjára kényszerülnek majd.

    Mindenesetre a moszkvai pártvezetőség bizalma ezzel megingott a Kádár-féle pártvezetés iránt. Kádárék kelepcébe kerültek. Hatalmuk megtartásához immár nem kevesebbre volt szükségük, mint az erősen lelassított gazdasági reform mellett is a gazdaság fejlettségi szintjének észrevehető emelésére, hogy a reform helyességéről a moszkvai ideológusok támadásait kivédhessék, újszerű politikájukat igazolni tudják. Ugyanakkor a lakosság életszínvonalát is emelni kell, hogy legalább semleges magatartása biztosítható legyen. Ehhez pedig az oppozícióban lévő magyar nép gazdasági teljesítménye messze nem nyújtott fedezetet. Nincs más kiút, mint külföldi források igénybevétele. Az oroszok minden gyanakvásuk ellenére, ha lassítva is, kénytelenek hozzájárulni a gazdasági reformok folytatásához, különösképpen a "kapitalista" kölcsönök felvételéhez. A magyar nép egyszer már fegyveres felkelésével adta értésére gyarmattartóinak, elege van az ideológiai bűvészmutatványokból és az azt kísérő nyomorból. Romló életszínvonala kiválthatja újabb forradalmát. Ezt pedig az oroszok is szeretnék elkerülni. A status quo-t pedig éppen Amerika érdekében, annak kifejezett kívánságára, minden körülmények között fenn kell tartani. Így nem csoda, hogy a nyugat, az Egyesült Államok biztatására minden feltétel nélkül folyósítja is a status quo adóját álcázó kölcsönöket. Az oroszok pedig jó hűbérúr módjára megfizettetik a maguk "tizedét". Úgy hírlik, a felvett kölcsönök 25 %-át maguknak követelték, míg további 20-25 %-ot internacionalista segítségként az általuk megnevezett kommunista diktatúráknak adatták át. Jelentős része pedig a nyugati hitelezők tudtával a pénzügyi kormányzatban és a politika legfelsőbb vezetőrétegeiben "ügyködő" szakértők külföldi magánszámláira került. Ezek után aligha csodálható, hogy a magyar ipar életbevágóan szükséges szerkezetváltására a hatalmas összegű kölcsönökből már nem futotta. Népünk érdekes - bár egyáltalán nem új - jelenség kialakulását fogja tapasztalni a hetvenes és a nyolcvanas években. A pártvezetők és a gazdaság vezetői soha nem látott módon összefonódnak. A gazdaság jelentős erőforrásait saját gazdagodására fordítja. A korrupció olyan méreteket ölt, hogy Magyarország testközelbe került hagyományosan korrupt országokkal. Az állam intézményei esetenként alkotmányos módon működésképtelenné válnak. Egyesek - akiknek bizonyos hatalmi csoportokkal szemben ügyük adódott - egyenesen maffiáról beszélnek. A párt pedig megnyilatkozásaiban továbbra is kergeti a szocialista délibábot, e botrányos állapotot elkereszteli "létező szocializmus"-nak. Közben a külföldi adósságállomány nőttön nő. Hol vagyunk már az ötvenes évek gazdasági ideológiájától, amikor még azzal érvelt; Nem kell a kapitalista tőke! Nem adjuk el függetlenségünket az imperialistáknak. A hithű marxisták - ha vannak ilyenek egyáltalán - hogy felejthették el ilyen könnyen ezt az alapvető szocialista igazságot?

    A nyolcvanas évek végére az "adósságszolgálat" ahogy divatos közgazdasági zsargonnal a hitel törlesztő részét és a tőke kamatát nevezik, olyan méreteket öltött, hogy a gazdaság összeomlásával fenyeget. Ehhez a magyar pártarisztokrácia rövidlátó, hozzá nem értő gazdaságpolitikája mellett természetesen hozzájárult élén - szokás szerint - a Szovjetunióval, az egész szocialista blokk gazdasági válsága és a fejlett tőkés államok túltermelése is.

    A nagy eladósodással olyan teher szakadt népünk nyakába, amely meghaladja a két vesztes világháború és a két forradalom veszteségét is. A magyar pártvezetés feladta minden korábbi szocialista fenntartásait.

    Az állam vállalatait részben és egészben megvásárlásra kínálja a néhány évtizeddel korábban még hetedíziglen elátkozott imperialistáknak. Valósággal könyörög a működő tőkéért. A lakosság utazási lehetőséget ad, már behozhatják nyugatról a korábban vasszigorral tiltott szex-, és pornó újságokat, videó kazettákat, hanem a horrort is. A hatalom gyakorlását is hajlandó lenne már megosztani a maga által kreált ellenzékkel. Csakhogy a tervbe némi hiba csúszott.

    1988 májusában úgynevezett országos értekezletet hívnak, össze. A párt addig leplezett birkózása önmagával, ettől kezdve már nyíltan is folyik. A pártvezetés olyan erős bírálat tárgyává teszi a csaknem harminckét éves Kádár-érát, hogy azt bármely ellenzéki kritikus is megirigyelhetné. Kádárt is félreállítják.

    Az új pártfőtitkár és követői nem kevesebbet állítanak, minthogy amit a mindenható párt irányításával 1948 óta végeztek, az bizony nem elégíti ki a szocializmus fogalmát. Az elért eredmények --- ha ugyan ilyenről beszélni lehet -- nem tekinthetők szocialista vívmányoknak. A pártvezetők bírálatában nincs semmi túlzás, kis szépítéssel ugyan, de a valóságos állapotokat tükrözi.

    Ezek után úgy gondoljuk, jogos a kérdés: ha így van, akkor miféle vívmányok védelmére hívta be a párt 1956 novemberében a szovjet csapatokat? Azt már csak halkan kérdezzük, vajon behívta- e egyáltalán? A párt lélektani hangulata most alkalmas arra, hogy ezt tisztázza. Az események valódi feltárása azonban nem történik meg.

    Magyar közmondás szerint a baj nem jár egyedül. Ez a "szocialista" magyar vezetésre is igaz. Nem elég, hogy 1987 második felében mint a politika, mint a gazdaság csődbe jut, újabb tehertétel is jelentkezik, amely ugyancsak a negyvenévi Moszkvára tekintő rövidlátó internacionalista politika mondhatni természetes következménye. Ez pedig a romániai nemzeti kisebbség: az erdélyi magyarság helyzetének alakulása.

    Ceausescu egyre növekvő szenilitása és ennek nyomán kialakult veszélyes hatalmi hóbortja, sajnos éppen ezekben az években tetőzött Ma még nem ítélhető meg egyértelműen, hogy cselekvéseinek indítéka csupán szenilitásában és hatalmi túltengésében rejlik-e vagy külső erők is "segítségére siettek". Mindenesetre számos erre utaló tény ismert. Ez még akkor is igaz lehet, ha éppen ezek az erők megbuktatását is segítették. Az Egyesült Államok és az általa vezetett nyugati hatalmi tömb módszereitől az ilyen nyakatekert mesterkedések egyáltalán nem idegenek. Láthattuk ezt nemcsak Hitler háborúba csalogatásánál, de különös esete volt a gyarmattartó hatalmak gyarmataitól való megfosztása, noha a legtöbbjük amerikai szövetségben a második világháborúból "győztesen" került ki. Szép példáját mutatja ennek az 1991 évi iraki-amerikai háború előkészítése is. Csak az amerikai CIA és a szovjet KGB által közösen szított 1989 decemberi romániai forradalom után találtam meg annak magyarázatát, hogy a román titkos rendőrség által hermetikusan elzárt Tőkés László temesvári lelkész rádió és televízió nyilatkozatai hogyan juthattak ki olyan biztonsággal az országból, vagy hogyan kerülhettek egyáltalán a fennálló körülmények közepette, csodálatos módon éppen Magyarországra. Hogyan lehet, hogy ezek az események, úgy is mondhatnánk, tények így elkerülték a kondukátor ravasz tanácsadóinak figyelmét? Előttem nem kétséges, hogy az amerikai és szovjet közös stratégiában ott szerepelt a romániai magyar nemzetiség sérelme ürügyén Románia ellen indítandó magyar támadás kiprovokálása is. Nyugodtan állíthatjuk, a korabeli pártállam vezetését nem a szovjet és amerikai hatalom tartotta ettől vissza.

    Mindenesetre a nagyszámú magyar nemzetiség első világháború utáni Romániához csatolásával - hosszú - egyenlőre beláthatatlan időre rendkívüli módon leszűkítették a mindenkori magyar kormány külpolitikai mozgásterét. Ezen magabiztos propagandája ellenére társadalmi rendszerének változása sem tudott enyhíteni.

    1944 márciusában Hitler közölte Horthy Miklós kormányzóval; a tudomására jutott magyar kiugrási kísérlet megakadályozására csapataival kénytelen megszállni Magyarországot, amelyhez megértését és hozzájárulását kéri. Csak természetes, hogy Horthy ezt kereken elutasította. Hitler nem jött zavarba. Közölte, amennyiben a kormányzó kitart elutasító álláspontja mellett, engedélyt ad a román csapatoknak Magyarország megszállására, akik erre áhítattal várnak és biztonság kedvéért magyar határ mentén már fel is vonultak. Mivel a közös határ menti román csapatösszevonásokról a katonai hírszerzés már az utazás előtt tájékoztatta a kormányzót, a válasz aligha lehetett kétséges.

    1948 után a "szocialista" magyar pártvezetés nem győzte bizonygatni; a nemzetiségi viszály kapitalista jelenség. A lenini nemzetiségi politika biztosítja minden nemzetiség saját kultúrájához, nyelvhasználatához stb. való jogát. Így nemzetiségi kérdés egyszerűen fel sem merülhet. "Etették" ezt velünk magyarokkal. Közben a csehek is, de különösen a románok, ahol a legnagyobb számú a magyar kisebbség lépésről-lépésre szűkítették ezeket a jogokat. A magyar párt-, és kormányvezetés a világtörténelemben páratlan naivitással szemlélte ezeket a magyarság számára egyáltalán nem közömbös eseményeket. A román elvtársak kitűnő marxista retorikája meggyőzte őket cselekvésük kizárólag internacionalista jellegéről. Ha valakinek mégis gyanúja merült fel bizonyos román intézkedések jóhiszeműségét illetően, ezt a hatalom kíméletlenül elhallgattatta. A magyar vezetők inkább elhitték, hogy ezek az erdélyi magyarságot sújtó intézkedések a román kormány iránti lojalitásuk hiánya miatt születtek, minthogy a magyar nemzetiség erőszakos és módszeres beolvasztását szolgálják. Negyven év, és főleg Gorbacsov glasznosztya kellett ahhoz, hogy 1988-ban az évszázados magyar falvak román lerombolása ellen a magyar kormány és pártvezetés vérszegény észrevételt merjen tenni. A világ közvéleménye felháborodással ítéli el a román kormány falurombolási tervét, kivéve a "testvéri szocialista országokat". A csehek érthetően a románok pártjára állnak, hiszen ők is hasonlóképpen nyomják el magyarjainkat, csak ők mellőzik ennek látványos megnyilvánulását. A bolgárok inkább hallgatnak, minthogy mellettünk szólnának. A legmegdöbbentőbb a kelet-németek magatartása; helyeslik Ceausescu-ék magyarellenes politikáját. Még az sem fogja vissza őket, hogy a falurombolásnak német települések is áldozatul esnek. Ceausescu "elvtársat" még magas érdemrenddel is kitüntetik. És a Szovjetunió? Hiszen ő a "szocialista tábor" igazi gazdája; majd ő elintézi a románokat - gondolják a magyar vezetők.

    Az oroszok szívesen osztanak- igazságot ha abból valami hasznot remélnek. Meg-megújuló külpolitikai kampányaikban nem győzik hangoztatni, a közel-keleti probléma igazságos rendezése nem oldható meg a Szovjetunió nélkül. Ez pedig jóval közelebb van hozzá, nyilván még inkább érdekében áll a békés szocialista rendezés. Minden bizonnyal így is van, csakhogy érdekei ezúttal is az "ellenzéki" Románia oldalára húzzák. Az év elején Gorbacsov Lenin-renddel és egy további "kísérő" érdemrenddel is kitünteti a hiú Ceausescut. Ez már elég figyelmeztetés lehetne a magyar vezetés számára, mégis reménykednek az ideológia pártatlanságában. Majd Jakovlevnek kellett némileg kijózanítani őket. Ő ugyanis diplomatikusan közölte; az erdélyi kisebbség problémája a két szocialista ország Románia és Magyarország ügye. A Szovjetunió ebben nem akar közvetlenül beavatkozni. Meglepő az oroszok álláspontja (már akinek meglepő). Ezzel a megnyilatkozással máris Romániát részesítették előnyben.

    A magyar vezetés mintha csodára várna, amely majd megoldja az erdélyi kisebbség ügyét. Véreink életük kockáztatásával, hátrahagyva feleségeiket, férjeiket, szüleiket és gyermekeiket menekülnek Magyarországra, de a hatalom birtokosai nem hajlandók az ügyet nemzetközi fórumok elé vinni. Erre pedig több lehetőség is volna. A versaillesi békeszerződés 47. cikke kimondja; Románia kötelességét a többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekeinek védelmére. A II. világháborút lezáró békeszerződésnek erre nem volt szükséges intézkedni, mivel a két ország közötti határokat a háború előtti, vagyis az I. világháború utáni békeszerződés szerint meghatározott módon állította vissza. De későbbi nemzetközi megállapodás is kötelezi Romániát; a Helsinki Záróokmány, amelynek VII. fejezete előírja az alapvető emberi jogokat.

    Márpedig, ha egy szerződés betartását az egyik fél nem teljesíti és az erre való kötelezés ellehetetlenül, úgy a szerződést semmisnek kell tekinteni. A magyar vezetésnek azonban esze ágában sincs ilyen dimenziókban gondolkodni.

    Mivel magyarázható tulajdonképpen a Szovjetunió magyarellenes magatartása az erdélyi ügyben? Már az is elég ok, hogy maga is birtokában tart ősmagyar területeket. De ezúttal nem csak erről van szó. A magyar kormány az utóbbi 10-15 évben a párt és vezetőinek biztosítandó népszerűsége érdekében nagy összegű tőkés valuta felvételére kényszerült, amelyet kevésbé az ipar és mezőgazdaság fejlesztésére, és egyre inkább életszínvonal javítására fordítottak. Ennek természetszerű böjtje 1986 után egyre erőteljesebben jelentkezett. A hatalom birtokosai már maguk sem láttak - még tűzoltó megoldásként sem - más módot a gazdasági és most már politikai nyomás ellen, mint a katonai kiadások csökkentését. Ezt a varsói szerződés "teherelosztásánál" is elmondták és megkísérelték elfogadtatni. Mondani sem kell, ilyesmiről a békeszerető Szovjetunió hallani sem akart. Úgy tűnik ezúttal a magyarok nem voltak meggyőzhetőek marxista retorikával, így az oroszok is kijátszották az Erdély-kártyát. A módszer együgyűbb már nem is lehetett volna. Grósz Károly balkezes aradi tárgyalása után "meghívják" Romániába Magyarország vezérkari főnökét, kinek bemutatják a román haderő legmodernebb fegyverzeteit, majd kiegészítendő közlik; a román tisztikart izraeli kiképzők készítették fel egy megvívandó háború eredményes vezetésére. Folytatván a lélektani felkészítést közölték; az egyébként koldusszegény Románia ipara olyan fejlett, hogy a legmodernebb fegyvereket, beleértve az atomfegyvereket is elő tudja állítani, így Románia katonai ereje bármilyen ellenséggel képes leszámolni.

    Még Szűrös Mátyás az MSZMP akkori titkára is megjegyzi; már az is aggasztó, hogy egy szocialista állam ilyen fenyegetést tehet. Csakugyan! a második világháború következményeit meghatározó és garantáló nagyhatalmak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió hogy vélekednek erről?

    Minden bizonnyal egyetértenek a román fenyegetéssel, hiszen a legkisebb mértékben sem ítélték el, pedig más esetekben ilyesmire a kelleténél is érzékenyebben reagálnak és egy új világháború hisztériáját keltik a vitatkozó felek lecsillapítására. Lehet, hogy éppen az fenyegetést megerősítendő az Egyesült Államokban Ceausescu diktátor bukását megelőzően néhány héttel nyilvánosságra hozták 16,4 kg magasan dúsított - atomfegyver előállítására - uránium Romániának való eladását.

    Ezúttal is felesleges fennakadni azon, hogy hogyan tehette ezt az Egyesült Államok, hiszen a COCOM-lista tiltja a stratégiai anyagok és fejlett technológiák eladását kommunista irányítású országok részére. Az Egyesült Államok ezt csak konkurensei számára teszi kötelezővé, nem pedig saját magának.

    A magyar és a kelet-európai gazdaságok siralmas állapota még a nyolcvanas évek közepén sem képes az egypárti hatalmi monopóliumokat ráébreszteni a politikai változtatás szükségességére. E pártok görcsös ragaszkodását a saját politikai vezető szerepükhöz és egyáltalán az egypártrendszer hatalmi monopóliumához aligha lehet másként értékelni, miként a tipikusan ortodox zsidó gondolkodásmód politikai lecsapódását. Nem kell ahhoz antiszemitának lenni, hogy a gondolkodó ember felismerje benne a monoteista filozófia legfőbb elemeit. Ha a Biblia ószövetségi részét akárcsak felületesen olvassuk is el, semmi kétségünk sem marad afelől: "Izrael, Isten által kiválasztott nép", aki az erősebb, nagyobb létszámú népek korabeli szokás törvénye felett áll. Azt nemcsak, hogy magára nézve nem fogadja el kötelezőnek, de a saját "istentől ráruházott" hatalma is rá akarja kényszerít azokra. Ennek lett a következménye, hogy állandó háborúskodásával fokozatosan elvesztette teljes függetlenségét és diaszpórára szóródott szét

    A keresztény etika szerint ugyanis elképzelhetetlen, hogy - ha csak a magyarországi vonatkozásait vizsgáljuk - egy 1956-os méreteiben példátlan nemzeti felkelés idegen haderővel történt leverettetése, népünk verejtékével megtermelt javainak 40 éven keresztül egyenlőtlen szerződések alapján idegen hatalom javára történt elherdálása, a hatalom további megtarthatósága érdekében olyan nagy összegű külföldi eladósodás előidézése, amely hovatovább világviszonylatban is egyedülálló lesz, a nemzet túlnyomó többségének oppozíciója ellenére bárki, aki ezekért felelős, igényt tartson a hatalomra egyáltalán. Még ezek után is nyakatekert ideológiával próbálja igazolni hatalmának megtartását. Pedig ez a hatalom nem táplálkozik másból, mint hazánk hűbéri állapotából, az idegen hűbérúri hatalom fegyvereinek kegyéből.

    A nagy példakép: Szovjetunió hatalmi monopóliumát az első világháború utáni teljes értelmiség legyilkoltatása, több tízmillió állampolgár éhhalálba kergetése, embermilliók minden ok nélküli iparszerű kivégzése. a második világháború - amelyet önként vállalt - huszonhétmillió halottja, a lakosság életszínvonalának megdöbbentően alacsony volta fémjelzi.

    Ne felejtsük el, az úgynevezett szocialista tanok ugyancsak zsidóktól erednek. Marx nagyapja rabbi volt. Ezek a tanok aztán jó szövetségesre találtak az orosz emberi egyenlőség víziójával, amelyhez az első világháború utolsó szakaszában az orosz állam teljes kimerülése és a német nagyvezérkar tálcán kínálta fel a megvalósulás lehetőségét. A monoteista rend létrehozásában megszilárdításában- a háttérben működve- ugyancsak jelentős szerepet vittek a zsidók. Trockij, Buharin, Kaganovics, Litvinov, Majszkij és még számos első és második vonalbeli kommunista vezető zsidó, de családi vagy más szoros kapcsolat révén a többi felső vezető is csaknem kivétel nélkül zsidó befolyás alatt állott.

    A zsidó gyökerű egypárti hatalmi monopóliumtól az oroszok és vazallusaik nehezen tudnak szabadulni, jóllehet maguk is rájöttek annak káros voltára. Ne könyveljük el az amerikai politika kizárólagos eredményének, hogy Gorbacsov 1989-tól nagyszámú zsidó lakosnak teszi lehetővé a kivándorlást.

    Az 1989-es év a világtörténelem, de legalábbis az európai történelem újabb fordulópontja. A fennállása óta hódításairól ismert és jellemzett Oroszország alias Szovjetunió mintha hipnózis hatása alatt állna, sorra adja fel vazallusai felett csaknem félszázada tűzzel-vassal gyakorolt hatalmát. Sőt, aki vonakodik nyakát kihúzni az igából, azt még kényszeríti is. Jól példázza ezt Kelet-Németország esete. Itt érdekes módon a magyar diplomáciát használja fel a stabil politikai vezetés fellazítására. De olyan eset is előfordul, ahol a szovjet titkos szolgálat leleményessége nem bizonyulván elegendőnek, igénybe veszi az amerikai CIA segítségét a kommunista diktatúra megdöntésére. Igen szép példája volt ennek Románia. A "szocialista vívmányok" védelme immár nemcsak, hogy nem szent, hanem tisztesség ne essék káromolják is, mégpedig éppen azok, akik addig istenítették. Szerencsétlen évtizedekig félemlített jámbor polgáraink, akik eddig kalaplevéve merték csak a "szent" fogalmat szájukra venni, nem tudván sikerül-e a kívánt hangsúllyal és áhítattal kimondaniok, némaságot fogadnak. Képtelenek elhinni, hogy az igazságot, valódi gondolataikat szabadon elmondhatják. Nem, nem ez nem lehet igaz! Hiszen ilyen már volt egyszer, de nagyon rövid ideig tartott és iszonyú árat kellett érte fizetni.

    A magyar társadalomnak mégis van egy rétege, akik már néhány éve hihetetlen bátorságról tesznek tanúbizonyságot. Szinte hihetetlen, de kisebb incidenssel mindig megússzák. Maguk közé vesznek néhány a rendszer uraival szembenálló nevet is, mint például Kádár János keresztfiát: ifj. Rajk Lászlót. Így jóval hitelesebbnek tűnnek népünk előtt. De hát kikből is áll ez a maroknyi "bátor" csapat? Bármilyen furcsa, jelentős részük zsidókból. Ők "valahonnan" időben tudomást szereznek a közeljövő világpolitikai eseményeinek változásáról, annak irányáról. Információik forrását pedig könnyen be lehet határolni, azok első kézből jönnek. Nem titok, hogy az amerikai kormányzat jószerével az egész huszadik században cionista befolyás alatt áll. Azt pedig aligha kell bizonygatni, hogy a világpolitika rugóit- és ez alól a Szovjetunió sem kivétel az Egyesült Államok mindenkori kormánya mozgatja. Ezzel az "internacionalista" segítséggel a magyar zsidók a kezükhöz tapadó Rákosi- féle rémuralom ellenére társadalmunk "hiteles politikusaivá" válnak.

    Az a "szocialista státus quo ", amelyet éppen az Egyesült Államok kívánságára népünk nyílt és burkolt ellenállásával szemben erőszakkal fenntartottak, nemcsak az ország erőforrásait merítette ki, hanem akkora külföldi forrást is igényelt, amely az országot az összeomlás szélére sodorta. A rendszerváltás után ezek a súlyos gazdasági állapotok rendkívül paradox helyzetet hoztak létre. A zsidók vezette ellenzék páratlan ügyességgel használja ki a romló életszínvonal következtében törvényszerűen romló néphangulatot. Sajnos népünk tömegméretekben nem ismeri fel, hogy az éppen általuk előidézett helyzetet - hisz az ország pénzügyi vezetését a Kádár-érában is ők végezték - ismét a maguk javára fordítják. A politikai és gazdasági vezetésből való kiszorulásukat a korábban általuk elfojtott vállalkozási szférába mentik át a nemzeti vagyonnak tekintélyes részével együtt. Ebből a számukra jóval kedvezőbb pozíciókból aztán könnyen lázítják a lakosságot az elszegényedés ellen.

    Az első szabad választások eredményeként létrejött kormánykoalíció erős és rendkívül hangos ellenzéket kapott. Nem titok, a Szabad Demokraták Szövetsége vezetőségébe nem kevés zsidó származású állampolgárunk tömörült, akiknek vallási érzékenysége - hihetetlen túlzásokba esett. Ha már a zsidó szót meghallják, magukon kívül vannak. Azt a szöveget, amelyben ez elhangzik - mivel a sajtót és a nemzeti médiákat is ők uralják - a legképtelenebb módon forgatják ki eredeti összefüggéseiből. Már ott is "zsidó"-t hallanak, ahol csak vele rímelő szó hangzik el. Jó példa erre a parlamenti "hordó ügy". Nem szűnik a második világháború idején elszenvedett sérelmek örökös szajkózása sem. A 45 évi kulturális kormányzat pénzügyi támogatásának zömét a zsidóság önsajnáltatására fordította. Ha rajtuk kívül valaki tárgyilagosan kimondja róluk a véleményét, esetleg utalva zsidó mivoltukra, amire érdekes módon egyébként büszkék, akkor azt hetedíziglen elátkozzák, sőt már jogi szankciókat is kierőszakoltak a "zsidózás" megtorlására. Pedig az általuk oly sokat emlegetett demokrácia nem csak a más vallásúak, más nemzetiségűek, fajúak tárgyilagos, szabad megítélésének lehetőségét feltételezi, hanem - bármilyen furcsa - a zsidókét is.

    Magyarországot két ízben kerítette hatalmába a zsidóság. Első alkalommal 1919-ben, amelynek következményeként hazánk elvesztette területének jelentős részét. Másodszor 1948-ban (de nem tévedünk, ha 1945-re datáljuk) ez pedig hazánk szuverenitásának elvesztésével járt, hogy a mindkét esetbeli leírhatatlan terrort - ami uralmukat kísérte - ne is említsük. Vajon mi kerül áruba és népünk milyen szenvedésével jár, ha ismét hatalomra jutnak? Hiszen már nincs egyebünk nemzeti létünknél! A nemzet adóssághintába ültetéséért is súlyos felelősség terheli őket.

    Hiába kerülgetjük a dolgok lényegét, ki kell mondjuk: a zsidóságnak el kell számolnia a magyar nép előtt a Rákosi-, és a Kádár- féle rémuralom által okozott testi, lelki és anyagi károkért. Ha Németországból ki tudták préselni a háború alatt nem létezett Izrael kárpótlására a jóvátételt, úgy e károk megfizettetésére is meg kell találnia a ma már létező jogutódokat. Magyarország negyvenöt évi hódoltságáért - és ezt tovább elhallgatni, bármilyen érdekek fűződjenek is hozzá, nem szabad! - a Szovjetunió mellett az Egyesült Államok nem kevésbé felelős. Nem lennék túlságosan meglepődve, ha kiderülne: Sztálin Roosevelt, vagy utóda egyenes kérésére ültette a magyar nép nyakára Rákosit és cionista klikkjét. Ne tévesszen meg senkit, hogy Rákosi elég nagy számú zsidót is az üldözöttek közé sorolt. Ez tudatos politika. Ha ellenzéki erő valamilyen oknál fogva a hatalom fölé kerekedik, a talonból azonnal előhúzhatók az "üldözött" zsidók, akik ügyes módszereikkel ismét népünk nyakára ülhetnek, hiszen az ilyenkor szükséges "múlttal" máris rendelkeznek.

    Moszkva kelet-európai gyarmatai 1990 őszére éppen a Szovjetunió szorgalmazására, ahogy ma mondják békés forradalom útján végrehajtották a rendszerváltást. Vajon tényleg végrehajtották? A politikai eredményeket - amelyhez szinte alig érthető módon jutottak - vajon végleg megtarthatják? A túlzott optimizmustól mindenesetre óvakodni kell. Félő, hogy az eddigi politikai erőszakot gazdasági kényszer váltja fel, amelyet negyvenöt éven át kellően megalapoztak. Ez akár vissza is kényszeríthet bennünket korábbi gyarmati státusunkba. Ennek veszélye nagyobb, mint bárki is gondolná.

    A több évtizedes hódoltság alatt hazánkban új generáció nőtt fel, akikből a marxista nevelés még a született hazaszeretetet is kiirtotta. Ne feledjük a Kádár korszak kultúrpolitikáját is zsidó kezek igazgatták. Most dilemma előtt áll. Mechanikus gondolkodása sokukat arra a következtetésre készteti, hogy kár volt a szocialista gazdálkodási módszereket feladni, mert annak idején az életszínvonal kedvezőbb volt- s ezek nincsenek kevesen - még az orosz csapatok magyarországi megszállását is elfogadnák korábbi - kapitalista kölcsönökből fedezett- életszínvonaluk biztosítása mellett. Bizonyára kisebb könyv terjedelmét is kitenné a kommunista pártoligarchia különböző kérelmei, amelyet az SZKP és a szovjet kormány címére eljuttattak a "szocialista vívmányok" fegyveres erővel való ismételt megvédése érdekében.

    Elengedhetetlen, hogy népünk minden rétege felismerje, más nemzetek, sem nyugaton, keleten pedig még kevésbé - nem hajlandók viszonylatos jólétünket a maga verejtékéből megfizetni. Bármilyen fájdalmas, de korábbi - a "létező szocializmus" által hitelekből biztosított - életszínvonalunk számláját is nekünk kell kiizzadnunk. Ez pedig aligha lesz lehetséges békés úton. Félő, hogy népünk csak egy újabb belső polgárháború útján kényszerül erre a felismerésre, amellyel a kiegyenlítésre váró számla csak tovább növekszik majd.

    Alakuló közállapotaink egyre világosabban mutatják; a csaknem fél évszázad alatt erőszakkal felépített totalitárius rendszert nem lehet békés, demokratikus módszerekkel egyik napról a másikra jó irányba fordítani. Ez csak egy jó gazdasági kondícióval bíró országban volna lehetséges. A demokrácia ugyan kívánatos, de gyakorlása költséges. A valódi és gyors rendszerváltás - bármilyen paradox csak azokkal a módszerekkel lehetséges, amellyel a régi rendszert létrehozták. Népünk lelke háborog. Többségükben ugyanazok győzködik az új rendszer előnyeiről, akik a régit is istenítették. Ez a legfőbb oka, hogy passzivitásba vonul, s abban sem hisz, amiben pedig kellene.


    AZ "ENYHÜLÉS"

    Az 1956-os magyarországi szabadságharc orosz vérbefojtása után a népek kezdtek magukhoz térni a hidegháborús kábulatból. A szuperhatalmaknak - valódi céljuk palástolására - új módszerekhez kellett folyamodniok. Amint látni fogjuk ezt a célt szolgálta az ún. enyhülési politika, amelyet, az oroszok indítanak el. A folyamat a Nixon-Kissinger érában éri el csúcspontját, amikor a két szuperhatalom ismét lelepleződik.

    Az enyhülési folyamat tulajdonképpen Sztálin halálával veszi kezdetét. Sok politikus a mai napig vallja, hogy az új koncepció érdekében áldozták föl magát Sztálint is. A nyugati országok vezetői maguk is szentül meg voltak erről győződve. Mondanunk sem kell az amerikai vezetés legfelső csúcsán nem örültek a második világháborút kiprovokált, Amerika számára elévülhetetlen érdemeket szerzett, halála napjáig a hidegháborúsdit kitűnően alakító, megbízható partner: Sztálin halálának. A kialakult hidegháborús állapotok, amelynek ürügyén az oroszok egymás után lázítják fel Anglia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország. Portugália gyarmatainak népeit, s azok sorra szakadnak le régi gyarmattartóikról, Amerikának nagyon is kedvére való. Az Atlanti Charta ígéreteit az oroszok ebben a furcsa szereposztásban realizálják Amerika számára. Úgy tűnik, az amerikai legfelső vezetést Sztálin követői nem készítették fel a vezér közeli halálára. Az esemény váratlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint Amerika moszkvai nagykövetének leváltása. Egy hónap elteltével 1953 április 11-től az amerikaiak az egykori Roosevelt-adminisztráció bizalmasát, orosz szakértőjét, Ch. Bohlen- t küldik Moszkvába. Ugyanebben az időben a háború alatt Washingtoni orosz nagykövet Gromikót - aki eddig londoni nagykövet volt - a külügyminiszter első helyettesévé nevezik ki.

    Amerika aggodalma tehát alaptalannak bizonyult.

    Az amerikai közvélemény gyanúját eloszlatandó, Hruscsov később magát Sztálin lányát küldi ki Amerikába, hogy ott szovjetellenes emlékirataiba ágyazva bizonyítsa apja természetes halálát.

    Akárhogy is volt, az azonban biztos hogy Sztálin halálával Moszkvában is hatalmi bizonytalanságok léptek fel. Az utódlás nem volt megfelelően előkészítve a diktátor titkára nem volt képes oly erős kézzel tartani a gyeplőt, mint halott főnöke. Hruscsov rövid hatalmi harcban fölé kerekedett. Érdekes, hogy Hruscsov erőszakos feltörését sem az orosz, sem az amerikai legfelsőbb vezetés nem nézi jó szemmel. Hruscsov kénytelen legközvetlenebb munkatársait a hadseregből toborozni, jól tudja: hatalmát azok biztosíthatják a legszilárdabban. Békeidőben az államfő is, a miniszterelnök is második világháborús marsall a honvédelmi miniszter pedig Sztálin volt helyettese, Zsukov. Ez némileg megnyugtatja az amerikaiakat is. De az ő által sürgetett német kérdés megoldása, mégsem tette Hruscsovot számára teljesen megbízhatóvá. Amint látni fogjuk nem keveset nyom a latban Amerika akarata Hruscsov megbuktatásában.

    A különös kegyetlenséggel megalázott Kelet-berliniek Sztálin halála után elérkezettnek látták az időt, hogy a világ tudomására hozzák, ellenzik Németország keleti felének bolsevizálását. Nem sokat késlekednek. 1953 június 17-én felkelést szerveznek, amelyet az orosz katonai megszállók vérbe fojtanak. Az eseményt az ismert amerikai módszerek kísérik. Nagy propaganda hadjárat az orosz önkény ellen, ugyanakkor a négyhatalmi megszálló katonai parancsnokságok rendszeres konzultációkat folytatnak a német nép elnyomására.

    Az orosz legfelső vezetést az események pánikba ejtették. A szocializmus történetében ismeretlen jelenséggel kerültek szembe. A kelet-európai sajtó csak két hét múlva tesz homályos említést a dologról, és berlini provokációt emleget, Az orosz vezetésen a kapkodás lesz úrrá.

    De a németek felé lépni kell, a kelet-német nép figyelmét el kell vonni, nehogy egy nagyobb erejű felkelés törjön ki. A magyarországi megoldás itt szóba sem jöhet! Ha itt elismernék a korábbi hibákat a párt legfelsőbb vezetésében, hatalmi csonkítást hajtanának végre, az csak olaj lenne a tűzre. Új módszereket agyalnak ki. A német nép nemzeti érzéseit lovagolják meg. Tudják, hogy a német nép legnagyobb fájdalma a kettéosztottság. Megcsillantják előttük az egyesítés lehetőségét, de ennek előfeltétele egy Németországgal kötendő békeszerződés, amely lezárja a második világháborút. Adenauer nyugatnémet kancellár azonban átlátott az oroszok szitáján, Azok ugyanis külön-külön akartak békeszerződést kötni mindkét német állammal. A kancellár alkut nem tűrő módon kijelentette: ,egy Németországgal viseltek háborút, eggyel is kell békét kötniök." Vagyis előbb egyesítsenek, és azután jöhet a békekötés. Az egyesítés pedig sem az oroszoknak, sem az amerikaiaknak komolyan meg sem fordult a fejében. A sajtóban hatalmas propaganda-hadjárat indult meg. Nyílt szovjet jegyzékek a három nyugati nagyhatalomhoz, javasolja Németország egyesítését a német semlegesség alapján. Később Hruscsov egy alkalommal kikotyogja, hogy Eisenhower amerikai elnök közölte vele: ő nagyon tart egy egységes, erős Németországtól. Nyilván mindent elkövetett megakadályozására, amelyet ugyan az oroszok sem akartak komolyan. Az 1955-ös moszkvai meghívás után Adenauer Amerikába utazik, hogy felmérje milyen megoldást támogatna az amerikai kormány Németország újraegyesítésével kapcsolatban. Eisenhower kereken kijelenti Adenauernek: "a semlegesség fogalma semmiképpen sem alkalmazható Németországra." Adenauer ellen éles kelet-európai sajtókampányba kezdenek, kikiáltják őt a német egység, az újraegyesítés fő akadályának. Hatalmas erőfeszítést tesznek megbuktatására. A nyugat-német nép azonban határozottan állt kormánya mögött, annak ellenére, hogy az orosz propaganda még a kormány egyes tagjait is megzavarta. Heinemann volt bonni belügyminiszter például olyan következtetést vont le a potsdami egyezményről, hogy az kizárja Németország kettéosztottságát, mert az aláírók kötelezték magukat, hogy Németországot "Egészként" kezelik. Sajnos az idő nem őt igazolta. Lehet, hogy le is írták ezt, de megismerhettük a negyven év alatt a világ két szuperhatalmát, ahogy a népek félrevezetését művészi szintre emelték. Az egyezmények titkos anyagát, amelyben a valódi megállapodásokat rögzítették, hidegháború ellenére a mai napig nem hozták nyilvánosságra. Közös politikájukat ez a tény a mindennél jobban bizonyítja.

    A német újraegyesítés ügyében mindezek ellenére évekig állandó diplomáciai próbálkozások folynak. Az oroszok és az amerikaiak folyamatosan egyeztetik a szerepeiket.

    Összehívják a genfi négyhatalmi értekezletet. 1954-ben új fogalommal lepik meg a világot, ez pedig nem más, mint a későbbi évtizedekben unalomig koptatott "békés egymás mellett élés", amelynek állítólag nincs alternatívája. Még dr. Ottó John-t a nyugat-német alkotmányvédelmi hivatal elnökét is az NDK-ból hallhatjuk, amint szapulja az NSZK-ban működő hitleri-tábornokokat. Az NDK szerint dr. Ottó John úgy menekült az NDK-ba, de olyan vélemény is közszájon forgott, hogy elrabolták. Minden esetre később visszakerült az NSZK-ba. Mint az oroszok, mint az amerikaiak nem győzik egymást vádolni, hogy ők a felelősek Németország kettéosztottságáért. A Pravda például 1956 január végén Történelemhamisítói a hidegháború szolgálatában címen élesen bírálja az amerikaiakat, mivel azok közzétették a jaltai okmányok addig nem ismert okmányainak egy részét, amelyben külön helyet foglalnak el Sztálin "Csiaturai emberének" Harriman-nak a feljegyzései. Ezek azt hivatottak bizonyítani, hogy Németország kettéosztottságáért az oroszok a felelősek. Nem csodálkozhatunk azon, ha az oroszok ezeket koholmányoknak, hamisítványoknak nevezik. Pedig Harrimanra az oroszoknak aztán igazán nem lehet panasza. A gyakran változó amerikai kormányok részére - szinte már gyanúsan - az oroszokkal való együttműködést szorgalmazza. Andropov hatalomra jutása után 1983 nyarán magas kora ellenére a Szovjetunióba utazik, hogy személyesen győződjék meg Andropov Amerikával kapcsolatos elképzeléseiről. Látszólag kereskedelmi kapcsolatok, amelyek Harriman ajánlásainak fő területei. Minden bizonnyal még mindig műkődnek Szovjetunió-beli gazdasági érdekeltségei. Éppen ezért nehezen hihető, hogy őszintén az oroszok kárára tegyen bármit is.

    Hruscsov pragmatikusabb gondolkodó volt, mint Sztálin hívei. Nem volt nehéz felismernie, hogy a hidegháborús szerep a Szovjetunió számára nem járt gazdasági előnnyel. Amerika csak háborúban bizonyult jó partnernek. A szovjet ipar és mezőgazdaság számára szükséges fejlett technológia ellenében az Egyesült Államok nem tudott mit vásárolni az oroszoktól. Nyersanyag és energiahordozók hazai területen is kitermelhetők voltak, s így nem terhelte szállítási költség. Különben is éppen az oroszok közreműködésével önállóvá vált gyarmati területekről az olajat sokkal olcsóban tudták beszerezni. Hruscsov vízióiban egyre gyakrabban jelent meg a háború előtt Daviesben is felmerült egyszerű képlet: az orosz nyersanyag és a német technológia cseréje. Az ötvenes évek második felében robbanásszerűen fejlődő nyugat-német ipar teljesítménye pedig egyre jobban irritálta az orosz pártfőtitkárt. Hruscsov felismerte, hogy a hidegháborús szembenállás módszereivel a németekkel való gazdasági együttműködés nem jöhet létre. A német-orosz gazdasági együttműködés előnyeit a húszas évekből maga is ismerte. Nem vitás, hogy új módszerekhez kell folyamodni. Miután a második világháború révén területi és új gyarmati hódításaik a világ szemében a károsultak kivételével elfogadottakká váltak, elérkezettnek látta az időt, egy kibékülési koncepció programba állítására, amely a Szovjetuniónak csak hasznára lehet. Ehhez pedig mindenek előtt a nyugat-németekkel kell szót érteni. Ha ez sikerül, utána Japán is könnyebben megdolgozható lesz. Csakhogy a kétszer becsapott németeket ezúttal nem sikerült rászedni. Adenauer moszkvai látogatása során minden bizonnyal szemébe mondta Hruscsovnak, hogy az oroszok a németeket akaratuk ellenére amerikai érdekekért kényszerítette bele a második világháborúba. Ezért a német népnek legalább erkölcsi jóvátétellel tartoznak. A győztes háború tudatában élő orosz vezetők a szokatlan érvelés hallatán először megsértődtek, de miután a száz fős nyugatnémet küldöttségben ez hatástalan maradt, végülis a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása fejében szabadon engedték a Szovjetunióban, a második világháború során fogságukba esett német hadifoglyokat. Ez azonban még nem jelentett erkölcsi jóvátételt, hiszen ennek normális körülmények között már régen meg kellett volna történnie. Nyílt erkölcsi jóvátételről természetesen szó sem lehetett, hisz azzal nemcsak a Szovjetunió korabeli magatartását kellett volna elítélni, hanem Amerikáét is. Ezt pedig annak hozzájárulása nélkül nem merték az oroszok megtenni. Ez már nem fért volna bele a hidegháború kereteibe. Már pedig az oroszok világhatalmi státusza nem Németországtól, hanem az Egyesült Államoktól függött. Hruscsovék nehéz lecke előtt álltak. A problémát végül is a rájuk jellemző módon próbálták lerendezni.

    A második világháború orosz részről leginkább Sztálin személyéhez kötődött. Megtették hát őt a bűnbaknak! Halála után ez már jóval kisebb kockázattal járt. Természetesen Amerikát kímélendő, nem a második világháborús árulását vetették a szemére, hanem a személyi kultuszából fakadó törvénytelenségeket. Ebbe a fogalomkörbe sok minden belefért. Mindenki a saját fantáziája szerint fogalmazhatta a részleteket. Az első nagyszabású propagandatámadást az 1956 február 14-én megnyílt XX. pártkongresszuson indították ellene. Később a személyétől való elkülönülést bizonyítandó, a holttestét is eltávolították a Mauzóleumból. 1956 június 1-én Sztálin bizalmasát és legközelebbi munkatársát, Molotovot is felmentik a külügyminiszteri tisztéből.

    A németek azonban nem elégednek meg az e-fajta szemfényvesztéssel. Fő feltételnek a két német állam egyesítését tartották. Miután Hruscsov meggyőződött róla, hogy e-nélkül a legkisebb eredményt sem érheti el, a nyugat-német kormánnyal való megegyezésben, a maga részéről hajlandónak mutatkozott Németország egyesítésére, a semleges Németország létrehozása fejében. Csakhogy ehhez a három nyugati nagyhatalom, de különösen Amerika hozzájárulására is szükség volt. Amint tapasztalhattuk az amerikai kormánytól pedig mi sem állott távolabb ennél. A szovjet kormány, de különösen Hruscsov rendkívüli erőfeszítéseket tesz az amerikai vezetés meggyőzésére. A különböző javaslatoknak se szeri, se száma. Mivel Eisenhower elnök már Hruscsov erőszakos hatalomra jutását sem nézte jó szemmel, a desztalinizációról nem is beszélve, nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Hruscsov javaslatairól. Hruscsov a kontaktus fenntartásával Bulganyin miniszterelnököt bízza meg. Úgy gondolja a két második világháborús szövetséges tábornok bizonyára jobban megérti egymást. Hosszú levelezés kezdődik. Bulganyin árnyaltabb javaslatokkal próbálkozik. Úgy tűnik még abban is megállapodnak, hogy országaik felett kölcsönös légi felderítéseket végezhetnek. Legalább is a nyilvánosságra került részletekből, nem különben a később bekövetkező eseményekből erre lehet következtetni. Majd tapasztalni fogjuk az U-2 kémrepülőbotrány idején.

    Hruscsov mindenáron csúcstalálkozón szeretné a német kérdés megoldásának szükségességéről meggyőzni Eisenhowert

    Különböző politikusokat kérnek fel a gondolat népszerűsítésére, még a Gallup intézet is kedvező prognózist tesz közzé. Hruscsov és főbb munkatársai sorra fogadják a legmagasabb amerikai közéleti személyiségeket. Hol szidja az amerikai reakciós körök gáncsoskodásait, hol támogatja a az amerikai érdekeket a nemzetközi porondon - de minden hiába. Amerika nem akar az európai status quo-n változtatni. Hogy ezt Hruscsovval is megértessék, végülis 1959 augusztus 16-ára meghívják az Egyesült Államokba. Nagy hírveréssel kísért útján szinte mindenkivel tárgyal, aki csak valamit számít, szenátusi vezetőkkel, a külügyi bizottság tagjaival, beszédet mond az ENSZ-ben, teljes leszerelést és mindenfajta fegyver teljeskörű megsemmisítését javasolja, körutat tesz az államokban, de kézzelfogható eredmény semmi.

    A német kérdés ennek ellenére nem kerül le a napirendről, hanem állandó diplomáciai próbálkozások tárgya marad. Közben gyakori éles hangú kirohanásokat intéznek a szovjet és kelet-európai lapok Adenauer személye ellen, aki állítólag legnagyobb kerékkötője a német kérdés rendezésének.

    Hruscsov 1960 május elejére újabb német kérdéssel foglakozó értekezletet hívott össze, ezúttal Párizsba. Úgy tűnik azonban, az amerikai vezetésnek sikerült a szovjet haderő vezetőit Hruscsov ellen hangolnia. Az orosz légelhárítás egységei a korábbi megállapodás alapján a Szovjetunió felett légi ellenőrzést végző U-2-es amerikai felderítő repülőgépet közvetlenül az értekezlet megkezdése előtt lelőtték (ha ugyan lelőtték!), s ezzel sikerült ezt az Amerika ellenére összehívott értekezletet meghiúsítani.

    Az U-2-es felderítőgép lelövésének módjáról, körülményeiről a szovjet és kelet-európai lapok nem írtak túlságosan sokat. Egy ilyen szenzáció sokkal nagyobb hírverésre számíthatott volna. Amit írtak az is tele van ellentmondásokkal. Amint már utaltunk rá, ezek a felderítőgépek valószínűleg valamiféle államközi megállapodás alapján végeztek berepüléseket a Szovjetunió légterébe. A berepülések kezdete állítólag még Sztálin idejére nyúlnak vissza. Nixon alelnök az 1960. évi elnökválasztási kampány során Kennedy elnökjelölttel folytatott televíziós vitában kijelentette, hogy 72 ízben küldtek felderítőgépeket szovjet légtérbe. Nehéz elhinni, hogy a többiről megállapodás hiányában hallgattak volna. Az a tény, hogy pontosan a csúcsértekezlet előtt rendezték meg a kémrepülőgép lelövését, önmagáért beszél.

    A Népszabadság című napilap 1960 augusztus 10-i száma közli, hogy közzétették a vádiratot Francis Powers, az U-2 pilótája ellen. Szórakoztató olvasmány, érdemes elolvasni. Azt állítja 20.000 m magasságban repült, s több mint 2.000 km-t repült az ország légterében. A gép nem kapott telitalálatot, de a katapult berendezés nem működött, zuhanás közben Powers felemelte a fülke tetejét, kioldotta szíját és a tetőn keresztül mászva ugrott ki a gépből. A gép részei 20 km2-en szóródtak szét. A magam részéről nem lepődnék meg túlságosan, ha kiderülne, Powers, valamely menetrendszerű repülőgéppel utazott a Szovjetunióba, szerepének eljátszására.

    Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen malőr után a két szuperhatalom az egymással való leszámolást latolgatja. (Képzeljük csak el, ha ezt Hitler tette volna!) Ettől azonban nincs mit félni. Alig néhány hónap múlva Hruscsov személyesen utazik New York-ba az ENSZ 15. ülésszakára. Eisenhower elutasítja a Hruscsovval való találkozásra tett javaslatot, úgy látszik megsértődött, pedig normális körülmények között erre éppen Hruscsovnak lett volna oka. Az oroszok nem haragszanak az U-2 miatt. Zorin orosz ENSZ küldött 1961 áprilisában bejelentette az ENSZ-ben: a szovjet kormány nem ragaszkodik az amerikai kémrepülések ügyének megvitatásához. Ezzel szemben elvárják a magyar és tibeti kérdés napirendről való levételét. Praktikus megoldás! Az alku és tétjei méltóak a partnerekhez. A magyar kérdés valamivel később valóban lekerül az ENSZ napirendjéről.

    Hruscsov már valóságos megszállottjává vált a német kérdés rendezésének. Az U-2-es fiaskó sem volt képes további próbálkozásainak feladására bírni. Az 1962-es év októberében azonban új politikai esemény hozza lázba a politikusokat és a világsajtót - a kubai válság.

    Néhány évvel korábban a kubai kormány - úgy is mondhatnánk kormányok - Amerika leghűbb kiszolgálói voltak. Kuba az Egyesült Államokhoz való közelsége miatt az amerikaiak szórakozóhelyévé vált. A diktátorok azonban elég gyakran váltogatták egymást az ország élén. A megbukott elnökök az államkincstár vagyonával a zsebükben Amerikában folytatták fényűző életüket. Kuba gazdasága egyre több amerikai pénzt igényelt. Úgy tűnik az Eisenhower- kormány meg akart szabadulni ettől a tehertételtől, s ehhez igénybe vette az oroszok segítségét. Mással aligha lehet a Castro-rendszer létrejöttét és mai napig való fennállását magyarázni. Kuba nem vett részt a második világháborúban a vesztesek oldalán. Geopolitikai helyzete sem olyan, hogy a legkisebb ok lenne arra, hogy a szovjet érdekszférába kerüljön. Ugyanakkor kitűnő elrettentő példa lesz a többi renitenskedő latin-amerikai ország számára. Az amerikaiak eredménnyel zsarolhatják őket a kommunista forradalom veszélyével.

    Ahogy a nyolcvanas évek elején Lengyelország nagy hitelezői szinte áhították a Szovjetunió katonai beavatkozását, mert így mintegy garanciát láttak pénzkölcsöneik és kamatai visszafizetésére, ugyanúgy a kubai bolsevizálást is kitűnő eszköznek tartották, vesztett pénzük vissza szerzésére.

    Nem valószínű, hogy ebből a szempontból a módszer eredményes is lett volna különben Anthony Sampson a lengyel válság elhúzódásakor nem jegyezhette volna fel, hogy több bankár magánemberként sokkal biztosabbnak érezte volna magát, ha az orosz tankok begördültek volna Lengyelországba.

    1958 végén Fidel Castro vezetésével gerilla-csapatok a főváros és a hatalom bevételéhez közeledtek, a soros diktátor Batista menekülni kényszerült. A kubai forradalom győzelmét 1959 január 1-el tartják nyílván.

    Fidel Castro azonban csak január 10-én érkezik a már legyőzött fővárosba. A megelőzően kinevezett új kormány - bár miniszterelnöke még nem Castro, hanem Miro Cardona - azonnal követeli az Egyesült Államok nagykövetének visszahívását és feloszlatják a parlamentet. Castro is nyilatkozik: "Nem adjuk el magunkat, nem fogadunk el parancsokat az amerikaiaktól". A Szovjetunió pedig szinte megalakulása után elismerte az új kubai kormányt. A helyzet Amerikaellenes tendenciái a Szovjetunió keze nyomával azonnal felismerhetők. Nehéz megérteni, hogy ezekben az amerikaiaknak nehéz hetekben miért fogadják Hruscsov legközelebbi munkatársát és bizalmasát Mikoján miniszterelnökhelyettest, aki 17 napig tartózkodik az Egyesült Államokban (január 3-20-ig), körutat tesz az országban. Fogadja Nixon alelnök, majd Eisenhower elnök is. Ami mindeneknél fontosabb, behatóan tanácskozik Dulles külügyminiszterrel. Az elnökkel folytatott tanácskozás után Mikojan nem volt hajlandó az újságírók kérdéseire válaszolni. Hagerty a Fehér- Ház sajtófőnöke közölte: Berlinről, Németországról, leszerelésről, kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítéséről és a két ország közötti szabadabb személyi forgalomról volt szó. Kubát nem is említette. Nem tűnik gyanúsnak, hogy ebben az időpontban Kubáról szót sem ejtenek? Március elején Eisenhower átfogó külpolitikai nyilatkozatot tesz Kuba említése nélkül, pedig az új kubai vezetés egy percig sem rejti véka alá a társadalmi rend átalakítására vonatkozó szándékait. Már április közepén közzéteszik, hogy Nixon alelnök a július 25-i amerikai kiállítás megnyitására Moszkvába utazik. A nyár folyamán Harriman 40 napos utazást tesz a Szovjetunióba. Hruscsov és Gromikó is fogadja. Úgy tűnik a két szuperhatalom között a német kérdést leszámítva kitűnő az együttműködés. Egy Kuba miatti amerikai neheztelésnek nyomát sem találni. Az Egyesült Államok ugyan meg-meg fenyegeti a kubai vezetést, de óvakodik attól, hogy a Szovjetunió esetleges szerepét szóba ejtse. Sőt az 1903 óta Kuba területén fenntartott 117 négyzetkilométernyi guantanamó-i katonai támaszpontjáról békésen figyeli, amint az oroszok kiépítik kubai rakéta-támaszpontjukat. Azt ugyanis nehéz komolyan venni, hogy az oroszoknak ez észrevétlenül sikerülhetett.

    1961 január 20-án új fiatal elnök lép hivatalba Kennedy személyében. A közvélemény nyomására kissé nagyobb eréllyel próbálja a kubai ügyet rendezni, de óvakodik attól, hogy olyant tegyen, ami az új kubai rendszer felszámolásához vezetne. Sőt amint látni fogjuk ő teremti meg azokat a jogi kereteket, amellyel Kubában kialakulhat és megszilárdulhat a szovjet mintájú társadalmi rend. Olyan megállapodást köt Hruscsovval, amely hosszútávon biztosítja Kubának a szovjet érdekszférában tartását. Még utódai kezét is megkötötte a létrejött állapot más irányú megoldását illetően. Igaz, életével fizetett érte.

    Még be sem iktatták Kennedyt, amikor 1961 január első napjaiban kiszivárogtatják a Kubába telepített szovjet rakéták hírét. Hruscsov, jó orosz politikushoz méltóan ezt rágalomnak nevezi. Sőt a Pravda január 7-én "El a kezekkel Kubától" című cikkében meg is fenyegeti az Egyesült Államokat.

    Bizonyára - még a politikában járatosabbak közül is - kevesen hinnék ekkor még, hogy alig több mint harminc év múlva a Szovjetunió felbomlása idején 1992 nyarán az Egyesült Államok kormánya nyilvánosan vállalja majd Oroszország védelmét egy esetleges külső katonai támadás ellen.

    Úgy látszik az amerikaiak elfogadták Hruscsov úri becsületszavát, az első kubai válság nyugvópontra ért.

    Az Egyesült Államokba emigrált kubaiak látva, hogy az amerikai vezetés nem igyekszik a kubai helyzetet megváltoztatni, maguk kiállította zsoldosokkal indítanak 1961 április közepén partraszállási kísérletet Kubába. Hruscsov azonnal levélben fordul Kennedyhez. A válasz nagyon érdekes, bár a gyanús jelző sokkal helyénvalóbb. Íme Kennedy válaszának legfőbb mondanivalója: "már korábban leszögeztem és most megismétlem, hogy az Egyesült Államok nem szándékozik katonailag beavatkozni Kubába." Világos beszéd. Hruscsov és a szovjet kormány - ha eddig bizonytalankodtak - megérthették, nincs mit félniük Kubát illetően az Egyesült Államok elnökétől.

    Mi sem természetesebb a kubaiak leverték a zsoldosokat. A fogságba esett 1200 fő amerikai állampolgárt 500 jóvátételi traktorért visszaadják Amerikának.

    Az amerikai közvélemény az ügy láttán alaposan felpaprikázódik.

    Nixon volt elnök például közvetlen amerikai katonai beavatkozást követel ( fél ezelőtt könnyebben megtehette volna, vajon miért mulasztotta el?)

    Mintha mi sem történt volna, alig több, mint egy hónap múlva június 3.- án Hruscsov és Kennedy csúcstalálkozót tart Bécsben. A közös közlemény szerint Kubával úgyszólván alig foglalkozhattak. Középpontban a német-kérdés állott.

    Úgy tűnik Hruscsov nem mondott le a németekkel való kibékülésről úgy véli az új amerikai kormány esetleg másként áll a kérdéshez, mint Eisenhower. De ebben tévedett. Úgy látszik Kennedy már az első próbálkozását is elhárította, mert július 8-án Hruscsov a katonai iskolák végzős hallgatói előtt mondott beszédében ilyen nyilatkozatra kényszerült: "Felhívjuk volt szövetségeseinket, tanúsítanak bölcsességet a német kérdésben." Szinte alig múlik el nap nagyhangú nyilatkozat nélkül. Hruscsov sorra fogadja a nagytekintélyű nyugati -,Főleg amerikai - újságok szerkesztőit. Győzködve őket a német békeszerződés megkötésének szükségességéről. Kérlel, fenyegetőzik, augusztus közepén megépítteti a berlini falat, mérgében még az atomkísérleteket is felújítja. De minden hiába! Az új amerikai vezetés megkötötte magát.

    Közben Hruscsov tovább szállítja rakétáit Kubába. Nem is titkolja, hogy jelentékeny gazdasági és katonai segítséget nyújt Fidel Castronak Az amerikai kongresszusban pedig egyre hangosabban követelik Kennedytől katonai akció megindítását, sőt szeptember végére az amerikai törvényhozás mindkét háza felhatalmazza az elnököt nyílt katonai beavatkozásra.

    Kennedynek azonban esze ágában sincs azt elrendelni. Így nyugtatja a kongresszus képviselőit: "A Szovjetunió kizárólag védelmi célokat szolgáló légelhárító és tengerészeti rakétákat szállít Kubának."

    A kongresszus gyanúját elkerülendő, október végén mégis kénytelen haditengerészeti blokádot elrendelni Kuba ellen. Az Oroszok az egész világot tiltakozásra bírják. Kongresszusi nyomásra Kennedy ultimátumot küld Hruscsovnak, hogy azonnal szerelje le és szállítsa el kubai rakétáit, mert azok veszélyeztetik az Egyesült Államék biztonságát.

    Gorbacsov érdekes választ küld Kennedyhez október 27-én. Felajánlja, hogy a korábban letagadott rakétáit hajlandó kivonni, ha az Egyesült Államok is kivonja Törökországból a saját rakétáit és ami a lényeg biztosítja Kuba szuverenitását. Kennedy már 28-án éjjel közölte: elfogadja Hruscsov minden javaslatát. Pedig a levél hivatalos szövegét még meg sem kapta, csak a 27-i moszkvai rádió adásából ismerte Hruscsov javaslatait. Azonnal intézkedett a blokád feloldására, majd így válaszolt: "Üdvözlöm Hruscsov miniszterelnök államférfiúi bölcsességéről tanúskodó döntését."

    Mikoján november 2-án New Yorkba érkezik az ENSZ közgyűlésre, majd Kubába ment. Úgy látszik Fidel Castronak is gyanússá vált a szuperhatalmak kubai politikája, mert Mikoján alig tudta meggyőzni az események ilyetén alakulásának szükségességéről. Még az időközben meghalt felesége temetésére sem tartotta tanácsosnak hazautazni, csak a kíséretében lévő fiát küldte haza. Mintegy három hetet kénytelen a kubai vezetők megdolgozására áldozni. November 27- én visszaérkezik New Yorkba, majd 29-én találkozik Kennedyvel. Másnap ismét hosszú tanácskozást folytat az Egyesült Államok elnökével. Miután mindenben megállapodtak, mindent lerendeztek, Mikoján december 2-án hazaindult.

    Úgy látszik az alkuba a magyar ügy is szerepelt, mert a december 22-én véget ért 17. ENSZ ülésszak másnapján már így ír a Népszabadság: "Az úgynevezett magyar ügy befejeződött az ENSZ számára."

    Sőt a rendezés olyan korrekt, hogy már december 7-én bejelentik a szovjet-amerikai megállapodást a világűr békés felhasználására. Neheztelésnek, haragnak nyoma sincs a két "ellenfél" között.

    Amerika kubai kudarca után az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok romlására számítottak még sokan a beavatottak közül is. Valódi krízis esetén ez törvényszerű, valóban ennek kellett volna következnie. De pont az ellenkezője történt. Hruscsov és Kennedy fokozatosan egyre közelebb került egymáshoz. Alig több, mint félév múlva már megállapodnak a hírhedt forró drót létrehozásában, amelynek igénybevételével a világ népei ellen indítandó tranzakciókat gyorsan egyeztethetik. Már nem is titkolják, hogy felosztották maguk között kelet és nyugat népeit. A fejlett államok legnagyobb ámulatára Amerika elismerte a Szovjetuniót egyenlő erejű globális hatalomnak. A világ két hatalma valamilyen formában uralma alá hajtotta földünk csaknem valamennyi országát. Akik még szerencséjük folytán kívül maradhattak, csak idő kérdése, hogy mikor esnek áldozatául a két imperialista nagyhatalom provokációinak.

    1962 augusztus 5-én megkötik az úgynevezett moszkvai atomcsend egyezményt. Céljuk természetesen az, hogy a világ államait csatlakoztassák a szerződéshez és azok egyben le is mondanak az atomfegyver előállításáról. Biztosítva a nagyhatalmak atomfegyver monopóliumát.

    De ezt már a hagyományosan oroszellenes amerikai nép is megsokallta. Nem folyamodott a jogi huzavonához, hanem a rendelkezésére álló eszközökkel szerzett érvényt igazságérzetének. Összefogva a bankvilág és a hadiipar megcsalt vezetőivel 1963 november 22-én meggyilkoltatják Kennedyt.

    De ezt már a hagyományosan oroszellenes amerikai nép is megsokallta. Nem folyamodott a jogi huzavonához, hanem a rendelkezésére álló eszközökkel szerzett érvényt igazságérzetének. Összefogva a bankvilág és a hadiipar megcsalt vezetőivel 1963 november 22-én meggyilkoltatják Kennedyt.

    Utóda Johnson természetesen kénytelen volt változtatni a Szovjetunióval való közös politikán. Pedig neki is kedvére való lett volna a Kennedy által megkezdett nyílt együttműködés. Jól tudjuk, hogy Roosevelt kedvence volt, karrierjét is neki köszönhette, nyilvánvaló, de csodálható, ha legfőbb politikai tételét, a Szovjetunió felhasználását mások leigázásában maga is vallotta. Csakhogy Kennedy sorsa számára is intő figyelmeztetés. Hogy oroszellenességét bizonyítsa, erőteljesen kiterjesztette a Szovjetunió által támogatott Vietnam elleni háborút. A terep is a nép is alkalmas volt a különösen Ázsiában és Latin-Amerikában várható gerilla-háborúk elleni tapasztalatok megszerzésére, főleg pedig az ilyen hadviseléshez szükséges fegyverek kipróbálására és kifejlesztésére. Akcióikat a "forródróton" könnyen összehangolhatták. Johnson már nem küldött ultimátumot a Szovjetuniónak a Vietnamba szállított rakétáinak hazaszállítására. Igaz, az oroszok ügyeltek arra, nehogy az amerikai katonákban tegyenek kárt vele, inkább a dél-vietnámiakban. Ennélfogva sikerült a háborút csaknem egy teljes évtizeden át úgy koordinálni, hogy még a több, mint félmillióra duzzasztott amerikai intervenciós hadsereg vesztesége is alatta maradt az amerikai közlekedési balesetek során meghaltak számánál. A mindkét oldalon bevetett modern haditechnika mellett ehhez bizony jól összehangolt stratégiára volt szükség.

    Johnson több alkalommal megkísérelte a vietnami háborúba belerángatni nyugat-európai szövetségeseit is, de azok nem hagyták magukat provokálni. Úgy tűnik, Johnson már ebben az időben is megállapodott a Szovjetunióval, hogy egész Vietnámot Laoszt, Kambodzsát érdekszférájába vonhatja, nehogy valami fondorlat révén a franciák helyett a veszélyes Japán gazdasági vonzáskörébe kerüljön. A közvéleményt jó előre felkészítendő, megalkotja az ún. dominó-elméletet, miszerint ha egyik ázsiai ország a kommunisták hatalmába kerül, magával rántja a többit is.

    Tulajdonképpen ez is történt, csak ennek realizálása már Nixonra és Fordra várt.

    Johnson kommunistaellenességét bizonyítandó 1965 április 28 án katonai intervenciót hajtott végre Dominika ellen, azzal az indokkal, hogy az ország kommunista vezetésű hatalomátvétel előtt áll, s meg kell akadályozni egy újabb "Kuba" létrejöttét. De hogy a valódi Kuba kommunista vezetését miért tűri meg, arról nem szólt. Pedig ezzel az erővel az amerikai tengerész gyalogosok Kubát is megszállhatták volna.

    Az inváziót és célját minden bizonnyal egyeztették az oroszokkal, mivel itt az oroszok nem is fenyegetőztek az "ellenintézkedésekkel" pedig a kommunista lázadás szításában és támogatásában - csak úgy mint minden más esetben - itt is részt vettek.

    Térjünk azonban vissza a Kennedy meggyilkolása utáni időszakhoz. Kennedy halála váratlanul érte az orosz vezetést. Nem csoda, ha átmenetileg bizonyos zavar lett úrrá, a párt, és a kormány vezetésében és működésében. Bár a két intézmény vezetése ez időben Hruscsov személyében azonos. Természetesen ugyanilyen bizonytalanság Washingtonban is tapasztalható, de itt korábban leküzdötték. 1963 utolsó napján Hruscsov üzenetet intéz a világ országai, állam és kormányfőinek - amelynek tulajdonképpeni címzettje az Egyesült Államok, egy nemzetközi egyezmény megkötésére, amelyben az összes nemzetközi problémákat megoldanák, úgymint:

    - teljes leszerelés
    - gyarmati rendszer felszámolása, - Amint látjuk Hruscsov ezúttal is igyekszik az amerikai érdekeket támogatni.
    - békés úton egyesíteni Németországot, Koreát és Vietnamot. Hruscsov ily módon igyekszik ebben a számára fontos kérdésben kipuhatolni az új amerikai elnök véleményét. .
    - S végül: az államok mondjanak le a területi és határviták erőszakos megoldásáról. Itt hangzik el a háború utáni status quo nemzetközi jogi elismertetésnek első komoly szorgalmazása, amely majdan 1975 augusztus elején be is következik, a Helsinki Európai Biztonsági Értekezlet befejezéseképpen, de akkor már a főszereplők mindkét oldalon mások lesznek.

    Hruscsov üzenetére az újdonsült Johnson adminisztráció reagálása hűvös, természetesen nem elutasító. Nyugodtan mondhatjuk. Johnsonék csaknem mindenről hajlandók lettek volna tárgyalni, kivéve a német egyesítést. Pedig úgy tűnik, Hruscsovnak ez volt a legfontosabb. Elképzelésének népszerűsítésére 1964 nyarán beutazza Kelet-, és Nyugat-Európa nagy részét, de Amerika ezúttal sem mutat semmi hajlandóságot, sőt úgy tűnik, valósággal terhes számára Hruscsov örökös próbálkozása, olyannyira, hogy még megbuktatását is számításba vették. Ehhez kapóra jött az a szeptember elején nyilvánosságra hozott hír, hogy Hruscsovot meghívták a Német Szövetségi Köztársaságba. Az amerikai vezetés most nemcsak a Szovjetunió katonai vezetését, hanem a politikusokat is meggyőzte; pártjuk első titkára nem a megfelelő partner az Egyesült Államok kormányai számára.

    Következésképpen az orosz legfelsőbb politikai vezetés 1964 október 14.- én lemondásra kényszerítette. Majd haladéktalanul átadták Johnson elnöknek az új szovjet kormány üzenetét a kormányváltozásról, amelyben minden bizonnyal megnyugtatták, hogy az új szovjet vezetés az Egyesült Államok igényének megfelelően nem kívánja megváltoztatni a két német állam közösen kialakított státuszát.

    A szovjet kormányfő közeli bonni látogatása természetesen elmaradt, sőt az Erhard- kormány két hónap leforgása után meglepődve tapasztalta, hogy egyre több amerikai cég létesít üzleti kapcsolatot Kelet- Németországgal.

    A német kérdés lekerült a szovjet és a kelet-európai sajtó napirendjéről. A fő téma hosszú ideig a vietnami háború.

    A vietnami háború fél évtizedes sajtókampányaiba belefáradt Amerika élére az 1968-as választás eredményeképpen új elnök kerül: Nixon.

    Néhány szóval az előzményekről:

    Johnson elnöksége alatt Amerika és a Szovjetunió, - különös tekintettel Kennedy sorsára -, kénytelen a hidegháborúnak az ötvenes éveknél valamivel szolidabb változatát mutatni. A vietnami háború - amely kiszélesedve végigvonul Johnson teljes elnöki időszakán ürügyén állandósul egymás szapulása.

    Az úgynevezett béketábor polgárai, de úgy tűnik kormányai is kezdik megelégelni alacsony életszínvonalukat és teljes ideológiai alávetettségüket. A lengyelek szinte évenként jelentkeznek apróbb megmozdulásokkal. A magyarok bátornak mondható gazdasági lépésre szánták el magukat. 1968 január 1-el új gazdaságirányítási rendszert vezettek be, amely jelentős eltávolodást mutatott az ortodox marxista tézisektől. Nem merték tovább konzerválni az elmaradottságot és az alacsony életszínvonalat. A csehek is megelégelték a gazdaságban tehetetlen, politikailag brutális uralmat. Az új legfelsőbb pártvezetés a korábbi pártvezetés által bevezetett önkényuralom megszüntetését, a demokrácia fejlesztését ígérte. Az oroszok gyanúját leszerelendő, emberarcú kommunizmus kialakításával akarják a kommunista eszméket vonzóvá tenni.

    A Csehszlovák pártvezetésnek nem sikerült elképzeléseihez az oroszok hozzájárulását megszerezni, mert azok azonnal ellenakcióba kezdtek. Pedig ideológiai szempontból Dubcekék reformja jóval mérsékeltebb volt a magyarországi új gazdasági mechanizmusnál. Csehszlovákia a második világháborúból "győztes államként" került ki. Ez a korabeli gyakorlatban csupán annyi előnnyel járt számára, hogy területén nem állomásoztak szovjet csapatok. A Szovjetuniónak jól jött a csehek újítása, mert ezzel alkalmat teremtett magának Csehszlovákia katonai megszállására.

    Csehszlovákia ürügyén Brezsnyev megalkotta a szovjet uralom addig is mindenki által ismert törvényét: "A szocialista országok korlátozott szuverenitását". Hogy mit szólt ehhez Amerika, aki mind a mai napig tagadja, hogy a kelet-európai országokat a Szovjetunió érdekszférájába adta volna? Elnevezte a fenti tételt Brezsnyev doktrínának. Amerika politikája pedig ezúttal sem maradt el az 1956-os magyar szabadságharc idején tapasztaltaktól. A katonai beavatkozást megelőzően Brezsnyev értesítette Johnson amerikai elnököt tervezett lépéséről.

    Amerika elnöke, Eisenhowerhez hasonlóan levélben biztosította a szovjet pártfőtitkárt az Egyesült Államok hű marad a jaltai megállapodásokhoz.

    Ezt a levelet Brezsnyev bemutatta a Moszkvába szállított Dubcek és társai részére.

    A dolog pikantériája, hogy a történészek a mai napig sem találták nyomát, hogy Jaltában Csehszlovákiát is a szovjet érdekszférába osztották volna, illetve az érdekszférába kerülő államok ellen a Szovjetunió katonai intervenciót indíthat.

    Ez az eset is igazolja, hogy a jaltai megállapodások egésze a mai napig sem került nyilvánosságra.

    Kívánkozik a kérdés: Esetleg Brezsnyev blöffölt a talán nem is létező Johnson-levéllel? Ez teljességgel kizárható. Zdenek Mlynár az 1980-ban kiadott: Night Frost in Prague című könyvében dokumentálta a tényt, de amerikai kormányzati tényezők nem cáfolták! A be nem avatott politikusok azt hitték, a Csehszlovákia elleni agresszió miatt az amerikai-szovjet viszonyban ismét az eddiginél jóval hűvösebb időszak következik - Tévedtek!

    Mielőtt tovább mennénk, a Csehszlovákia elleni intervenció kapcsán vessünk egy pillantást a világpolitikai, ezen belül a kelet-európai helyzetre. Magyarország 1968 januártól - a piacgazdaság felé mutató - új gazdaságirányítási reformot vezetett be, amellyel a moszkvai ideológusok idegeit meglehetősen felborzolta. Romániában 1965-ban hatalomra került új pártfőtitkár: Ceausescu a látszat szerint Moszkvától független külpolitikájával "lógott ki" a szocialista táborból. A politikai elemzők biztosra vették, Csehszlovákia megszállása után a Szovjetunió egy füst alatt véget vet Románia külön utas politikájának is. A korabeli gondolkodás alapján ezen nem is igen lehetett csodálkozni, hiszen a Szovjetunió a korlátozott szuverenitás elvének gyakorlati betartását mindennél fontosabbnak tartotta. Ezt pedig leglátványosabban Románia szabotálta. Nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel, nem vett részt a Csehszlovákia ellen internacionalista "segítség" címén indított intervencióban, megtagadta a varsói szerződésből fakadó fokozott fegyverkezést, hogy fontosabbakat említsük. Súlyos dolgok voltak ezek a maguk idejében! Ehhez képest az óvatos magyar és csehszlovák próbálkozások-nagyon is szolidak voltak.

    Úgy látták és hitték sokan még a beavatottak is.

    Ha azonban oldalunk alapkoncepciójából közelítjük az igazságot, csakhamar felmerül bennünk a gyanú; vajon tényleg így van-e? Látványos önállóságával nem fedez-e valami rejtett célt ez a kommunista fenegyerek? Hiszen a sokak által jósolt Románia elleni agresszió érdekes módon nem következett be, pedig erre a kínai vezetők is számítottak.

    Gyanúnk csak erősödik, ha figyelmünket az első Reagan kormány bukaresti nagykövetének; David Funderburk-nak a független román külpolitikáról készített jelentései felé fordítjuk. Funderburk, külügyminisztériumába küldött jelentéseinek özönével hívta fel az illetékesek figyelmét; Románia csak imitálja a Moszkvától független külpolitikát. A valóságban minden kelet-európai országnál szovjetbarátabb együttműködést tart fenn az oroszokkal. A látszólag szovjetellenes politikája jutalmául megszerzett legmodernebb technológiákat és gyártmányokat, amelyet a COCOM-lista tilalma miatt a Szovjetuniótól látványosan megtagadtak. Ceausescu átjátszotta az oroszoknak. Reagan és csapata figyelembe sem vette a nagykövet jelentéseit. Úgy tűnik diplomatájuk nem mondott számukra újat. Kétségtelen, ez is egy megtévesztő módja volt titkos szövetségesük, a Szovjetunió technológiai segélyezésének. Igazolni látszik ezt, hogy 1989 karácsonya előtt - amikor a kondukátor növekvő szenilitása már túlságosan terhükre volt - a CIA és a KGB közös erőfeszítéssel provokálta ki a már teljes apátiába roskadt lakosság forradalmát Ceausescu megbuktatására. A kivégzése után nyilvánosságra került Ceausescu-klán rémtettei, ördögi praktikái és világviszonylatban is egyedülálló harácsolása - amelyről az amerikai vezetésnek már 1985-től pontos tudomása volt - az egész világ közvéleményét megbotránkoztatta.

    A soron következő amerikai választáson 1968 november elején a köztársaságpárti Nixont választották az Egyesült Államok elnökévé. Érdekes szereplésére tekintettel jellemezzük néhány mondatban az új elnököt. Annál is inkább, mert pontosan ő fogja bebizonyítani mégpedig látványosan! - hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok nem ellenségei, hanem legfontosabb szövetségesei egymásnak. Elnökké választását megelőzően egyetlen hozzá hasonló kommunista gyűlölő polgára sem volt az Egyesült Államoknak talán a mai napig sem, mint Nixon.

    Truman hidegháborús látszatpolitikájának lelkes támogatója, majd a köztudottan hidegháború elmélyítését szolgáló Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság tagja. Ebben a minőségében nyilvánul meg legvadabb kommunista ellenes tevékenysége egész pályafutása alatt. Valószínű, ennek köszönheti, hogy már 40 éves korában Eisenhower mellett alelnökké választják. Itt is sokat beszél a vörösök elleni harc szükségességéről. Erősen követelte, hogy 1954- ben a franciák indokínai kivonulása után vezényeljenek amerikai csapatokat Vietnamba a kommunista hatalomátvétel megakadályozására. (Ekkor még nehezen hitte volna bárki is, hogy pontosan ő fogja feladni a kommunistáknak a még megmaradt Dél-Vietnamot). Talán mondani is felesleges 1968-ban ugyancsak kommunistaellenes programmal indult az elnökválasztáson. A kelet-európai sajtó így háborog a választási hadjárat során elmondott beszédei felett: "Nixon hidegháborús kirohanásokkal folytatja választási hadjáratait," vagy "Nixon nyílt fellépése az atomsorompó-egyezmény ellen."

    Ilyen előzmények után az eredendően oroszellenes amerikai polgárok megválasztották.

    Elnöki beiktatása után Nixont mintha kicserélték volna. Egy hónap elteltével keresztülhajszolta a szenátus külügyi bizottságában a választási programban oly erősen támadott atomsorompó egyezmény jóváhagyását. A következő évben megkezdődnek a SALT- tárgyalások, amelyet két év alatt tető alá hoznak. Nixon 1972 május végén Moszkvában aláírja ezt a kizárólag orosz érdekeket tartalmazó megállapodást, valamint a szovjet-amerikai kapcsolatok alapelveiről szóló nyilatkozatot.

    Közben a vietnami háború folyik. Ezzel kapcsolatban mindkét fél útszéli módon ócsárolja egymást, de úgy látszik, ezt nem szabad komolyan venni, hiszen amint látjuk a világméretű problémákban nemcsak hogy megértik egymást, hanem az oroszok olyan előnyökhöz jutnak, amelyre Roosevelt idején még álmodni sem mertek.

    A SALT- szerződésben a fegyverzetek szintjét úgy állapították meg, hogy a Szovjetunió utolérhette az Egyesült Államok arzenálját. Ezzel el is jutottunk Nixon hírhedt külügyminiszterének globális stratégiájához a katonai bipolaritáshoz. Sőt, amint látni fogjuk még ezen is túltesznek, elfogadják a két szövetségi rendszer a NATO és a Varsói Szerződés erőegyensúlyának elméletét. Az Egyesült Államok a saját szövetségeseit az enyhülési koncepció révén leállította, fegyverzetük fejlesztésében.

    Roppant érdekes, ahogy az amerikai közvéleményt manipulálták a Szovjetunióval való békés egymás mellett élést illetően. A hatvanas a évek végén a hadikiadások elérték az Egyesült Államok szövetségi költségvetésének negyven százalékát. A legnagyobb amerikai monopóliumok a túlzott katonai kiadásokat tették felelőssé, hogy Amerika gazdasági pozíciói gyengülnek a nyugat-európai és japán cégekkel vívott konkurencia-harcban.

    Nixon a hatvanas évek elején még úgy vélte, s vele együtt az összes szakértő is, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunióval szemben legkevesebb 4:1, de lehet hogy 5:1 arányú katonai fölényben van.

    Ugyanez a Nixon 1969-ben - alig fél éves elnöki működése után így nyilatkozik: Ma a dolgok másképp állnak. A különbség végleg megszűnt és soha többé nem alakul ki.

    Nixon megdöntött minden eddigi matematikai attrakciót. Alig tíz év alatt a 4:1 esetleg 5:1 arányú katonai fölény nullára zsugorodott, annak ellenére, hogy olyan erőltetett fegyverkezést folytatott az Egyesült Államok, amellyel a Szovjetunió képtelen lépést tartani. Erre a vietnami operettháború - az orosz politikai érvelés kedvenc témája - természetesen nem adhat magyarázatot." Ha figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió évi bruttó nemzeti termék előállítása csupán egyharmada az Egyesült Államokénak, akkor még a fegyveres erő arány-tartásához is a Szovjetuniónak az amerikai költségvetés 120 százalékára lett volna szüksége, ami merő képtelenség.

    Miután Vietnamban a kis népek leigázása során jelentkező gerilla-háborúk eredményes megvívásához szükséges új vegyi bakteriológiai és tűzfegyvereket kikísérletezték, kipróbálták Nixon fokozatosan visszavonja az intervencióban résztvevő szárazföldi haderejét. A továbbiakban már úgyszólván kizárólag légi tevékenységet, kisebb- nagyobb bombatámadásokat hajt végre. A cinkosságot álcázandó a a szocialista tábor sajtója nap, mint nap alaposan felnagyítja, élesen kel ki az amerikaiak embertelen háborúja ellen.

    Nixon és zsidó külügyminisztere azonban nem zavartatják magukat. Tudomásul veszik, hogy a Szovjetunióval való különös viszonyuk velejárói ezek a félrevezető acsarkodások. Az oroszok kívánságát mindettől függetlenül még népük ellenére is igyekeznek maximálisan teljesíteni. Még első elnöki periódusának lejárta előtt 1972 május 26-án aláírják a SALT-I. megállapodást, mégpedig Moszkvában. Nixon tudja - különösen alelnök korából -, hogy az oroszok, milyen fontosnak tartják a második világháború során szerzett területi előnyük nemzetközi vonatkozású törvényesítését. Úgy tűnik a német ipar gyors fejlődésének a szovjet iparfejlesztésbe való bevonása titokban Hruscsov megbuktatása után is célja maradt az orosz vezetésnek. A németekkel nem sikerült békeszerződést kötniük, amellyel remélhetőleg ezek a problémák megoldódnának.

    A két német állam egyesítése nélkül a németek erről hallani sem akarnak. Titokban megállapodnak, hogy egy az eddigi nemzetközi jogrendszerben ismeretlen formulával tévesztik meg az új német kormányt.

    Az események azt bizonyítják ez volt a Nixon-adminisztráció és a szovjet kormány között titokban létrejött legelső megállapodás. Egymással történt egyeztetés után a szereposztás a következőképpen alakult:

    Fájdalom, de éppen Budapesten hangzott el a Varsói Szerződés felhívása az európai országokhoz egy összeurópai biztonsági értekezlet összehívására, 1969 március 7-én.

    A forgatókönyv szerint az Egyesült Államok ezt kezdetben ellenezni fogja, majd jól hangzó propaganda feltételek megszabásával 1973 július 3-án már meg is kezdik a tárgyalásokat, 33 európai és 2 észak-amerikai állam részvételével. Az oroszok mindent megígérnek, amit az amerikai vezetés kénytelen kikötni. Így a sokat vitatott eszmék szabad áramlása, emberi jogok, szuverenitás, erőszakról való lemondás belügyekbe való be nem avatkozás stb. Csakhogy a számukra legfontosabbat, a kialakult határok sérthetetlenségét felvegyék az egyezménybe. A szerencsétlen németeket és a kelet-európai vazallusokat, akik ennek a pontnak kárvallottjai, ismét a "békeasztalhoz" kényszerítették. Az enyhülési politika pszichózisával az oroszok a német fejlett technológiához is hozzájutottak.

    Mondanunk sem kell a kis kelet-európai államok szuverenitásának helyreállításáról ebben a fennkölt okmányban egyetlen szó sem esik, annak ellenére, hogy a kialakult állapothoz a hozzájárulást minden amerikai kormány tagadta. Ez az egyezmény is bizonyítja, hogy az ún. szocialista országokat az Egyesült Államok a Vörös Hadsereg második világháború megvívásának kölcsönbérleti díjaként a Szovjetuniónak egyszerűen eladta.

    Az oroszoknak eszük ágában sem volt a megállapodás egyéb pontjainak teljesítése. Nem is teljesítették. Ennek ellenére egyetlen amerikai kormány sem foglalkozott még gondolatban sem azzal, hogy az egyezményt érvénytelennek nyilvánítsa.

    Az Egyesült Államok Nixon és Ford elnöksége idején szakít azzal a korábbi gyakorlattal, miszerint a nyílt színen kommunistaellenes, a színfalak mögött pedig kommunistabarát politikát folytat. Ezt az időszakot a leghelyesebb Nixon-Kissinger érának nevezni. Hiszen a Ford által parafált megállapodások még Nixon elnöksége idején kerültek letárgyalásra. Befejezésében is azok elindítója, Kissinger viszi a főszerepet.

    Az amerikai politika boszorkánykonyháját Carter megválasztásáig ő irányítja. Ne higyjük azonban, hogy a nyílt szovjetbarátság miatt mellőzték korábbi gyakorlatban oly jól bevált kulisszák mögötti akciókat. Dobrinyinnak, a Szovjetunió washingtoni nagykövetének külön titkos feljáratot biztosítottak a külügyminisztériumba közvetlenül Kissinger hivatalába. Alig hihető, de a külügyminiszter és a nagykövet olyan szívélyes viszonyba kerül egymással, hogy tegeződnek.

    Mindezek ellenére egymás sajtójában ugyanolyan útszéli módon ócsárolják egymást, mint a hidegháborús években.

    Vegyük sorra e nyolc év külpolitikai eseményeit, amelyek nagymértékben szolgálták a Szovjetunió előnyét.

    - Megkötik a SALT-I. egyezményt
    - Megindítják a SALT-II. tárgyalásokat
    - Rövid idő alatt letárgyalják, majd aláírják az Európai Együttműködési és Biztonsági Egyezményt.
    - Az Egyesült Államok megállapodik a Szovjetunióval 20 millió köbméter jakutföldi földgáz átvételében, tízmilliárd dollár értékben.
    - Közös űrkísérletet hajtanak végre a világűrben
    - Amerikai tudósok látogatást tesznek a Szovjetunió nukleáris bázisaiban, minden bizonnyal technológiai ismereteket is adtak át szovjet kollégáiknak, miként az atomkísérletek kezdetén is megtették.
    - Modernizálják a hírhedt forró drótot. Ezután már mesterséges holdak segítségével tartják üzemben.
    - Amerika fokozatosan megszünteti Dél-Vietnam katonai támogatását, majd 1975 május 1-én teljes egészében kommunista uralom alá kerül. Ezután Kambodzsa és Laosz dominói egymás után omlanak össze.

    Ezek a nyílt együttműködés főbb eredményei. De lássuk melyek a titokban összehangolt akciók következményei.

    - 1973 július közepén Afganisztánban megdöntik a királyságot. (A következményeit ma már ismerjük.)
    - 1974 augusztus közepén Etiópiában megdöntik a császárságot -
    - A portugál válság előidézése
    - Angolában - Portugália frissen felszabadított gyarmatán megjelenik a kubai segítség.
    - Az amerikai kormány politikája és Kissingernek az olajtermelő országokra gyakorolt biztatása kirobbantja az olajválságot Japán és Nyugat-Európa rovására.
    - Az Egyesült Államok ugyancsak Japán és nyugat-európai politikai válság szítására hajánál fogva előráncigálja a Lockheed-botrányt.

    A sort hosszan lehetne még folytatni.

    Nixon a dollár erős inflációja ellenére jó gazdasági eredményeket tudott belpolitikájában felmutatni.

    Bizonyára ennek volt köszönhető, hogy második elnöki periódusára nagy többséggel újra választották. Nyílt orosz-barátságáért azonban meg kellett lakolnia. Az amerikai politikai elit megelégelte áldásos működését. A jelentéktelen Watergate-botrányt a sajtó útján oly mérhetetlenül felkorbácsolja, hogy elnökségének félidejében 1974 augusztus elején lemondásra kényszerűt.

    Az Egyesült Államok külpolitikai irányvonala, ellentétben Kennedy meggyilkolása utáni időszakkal, nem váltott látványos kommunistaellenességre. Ebben nagy szerepet játszott Kissinger külügyminiszter hivatalban maradása, aki még Nixonon is túltett oroszbarátságával.

    A ravasz Kissinger biztosra vette, hogy a következő elnökválasztáson bárki legyen is a republikánus párt elnökjelöltje, a nyolcéves oroszbarát republikánus uralom miatt azt újra meg nem választják. Csaknem minden oroszérdekű, még Nixon alatt megkezdett tárgyalást befejezett és az oroszok nagy megelégedésére szerződések aláírásával lezárta.

    Ezek után nem igen lehet csodálkozni azon, hogy az 1976 évi elnökválasztáson a kommunista ellenes programmal induló - Cartert elnökké választják. Az amerikai választók előtt a lehetőségek különben is nagyon szerények voltak. A két rossz közül az ígéretesebbet választották ugyan, de így is rossz lóra tettek. Carter megválasztása után még beiktatása előtt átváltozik és a külpolitika folyamatosságát ígéri, kilátásba helyezi a SALT-II. tárgyalások meggyorsítását. A később vad kommunista gyűlöletéről ismert leendő nemzetbiztonsági főtanácsadó a lengyel származású Brzezinski, akinek a tudományos kutatásai - az oroszok szerint - fékeveszett szovjetellenességgel tűntek ki, már december közepén maga is állást foglalt a SALT-II mellett. Ezek után nem tűnik alaptalannak az amerikai jobboldali körök azon véleménye, amelyet a John Birch Társaság által kiadott American Opinion című folyóirat 1977 decemberi száma így fogalmaz meg:

    "Brzezinski marxista... azt akarja, hogy a kormány valósítson meg mindent, ami kommunizmus."

    Az enyhülésnek és a békés egymás mellett élésnek - amelynek állítólag nincs alternatívája - előjönnek a negatív következményei. Már az elnöki beiktatás után néhány héttel így fogalmaz a szocialista sajtó " Érdekcsoportok az elnök ellen." Nem nehéz kitalálni, hogy ezek az érdekcsoportok különösen a fegyvergyártás terén érdekeltek.

    Ez az iparág pedig aligha húz nagy hasznot a világ enyhülési politikájából. Carter kénytelen valamit tenni az érdekükben. Így aztán a hogy, hogy nem, az amerikai külpolitika műhelyében felfedezik- amit eddig is mindenki tudott - hogy a Szovjetunió megsérti a Helsinki- egyezményben vállalt emberi jogokat. Hiába tiltakozik Dobrinyin nagykövet, hogy az emberi jogok kiagyalt ürügyével az Egyesült Államok beavatkozik a Szovjetunió belügyeibe, ez a látszatkampány fogja jellemezni a következő négy év amerikai külpolitikáját, amelybe természetesen Carter is bekapcsolódik. A hadiiparnak azonban nem retorikára van szüksége, hanem megrendelésekre. Megindul a neutronbomba körüli huzavona és a fegyverkezés.

    A szovjetbarát külpolitika ismét illegalitásba kényszerül, de folyamatossága fennmarad, sőt eredményei sem maradnak el az . Nehogy az olajválság megoldódjon, fellázítják Iránt. Az oly hosszú ideig amerikai támogatást élvező Sah magára marad, mígnem menekülni kényszerül. Az iszlám átalakulás és az Irakkal folytatott hosszú háború a legjobb eszköz az iráni olajtermelés hosszú távú visszavetésére.

    A titokban szervezett közös munkának igen szép példáját adják a nicaraguai fejlemények. Somoza rendszere ellen gerilla-akciókat szerveznek, amelyet Amerika megbízásából az oroszok látnak el fegyverrel tanácsadókkal és ideológiai módszerekkel. Az eredmény nem marad el. Somoza már 1979 július közepén lemondásra kényszerül és az Egyesült Államokba távozik. A forradalmi átalakulás rendkívül gyorsan megy végbe. Somoza távozása után egy héttel a győztes sandinista front forradalmi párttá alakul, egy hónap múlva a földreform, és ami a lényeg - államosítják az angol olajérdekeltségeket.

    Azt hiszem ezzel el is érkeztünk a nicaraguai események céljához, amely - amint látjuk - a látszat ellenére nem orosz hanem amerikai érdekeket szolgált.

    Washington nem is haragszik. Diplomáciai kapcsolatait nemcsak fenntartja az új nicaraguai kormánnyal, hanem csaknem két éven át segélyben részesíti, nehogy valami belső ellenzék elsöpörhesse. Carter szeptember végén fogadja az Ortega vezette nicaraguai küldöttséget.

    Pedig az orosz forgatókönyv alapján lebonyolódott események nemigen hagytak kétséget aziránt, hogy Nicaragua szovjet befolyás alá került. Az Egyesült Államok iménti reagálásából könnyen levonható a megfelelő következtetés. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a sandinisták győzelme előtt csupán egy hónappal írta alá Brezsnyev és Carter a SALT-II egyezményt, akkor a legkisebb kételyünk is eloszlik.

    Az amerikaiak iráni bajkeverése viszont balul ütött ki. Reza Pahlavi egy ideig Egyiptomban időzik, majd vesztére az Egyesült Államokba megy. Az iráni diákok - aligha Khomeiniék ellenére - tiltakozásul két hét múlva megszállják Amerika teheráni nagykövetségét. A személyzetet túszul ejtik. Ez bizony fájdalmasan érintette a Carter- kormányt. Irán elutasított minden közvetítést a diplomaták ügyében, a Sah kiadatását követelték. Úgy tűnik ez az a pont, ahol az Egyesült Államok kormánya nem tud engedményt tenni. Elég, ha csak az ifjú Pahlavi második világháború során eljátszott szerepére utalunk - de ezek régi dolgok. Az amerikai kormány sah-ellenes magatartását jóval későbbi események váltották ki. Az Afrika Szarván folyó válság fegyverszállításával kapcsolatos amerikai machináció felkeltette a Sah gyanúját az amerikai kormányzat szavahihetőségét illetően. Ezt a gyanút csak fokozta, hogy a Szovjetunió segítségével lezajlott afganisztáni forradalom után a Carter- kormány a Taraki kormány támogatására szólította fel a sahot. Ezek után a Sah joggal hihette; az amerikai kormány szovjetellenes propagandája ellenére éppen segíti a Szovjetuniót Irán bekerítésében.

    Az amerikai kormány az iráni magatartás megváltoztatására mindeni elkövet. Befagyasztja az amerikai bankokban lévő hatalmas iráni betéteket, újabb és újabb haditengerészeti egységeket vezényelnek az iráni partok közelébe. A sahot Panamába küldik, had vitatkozzon a két ország a kiadatásról. De az új iráni vezetők hajthatatlanok.

    Az amerikai vezetés más megoldásra kényszerül. A világ hamarosan arról értesül, hogy a makkegészségesnek hitt sah súlyos beteg. Gyógykezelésre ismét az Egyesült Államokba viszik. Rákja van, meg kell operálni. Az iráni orvosokat még csak közelébe sem engedik. Talán mondani is felesleges, a Sah nemsokára meghal. Ha meggondoljuk, hogy a Kennedy merénylőjét pisztolyával likvidáló Jack Ruby akinek rákos megbetegedéséről soha senki nem tudott - a börtönben ugyancsak rákban halt meg, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy itt egy új kivégzési módról van szó.

    Az amerikai vezetés más megoldásra kényszerül. A világ hamarosan arról értesül, hogy a makkegészségesnek hitt Sah súlyos beteg. Gyógykezelésre ismét az Egyesült Államokba viszik. Rákja van, meg kell operálni. Az iráni orvosokat még csak közelébe sem engedik. Talán mondani is felesleges, a Sah nemsokára meghal. Ha meggondoljuk, hogy a Kennedy merénylőjét pisztolyával likvidáló Jack Ruby akinek rákos megbetegedéséről soha senki nem tudott - a börtönben ugyancsak rákban halt meg, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy itt egy új kivégzési módról van szó.

    Minden esetre teljesült az iráni iszlám vezetők kívánsága, Reza Pahlavi halott. Khomeiniék azonban nem honorálták a Carter-kormány előzékenységét, sőt a túszok további visszatartásával - elnökválasztási év lévén - megpecsételték a sorsát.

    De addig még történik néhány érdekes esemény. Az Egyesített Vietnám- még saját belpolitikai helyzetét sem konszolidálta - máris hódítólag lép fel. Katonai segítséget nyújt a kambodzsai felszabadító erőknek. Megszállja Kambodzsát. A dominóelv realizálódik.

    Ezzel betelt a kínai vezetők pohara. Az eddiginél is nyíltabban lépnek fel szovjet elvbarátaik ellen. Az Egyesült Államok kormánya természetesen tűri Vietnam agresszióját. Teng Hsziao-Ping Kína erős embere 1979 február elején Washingtonba látogat, s minden bizonnyal szorgalmazta az amerikai kormány beavatkozását Kambodzsa függetlenségének helyreállítására. Teng kénytelen volt üres kézzel hazatérni. Carterék azonban nem ellenezték, hogy Kína maga intézzen támadást Vietnam ellen. A moszkvai forró dróton egyeztetve az oroszokkal, együtt kíváncsian várták milyen katonai teljesítményre lesz képes ez a harcias egymilliárd lelket számláló kolosszus, aki Hruscsovot az Egyesült Államok ellen közös háborúba akarta belevinni.

    Két hét múlva a kínai haderő a határ tejes hosszában támadást indított Vietnam ellen. A világ lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Az eddigiekhez képest meglepő fordulat következik. Nemcsak az Egyesült Államok, de a Szovjetunió is tűri a katonai akciót. Nem fenyegetőzik, hogy minden szükséges segítséget megad Vietnamnak a szocialista vívmányok megvédésére. Kuba után ez bizony hihetetlennek tűnik. Ezúttal a világháború kitörésének rémképét sem használják fel ijesztgetésre, mint Magyarország, Csehszlovákia, Egyiptom, Kuba stb. esetében. Pedig a kínaiaknak ebben az időben már atombombájuk is van.

    Kínának rá kellett ébrednie, nemcsak a papírtigrissel, hanem még a nálánál jóval kisebb Vietnammal sem képes eredményesen megbirkózni. Hiszen a vietnami hadsereg korszerű fegyverutánpótlását a Szovjetunió bármilyen mennyiségben képes ellátni, de ha még ez sem lenne elég, akkor Vietnam akár az Egyesült Államok utánpótlására is számíthat. Kína pedig magára marad.

    Alig több, mint egy hónap múlva haderőit visszavonja, s próbálkozását büntető akciónak minősíti, amely állítólag már el is érte célját. Amerika és a Szovjetunió sajtójában állandósul egymás durvábbnál durvább hangú szapulása. Ennek ellenére a két szuperhatalom vezetése között titokban továbbra is a legnagyobb egyetértés tapasztalható. 1979 április 15-én Bécsben csúcstalálkozó kezdődik, amelynek keretében Brezsnyev és Carter aláírja a kizárólag Szovjetunió érdekeit szolgáló SALT-II szerződést. Az amerikai kormány jelentős hiteleket és a COCOM-lista ellenére fejlett technológiát juttatott a Szovjetunió részére, függetlenül attól, hogy a Carter-kormányzat " alaptörvényét, az emberi jogokat a leglátványosabban éppen az oroszok sértették meg. Írjuk a Carter kormányzat javára, hogy 1978 január első napjaiban a magyar nép legdrágább ereklyéjét a Szent Koronát.

    Ne firtassuk most, hogy mi jogon tartotta egyáltalán eddig is magánál.

    Ha Carternek nem lengyel származású volna a nemzetbiztonsági főtanácsadója, talán szó nélkül mennénk el olyan események mellett, amely során a Vatikán élére lengyel származású pápa került. Mégpedig nem is akárhogyan, s valószínű nem is minden cél nélkül.

    1978 augusztus első felében elhunyt VI. Pál pápa. Utódjául csaknem háromheti sokfordulós szavazással Luciani bíborost választják meg I. János Pál néven. Egy hónap múlva jelentik, hogy az új pápa szívinfarktusban meghalt. Helyére - az előbbi választástól eltérően - meglehetős gyorsasággal a lengyel származású Karol Wojthyla-t választották meg. Már akkor sokan úgy vélték, hogy ezúttal a középkori gyakorlatnak megfelelően nem a bíborosok választották meg egyházuk fejét. A manipulációt alátámasztja II. János Pál elődjének hirtelen halála is, aki - ha hihetünk David A Yallop angol írónak, nem is szívrohamban halt meg, hanem meggyilkolták. Ha ez így van már pedig nagy a valószínűsége, hogy így van, akkor a lengyel pápa hatalomra juttatásának manővere messze meghaladja a Vatikán érdekeit.

    Bátran megkockáztathatjuk ismét közös amerikai-orosz akcióról van szó, amelynek egyik célja az NSZK, a német nép provokálása, de itt ennél sokkal többről van szó!

    Még a Carter- kormányzat idején kiprovokálják az egyébként folyamatos lengyel elégedetlenségi akciókat. Felfuttatják a szolidaritás nevű párttól független szakszervezetet, majd a szükségállapot bevezetésével törvényen kívül helyezik. Ezzel a manőverrel az amúgy is gyenge hatékonyságú lengyel gazdaságot néhány év alatt teljesen tönkreteszik. A hatalmas külföldi adósság törlesztése lehetetlenné válik. Ne lepődjünk meg, hogy itt is a legnagyobb hitelezők éppen a németek. A legválságosabb idők kellős közepén a nagyhatalmak ki is szivárogtatnak olyan híreket, miszerint az NSZK a II. világháború után Lengyelországnak ítélt német területek visszaadása fejében elengedné a lengyel tartozásokat, s további pénzbeni megváltást is ígért.

    Ezzel el is jutottunk a pápaság körüli csűrés-csavarás, egyik céljához. Talán mondanunk is felesleges, hogy a németek ilyen ajánlatot nem tettek. Átlátva a csalók szitáján - nagyon helyesen - a lehető legjobban elhatárolták magukat a lengyel fejleményektől.

    A különös vatikáni rejtély 1993 végén 1994 elején megoldódni látszik, annak ellenére, hogy a hatalmas szenzációt a Vatikán, és a zsidóság által uralt nemzetközi sajtó alig publikálja. Izrael rávette a Pápát, s úgy tűnik a Vatikán vezetőit is, hogy a Jézus kivégzését eredményező pert csaknem 2000 év múltán újratárgyalják. Ennek az lett az eredménye, hogy a Pápaság elismerte, a Megváltó halálában a zsidóság vétlen.

    Az alsóbb papság már ezt megelőzően is meghökkenve tapasztalta, a legutóbb kiadott egyházi tankönyvek nem tartalmazzák a zsidók szerepét Jézus korabeli elítéltetésében.

    Egy római katolikus pap ismerősömmel folytatott beszélgetésem során fentiekre vonatkozóan megjegyeztem: Véleményem szerint év múlva nagy valószínűség szerint a Vatikán irányítása indirekt esetleg direkt módon a zsidóság kezébe fog kerülni. A plébános lakonikusan csupán ennyit kérdezett: "Miért beszél jövő időben?" Elmondta, hogy a külföld előtt a nemzetközi sajtó által "antiszemitává" deklarált Magyarországra tekintettel a vatikáni egyház vezetéséből már minden magyar származású teológust "kihelyeztek." Váratlan események borzolják fel a kedélyeket 1979 év utolsó napjaiban. December 28-án egy nem létező kabuli kormány a Szovjetunió katonai segítségnyújtását kéri az afganisztáni nép ellen. Csak természetes, hogy az oroszok a kérést teljesítik. Százezer fős hadsereggel megszállják az országot, megvédendő a külső beavatkozástól. Az afgán nép ellen utóhadjáratot indítanak, amely csaknem tíz évig tart. Amerika tiltakozik, de ellenlépéseket nem tesz. A gabonaszállítási szerződés feletti esetleges szovjet gabonavásárlási igény kielégítésének megtagadása, vagy a moszkvai olimpia bojkottja ugyanis nem tekinthető ellenlépésnek. Ugyanúgy a SALT-II. amerikai szenátusi ratifikációs folyamatának felfüggesztése is csak szemfényvesztés. Az amerikai kormány nem is csinált titkot abból, hogy a megállapodást ratifikálás nélkül is betartják. Így még az a veszély is elhárult, hogy eredeti formájában az amerikai törvényhozás megtagadja az egyezmény ratifikálását, amelyre egyébként komoly esély volt. Az amerikai kormány tiltakozásul kibővített embargó listát kényszerít szövetségeseire. Természetesen olyan árukra, amelyet nem ő, hanem mások szállítottak korábban is a Szovjetuniónak. Újabb alkalom a nyugat-európai konkurensek és Japán gazdaságának korlátozására.

    Nyilván Amerikában akadtak, akik követelték: az Egyesült Államok nyújtson fegyveres védelmet az afganisztáni népnek a szovjet agresszió ellen. Brzezinski, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója - választ ad: "Afganisztán nem volt elérhető távolságban az amerikai erők számára."

    Az afganisztáni események több érdekes tanulsággal szolgálnak. Például India, aki a Brit nemzetközösség tagja, a nem kommunista országok közül elsőként, de talán utolsóként is egyetért a szovjet agresszióval. Ez az epizód ismét arról győz meg bennünket, hogy Hitler nem minden alap nélkül próbálta az oroszok területigényét India felé orientálni. Ismét beigazolódott, hogy a teheráni konferencián Roosevelt is hozzájárult, hogy a Szovjetunió Indiát is a befolyási övezetébe vonja. A hosszabb póráz nem azért van, mert az oroszok nem tudnák azt rövidre fogni, hanem egyelőre azért, mert ez esetben az oroszok magukra kellene hogy vállalják a hatalmas ország élelmezését is. Ez pedig messze meghaladja lehetőségeiket. Minden esetre a helyzet inkább hasonlít ahhoz, mintha India nem a Brit nemzetközösség, hanem a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának lenne a tagja.

    Amerikában is akadnak, akik védelmükbe veszik a Szovjetunió afganisztáni agresszióját. Még pedig nem is akárki. Georg F. Kennan 1980 február 10-én így érvel a CBS televízió hálózat számára adott nyilatkozatában: "Eltúlzott volt a Szovjetunió afganisztáni szerepére való washingtoni reagálás... Washingtonnak higgadt, mértéktartó politikával kellene hozzájárulnia ahhoz, hogy az afganisztáni helyzet lecsillapodjék." Majd arról igyekszik meggyőzni hallgatóit, hogy a Szovjetunió afganisztáni szerepe nem támadó, hanem védekező jellegű.

    Vajon ki ez a Kennan, egy külpolitikához mit sem értő amerikai állampolgár, akinek a gondolkodását az amerikai kommunista párt egyik propagandistája kissé összekuszálta? Ellenkezőleg! Az ötvenes évek egyik moszkvai nagykövete, akinek a Forgein Affairs-ban 1947 júliusában megjelent: A szovjet magatartás forrásai című cikkét, amelyet a rejtélyes X- el jelzett, Churchill fultoni beszéde mellett a hidegháború nyitányának tartják. Vajon hihető-e, hogy aki az oroszok egy független állam ellen elkövetett agresszióját, amelyet az egész világ népei és kormányai elítéltek, amerikai politikus létére 1980-ban ilyen átlátszó módon védelmébe vesz, valaha is ellenséges érzülettel viseltetett volna a Szovjetunió ellen? Nem! Ez nem lehet igaz. S valóban nem is volt igaz. Az ötvenes évek hidegháborúja az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a valóságban sohasem létezett. A különös szereposztás csak a világ népeinek - köztük a győztes gyarmattartó országok - félrevezetését szolgálta.

    Az 1980-as év amerikai elnökválasztás éve. A Carter- kormány szovjetellenes látszatkampánya nem fedi kormányzati működését. A hagyományosan oroszellenes amerikai nép nem bízik tovább politikájában. Nem csoda, ha a novemberi elnökválasztáson a masszív szovjetellenes programmal induló Ronald Reagan-t választják meg az Egyesült Államok elnökévé. Beiktatása napján az iráni kormány szabadon engedi az amerikai túszokat.

    A háború utáni amerikai elnökök a Szovjetunióval való viszonyukat illetően valamennyien szerepet játszottak. Mintha csak ezeket a szükségleteket kielégítendő, ezúttal eredeti foglalkozását tekintve is valódi színészt választottak az Egyesült Államok elnökévé. Hogy legújabb terepét is kitűnően alakítja, azt működése egyértelműen bizonyítja Meghagyta a Szovjetunió minden a II. világháborúval és az azt követő békeévek alatt realizált térnyerését. Elődjének még a formális emberi jogok kampányát is feladta. Helyette meghirdette a terrorizmus elleni harcot, amely szükséges ugyan, de külpolitikai vonatkozásai nem képezhetik egy világhatalom külügyének alapjait.

    A SALT- szerződések alapján a nyugati hatalmak szinte teljesen leálltak fegyveres erejük fejlesztésével és korszerűsítésével. Addig a Szovjetunió lázasan fegyverkezett és erre kényszerítene vazallusait is. Ezalatt Nyugat-Európai és Japán gazdaságunkban és ipari technológiájukban jelentős lépést tehettek előre. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió által kiprovokált olajválság ellenére - különösen Japán - térnyerésre tettek szert az amerikai gazdaság rovására. Az új amerikai elnök kénytelen volt elődjénél hathatósabb lépést tenni az amerikai hadiipar termelésének újbóli felfejlesztésére, hogy rivális szövetségeseinek nemzeti jövedelmét is megcsapolhassa, ezúttal a mindenki által tudott igazsággal érvel. Ez pedig nem más, mint hogy a Szovjetunió nem tartja be a fegyverkorlátozási megállapodásokat és az évekig tartó intenzív fegyverkezésével megbontva a hadászati egyensúlyt, erőfölényre tett szert. A mondat első része ugyan igaz, de a másodikban kételkedni kell. Különös tekintettel az oroszok munkájának ismert gyenge hatékonyságára. Az oroszok katonai és gazdasági erejével kapcsolatos bizonykodásait csak pillanatnyi érdekeik függvényében szabad értékelni. Egyszer dicsekvőek, máskor tagadnak. Például 1961 júliusában az Izvesztyija így ír: "A Szovjetuniónak több atomtengeralattjárója van, mint az Egyesült Államoknak és gyorsabbak is. Ezt Robert Kennedy igazságügyi miniszter is szóról szóra állítja 1962 július végén. Malinovszkij honvédelmi miniszter 1962 január végén így ír: "A szocialista országok katonailag erősebbek mint a Nyugat, s természetesen nem állnak meg ezen a színvonalon." Hruscsov pedig így vélekedik 1961 március 18-án: "Az Egyesült Államok képtelen utolérni a Szovjetunió rakétafölényét." Vajon az igazat mondták? Akkor is, ma is mindenki tudja, csak blöfföltek. Ilyen nagyképűség után kissé furcsának tűnik, hogy a nyolcvanas évek első felében az oroszok a Reagan-i érvelésre válaszul éppen azt igyekeznek kézzel-lábbal bizonyítani, hogy nincs erőfölényük, hanem hadászati erőegyensúly van.

    Az a tény, hogy a Kennedy-kormány által elvben elismert, majd a Nixon- Kissinger kormányzás alatt a valóságban is kialakított bipoláris hadászati erőegyensúly szükségességét már nem, hanem csak az egyoldalú fölény létét vitatják, a Reagan-kormány valódi szovjetellenességét eleve cáfolják. Ezzel olyan légkört teremtenek a nemzetközi politikában, hogy senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni, vajon indokolt-e a Szovjetuniónak olyan katonai erővel rendelkeznie, mint az Egyesült Államoknak, illetve a Varsói Szerződésnek, mint a NATO-nak? Vegyünk szemügyre a legfontosabb termelési és gazdasági mutatókat. Rendelkezésünkre állt a Világgazdasági Atlasz 1982. évi kötete. Előre kell bocsátani, kelet-európai kiadásról lévén szó, a Szovjetunió adatai erősen túlzottak a legtöbb bevallott és becsléseken alapul.

    A Szovjetunió 1978 évi egy főre jutó nemzeti terméke (GNP) 3700 USA dollár. Az Egyesült Államoké 9700 USA dollár, vagyis csaknem a háromszorosa! Nyilvánvaló, hogy e nemzeti termék előállításához legalább ilyen mértékben értékesebb termelőeszköz állományra van szükség. A Varsói Szerződés GNP átlaga 3690 dollár, míg a NATO átlaga 9490 dollár. Az arányok tehát megegyeznek. A Varsói Szerződés összesített bruttó nemzeti terméke 1384 milliárd dollár. Ugyanez a NATO-nál 4554 milliárd dollár, vagyis több, mint a háromszorosa. Nehéz elhinni, hogy valaki egy kettőszobás lakásra olyan értékű biztosítást kössön, mint egy hatszobás villára. Márpedig a hadászati erőegyensúly hívei pontosan ezt teszik.

    Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzem a fenti kiadvány alapján a két szuperhatalom búzatermését: USA 283 kg/fő, SZU 369 kg/fő. Nem Kedves Olvasó, nem tévedés, hogy a Szovjetunió termel több búzát, mint az Egyesült Államok, hogy miért vásárol mégis a Szovjetunió évente 12-20 millió tonna gabonát az Egyesült Államoktól? Erre több lehetséges válasz is van:

    1. Az adatok valótlanok, hiszen a Szovjetunióban krónikus a kenyérhiány, különösen vidéken, falvakban, kisebb városokban, ahol tulajdonképpen a búzát termelik.
    2. A szocializmus népszerűsítése érdekében a koldusszegény afrikai, ázsiai, latin-amerikai népek élelmezésére használja fel.
    3. Az Egyesült Államok farmereinek oroszellenes nézeteit szeretné megváltoztatni.

    Elődeihez hasonlóan, Reagan elnök is kétségtelenül igen erős szovjetellenes programjának köszönhette megválasztását. Kevesen hinnék ekkor még hogy ő lesz az a II. világháború utáni amerikai elnök, aki második elnöki periódusában a legszívélyesebb viszonyt alakítja ki a Szovjetunió vezetőjével. A legtöbb közvetlen csúcstalálkozón vesz részt. Amerikai újságírók megszámolták; külügyminisztere 28 alkalommal tartott megbeszélést szovjet kollégájával. Jó színészi képességeit bizonyítja, hogy a II. világháború utáni elnökök kisebb-nagyobb külsőleg is megnyilvánuló titkos oroszbarátságát elődeinél jobban tudja álcázni. A második világháborúban megalázott és térdre kényszerített Japán a nyolcvanas évek kezdetén már egyre komolyabb ipari versenytárs lett. Olyan iparágakban hagyta maga mögött konszerneket, amelyekben hagyományosan a világ élvonalát képezték. Így az éppen amerikaiak által kirobbantott energiaválság idején hirtelen ütéssel a földre terítette az autóipart. A híradástechnikai és számítógépipar ugyancsak több technológiai csodával bizonyította be elsőbbségét az amerikai konkurensekkel szemben De hivatkozhatnánk az acéliparra és más sok egyébre. A japán kereskedelem amerikai deficitje évről évre növekszik. Hiába kérik az önkéntes export-korlátozásra, a japánok mindig új termékekkel ejtik ámulatba a világot, amelyek nélkülözése nagyobb kárt okozna az amerikaiaknak, mint a külkereskedelmi deficit további növekedése.

    A világ értetlenül fogadta a hírt, miszerint 1985-ben az Egyesült Államok és Japán az USA nyomására megállapodott abban, hogy Japán hajlandó szállítani azokat a hadiipari számítógépeket, amelyeket mindaddig megtagadott.

    Ezúttal helyén való a bibliai hivatkozás. Máté evangéliumának 26a- 52. pontjában így ír:"...akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök." Vagy idézhetjük János jelenések 13/ 10 jövendölését is: "Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy, ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni."

    Íme a Karma könyörtelen törvényei. Ne feledjük el,, az Egyesült Államok éppen azt kihasználva csábította Japánt a Pearl Harbour-i támadásra, későbbiekben pedig érzékeny veszteséget okozva Japán katonai erejének, hogy számítógépes úton megfejtette a Japán legfelsőbb katonai vezetés rejtjeles kódjait. Valószínű, hogy az amerikaiak máris fizetik ezt a számlát. Nyugodtak lehetünk, hogy a költséges kifejlesztésű amerikai mesterséges bolygók földre irányított jelzéseit a japánok már rég ismerik, s esetleg nagyobb hasznát veszik, mint az amerikaiak.

    Az éppen a 1945-ben Amerika által megtiltott fegyverkezésre is hiába próbálják kapacitálni, hogy ezáltal erőforrásának nagy részét elvonják a műszaki fejlesztéstől. Japán ügyesen kitér. Reagan is a Szovjetunióval próbálja ijesztgetni a japán kormányt.

    Reagan szeretné megválasztatni magát a második négy évre is. Ehhez pedig vissza kell szereznie oroszellenes hírnevét. Nem is késlekedik sokat. A Washington-i képviselőház nem akar hajlani az MX tíz-robbanófejes hadászati rakéták gyártásának és telepítésének megszavazására. Ennek keresztülvitelére igyekszik a szovjetellenes hangulatot a végsőkig felkorbácsolni.

    Reagannak új szovjetellenes érvekre van szüksége. Szánalmas lépéshez folyamodik. 1983 október végén csapatai mellé kényszerítve a szomszédos operettállamok Antigua, Barbados, Jamaica, Santa Lucia St. Vincent és Dominika-sziget mintegy 300 katonáját fegyveres agressziót hajt végre a Brit Nemzetközösséghez tartozó 120 ezer lélekszámú Grenada ellen. Egy az egy arányban átvette titkos szövetségese a Szovjetunió 1968-ban Csehszlovákia ellen végrehajtott agressziójának módszerét. Feltűnő az azonosság a szövetségesekkel való közös fellépésben. Az oroszok is arra hivatkoztak, hogy a Csehszlovák kormány és parlament több tagja hívta be csapatait a szocialista vívmányok megvédésére. Hosszú ideig azonban ezt a csehek közül senki sem vállalta magára. Ebben is az oroszok módszerét követte Reagan. Azt állította, hogy Paul Scoon brit főkormányzó kérte a beavatkozást. Nem sokkal később a Grenada elleni agresszióban résztvevő Jamaica miniszterelnöke Edward Seaga a Karibi távirati irodának tett nyilatkozatában elismerte, hogy grenadai részről nem kértek külföldi segítséget. A brit kormányzót a partraszálló amerikai katonák egy hadihajó fedélzetére vitték, s washingtoni utasításra utólag ott írta alá a segélykérést tartalmazó írásos üzenetet.

    Ha élne, bizonyára még Churchill is háborogna, hogy hová jutott Nagy Britannia. Pedig Anglia amerikai alávetettsége csaknem kizárólag neki köszönhető. A helyzet jogilag úgy is értékelhető, hogy Amerika hadüzenet nélkül megtámadta Nagy-Britanniát. Grenadának ugyanis II. Erzsébet angol királynő uralkodója. Az angolok cáfolják, hogy Scoon főkormányzó az ő utasításukra kérte volna az amerikai beavatkozást, sőt a külügyminiszter nem titkolta, előzőleg még csak nem is tájékoztatta az amerikai kormány a készülő lépésről, szövetségesét. Az angolok - megérdemelten - odáig jutottak, hogy Amerika minden megalázását csaknem szó nélkül tűrni kénytelenek. Emlékezünk még, hogy amerikai külügyminiszter néhány évvel ezelőtt angol kollégáját "kétkulacsos fattyúnak" titulálta. Vagy nézzük azt a jó ízlést, durván sértő módszert, amikor 1982, végén Amerikából olyan üdvözlő képeslapokat küldtek, amely az angol trónörökös és felesége Diána karján tartott gyermeküket majom és malacfejjel ábrázolja. New Yorkban egy dollárért árusítják ezeket az egész angol államot sértő képeslapokat. Itt ugyanis a királyi családról van szó, akik Anglia legmagasabb közjogi méltóságát jelentik. De ki tudja, hány keserű pirulát lesznek még kénytelenek lenyelni egykori elvakult németgyűlöletükért.

    Lássuk azonban mit tesz a Szovjetunió a Grenada elleni amerikai agresszió következtében? Mint annyiszor, most is elárulja magát. Szavakban sajtójában élesen tiltakozik, de semmi egyebet. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása természetesen esze ágában sincs. Ezt amerikai agresszióval naponta fenyegetett Nicaragua kénytelen megtenni. Még csak határozati javaslatot sem tesz az agresszió felszámolására, vagy Amerika megbélyegzésére. Végül is Guyana nyújt be egy határozat-tervezetet, amely követeli az agressziós csapatok azonnali visszavonását. Mondanunk sem kell ezt Amerika megvétózta. Érdemes megemlíteni, hogy a szavazáson az angol delegátus nem mer a határozati javaslat mellett szavazni, hanem tartózkodik.

    Úgy látszik a jó színész kitűnően alakított. Az amerikai képviselőház 1983 november 2-án megszavazta az MX-programot. Ugyanezen a napon a szenátus is kedvező döntést hozott számára. 58 szavazattal 40 ellenében elvette a nukleáris befagyasztási javaslatot.

    A Szovjetunió Kommunista Pártjának élére 1985-ben új - az eddigiektől eltérő - fiatal főtitkár kerül, Gorbacsov. Nagy lendülettel veti magát a küzdelembe. Működését birodalmának belső gazdasági bajainak feltárásával kezdi.

    Éles kritikával ostorozza a gyenge munkaintenzitást és a már féktelen szeszfogyasztást. Külpolitikai téren pedig a békés koegzisztenciát hirdeti. Látszólag mindent elkövet a nyugati hatalmakkal, különösképpen Amerikával való békés együttműködés létrehozásáért. Alig múlik el hét, hogy újabbnál újabb leszerelési javaslatokkal ne állna elő. A figyelmes újságolvasó azonban egykettőre rájön, hogy ezek a javaslatok cseppet sem újak. Hruscsov irattárából kölcsönözték őket. A két évtizedes por lesöprése után Gorbacsov ismét alkalmasnak találja őket a világ közvéleményének megdolgozására.

    Az amerikai-szovjet titkos szövetség 1986 április végén ismét lelepleződik. Április 25-én éjjel az oroszok csernobili atomerőművének egyik blokkja felrobban. A szovjet hírközlő szervek csak jó két nap múlva hozzák nyilvánosságra, de valószínű csak azért, mert a svédek erős nukleáris sugárzást észlelnek, amelyet a légáramlat a Szovjetunió felől vitt országuk fölé.

    Mindenki által tudottan az Egyesült Államok mesterséges kémholdjai a föld teljes felszínét állandó megfigyelés alatt tartják. Technikájuk olyan kifinomult, hogy akár 20 cm nagyságú tárgyat is felismerhetően képes észlelni. Alig hihető, hogy éppen a Szovjetuniót ne tartsák megfigyelés alatt. Az még kevésbé, hogy a robbanást azonnal ne észlelték volna. Mindennek ellenére az amerikai kormány nem jelezte az erőmű egyik blokkjának pusztulását. A tájékoztatási menetrendet minden bizonnyal egyeztették a forró dróton.

    Igen szép példáját volt alkalmunk tapasztalni az amerikai-szovjet együttműködésnek 1986 nyarán az osztrák köztársasági elnökválasztás alkalmából is.

    Az osztrák Néppárt Kurt Waldheim-et jelölte a választásra. Waldheim hazájában igen népszerű, amelyhez nagymértékben járult hozzá tíz éves ENSZ-főtitkári működése is. E minőségének utolsó időszakában úgy tűnik a szükségesnél jobban belelátott a két nagy hatalom lapjaiba, s valószínű igazságérzetének a velük bizalmasan folytatott tárgyalásai során jelét is adta.

    Az amerikai kormány biztatására a mindenre kapható különféle zsidó szervezetek kampányt indítottak Waldheim megválasztása ellen. Hajánál fogva ráncigáltak elő olyan "bizonyítékot" miszerint a második világháborúban főhadnagyként szolgálatot teljesítő Waldheim tudott bizonyos ki végzésekről, sőt azokban esetleg részt is vett.

    Az egykor irányítása alatt működő ENSZ a birtokában lévő "bizonyítékokat" megküldte a még hivatalban lévő Kirschläger elnöknek, aki nyilvánosan kijelentette, hogy azok a vád bizonyítására - hogy finoman fogalmazzunk: elégtelenek. A választás napjáig újabbnál újabb "bizonyító erejű" iratokat produkáltak. A Szabad Európa Rádió értesülése szerint egy görög állampolgárt, aki annak idején Waldheim szolgálati helyén élt, háromszázezer dollárral próbáltak korrumpálni, hogy Waldheim ,,háborús bűnei"-ről valljon. Az amerikai kormányt cseppet sem zavarta, hogy közvetett módon ugyan, de durván beavatkozik Ausztria belügyeibe. Érdekes módon - nyilván az előzetes szereposztás szerint - a Szovjetunió visszafogottabban viselkedett a Waldheim elleni kampányban. Az öntudatos osztrák nép azonban visszautasította Amerika mesterkedését. Waldheim-et elnökévé választotta. Beiktatását azonban - ezzel is bizonyítva mindenben közös cselekvésüket - mint az Egyesül Államok, mind Szovjetunió bécsi nagykövete bojkottálta.

    Úgy látszik azonban az Egyesült Államok vezetői nem akarják tudomásul venni az osztrák nép akaratát. Magukat ugyan a más népek belügyeibe való be nem avatkozás apostolainak tartják, de ez mit sem zavarja őket, hogy a legdurvább módon semmibe vegyék mások önrendelkezési jogát. 1987 április végén a világ népeinek modern kapcsolattörténetében példa nélkül álló módon igyekeznek a semleges Ausztriára nyomást gyakorolni. Az amerikai igazságügyi minisztérium olyan döntést hozott, hogy Waldheim elnök magánszemélyként nem kaphat beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. Néhány nap múlva - nehezen hihető, hogy saját elhatározásából Kanada is csatlakozik az amerikai döntéshez.

    Úgy tűnik Reagan másodszori megválasztása után már szükségtelen fenntartani a látszatra vad szovjetellenes politikát. Az amerikai külügyminisztérium látván az új szovjet vezető nehézségeit saját hazájában- segítségére siet.

    Az ipari termelés növelése nem valósítható meg a hadsereg, és fegyverzetének állandó költséges fejlesztése mellett. A feladat kézenfekvő; ismét meg kell hirdetni a leszerelés, vagy legalábbis a fegyverzet csökkentés politikáját.

    Bár a franciák, sőt az angolok is igyekeznek magukat elhatárolni a két nagyhatalomtól, de egy esetleges krízis idején magatartásuk elég nagy pontossággal kiszámítható. A németek politikája a lehetőségekhez igazodik, míg Japán levakarhatatlanul tapad az amerikai politikára. A legjobb, amit az adott helyzetben tehet. Politikája biztosítja a gazdaság töretlen fejlődést. E szorgalmas nép politikai és gazdasági ügyessége nem kis gondot okoz az amerikai vezetésnek.

    Míg Nyugat-Európa a közös piac révén többnyire önellátásra rendezkedett be, addig Japán döntően az amerikai piacokat ostromolja egyre nagyobb eredménnyel, ugyanakkor a világ más piacairól igyekszik kiszorítani az amerikai exportőröket.

    Ezek után nyilván egyre nagyobb szüksége van Amerikának egy minél stabilabb vezetésű, vele titokban, vagy nyíltan együttműködő szovjet vezetésre. Gorbacsov kezdetben nem próbálkozik a második világháború után kialakult status quo megváltoztatásával, így Amerika számára megfelelő partner. Zajos reformjai azonban úgy tűnik magában a Szovjetunióban nem nyeri el sem a tömegek, még kevésbé a vezető réteg osztatlan támogatását. Meg-megújuló leszerelési javaslatai érthető módon kiváltják az évszázadok óta legnagyobb befolyással rendelkező katonai vezetés rosszallását is. Brezsnyev és Nixon a SALT-I szerződésben nem leszerelésben, hanem a fegyverzeti szint magasabb fokában állapodtak meg, amelyek nem csak a Szovjetunió katonai erejének Amerikához való felzárkózását tette lehetővé, hanem bizonyos területen - az amerikai érdekeket kiszolgáló szárazföldi csapatok hagyományos fegyverzetében - meg is haladta azt. A német kérdés rendezési kényszere mellett Hruscsov bukását is főleg szélsőséges leszerelési javaslatai okozták. Igaz ugyan, hogy azóta a helyzet lényegesen változott, Nixon idejében a Szovjetunió a SALT-I alapján még növelhette is a fegyverkezésének addigi ütemét, míg Amerika csökkentette, hogy a felszabaduló pénzeszközeit az ipari fejlesztésre fordíthassa. Szüksége is volt rá, hogy a lassú, de biztos gazdasági és technológiai fölénybe jutó Japán konkurenciát behozza vagy legalább is lemaradásának ütemét csökkentse. Ma azonban a japán gazdaság teljesítménye az amerikai-szovjet mézeshetek, a mesterségesen kirobbantott olajválság ellenére arányaiban meghaladja Amerikáét. A két ország közötti kereskedelmi egyensúly romlása Amerika kárára évről-évre növekszik. Következésképp a leszerelés egyre inkább Amerika szükségletévé válik, hacsak valami trükkel nem sikerül Japánt valamilyen háborús konfliktusba keverni. Erre pedig a Szovjetunió felhasználásán kívül még hosszútávon sem kínálkozik semmiféle lehetőség.

    A Brezsnyev-Nixon féle megoldás, hogy Amerika erősen mérsékli fegyverkezésének ütemét, a Szovjetunió pedig teljes erővel folytatja azt ma már Amerika érdekeit is veszélyeztetheti. Hiszen a Szovjetunió haderejét bár ennek valószínűsége kicsi, de lehetőségét éppenséggel kizárni sem lehet esetleg Amerika potenciális ellenfele is "kölcsönbérbe" veheti. Az ilyesmi az orosz alkat etikai felfogásával nagyon is összeegyeztethető, történelmi példát is találunk rá. Ausztria megbízásából 1849-ben leverte a magyar szabadságharcot. Ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy angol-francia megbízásból ne csalja háborús kelepcébe majd teljesen megtörje ugyanannak az Ausztriának katonai erejét 1914-ben. Hogy ennek gyümölcsét nem arathatta le, az kizárólag forradalma miatt következett be. A második világháborúval Amerika megbízásából nem csak a német és japán népet és azok szövetségeseit semmisítette meg katonailag, de - igaz más formában - első világháborús megbízóit Angliát és Franciaországot, ha lehet még ezeknél is jobban megkárosította gyarmatbirodalmuk fellázításával, majd "felszabadításával". Mindezt természetesen első sorban Amerika érdekében. Nem lehet számításon kívül hagyni, hogy ezúttal ismét változhat a megbízó személye. Ehhez természetesen Japánnak és Kínának szoros szövetségére, katonai erejének nagymértékű megnövekedésére volna szükség. Ennek megakadályozására jelenleg még Amerikának megvannak az eszközei.

    A Szovjetunióra tehát Amerikának most nagyobb szüksége van mint valaha. Az amerikai kormány Reagan újraválasztása után lassú közeledést mutat az egyre erősebben kínálkozó Gorbacsov felé. Egy évvel újraválasztása után 1985 november második felében már létre is jön közöttük Genfben az "előcsúcstalálkozó", ahol elviekben az igazi csúcstalálkozóban is megállapodnak, sőt Gorbacsov amerikai útjáról is egy későbbi időpontban. A világ közvéleménye felé természetesen bizonyos "meg nem értésről" nyilatkoztak, amely azonban messze nem fedi a valóságot. Egymás nyilvános szapulása Genf után is tovább folyik. Az amerikai kormány egyre növekvő kampányt indít az úgynevezett "Csillagháborús" (SDI) terv megvalósítása érdekében. A Szovjetunió béke-propagandájából pedig úgy tűnik pontosan ez a megegyezés legfőbb akadálya. Minden engedményt kilátásba helyez, amennyiben Amerika lemond az űrfegyverkezés megvalósításáról.

    Alig egy év múlva 1986 október 11-12-én Gorbacsov javaslatára Reykjavik-ban újabb találkozót tartanak. A csaknem hat éves nyilvános szovjetellenes amerikai propaganda után az ember azt hihetné, megegyezésre a legkevésbé sincs kilátás. A vad kommunista gyűlöletről híres Reagan megegyezési készsége azonban avatottakat is meglepte. Minden eddigi nyílt vagy titkos együttműködést felülmúlt.

    Nem lehet véletlen, hogy Reagan - Roosevelt-et kivéve - minden idők legnagyobb oroszbarát: Nixont már 1986 júliusában Moszkvába küldte álláspontjaik egyeztetésére. Gorbacsov leszerelési csomag tervet ajánl Reagannak Reykjavikban az SDI ellenében. Reagan pedig nem kevesebbet javasolt, minthogy a Szovjetunió csatlakozzon az amerikai SDI-programhoz, vegyen részt abban. Amint Roosevelt, majd Truman megosztotta a Szovjetunióval az amerikai atomtitkot, a kommunista gyűlölő Reagan az űrfegyverkezési technológia átadására vállalkozott. Úgy látszik Reagant az sem zavarta, hogy a csúcs előtt egy héttel a Bermuda szigetekről mintegy ezer kilométerre kigyulladt majd elsüllyedt egy atomrakétákkal dugig megtömött szovjet atomtengeralattjáró. Hogy mit keresett ott, arról a közvéleményt nem tartották fontosnak tájékoztatni. Úgy látszik Reagannék tudták.

    Ezek után nem lehet véletlen, hogy az amerikai ellenzék természetes szovjetellenességénél fogva hajánál fogva előrángatta, majd botránnyá duzzasztotta az iráni titkos fegyverszállítások ügyét. Reagant azonban jó színészi képességei megóvták Nixon sorsától. Igaz Gorbacsov is segítségére sietett, gyorsan felajánlotta addig tabunak tartott reykjaviki csomagtervének felbontását, amelynek alapján a béke érdekű" bizalomerősítő" tárgyalások ismét megindulhattak.

    Schultz külügyminiszter 1987 április közepén már Moszkvában tárgyalt.

    Pedig az amerikai ellenzék, sőt maga a kormánypárt jelentős része mindent elkövetett Schultz moszkvai útjának megakadályozására. Az utazást megelőzően "felfedték" hogy Moszkvában szovjet kivitelezésben épülő új amerikai nagykövetségi épület szerkezeteit keresztül-kasul behálózták titkos lehallgató készülékekkel.

    Az esetből megpróbált az amerikai sajtó botrányt előidézni. Az oroszok azonnal a rájuk jellemző - egyébként nevetséges módon - replikáztak. Washingtonban a Szovjetunió is új követségi épületet épített, bár az épületszerkezetek gyártását szovjet elhárítók ellenőrzik, észlelték" hogy a csaknem teljesen kész épület tele van titkos mikrofonokkal, amelyek a szovjet követség lehallgatását kívánta szolgálni. Reaganék nem zavartatták magukat, Schultz elutazott Moszkvába. Úgy tűnik ezért a kis "affér"-ért az oroszok sem haragudtak. Gorbacsov igazán nagylelkű ajánlatot tett: használják egymás kísérleti atomrobbantásánál a másik fél kísérleti telepét. Az oroszok legközelebb Nevadában, az amerikaiak pedig a Szovjetunió területén robbantsanak. Ezzel: úgymond meggyőződhetnek a robbantások ellenőrizhetőségéről.

    1987 nyarán Gorbacsov még arról a bizonyos 100 robbanófejről is hajlandó lemondani, amelyért cserébe az NSZK telepítésű Pershing 1/A rakéták, illetve azok amerikai tulajdonú atomrobbanófejeinek megsemmisítését kéri. Gorbacsov leszerelési ajánlatainak német-, és japánellenes tendenciái oly kézenfekvőek, hogy még a politikában teljesen járatlanok félrevezetésére is alkalmatlanok.

    A Szovjetunió szemében szálka: 72 db Pershing 1 /A rakéták a Német Szövetségi Köztársaság tulajdonában vannak, atom robbanófejei viszont az Egyesült Államoké. Az oroszok kívánságát kielégítendő az Egyesült Államok egyre erősebb nyomást gyakorol a bonni kormányra, hogy úgymond: könnyítse meg a szovjet-amerikai rakétaegyezmény létrejöttét.

    Közben nem csak a két szuperhatalom sajtója, hanem Reagan és Gorbacsov sem szűnik meg szinte nap, mint nap egymást becsmérelni, mígnem 1987 december 10-én Gorbacsov Washingtonban aláírja a rövid-, és közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítéséről szóló egyezményt. Ha az egyezményt az Egyesült Államok és a Szovjetunió immár nyílt szövetsége szempontjából vizsgáljuk, nem tévedünk, ha megállapítjuk messze túllicitálja Nixon és Brezsnyev vagy Ford és Brezsnyev teljesítményét is. A megsemmisítésre kerülő fegyverzet mennyisége pedig nem éppen nagy, e fegyverrendszereknek csupán 3-5 %-a. Mégis történelmi jelzőkkel illetik e közös megállapodást. Maga az aláírási ceremónia is sokkal többet sejtet. A televízió közvetítésében a nézők is láthatták, az aláírásra kerülő egyezmény egy vastag könyv méretét teszi ki. Az érdeklődők pedig csupán egy újságnyi, többnyire propagandafrázist ismerhetnek meg belőle. A kommunistagyűlölő Reagan öröme határtalan, még a tegeződést is felajánlja Gorbacsovnak (úgy látszik Kissinger is ott volt a tanácsadók között!) Gorbacsov a Néva parti esték című dalt énekli jókedvében Washingtonban.

    Az amerikai nép is örül. Végre rá tudták szorítani a Szovjetuniót az egyezmény betartásának helyszíni ellenőrzésére is, amitől ezideig pedig mindig elzárkózott.

    A Szovjetuniónak kelet-európai vazallus államaiban is találhatók az egyezményben megsemmisítésre köteles rakétái. Gorbacsov Washingtonból egyenesen Berlinbe utazik, ahová a "szocialista" országok vezetőit már Washingtonból odarendelte, hogy "megállapodjon" velük az egyezménnyel összefüggő ellenőrzés elfogadásában. A NATO tagországokat pedig Schultz külügyminiszter "győzte meg", hogy a Szovjetunió helyszíni ellenőrzése nem sérti országuk nemzeti szuverenitását. Az ellenőrzéssel kapcsolatos megállapodást természetesen a NATO tagállamok is, a "szocialista" országok is - úgy tűnik szinte gondolkodás nélkül - még aznap alá is írták.

    Ennek a rakéta egyezménynek valóban csupán az emberiség békéjének előmozdítása, a háborús félelemtől való megszabadítása, a temérdek fegyverzet fokozatos megsemmisítése volna az igazi célja? Vajon nem húzódik meg e látszólag nemes törekvés mögött semmiféle ravaszság? Bár így lenne!

    Mi azonban ismerve a megállapodókat ezúttal is gyanakodunk. Gyanúnkat aligha oszlatja el az a közben nyilvánosságra került részlet; miszerint ennek a néhány rakétának a leszerelésére tizenhárom éves határidőt szabtak. Ez idő alatt a "megállapodók" ellenőrizhetik a rakétákat befogadó országokat, hogy a rakéták leszerelése "rendben folyik-e". A szovjet hírszerzés páratlan lehetőséget kapott a Német Szövetségi Köztársaság hadászatilag fontos területeinek teljes felderítésére. Ennél többet igazán nem kívánhatott. Minden egyéb csak porhintés.

    Úgy tűnik azonban Gorbacsov felismeri országa elmaradottságának igazi okait. Világosan látja; az avult ideológia bilincseiből szabadulni kell mert, ahogy eddig sem, a jövőben még kevésbé szolgálja népe felemelkedését. Érzi: az egy párt kereti között a pártarisztokraták mérhetetlen károkkal járó összefonódása nem szüntethető meg. A kivételezettnek mondott munkásosztály egyre inkább az alkohol, sőt az ifjúság már a kábítószer felé fordul. Hiába próbálkozik egyébként helyénvaló - drasztikus intézkedésekkel a folyamatot megállítani, erőfeszítései eredménytelenek maradnak, sőt egy év múlva maga kénytelen saját alkoholizmus elleni rendelkezéseit enyhíteni.

    A politikai bizottság tagjainak cseréje sem jár a várt eredménnyel, az újak sem azonosítják magukat maradéktalanul akaratával. Nem kétséges, a Szovjetunió hatalmas fegyverkezése kimeríti az állam gazdasági erejét. Az erőforrások nemhogy bővülnének, de az olajárak csökkenésével a termelékenység hanyatlásával, nemkülönben a nemzetiségi - feltehetően szított - mozgolódásokkal még gyengülnek is. A félreállított és mellőzött vagy a mellőzés szélén álló pártarisztokraták alaposan "betartanak". Az életszínvonal javítása - a tömegek legfőbb politikai fokmérője - egyre kilátástalanabb.

    Az adott körülmények között a változtatáshoz két lehetőség kínálkozik. A hadi kiadások drasztikus csökkentése, vagy nagyarányú külföldi - természetesen tőkés - hitelek felvétele.

    A haderő fejlesztésének leállítása az amerikai kormány ellenére nem lehetséges. Ehhez érdekes módon nem kizárólag a Szovjetunió legfelsőbb vezetését kell megnyernie, hanem az amerikai kormányzat hozzájárulását is.

    A haderő fejlesztésének hiányában ezt sohasem fogadná el. Saját katonai vezetése az amerikaiak egyetértésének hiányában ezt sohasem fogadná el. Hruscsov bukása ezt a kelleténél is jobban igazolja. Nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk a feltevést: Gorbacsov mozgástere meglehetősen szűk. Nemcsak a "szocialista" ideológia, de a pártoligarchia és saját haderejének is foglya. Világos egyszerű, logikus, a Szovjetunió érdekét szolgáló jó elképzeléseit egyelőre képtelen nemcsak megvalósítani, de még elfogadtatni is. Bármilyen furcsán hangzik is: a világ egyik legerősebb hatalma nem rendelkezik szabadon saját szuverenitásával. Hogy ez mennyire így van azt meggyőzően bizonyítja a Szovjetunióban 1990/91 -ben folyó hatalmi harc egyik érdekes epizódja. A szovjetbarátságért lemondatott exelnök: Nixon 1991 tavaszán a Szovjetunióban jár, minden valószínűség szerint a helyszínen kívánt tájékozódni a Szovjetunió belső helyzetéről. Ott tartózkodása alatt a KGB egyik magasrangú vezetője tájékoztatta őt a legfelső vezetés vetélkedésének állásáról. Gorbacsov hatalmi esélyeiről. Aligha lehet véletlen, hogy maga Gorbacsov is befejezetlen forradalomról beszél. Csak egy új forradalommal (vagy ha úgy jobban tetszik a régi forradalom folytatásával) látja megoldhatónak országa egyre súlyosbodó problémáit, amelynek okozója éppen a körömszakadtáig védett naiv ideológiájával igazolt társadalmi szerkezete.

    Hruscsovhoz hasonlóan Gorbacsov is felismerte, neki nem Németország ellen, hanem éppen annak érdekében kell politikai és gazdasági tevékenységét kifejtenie. Valóságos csoda, hogy a németek a több mint negyvenéves megalázás ellenére hajlandóknak mutatkoznak az együtt működésre A külföldi kölcsönök felvétele az ismert ideológiai korlátok ellenére egyszerűbbnek tűnik. Ennek magyarázata kézenfekvő; a külföldi hiteleket ugyanis nem kizárólag beruházási javakra fordítják, hanem korszerű a Szovjetunióban nem létező lakossági tartós fogyasztási cikkekre, de esetenként még közvetlen fogyasztási cikkek vásárlására is. Ennek mértéke ugyan nem akkora, hogy a hatalmas ország lakosságát is elláthatják vele, de a pártarisztokrácia mindenképpen részesül belőle. Így hát érthető, hogy egyáltalán nem, vagy legfeljebb csak erős hangtompítókkal berzenkednek ellene.

    Gorbacsov nagyon jól tudja, hogy annak idején Titó is, Kádár is kapitalista kölcsönökkel jelentősen emelni tudta lakosságuk életszínvonalát. Nem vitatható, ezzel személyi népszerűségük - ha átmeneti időre is - de megvalósult. Ennek negatív következményei általában csak hosszú távon jelentkeznek. Titó például meg sem érte. Hogy halála után hogy kerülnek ki a jugoszlávok a nagy eladósodásból, az őt már aligha érdekli. Kádárnak nem volt ilyen szerencséje. Hosszú életében még részleges bukását is meg kellett érje.

    De vajon Gorbacsov keresztül tudja vinni elképzeléseit a sztálinista erők makacsságával szemben? A meggyőzés békés eszközeivel aligha. Személyes véleményem szerint egy "hosszú kések éjszakája" nélkül ez kilátástalan. Ezúttal ne feledjük Hitlernek ehhez csupán néhány napra volt szüksége, de Sztálinnak több, mint két évtizedre. Ha még azt is számba vesszük, hogy Hitler esetében hány ember esett ennek áldozatául a saját fajtájából, és mennyit semmisített meg Sztálin "hosszú kések két évtizede", még ha le is számítjuk Sztálin született szadizmusát, akkor sem lehetnek illúziónk Gorbacsov lehetőségeit illetően.

    Gorbacsov békés megoldással próbálkozik. A dollárkölcsönök felvétele megindult. Nyugati becslések szerint 1988 októberében a Szovjetunió tőkés adósságállománya 38 milliárd dollár. Ez a most induló nyugatnémet, olasz, angol, francia és japán kölcsönökkel rövid időn belül várhatóan eléri az 50 milliárd dollárt. A behozatalra kerülő és majdan működtetendő nyugati technika és technológia szükségleteként ez folyamatosan növekedni fog.

    A Szovjetunió lakosságának számarányát tekintve ez egyáltalán nem mondható magasnak. Ha a lengyel adósságállományból indulunk ki, ahol egymillió lakosra alig több, mint egymilliárd dollár, a magyaroknál pedig már meghaladja a kétmilliárd dollárt, akkor a Szovjetuniónak kétségtelenül elképesztő tartalékok állnak a rendelkezésére. A hasonló mértékű 450-500 milliárd dollár elérése mintegy tizenöt-húsz évre elhúzható. Ennyi idő tulajdonképpen Gorbacsovnak esetleg elegendő lehet. Nem nehéz viszont megjósolni, hogy akkor a gazdasági és vele együtt a politikai krízis Lengyel-, és Magyarország, valamint Jugoszláviához hasonlóan ott is bekövetkezik majd. Kíváncsi lennék ezúttal a Sampson által olyan szellemesen leírt pénzkölcsönzők kinek a tankjait látnák szívesen a Vörös téren, amely megnövelné pénzük megtérülésének reményét.

    A nyolcvanas évek elején életbe léptetett lengyel szükségállapot nem bizonyult alkalmasnak a lengyel ellenzéki mozgalom a Szolidaritás Szakszervezet felszámolására. A gazdaság teljes szétzilálására azonban kétségtelenül megfelelt. Az 1988-ban komoly gazdasági krízishez érkezett magyar "szocializmus" megmentésére a fegyveres erő igénybevételét a lengyel példán okulva meg sem kísérelték. A gazdasági válság ezúttal olyan politikai válságot idézett elő, amely következményeivel nemcsak a magyar, de az összes kelet-európai vazallus államokat is megrengette, sőt a Szovjetunióban folyó politikai és nemzetiségi birkózást is felerősítette. Az 1989 októberi pártszakadást követően omlott össze a kelet-német, majd a csehszlovák végül karácsony idején a román párturalom. Románia kivételével békés körülmények között olyan politikai állapotok jöttek létre, amilyenre "legreakciósabb, legfasisztább" ellenségei még álmunkban sem mertek volna gondolni. A "diadalmas" szocializmus országaiban szégyen lett kommunistának lenni. Ami pedig a legérdekesebb, a Szovjetunió mindezt úgyszólván ellenvetés nélkül tűri, sőt kijelenti: nem kíván erőszakkal beavatkozni a kelet-európai országok belügyeibe, azok szabadon dönthetnek saját politikájuk alakulását illetően. A politikai helyzet tehát ezekben az országokban olyan szép, hogy az már nem is lehet igaz! Félő, hogy tényleg nem igaz! A Szovjetunió kezdetben kikötötte: a Varsói Szerződésnek fenn kell maradnia. A kialakult európai erőegyensúly nem módosulhat. A semlegesség, vagy uram bocsá' a közös piac áhított tagság, amellyel a NATO-tagság vagy más európai katonai tömb tagsága járna - mindegy, hogy az érintett népek akarják vagy sem - kizárt.

    Vajon mit szól a leigázott népek felszabadítását propagandájában állandóan hangoztató Egyesült Államok ehhez az új köntösbe bújtatott korlátozott szuverenitás kinyilatkoztatásához?

    A válasz, azok számára, akik hittek Amerika és a Szovjetunió "hidegháborús szembenállásában" bizony kissé meglepő. A Reagan kormányzat is, de a Bush kormány is óva inti a vazallus államok népeit; csak addig mehetnek el függetlenségi törekvéseikben, ameddig a Szovjetunió biztonságát nem veszélyeztetik. E nézetet osztják Kissinger és Brzezinski volt nemzetbiztonsági tanácsadók is. Szó, ami szó, az Egyesült Államok gyakori tagadó nyilatkozatai után, miszerint nem adta hozzájárulását Litvánia, Lettország és Észtország szovjet bekebelezéséhez valamint a kelet-európai államok szovjet érdekszférába kényszerítéséhez, ezek a nyilatkozatok kissé furcsán hangzanak.

    A magam részéről ugyan képtelen vagyok felismerni a szovjet selejt-fegyverekkel felszerelt tízmillió magyar miképpen veszélyeztetheti a legmodernebb fegyverekkel állig felszerelt kétszáznyolcvanmilliós Szovjetuniót, mégis jólesik tudnom, hogy az Egyesült Államok hivatalban lévő és kiérdemesült vezetői népünk képességeit ilyen nagyra értékeli. Kétségeim azonban ettől még nem oldódnak. A lengyel és magyar reform folyamatok robbanásszerű kibontakozása nem igényelt külső ösztönzést, sőt éppen nyugatról nem győzték geopolitikai helyzetünk folytonos már-már misztikus emlegetésével késleltetni. A nálunk megfontoltabb kelet-németek és csehek azonban gyanakodva figyelték Gorbacsov peresztrojkáját. Különösnek tartották, hogy kommunistaellenes politikára éppen az oroszok unszolják őket, akik mindeddig az ilyen próbálkozásaikat kegyetlenül megtorolták. Nem csoda, ha ugyanabba a dilemmába estek, mint annak idején Hitler a zsidókkal. Ha Gorbacsov kommunistaellenes átalakításra biztatja őket, nem valószínű, hogy ezt őszintén akarja is, ha mégis ezt teszi, valószínű más célt fedez vele, amely nyilván nem előnyére, hanem a hátrányára lesz majd a vazallus államoknak. Az ilyesmit pedig kerülni kell, ha mégoly csábító is.

    Tulajdon kormányuk fokozódó elnyomása és a reformok iránti érzéketlensége végül is kiváltotta e népek nyílt oppozícióját. Akárhogy is volt és van, egy biztos: a kelet-európai ,,reformok" irányát és mértékét a Szovjetunió és az Egyesült Államok közösen sugallja. Ennélfogva alig lehet kétséges a rab népek mozgolódásaival kiváltandó események közös célt takarnak.

    Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmak működésének mozgatója nem a politika, hanem a gazdaság, amelynek a politika csupán eszköze és az eseményeket ebből az aspektusból vizsgáljuk, csak hamar megfelelő következtetésre juthatunk.

    Nyugat-Európa és Japán gazdasági teljesítménye folyamatosan és biztosan szorítja háttérbe az Egyesült Államok gazdaságát. Úgy tűnik ez pénzügyi, vagy más gazdasági tranzakciókkal már nem változtatható meg. Igénybe kell tehát venni a politika eszköztárát, annak összes kellékeivel, ha kell, akár a háborút is beleértve. Az Egyesült Államok bármilyen szépen beszél is a békéről, már rég meggyőződött: gazdasága csak egy nagy háború "tisztítótüzével" képes ismét korábbi előnyeit visszaszerezni. A XX. században kiprovokált két világháború mindennél jobban meggyőzte: ehhez számára a hatalmas embertartalékokkal rendelkező Szovjetunión kívül alkalmasabb és megbízhatóbb partner nem létezik. A Szovjetunió jelenlegi párt és nemzetiségi viszályokkal mesterségesen kiváltott hanyatlása nem szabad, hogy bárkit is megtévesszen, mert a Szovjetunió gyengeségéből már vontak le rossz következtetést, csakúgy, mint az Egyesült Államok szovjetellenességéből.

    Németek vigyázzatok!

    Európa, Ázsia, Afrika népei vigyázzatok!

    Ha mégis elfogadjuk: a kelet-európai államok szabadságának visszaadását, a két német állam egyesítését a szuperhatalmak nem kívánják valamilyen rejtett cél fedezésére felhasználni, úgy kétségtelenné válik, hogy minden eddigi titkolózásuk, tagadásuk ellenére a háború után kialakított mesterséges állapotok status quo-ját mégis ötven évben határozták meg. Bár a két feltételezés nem zárja ki egymást, így a lehetséges veszélyek még nem minősíthetők kizártnak. Ha ugyanis az ötven éves lejáratot vesszük alapul, akkor a szuperhatalmak valamilyen oknál fogva ezt hat évvel megrövidítették. Minden bizonnyal alapos okuk lehetett rá.

    Melyek ezek?

    Aligha vitatható, a kelet-európai vazallus államok a szövetség külső látszatánál egyéb hasznot már nem igen hajtottak a Szovjetunió részére. Ma már egyes szovjet elemzők olyan érveléssel állnak elő, hogy ezek az országok gyarmatként használták ki a hatalmas ország gazdaságát. Állítólag áron alul vásárolták az olaját és a kapitalista piacokon eladhatatlan termékeik megvásárlására kényszerítenék a Szovjetuniót. Annak ellenére, hogy ezen állításnak kétségtelenül van valóságtartalma, az minden esetre alaptalan, hogy az oroszok által diktált és alkalmazott árak és egyéb feltételek hátrányukra váltak volna. Aki őket egy kicsit is ismeri, abban ezek a gondolatok nyilván fel sem merülnek. Ami a termelési módszereket, termelőeszközök és termékek korszerűtlen voltát illeti, ezért az oroszok kizárólag magukat okolhatják, hiszen a magyar és kelet-európai népek akarata ellenére kényszerítene azokra saját módszereit. Nem szabad megfeledkezni arról; ezek a vazallus államok, mielőtt a világmegváltó ideológia kényszerzubbonyát rájuk húzták, ipari termékeik minőségét. és technológiai fejlettségét tekintve nem voltak elmaradva az európai színvonaltól most azonban jelentős mértékben el vannak attól maradva. Nem lehet kétséges ezért a kárért azok a hatalmak akik ezt előidézték, olyan mértékű jóvátétellel tartoznak, amelynek felhasználásával a korábbival arányos fejlettségi színvonalukat ismét elérhetik.

    Egyik legfontosabb ok kétségtelenül a szovjet gazdaság siralmas állapota, amelybe az amerikai érdekek védelmében folytatott erején felüli fegyverkezés miatt került. Ezt azonban nem szabad az Egyesült Államok gazdasági válságától függetlenül értékelni. Mivel az Egyesült Államok a maga erejéből ezt már nem tudja finanszírozni, kénytelen "megengedni" a német gazdaság megcsapolását, amely egyébként a saját érdekét is szolgálja.

    Annyit már tudunk: Németország tizenöt milliárd márkát fizet a két állam egyesítésének megváltásáért. A kelet-német ipar szerkezetváltása és életszínvonal javítása, ami ugyancsak a nyugat-németek nyakába szakadt több-százmilliárdos nagyságrendű. De ki tudja, mi mindent találnak még ki a németek és a japánok megsarcolására? A gazdasággal vívott konkurenciaharcban lecsúszó pozícióba került amerikai gazdaság lélegzetvételnyi szünethez jut. Németország a fenti terhek miatt jelentős hátrányba kerül a technológia fejlesztésében.

    1990 szeptember első napjaiban ismét váratlan események borzolták fel a kedélyeket. A két szuperhatalom által inspirált Irak- iráni háború nyugvópontra jutásával a világ nyersolajellátása kiegyensúlyozódott.

    Az amerikaiak világgazdasági pozíciói ezzel tovább gyengültek. Ennek ellensúlyozására ismét jól jönne egy kiadós válság, konkurensei gazdaságát megzavarhatná.

    Az amerikai politika és gazdaság e szükségleteinek kielégítését egy látszólag jelentéktelen, de alaposan előkészített, legapróbb részletekig megtervezett epizód fogja elindítani. Ez pedig az Irak-Kuvaiti konfliktus.

    Ennek megértéséhez szükség van néhány mondat erejéig egy rövid történelmi visszapillantásra.

    A közel-keleti gyarmati és félgyarmati népek jogállását, hovatartozását, állami határainak kialakítását hosszú ideig hódítók és gyarmatosítók kreálgatták egymással szemben kialakuló erőviszonyaik függvényében. Irak és Kuvait területe az első világháború előtt egységes etnikumként török birtok volt. Törökország az első világháború elvesztése miatt kénytelen volt érdekeltségeiről Anglia javára lemondani. Az iraki nép gyarmatellenes mozgalmai hatására az angolok 1930-ban kénytelenek engedményeket tenni. Irak, mint a Népszövetség mandátum-területe 1932-ben vált szabaddá és a Népszövetségbe is felvették. A brit uralomnak azonban csak a formája változott meg, de jellege nem. A második világháború után a portsmouthi szerződésben szabályozták a két állam viszonyát. Az ország olajkincsének gátlástalan kiaknázása az iraki nép helyett az angol monopóliumokat gazdagította, s lehetetlenné tette az ország fejlődését. Az angol tőke szorításából való szabadulás reményében Irak 1972-ben a Szovjetunió felé nyitott. Ez alkalmat teremtett arra, hogy a Szovjetunió az Atlanti Charta realizálásaként segítsen az Egyesült Államoknak az angol érdekek felszámolásában. A második világháború után ugyanis az Egyesült Államok figyelme is egyre nagyobb mértékben fordult a közel-keleti olaj felé. Az itt élő népeket a Szovjetunió fellazítási segédletével fokozatosan "felszabadította".

    Az új államok létrehozásában Amerikát két cél vezérelte:

    Minél több államalakulat létrehozása, az arabok erejének és egységének nagyobb arányú megosztása, hogy ebben a környezetben az általa kreált Izrael állami konszolidálhatósága elérhető legyen.

    E cél szolgálatában is, de különösen e terület gazdasági kiszipolyozására a koncentrált olajlelőhelyek körül apró "szuverén" sejkségek létrehozása. Ezekben az operett-államokban a legolcsóbb áron elvett olaj jövedelméből is magas életszínvonal biztosítható a kis létszámú lakosság részére.

    Mivel a lét határozza meg a tudatot, ezek a sejkségek nyilván messzemenően elégedettek lesznek politikai alávetettségükkel. Ha pedig az arab föld kincseinek igazságosabb elosztása érdekében bármely arab állam szót mer emelni, úgy az általuk kreált "jog" védelmében, maga mellé kényszerítve szövetségeseit, fegyveres erővel támadja meg a "békebontót".

    Ilyen sejkséget kreáltak Kuvaitból is. Amikor földünk lakóinak csaknem egyharmada éhezik, minden kuvaiti bennszülött, minden munka nélkül csupán a létezés jogán olyan jövedelemben részesül, mint közepesen fejlett államokban egy mérnök. Vajon elképzelhető-e egy ilyen állampolgár egyáltalán szóvá tegye, vagy érzékelje hazája gazdasági kizsákmányolását? A szuperhatalmak nyílt és titkos aknamunkája eredményeként Nagy-Britannia 1961-ben kénytelen feladni a kuvaiti protektorátust. Ezzel párhuzamosan az amerikai, kismértékben a szovjet befolyás erősödött. Kuvait bennszülött lakossága 325.000 főre tehető, szinte alig dolgozik. A sejkség területén kiépített ipari üzemeket más arab munkások üzemeltetik. Kuvaitban több mint egymillió iraki, palesztin és egyiptomi él és dolgozik.

    Az Irak- Kuvait-i vita egyébként úgyszólván Kuvaitnak Irak testéről való leoperálása óta folyik. Kuvait önálló állammá kreálásával Irakot megfosztották olajának elszállítására alkalmas kikötőjétől. Így Irak olaj-exportja kezdetben Angliától, majd az Egyesült Államoktól, végül amerikai mesterkedés eredményeként Izraeltől függött. Az ilyen állapot mesterséges kialakítása már magán viseli a tervezők céljainak jegyeit. Ezúttal is ez történt. Irak gazdasági létérdeke tette szükségessé e tarthatatlan állapot megszüntetését.

    Az Egyesült Államok kezdetben a második világháború kiprovokálása idején produkált álsemlegességi magatartását mutatta. Bagdadi képviselete kijelentette Szaddam Huszein előtt; Amerikát nem érdekli Irak és Kuvait közötti területi és egyéb vita. Ezt a két állam belügyének tekinti, amelynek megoldása is kizárólag rájuk tartozik. Ezzel párhuzamosan a kuvaitiakat a CIA szilárd ellenállásra, az iraki követelések elutasítására biztatta. Álnok politikájával az iraki vezetést - aki maga mögött tudva az amerikai kormány biztató pillantásait - az egyedüli megoldás a katonai rendszabályok alkalmazására kényszerítette. Ezt pedig az amerikai kormány ürügyül használva, akaratát az ENSZ-re kényszerítve, előzetes terveinek megfelelően Irak területét és népét "meleg" gyakorlótérré tette, a vietnami háború óta hadrendbe állított számítógép vezérlésű fegyverrendszereinek kipróbálására. Miután elképzelései sorra bejöttek, az amerikai kormány megkezdte büntető egységeinek az Öbölbe való felvonultatását. Közben a látszat kedvéért még egyszer felszólítják Irakot Kuvaitból való feltétel nélküli kivonulásra. A határidőt is megszabják. Ennek lejáratáig befejezi az egész Afrika elpusztítására alkalmas arzenál helyszínre szállítását. Ez a lépés is igazolja, Amerika jogot formál a világcsendőr szerepére. Elhitette a Szaud-Arábia-i uralkodóval; Irak országát "A szaudi vezetés, az arab világ megdöbbenésére megengedte, hogy az amerikai haderő országát meghatározatlan időre megszállja. A felvonultatott hatalmas flotta eltartási költségét is magára vállalta. Amerika tökéletes győzelmet aratott. Az olajár minden eddigi rekordot megdöntött. Ez komoly előnyt jelent az amerikai ipar számára, hisz egy kis takarékosság mellett energiahordozókban akár önellátó is lehet. Japán és Németország ipara pedig úgyszólván teljes importra szorul. A japán és német ipar további megkárosítására azt javaslatot tette az amerikai kormány, hogy a magas olajár letörésére" közösen dobják piacra olcsó áron stratégiai olajkészleteiket. Szövetségesei azonban átláttak a szitán, ebben már nem voltak hajlandók azonosulni. Ezek után érdekes módon az amerikai kormánynak sem lett olyan sürgős az ilyenfajta "olajárletörés"

    A mindenkori amerikai kormány az alkalomnak megfelelő maga által kreált szabályai alapján jogot formál a világ bármely népének adás- vételére. Ha kell az ENSZ-t használja fel céljai elérésére, de ha ez nem bizonyulna elegendőnek, szövetségeseit is rákényszeríti akaratára. Ezek után szinte definiálható: Az Egyesült Államok világhatalmi jogrendje" az eseményeket nem súlya, hanem szereplője szerint kénye-kedve alapján ítéli meg. Sem Dominika, Grenada, de még a csaknem tíz éves vietnami háború miatt nem talált háborús bűnöst saját vezetői között.

    Az Egyesült Államok blokádpolitikája pontosan tükrözi a második Világháborút megelőző taktikáját. Ő a lehetőségekhez képest igyekszik elkerülni a támadást, a háború megindítását. Magatartásával azonban olyan feltételeket teremt, hogy kiszemelt áldozata kénytelen legyen az első ütést megadni. Ez pedig saját "erkölcse" szerint már bármilyen támadást indokolttá tesz. Az iraki vezetés nem ugrott be ennek a trükknek, így kénytelen volt maga támadást indítani.

    Irak kuvaiti rendezése az amerikaiak szerint jogtalan és így ők jogosan vonnak blokádot az ország köré. Vajon miért nem ébredt "erkölcsi" érzéke ilyen következtetésre Izrael állami létének erőszakos kreálásakor? Ez vajon milyen erkölcsi alapon történt? Az Egyesült Államok kormányai magas erkölcsük ellenére sohasem éreztek lelkiismeret furdalást, amiért a palesztin nép több ezer éves hazáját és kultúráját erőszakkal néhány ezer fanatikus zsidó kezére adta, akik e "különleges joguknál" fogva ezeket az őslakosokat fondorlatos módon egyszerűen elűzték saját hazájukból? Honnan vette, vagy vindikálta magának az amerikai kormány és a vele szövetséges Szovjetunió a jogát ahhoz, hogy a palesztinok nyakára ültesse a zsidóság egy részét? Az a tény, hogy néhány ezer fanatikus zsidó megszállottan a zsidóság kétezer év előtti őshazáját kívánta lakhelyéül, erre nem adhat kellő jogalapot. Hiszen a kizárólag vallási fanatizmusból ideáhítozó zsidókat a palesztinok addig is befogadták. Mennyivel logikusabb lett volna egy palesztin államon belüli autonóm ortodox zsidó terület, amely mindkét lakosság békés együttélését biztosíthatta volna. E fanatikus zsidók ősei csaknem kétezer éve önként hagyták el az őshazát.

    Az elmúlt négy évtized bebizonyította; a zsidóság nagyobb része nem is kívánja hazájának Palesztinát. Ők sokkal szívesebben élősködnek más népek nyakán, minthogy saját államukban munkájukból éljenek meg, Szerencsére ezektől az élősködőktől az Egyesült Államok sem mentes. Sőt eljutott odáig, hogy a hatalmas birodalom mindenkori kormányzata az amerikai pénzvilágot kezében tartó zsidó lobby alávetettségébe került. Azok ellenére egyetlen nagyobb horderejű ügyben - szolgálná az bármilyen módon Amerika népeinek javát - sem mer döntést hozni. Elég, ha a leszálló ágban lévő amerikai gazdaság évi több milliárd dollár nagyságrendű izraeli segélyezését említjük. Alig hihető, hogy ez rentábilis tranzakció lenne az Egyesült Államok számára. Nem tagadható, jelenleg a zsidók a legnagyobb anyagi és erkölcsi kárt az amerikaiaknak okozzák: Hiszek abban, hogy az amerikai nép és vezetői jelenlegi kábulatából előbb-utóbb magához tér és energikus lépéseket tesz a cionista befolyás visszaszorítására. Még az sem elképzelhetetlen, hogy a következő zsidók elleni pogrom az Egyesült Államokban következik majd be. Mindenesetre, ha Amerika - aki mások háborújából mindig hasznot húzott - egy két évtizeden belül nem lesz képes egy nagyobb méretű ismételt győzelmével befejezhető háború kiprovokálására, az amerikai gazdaság erőteljes romlásával ennek esélye nagyon megnő.

    Az Egyesült Államok kormánya az Irak- Kuvait-i konfliktus ürügyén a világ "új rendjét" kívánja megteremteni. Nem tudni, honnan veszi ennek jogalapját. Kertelés nélkül meg kell mondjuk, erre teljességgel alkalmatlan is. A második világháború után a világ újra felosztása igénye szerint történt. Ez azt eredményezte, hogy nyugtalan világunk mindenütt igyekszik szabadulni a szuperhatalmak közvetett bábáskodásától. Az Amerika által kialakított "rend" nem megbékélést, hanem a világtörténelemben minden eddiginél nagyobb békétlenséget eredményezett faji és etnikai vonatkozásban egyaránt. Az európai államhatárok erőszakos kialakítása milliókat fosztott meg nemzeti lététől. Háborús árulásuk arányában jutalmazva egyes országokat hatalmas területekkel és más nemzetiségű lakossággal.

    Vajon miféle erkölcsök alapján csatolták Lengyelországhoz a több, mint három millió német lakost lakóhelyével együtt, vagy erősítették meg az Első Világháború utáni maguk által is balkezesnek ítélt rendezést amellyel csaknem ötmillió magyart idegen uralom alá hajtottak? Moldávia, Besszarábia, Dobrudzsa, Koszovó, szudétanémetek, Balti- Államok, finnek, mongolok, japánok, arabok, palesztinok, horvátok, szlovének - a sort még hosszan lehetne folytatni - mind nyögik az Atlanti Charta és megalkotói "nemes erkölcseit".

    Vagy miféle igazság az, amikor a világ legtehetségesebb népe: Japán több mint százmilliós lakossága egy parányi szigeten kénytelen összezsúfolva élni, míg arra érdemtelen államalakulat saját lakosságával soha fel nem tölthető hatalmas területek felett rendelkezik?

    Hogyan lehetne igazságos rendezésként elfogadni, hogy a zsidóság Izrael mellet szinte minden államot hazájának tekint, addig a több ezer éves hazájából elűzött palesztinok kivert kutyaként bolyonganak a világban? Nem csoda, ha ez a mérhetetlen igazságtalanság világra hozta a maga torzszülöttét a terrorizmust.

    Igaza van Buschnak, új rendre valóban szükség van, de ennek megtervezése és megvalósítása nem adható az Egyesült Államok, vagy a vazallusává tett ENSZ kezébe. Ennek kialakítását csak hiteles semleges államok végezhetik el. A nehézségek ellenére ők a mainál igazságosabb megoldást fognak hozni. Egy ilyen világértekezlet pedig nem várathat magára sokáig, mert a mikrofegyverzetek gyors fejlődésével esetleg későnek, vagy akár szükségtelennek is bizonyulhat. A hazájukból elűzött és idegen hatalmak által elnyomott népek legjobb fiai életüket is feláldozva képesek lesznek a "saját barlangjában megsemmisíteni ezúttal a kapitalista, de a bolsevista fenevadat technikai bázisával együtt.

    A szuperhatalmak megkésett bölcsességét igazolhatja, ha ezt nem várják hozzájárulnak, sőt hozzásegítik az érintett népeket ezen igazságtalanságok felszámolásához.


    ÖSSZEFOGLALÁS

    Az imperialista hatalmak a történelemben egyedülálló módon esküdtek össze a világ két legfejlődőképesebb országa: Németország és Japán ellen. Nem engedhették, hogy rohamosan emelkedő termelésük, de különösen rendkívül versenyképes, s még ugrásszerűen fejlődő technikai és technológiai eredményeik veszélyeztesse az évszázadok során kialakult erő-, és termelési viszonyokat. Legalább is így gondolkodott. Anglia és Franciaország. Nem így az Egyesült Államok. Rendkívül nagy és fejlett termelése már erősen feszegette Amerika gazdasági méreteit. Az 1929-33 évi nagy gazdasági válság jelezte, hogy lépni kell. Bármilyen nagy ország is, de kinőtte az önellátás termelési méreteit. Az expanzió erőteljes megindulásához pedig megfelelő piactér szükséges. Ez a kialakult és erősen konzervált viszonyok közepette háború nélkül - mégpedig nagy háború nélkül nem teremthető meg. Amerikának ugyanúgy a művelt Európa piacaira volt szüksége, mint az angoloknak és a németeknek, vagy akár a franciáknak. Nem vitatható, hogy ezek közül az angolok az erősebbek, s ez egyben azt is jelenti ő Amerika legnagyobb ellensége még akkor is, ha a látszat ennek pont az ellenkezőjét bizonyítja. Alig múlt másfél százada, hogy Amerika kivívta függetlenségét éppen Anglia gyarmataként. Újragyarmatosítástól ugyan nem kell félnie, de a gazdasági szférákban Anglia mindaddig olyan erős versenytárs, hogy előbb-utóbb valami módon meg kell törni egyeduralmát. Az idő nagyon sürget, a feltörekvő Japán is egyre több bosszúságot okoz.

    Az első világháború során addig óvatoskodott, amíg lekésett. Az osztozkodásnál - akkor még megtehették - az angolok, oda sem figyeltek igényeire. Az amerikai politikusok előreláthatóak voltak. Megjátszották a sértődöttet. Elnöküknek a béketárgyalásokon fogadott tételeit a szenátus elvetette. A "haragszom" olyan nagy lett, hogy az éppen Amerika által kezdeményezett Népszövetségbe be sem lépett.

    Megmondva az igazat, hogy azt az első világháborúban legyőzött országok feletti elnyomó és kizsákmányoló szervezetté alacsonyították. Ezzel el is vetették a magvát egy elkövetkező új nagy háborúnak, az imént "megbékélt" országok között. Biztosak lehetünk abban, hogy az elkövetkező évtizedekben egyre több adat kerül nyilvánosságra, amely bizonyítani fogja, hogy az Egyesült Államok biztatta Németországot ne nyugodjék bele az első világháború miatt rákényszerített igazságtalanságok vég nélküli tűrésébe.

    Ezek után megállapítható, hogy a második világháború kitörésének szükségessége elsősorban az Egyesült Államok részéről merült fel s csak azt követte a gúzsba kötött Németország élettér keresése. Az angolok és franciák mindent elkövettek, hogy a németeket háborúba provokálják. Biztosak lehetünk abban, hogy az Egyesült Államok ezek háborúra való biztatásában sem maradt tétlen.

    Anglia a francia diplomáciával együtt, később pedig nevében is vállalta ezt a dicstelen szerepet. Csehszlovákia feláldozásával felkeltették a németek érdeklődését. Nem kétséges, hogy a korabeli Csehszlovákiát Németország elleni provokációra a franciák - természetesen az angolokkal egyetértésben - biztatták fel. A lengyelek provokációját a danzigi Korridorban pedig közismerten az angolok szították a franciák segítségével nemkülönben Amerika közreműködésével mindaddig amíg "szövetségest" is adva nekik, a németek, meg nem támadták őket. Ezzel céljukat elérve - igaz egyenlőre csak de jure- beléptek a háborúba. Hadat üzentek Németországnak. Most már csak az a fontos, hogy a német katonai erőt - természetesen- másokon - minél jobban legyengítsék. Ők ráérnek belépni de fakto akkor is, amikor a németek kifáradnak, legyőzésük nem ütközik túl nagy nehézségbe.

    Amerika mint szigorúan "semleges hatalom" a nevető harmadik szerepére spekulál. Sajnos ördögi tervét teljes mértékben megvalósíthatja. A hiszékeny németeket és a kijátszott Japánt teljesen szétzúzza, népeit nem csak leigázza, hanem porig alázza, vezetőit legyilkolja. Országaikat megszállja, s katonai jelenlétét állandósítja.

    Ma már semmi kétség sem fér ahhoz, hogy az első világháborúért az antant hatalmakat, a második világháború kirobbantásáért és a mai napig tartó elnyomó következményeiért pedig elsősorban Angliát, Franciaországot, Amerikát és annak hű kiszolgálóját és eszközét a Szovjetuniót terheli a felelősség. Ha az első világháborúért nem a németek és Ausztria-Magyarország a felelős-, s ezt ma már a volt Antant hatalmak is elismerik - akkor bármit tettek is a németek és kényszeredett szövetségesei, a második világháborúért nem felelősek, hiszen mindenki előtt világos, hogy a második világháború az első

    Világháború igazságtalanságainak törvényszerű következménye. A második világháborút semmilyen vonatkozásban sem szabad vizsgálni első világháborútól elvonatkoztatva. Ha az igazságtalan első világháborúba nem kényszerítik bele a veszteseket, akkor a második világháború létre sem jöhetett volna. Nem lehet vitás, hogy ebben az igazságtalan és a legyőzöttekre kényszerített háborúkban elszenvedett mérhetetlen károkért, az emberáldozatokról, a szenvedésekről szólva, a megverteknek elégtételt kell adni. Mégpedig minél előbb, mert az csak enyhíti a felelősök bűnét. Anglia és Franciaország mint győztes, paradox módon többet veszített mint a legyőzöttek. Ők legalább megérdemlik, mert galád játékaik nélkül Amerika nem, vagy sokkal nehezebben foszthatta volna meg őket gyarmataiktól. Ez azonban nem jelenthet kárpótlást a leigázottaknak. Amerika és a Szovjetunió jelenleg az egész világ feletti hatalommal rendelkezik. Amint kifejtettük pokoli módszerekkel a második világháború után magukhoz ragadták az egész művelt világ, nemkülönben a fejlődésben lévő, de az elmaradott népek feletti gazdasági és politikai ellenőrzést, s az ottani események irányítását is. Teszik ezt úgy, hogy az egész világot azzal manipulálják, hogy Amerika és a Szovjetunió egymás megsemmisítésére tör.

    Ravasz frazeológiájukat - amelyet sajnos a világ népei képtelenek felismerni - kiterjesztik a maguk alá vetett szövetségi rendszerekre is.

    Az 1953-as kelet-német, az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák megmozdulások idején az orosz katonai erő beavatkozását a jaltai szerződéssel "igazolták" Roosevelt fia nem ok nélkül írta le, hogy apja és Sztálin még Teheránban megállapodtak, a háború utáni békét, ha kell fegyverrel is megvédik.

    Az afganisztáni orosz agresszió azonban még ezen a vérszerződésen is kívül esik. Hitlernek ilyesmiért hadat üzentek. A Szovjetunió esetében megelégedtek a lármás álszent tiltakozásokkal, és a moszkvai olimpia bojkottjával, mely az oroszoknak még jól is jött. Bizonyára összehangolták a tiltakozás módját a "forró dróton".

    A Szovjetunió - csakúgy mint a második világháborúban - ma is a kapitalizmus legfőbb megtestesítőjének, az amerikai imperializmusnak a leghűbb eszköze. Bármilyen paradox, a kapitalizmus fennmaradása és fejlődése érdekében felmerülő összes piszkos munkát a "szocialista" Szovjetunió végzi. De vajon megéri-e ez az oroszoknak? Határozott nemmel felelhetünk.

    Az igaz, hogy Amerika megosztotta velük az atomkutatás eredményeit, sőt a rakéta-technikát és az űrhajózási ismereteit is. Sőt ezek megvalósítását bizonyos mértékig még finanszírozta is De ez mind csak azt a célt szolgálta, hogy a világ más államainak fejlődése mellett az orosz katonai erő ütőképességét olyan szintre emelje, hogy utánpótlása mellett minden ellenük létrejöhető katonai szövetség támadását leverni képes legyen. Az állandó fegyverkezés folyamatosan leköti az oroszok amúgy is rosszul szervezett gazdasági erőforrásait, s így nem kell félnie, hogy ez az egyébként nagy és gazdag természeti kincsekkel megáldott ország a világ gazdasági szféráiban kénytelen legyen érdekei ellen fellépni.

    Nézzük meg mi hasznot húzott a Szovjetunió területének növekedése és a katonai technológiák megszerzésén kívül az amerikai szövetségből? Népe a nagyvárosokon kívül, s ez a létszám nagyobb része, de a városi lakosság felét is ide számíthatjuk, alig él jobban mint egy évszázaddal korábban. Minden agyonpropagált eredményei ellenére ma a második világháború után négy évtizeddel, amikor még az igájába hajtott kelet-európai államok között is akad olyan, amelynél túltermelési válság jelei mutatkoznak, addig ő a lakosságának nagy részét még kenyérrel sem képes megfelelően ellátni. A világháborúban "győztes" népet nemcsak a legembertelenebb kapitalista módjára zsákmányolja ki, hanem valósággal sanyargatja. Ha valami, akkor ez kimeríti azokat az emberiség elleni bűntetteket, amelyet legyilkolásuk előtt Németország vezetőinek fejére olvastak Nürnbergben.

    Ha az oroszok komoly szövetségre törekedtek volna Hitler Németországával, nem pedig annak félrevezetését elősegítendő állt volna mellé 1939-ben, vagy nem teljesíti imperialista "tanácsadóinak" Németország elleni utasításait. Nem készül Németország megtámadásra, nem követi el a Japán elleni agressziót, ha csak semleges marad az angol, amerikai illetve a német, olasz, japán között kialakult háborúban, a szovjet kormány sokkal nagyobb hasznára válik hazájának és népének. Németországtól békés ipari technológiát és gyártóberendezéseket kaphatott volna, mint ahogy azt 1922 után tíz évi gyümölcsöző gazdasági együttműködés idején meg is kapta.

    Ne higgyük el, hogy Hitler legfőbb célja Oroszország katonai megtámadása és keleti területeinek megkaparintása volt. Annak ellenére, hogy Anglia valóban igyekezett Németországot az oroszok ellen ingerelni. Hitler ennek mindaddig ellenállt, amíg meg nem győződött, hogy a Szovjetunió Németország megtámadására készül. Ezt az oroszok is jól tudják. Nem véletlen, hogy Churchillt ők maguk nevezték el - egyébként találóan - háborús uszítónak.

    Ma már senki előtt sem lehet vitás, hogy az 1941-45-ös német-orosz háború kizárólag Anglia és Amerika műve, akik az akkori orosz kormány kétszínűségét tervükbe építve kirobbantották a világtörténelem legnagyobb emberi és anyagi áldozatát követelő katasztrófáját. Hát nem égbekiáltó igazságtalansága a sorsnak, hogy ennek a háborúnak a bűnét éppen az aljas mesterkedés áldozatának, a német japán és magyar népnek és vezetőinek a nyakába varrták!?

    Amerika és a Szovjetunió utódállamai jól tennék, ha napjainkban, amikor a világ feletti hatalmuk csúcsán állanak békésen megpróbálnák azt utólag rendezni. Nyugodtak lehetnek, ezt a számlát egyszer ki kell fizetniük. A Karma törvényei még a világegyetem méreteiben is kérlelhetetlenek. Ma ezt még megtehetik. Ahogy a világegyetemben a legparányibb részecskétől a legnagyobb szervezetig, minden állandó mozgásban van, s ennek következményeképp állandóan változik is, így a szuperhatalmak is ki vannak téve e törvényszerűségnek.

    Ahogy a Sinus-görbének a periódikus vonalvezetésében a síkhoz képest minden felfelé tartó ívéhez ugyanakkora lefelé mozgó ív tartozik, ugyanúgy a hatalmak is kialakulnak, majd felbomlanak. Erre a történelem igen sok példával szolgál. Mivé lett a hatalmas kínai vagy az egyiptomi kultúra, vagy a maga korában rendkívül fejlett római birodalom? Sorsát Amerika és a Szovjetunió sem kerülheti el. Minél magasabbra mászik, annál nagyobbat fog zuhanni, hacsak megfelelő időben nem kezdi meg a csúcsról való módszeres visszavonulást.

    A németek és a japánok támadásától természetesen nem kell tartamok. Akit kétszer is sikerült becsapni, az harmadszor már nagyon óvatos. Ezt mindkét hatalomnak éppen napjainkban bőven van módja tapasztalni. Hiába szították fel az olajválságot, hiába próbálják ismét a lengyelekkel ingerelni Németországot, azok nagyon okosan kitérnek a provokáció elől. Hiába buktatta meg az amerikai kormány a szociáldemokrata Schmidt kormányt, a Kohl-kormány is átlát a szitán.

    Csak bízni tudunk abban, bárki is lesz Németországban és Japánban kormányon, ellenáll e két nagyhatalom minden mesterkedésének. Semmiféle provokáció nem fogja rábírni, hogy támadóként lépjen fel bárki ellen, mert biztosak lehetünk abban, hogy megtalálnák a módját, hogyan kerüljenek vele ismét szembe.

    Amerikának és a Szovjetuniónak tisztába kell jönnie azzal, hogy amennyiben békés úton nem rendezi leigázott ellenfeleivel a második világháborúval nekik okozott anyagi-, és erkölcsi károkat,(az emberi életeket és szenvedéseket sajnos már úgy sem tudják kárpótolni) bármilyen egyetértés is van jelenleg közöttük előbb-utóbb egymás ellen kell megvívniuk háborújukat.

    Ma még rákényszerítheti egyik a másikat az első és második világháborúval orozott területek és javak visszaadására. Kikényszerítheti Európa igazságos újjá-, pontosabban visszarendezését. A két világháborúért és a rabigába szorított hét évtizedért és annak minden káráért még kárpótlást adhat. Van miből és a károsultak ma még elfogadják, de nem biztos, hogy ezek a lehetőségek akkor is rendelkezésükre állanak, amikor kényszerűségük hatása alatt már megtennék.

    A második világháború utáni időszak politikai életvitelének rendezése Roosevelt és utódainak műve. Amerika a saját szükségletéhez igazított mindent, bár propagandájában ezt a világ népeinek felszabadításaként állította be. A politikai, de főleg a gazdasági feltételek Amerika-központú kialakítása a négy évtized alatt mérhetetlen gazdasági előnyökhöz juttatta az Egyesült Államokat. Maga az a tény, hogy saját pénz neme képezi a világgazdaság kulcsvalutáját, egymagában olyan eszköz a kezében, amellyel az egész világ pénzügyi műveleteit saját előnyére befolyásolni tudja. Amerika ma még képes arra, hogy akár iparilag fejlett országok gazdaságát is megingassa. Nagyon jól tudják ezt a franciák és a németek is. Az amerikai központi bank egy nagyobb szabású tranzakciójával, amelynek a kormány intézkedései alájátszanak, képes az átmenetileg negatív gazdasági hatásokat is Amerika hasznára fordítani, vagy a gazdaság hanyatlását előidézni. Csak természetes, hogy ennek árát a politikájának és gazdaságának alávetett államok fizetik meg. Nagyon jó példa volt erre a hetvenes évek első felében az Amerika által előidézett energia válság.

    Újabban pedig az iraki háború, ahol az arabok és hajdani ellenségei pénzén tudatosan próbálta ki számítógéprendszerekkel irányított haditechnikáját. Az Egyesült Államok mindenkori kormánya jól teszi, ha számol az arab népek kemény öklével, amely az iraki nép szenvedéseiért érzékeny pontjaira sújt le majd, mégpedig akkor, amikor az a legfájdalmasabb lesz.

    Az egész világ népeit kizsákmányolandó; olyan hatalmas erőforrásokra tettek szert, amellyel tekintélyes tudományos előnyhöz is jutottak. Az űrkutatás terén költséges kísérleteikkel olyan eredmények születtek melyet a többi iparilag fejlett állam már képtelen behozni. Mesterséges bolygóival állandó megfigyelés alatt tartja a föld bármely pontját. A földre juttatott tökéletes légifelvételek révén nem maradhat titokban volt és új ellenfelei legkisebb mértékű esetleges katonai felkészülése sem. Katonai vonatkozású ismereteit - természetesen bizonyos késéssel - megosztja a Szovjetunióval, hogy annak felkészültségét és kondícióját olyan szinten tartsa, amellyel Japánt vagy Nyugat-Európát legyűrheti. Mivel ezek a második világháború óta megszállt országok csak olyan mértékű és minőségű fegyverzetet és haderőt tarthatnak, amely korszerűségben az oroszoké alatt marad, Amerika teljes biztonságban érezheti magát.

    Ami az esetleges fegyveres támadást illeti, valóban így is van. Nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai nép, éppen a hosszú jólét következtében annyira elpuhult, hogy egy belső - akár egy jelentéktelen kisebbség által kirobbantott - lázadás ellen már jóval tehetetlenebb- A római birodalom is tökéletességének csúcsán omlott össze.

    Amerika pénzügyi, gazdasági és politikai szféráit - s ezzel a hatalmat is- jelenleg a zsidók uralják. Nézzük meg, mit köszönhet a világ csak az utóbbi fél évszázadban a zsidóknak?

    1.) Gazdasági hatalmuk kiterjesztése érdekében kiprovokálták a második világháborút, amelyben több, mint ötvenmillió ember vesztette életét.
    2.) Javaslatukra Amerika bevetette Japán ellen az emberi civilizáció legveszedelmesebb fegyverét, az atombombát (Einstein).
    3.) Tervet készítettek a tőrbecsalt, majd legyőzött Németország és Japán teljes gazdasági kifosztásához és népeik hosszú távú kizsákmányolásához (Morgenthau)
    4.) A kiprovokált második világháború segítségével uralmuk alá hajtották az egész világ gazdaságát. (Roosevelt tervei alapján)
    5.) Kiprovokálták az energiaválságot, a nagy erőfeszítések árán talpra állított gazdaságok visszavetésére. (Kiesinger)
    6.) Magyarország esetében 1945 után egy olyan gonosz zsidó klikket erőltettek az ország élére, akik az egész magyar népet megfosztották szuverenitásától, javaitól, majd az egész országot koncentrációs táborrá változtatták. (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas)

    A sort még sokáig lehetne folytatni. Szadista hajlamuk közismert. Ilja Ehrenburg orosz író zsidó létére nem csak gondolta, vagy mondta, de le is írta: "Egész Európát a föld színével kell egyenlővé tenni." Ha mindezt mozaikszerűen összerakjuk, lehet, hogy még Hitler megértéséhez is közelebb jutunk.

    Önként adódik a kérdés mi várható a közeli-, és távoli jövőben? A jóslás nagyon kockázatos dolog. Bármilyen furcsa, a közeli jövőt nehezebb prognosztizálni, mint a távolit. Próbáljuk meg mégis, előrebocsátva; bárcsak ne lenne igazunk.

    Amerika és az Orosz birodalom egymás ócsárlását és a nemzetközi helyzet feszítését - mint az elmúlt negyven éven át - a világ népeinek félrevezetésére váltakozó hevességgel tovább folytatja. Előfordulhatnak benne úgynevezett "enyhülési szakaszok", akár fel is függeszthetik, de azok nem válhatnak véglegessé.

    Folytatják ezt mindaddig, amíg Amerika gazdasági hatalma meg nem rendül, a világpiacon leküzdhetetlen hátrányba nem kerül. Versenyképességét a világgazdaság élvonalában visszavonhatatlanul el nem veszti. Ez pedig előbb-utóbb bekövetkezik. Mindenesetre, ha létrejöhetne egy japán-kínai gazdasági unió, úgy ez az állapot sokkal korábban bekövetkezne mintsem gondolnánk.

    Amerika gazdasági visszaszorulása békés úton megfordíthatatlan folyamat, amelynek következtében Amerika kénytelen lesz kiprovokálni egy újabb világégést. Ezzel fejlett versenytársai erőforrásait, termelő bázisait meg tudja semmisíteni, miáltal az övé ismét a legfejlettebbé lép elő. Azzal ugyan lehet számolni, hogy ezt a háborút már

    Amerika sem nézheti végig egy második világháborús páholyból, de haditechnikai fölénye olyan nagy, hogy azzal a háborút ismét megnyerheti. Szovjetunió utódállamai ebben a háborúban is Amerika szövetségese és megfelelő eszköze lesz. A megnyert háború után egész Nyugat-Európát uralma alá hajtja. Kivétel esetleg Anglia és Franciaország lehet. A szerencsétlen kelet-európai vazallus államok átmeneti függetlenségük után beolvadnak az orosz birodalomba, úgy, hogy azt saját maguk fogják kérni. Kína és Japán megőrzi gazdasági önállóságát, de rendkívül erős amerikai ellenőrzés nehezedik majd rá, hogy iparának újrafejlesztése minél hosszabb időt vegyen igénybe.

    Látnunk kell az Egyesült Államok és az Orosz Birodalom együttes erőfeszítéssel - különösen Gorbacsov hatalomra jutása óta - mindent elkövet a harmadik világháború kirobbantására. Eddig szerencsére sikertelenül, de eredménye előbb-utóbb valamilyen formában sajnos realizálódni fog.

    Már Brezsnyev idején az új fegyverrendszerek kipróbálása érdekében indul az Afganisztán elleni szovjet agresszió. Cél: háborúba rángatni - vallási szolidaritásból - a szomszédos Iránt, aki esetleg magával rántja az arab világot. A háborúval lefejhető lesz azok hatalmas olajdollár-tartaléka. Legyőzésével pedig Oroszország és Izrael segítségével megoldhatóvá válik Afrika olajtermelésének, de különösen piacának szabályozása. Ezzel lehetővé válik majd Németország és Japán energiaszükségletének különböző attrakciókkal a második világháborúhoz hasonló megvonása. Következésképp azok kénytelenek; lesznek mielőbb háborút indítani.

    Az iráni sah azonban átlátott a szitán, nem volt hajlandó támogatni a szovjet kivitelezésű háborút iszlám testvérei ellen - igaz életével fizetett miatta.

    A következő arabellenes akció Irak ellen indult, ugyanazzal a céllal. Ezúttal az ENSZ nevével takarózva Amerika maga indít agresszív háborút. Az iraki gazdaság csaknem teljes elpusztítása, az iraki nép megtizedelése ellenére az Egyesült Államok valódi célját: az arab világ leigázását ezúttal sem tudta elérni.

    Amerika kénytelen tehát provokációi számára új formát és területet keresni. Legújabb tétje a már általa korábban is tervszerűen felszított majd elszabadított Jugoszlávia népeinek nacionalizmusa.

    A gyorsan leszakadó horvátok és szlovének ellen indított szerb katonai támadás alig titkolt célja Németország háborúba rángatása, hamar csődöt mondott. A németek, ezúttal még megúszták Genscher külügyminiszter lemondatásával. Hogy valóban kívül maradhatnak a délszláv válságon" az ma még kérdés, mindenesetre egyelőre sikerült időt nyerniük.

    A balkáni háború iránya - minő véletlen! - ismét a muzulmánok ellen fordult. Cél: a régi. Az arab-világ háborúba provokálása a vallási szolidaritás jegyében. Amerikának ezúttal természetesen esze ágában sincs az iraki szerepléséhez hasonlóan közvetlenül katonailag beavatkozni. Politikája ezúttal olyan átlátszó, hogy az már nevetségesebb nem is lehetne.

    A volt Jugoszlávia népei ellen gazdasági embargót rendel el az ENSZ égisze alatt, miáltal az egész térség gazdaságát szó szerint megbénítja, sok milliárdos kárt okozva Magyarországnak, Romániának, Ukrajnának, Csehországnak, Szlovákiának, Ausztriának és más, a területen kereskedő az Adrián hajózó államoknak. Talán mondanunk is felesleges; Amerikának a területen nincsenek hátrányt szenvedő gazdasági érdekei.

    A háborút titokban úgy koordinálja, hogy az minél hosszabb időre elhúzható legyen, mindaddig amíg az események az általa kívánt formát nem öltik. Közben a világ közvéleményét megtévesztendő "humanitárius segélycsomagok" légi úton való eljuttatásával apasztja az ENSZ pénztárcáját. Állítólag a bosnyák lakosságnak szánt csomagok jelentős része a szerbek által ellenőrzött területekre hull.

    Az amerikai zsidóság által irányított világsajtó a muzulmán lakosság valóban szörnyű szenvedéseiről tudósít, mintegy provokálva a gazdag muzulmán államokat hittestvéreik fegyveres megsegítésére.

    Az olajtermelő gazdag arab országok látványos katonai beavatkozása azonban csak nem akar beindulni. A békés rendezést szorgalmazó, az érintettek részvételével folytatott tárgyalások gondosan, irányított meghiúsulásai közepette az amerikai kormány alattomos javaslattal hozakodik elő, melyet aztán minden újabb tárgyalási forduló alkalmával igyekszik elsütni: oldják fel a Bosznia-Hercegovina ellen az éppen általa elrendelt fegyverszállítási tilalmat. Ravasz csel! Bár úgy tűnik, a helyzet még nem érett meg rá.

    Kitűnő alkalom lenne a gazdag arab államok dollártartalékainak megcsapolására elavult fegyver-készletének eladására. A háború minél nagyobb mértékben való kiszélesítésével "elérhető lenne" Amerika közvetlen beavatkozása, s így az arab világra háborús vereség mérhető. Ezzel megnyílna az út Afrika teljes olajkincsének totális megszerzésére.

    Ezt követően a német és japán gazdaság tönkretétele már csak gyerekjáték.

    A harmadik világháború, semmi kétség nem férhet hozzá, ismét amerikai-orosz szövetségben fog lezajlani, természetesen győzelmükkel ér majd véget. Minden mai jóslással ellentétben ez a háború nem fog az emberiség megsemmisülésével végződni.

    Az ókori birodalom Róma a több százéves világháborúba bukott bele amelyben tevékenyen akkor is részt vettek a zsidók.

    Róma bukását végül is a magyar ajkú népek több száz éves harca okozta, de ennek során iszonyatos népirtást végeztek közöttük többek között a szemita népek.

    Csak remélni merem, hogy a történelem nem ismétlődik meg.

    HERNÁDI TIBOR